kíván-ságára olykor megenged neki oly dolgot, a a melyről előre látja, hogy kellemetlenség éri őt (nem értve ezalatt lényeges erkölcsi vagy anyagi kárt). Belátja ekkor az általa előidézett elviselhetetlen helyzetből saját tapasztalatával, hogy nem jó dolog mindig a saját a k a r a t á t követni s nincs más menekvése, m i n t a máséra támaszkodni. És e becses elv, kivált, ha utólag jóakaratú felvilágosítás és hasonló példákra való hivatkozás is j á r n i hozzá, irányadó, jellemalkotó lesz egész életére, mert saját maga alkotta
m e g a z t . (Vége köv.)
A k e r e s z t é n y s é g é s k o r u n k .
Irta : Bougaud Emil.
Fordították : Dobos Lajos és Szentannai (Spett) Gyula.
III. kiadás ; I—V. kötet.
II. kötet. Jézus Krisztus.
Ismerteti : Kiss Arisztid.
(Folytatás.)
Most már Jézus felmegy a fővárosba, Jeruzsálembe.
E bibliai kifejezés onnét van, mert a zsidók Jeruzsále-met, mely Palaestina déli részén feküdt, per eminentiam Palaestina felső részén fekvőnek tartották. Ünnep van, a templom telve a zsidóság szine-javával, itt ugy lép fel mint Isten, kiűzi az árusokat, a templomot Atyja házá-nak nevezi, megöletéséről s feltámadásáról képletesen nyilatkozik. Még a farizeusok s Írástudók közül is meg-nyert néhányat s Nikodémmal tartott éjjeli párbeszéde isteni bölcseségre vall. Simon farizeust a szeretet és irgalom bámulatra ragadja, melylyel a bűnös Magdolnát fogadja, a lélek nélküli hagyományoktól elvakult férfiú nem képes azt felfogni. Jeruzsálemből eltávozik s útját a gyűlölt Szamarián kere-ztül veszi, melyet a galileai zsi-dók, midőn Jeruzsálembe mentek, kiszoktak kerülni, de ő elmegy a megvetettekhez, s legelőször egy asszonynyal ered párbeszédbe, ez megtudja, hogy Messiás, kibivja a város lakóit, azok még két napig ott marasztalják.
„Jézus visszatérése Galilaeába diadalmenet volt. A galilaeaiak, kik tanúi voltak Jézus csodáinak Jeruzsá-lemben", büszkén és lelkesülten tértek vissza. Kafarnaum-ban ismét csudákat tesz, azután NaimKafarnaum-ban egy özvegy holt fiát feltámasztja, páratlan szive kifogyhatatlan az emberi nyomorúság felsegélyésében. „Szeretett, mint senki sze-retni nem tudott, mint senki nem szeretett soha : csodá-latos szűzi gyengédséggel, emelkedettséggel, erősen, mélyen és hiven nem láthatta a fájdalmat, hogy el ne érzékenyüljön és különösen a sziv gyötrelmei mindig könyekre és csodára ragadták. Tisztasága, szerénysége, tartózkodása rendkívüli volt. Mindazáltal akarta, hogy szeressék. Misem volt erősebb, mint szive, de érzéke-nyebb, gyöngédebb sem volt semmi." A nők irányában
- 16*
való viseletét igy festi Bougaud: „Viselete a nők irányá-ban tökéletesen szép volt. Tolongtak körüle ; elbájolva, elérzékenyülve, meghatottan csüngtek ajkain. Gyöngéd tiszteletet, bizalmas csodálatot keltett bennök ; s a hála 1
mindjobban szaporította soraikat. Jézus egy fönsőbb lény jóságával, lemondásával, önzetlenségével és szűzi gyön-gédségével fogadta őket. A nőkhöz való viszonyaiban — mondja Guizot — az embernek legkisebb nyoma sincs, s több kellemmel, tisztasággal sehol sem nyilatkozik benne az Isten." Ezen gyengéd lelkek igazi önzetlen szeretettel veszik körül ; útjában kisérik, élelemmel ellátják, követik őt a véres keresztfáig. Szeretetének kiváló tárgyai még az ártatlan gyermekek, megáldja őket, leereszkedéssel társalog velők. A bájos képet egy véres tragoedia sza-kítja félbe: Keresztelő János elfogatása s lefejeztetése 32 éves korában. Elete folytonos munka, Isten országá-nak megalapítása, az eszmék, melyeket hirdetett, lehűtöt-ték a zsidók vérmes reményét, nem ilyen szabaditót s nem ily országot vártak ők! „Az Üdvözitőnek valóban egész más eszméi voltak. Eljött megalapítani a lelkek társaságát Istennel és egymás között a világosságban és szeretetben. A nélkül, bogy azokat megbolygatná, vagy lerántaná, mellőzött minden nemzetiségi különbséget, minden politikai alkotmányt és hazát. Fölebb emelkedett.
E szük korlátolt társaságokon tul a lelket látta, az em-beri lelket, mely minden éghajlat alatt örökön ugyanaz, s mely a századokon át mint halhatatlan sebet viseli, ugyanazon undort minden mulandó iránt, ugyanazon ger-jedelmet Isten iránt. Hont akart tehát alapítani, melyben minden lélek, rejtőzzék bármely ég alatt, módját ejthesse fölemelkedni a földről s egyesülni Istennel az igazságban és szentségben. Ez volt czélja. „Már pedig mi szebb, nagy lélekhez mi méltóbb, mint megnyitni a vak szeme-ket, életrk kelteni a kihalt sziveszeme-ket, fölemelni a földről s
gyámolítani azokat, kik nyögve vánszorognak ott?"
Jézus jellemrajzában lehet-e kitűnőbb vouás ? Nem. !
0 nem állit fel korlátot, hogy hozzá valaki ne közeled- j hessék. valamint őt sem akadályozza meg semmi abban, hogy az emberi lélekbe ne szálljon. Undok kinézése van annak? — megtisztítja, arany ragyogású? — e fényhez még többet ad. A salakot hamar eltávolítja ő. „Nézzétek Magdolnát: mily salak! de oda borul Jézus lábaihoz:
mily arany! Nézzétek Ágostont: Rómában és Milanóban mily salak ! Cassiacumban mily arany ! Ki vet ennek véget? Ki gátolja meg az üres, elégedetlen szivet, hogy Isten után epedjen ? Ki fojtja vissza a bánat szép könyeit, a vétkes szivek dicső önvádjait?1' — Ha másról nem, e gyönyörű charakterről megismerjük benne az Istent ! Példabeszédei az irgalom és szeretet sugallta hangok, a gyenge szemű zsidók nem tudták volna elviselni a
fény-özönt, lassan szoktatja őket ezek ismeretére. .
Régi igazság, hogy az embert barátairól ismerhetni meg. Jézusnál nem igy van, bűnösöktől van körülvéve, munkatársai az apostolok telvék gyarlóságokkal. Azon-ban majd mindegyikben található egy két szép vonás, Bougaud ennek rajzolását ís megpróbálja. Lássuk P é t e r t :
„Tanulatlan, de élénk, gyúlékony szellem, gyermeteg jó sziv, buzgó lélek. Mihelyt Jézussal találkozott, ragasz-kodó lelkesedéssel adta át magát neki, mely kezdetben
ugyan gyarló s nagyon gyarló volt, de azután megtisz-tították könyei. Az egyház sarkkövének volt szánva bár, háromszor tagadta meg mesterét, hogy saját gyengeségén okulva, részvéttel legyen a bűnösök serege iránt, kik majd Istennek amaz uj országába térnek, melynek ő lesz pásztora." A többit mellőzve még a szeretet apostolát szemléljük : „Tisztaság, gyönyörűség, erő, költészet, ékes-szólástól és egyszersmind szeretettől áradozó sziv ; szűz fiatalság, tettdús férfiuság, isteni aggkor . . . Hozzá még költői és pedig elsőrangú . . . Mig él az egyház, szem-lélni fogja őt, az utolsó vacsorán, amint Jézus keblén pihen." Általános jellemvonásuk az egyszerűség, mester-kéletlenség, romlatlan sziv, s ez azok, hogy Jézus hibáik-kal szemben nem lép oly szigorral, mint a farizeusok s az írástudók ellen. Családjának tekinti őket, a mit a zsi-dóknak hasonlatokban szólott, ezeknek külön megmagya-l'âiZZâ S Si félreértésektől megóvja őket. Az apostolokon kívül még 72 tanítványt is választott és elküldte őket előre, hová ő menendő volt, nevezetesebbek: Mátyás — később apostol, — Barnabás, Kleophas, Anamias, Ariston, János, Manahem, István (az első vértanú) és Agabus.
Ezeknek adta át az Isten országának titkait, mig a nép-nek példabeszédekben, hogy hallván ne halljanak, értvén ne értsenek. Örökös harcza van a zsidókkal a szombat megtartását illetőleg, de ő mint a szombat ura megmu-tatja, miben áll annak lényege s az elferdített vagy nem szentesitett hagyományokat eltörli. Csodáit már nem tagadhatják, de az ördög közreműködésének tulajdonítják, a köznép igazán hisz benne s a csudálatos kenyérszapo-rítás után királylyá akarja választani.
Egy költői jelenetet is örökített meg az evangelium, amint Jézus a tengeren jár, az apostolok a hajóból nézik s ijedve felkiáltanak: Ez r é m ! 0 pedig biztatólag szól hozzájok Í Bízzatok, én vagyok. Oh mily isteni szavak ! Péter kéri őt, hadd menjen hozzá, de alig ér Jézushoz, a széltől megijed, merülni kezd, segítségért kiált. Jézus kinyújtja kezét s mondja : Kicsinyhitű! miért kételkedtél?
A hajóban levők pedig imádták, mondván : Bizonyára, Isten fia vagy! „Tizennyolcz század viharzott el eme föl-séges jelenet fölött és nincs egyetlen, mely azt többször ismétlődni ne látta volna. Bősz hullámok Péter hajója k ö r ü l ; hiu erőlködések előbbre vinni azt; Péter már tér-: dig a habokban; a világ nyugtalan; az istentelenség
repes örömében ; aztán egyszerre csak — Jézus megjelen, megfogja helytartója kezét, kiemeli őt a hullámokból ; és a világ lecsendesül, újra fölvidul, folytatja járását, igy szólván: „Bizonyára Isten fia vagy!" A ki szeret ábrándozni, az talál anyagot eleget Jézus életében, neme-sebb, finomabb izlésü idealista lesz, mint a minővé őt a
világi képek tennék."
Szeretetének örök zálogáról, az Oltári szentségről tesz Ígéretet, ezt nem értik a zsidók, tanítványai sem, pedig nem képletekben szól hozzájuk, sőt némely köve-tői el is hagyják őt, de szavainak nem ád más értelmet, mint a minőt a szó szoros értelmében kell venni. Pétert egy vallomás után az egyház fejévé teszi, három meghitt apostolát Pétert, Jakabot és Jánost a Tábor hegyére viszi, ott színében elváltozik. Péter elragadtatásában fel-kiált : Uram, jó nekünk itt lenni ! — nem tudta mit
RELIGIO. 125 mond. „Elhagyni a tömeget és fölmenni a magaslatokra,
a magányba, néhány baráttal ; közeledni az éghez s ott hajlékot épiteni; a közönséges tömeg lábaink a l a t t ; fejünk felett Isten ; szivünk körül néhány, legfölebb két-három szeretett lény : oh ! nem, ez nagyon édes volna itt e földön. P é t e r : ezt megizlelheti az ember pillanatra, elviheti annak kedves zamatát szivében. De le kell szál-lani; vissza kell térni az izzasztóba; fáradni kell; szen-vedni kell; el kell feledni önmagát; szeretni kell még, nem csak egy-kettőt, a legkedvesebbeket, a legmeghit-tebbeket; szeretni kell mind, szolgálni kell mindnek, fel kell áldozni magát valamennyiért. Istent, magát, őt is szeretni kell, nem a Thaboron, hanem a kereszten ; nem a mennybemenetelben, hanem, az elhagyatottságban !"
Jézus életének utolsó hónapjait majdnem egészen Jeruzsálemben tölti, a zsidók előtt nyilvánosan Istennek mondja magát s ezért ők köveket ragadnak, de ő mégis szeretettel tartózkodik azon városban, hol egy véres drá-mának dicső hőse leend. A templom dicsősége hanyatlani kezd, a papság romlott, a főpapság a legtöbbett ígérő-nek adatik, ilyen papság minővé tette a vallást, elgon-dolhatjuk, Jézus elfordult tőle, mint torzalaktól. Csak külsőség volt minden, semmi tekintet a belsőre. „Vagy nem egyébb a vallás a legnyomorultabb ábrándképnél, vagy van lélek e külsőségek alatt. Mi a hitczikkei, ha általa lelkem imádatra nem lángol, mely fényt veszen reá ? Mi az erkölcstan, az előirt cselekmény, ha szivem nem járul hozzá? Mi nem érzi, hogy a szellem és kül-alak lehetséges összeütközésében a szellemnek kell győznie?
Vesszen a test és éljen a lélek! Vesszen a külalak, sem-hogy általa a szellemet elfojtva lássuk!"
Még mielőtt meghalna, meglátogatja egy rövid időre ismert helyeit, tanit, csodákat tesz, beszédeiben mintha csak felakarná ingerelni maga ellen az Írástudókat és farizeusokat. Soha oly élénken nem hányta szemükre go-noszságukat, mint ez utolsó időkben, egészen leálczázta őket a nép előtt ! Mily megszégyenítés érte ezeket a házasságtörő asszony eseténél, kik előbb vak buzgalmuk-ban kövezni akarnak, pirulva kénytelenek távozni! — A z egyik ifjúnak tökéletes utat ajánl, de az ifjú lemondani nem akar, a jutalmat tanítványainak igéri, kik mindent el-hagytak.
„Ha ki szomjúhozik, jöjjön én hozzám és igyék,"
szólította fel a népet s ez tódult hozzá, a farizeusok pedig készítik a kelepczéket. Először a házasságtörő asz-szony esetével, az adófizetéssel, stb. isteni logikája meg-fogja őket s reményökben csalatkozva távoznak ; most már nagyon is figyelmök tárgya, a ki fölött azelőtt csak egyszerűen napirendre tértek, félnek tőle, követőit kizár-ják a zsinagógából. Lázár feltámasztása betöltötte a mér-téket, tanácskozásra gyűlnek össze, „hogy Jézust álnok-sággal megfogják és megöljék." E feltámasztásban nagy-szerűen nyilatkozik érzékeny szive, sir, remeg, lelke háborog, tudja, hogy halálos Ítéletét irja alá. „Van szive;
és e nemes szivet a szeretet minden öröme, minden nyug-talansága, minden hevülete, minden gyöngédsége dobog-tatja. De egyszersmind Isten is és a szeretet minden hatalma fegyverzi karjait. Benne az érzelem nem nagyobb a hatalomnál, mint bennünk; a hatalom fölér
szándéká-val s szándéká-valósítja azt. Ez a tökéletes szeretet, mely a töké-letes szépséget szüli. Ilyet még nem látott, nem is fog látni ez árnyék világon azokért, kiket szeretünk, kik szenvednek, kik segélyünkért esdenek, annyit szeretnénk tenni és oly keveset tehetünk !" (Folytatjuk.)
EGYHÁZI TUDÓSÍTÁSOK.
Budapest, aug. 20. Szent István napján, — a ki Budavárában a szent-istván-napi ünnepet látta és gondol-kodni tud, ismét meggyőződhetett róla, hogy ebben az országban, akárhogy erőködnek is a felekezetek, az állam-nak fővallása a katholikus vallás. Ennek a vallásállam-nak egyik ünnepét, a szent István napját, tekinti az ország-nak minden lakosa, akár tetszik az neki, akár nemzeti-ségi külön aspirácziói miatt nem tetszik, Magyarország hivatalos és népies országos ünnepének. Más ünnepeken is megjelenik katholikus oltáraink előtt a magyar állam képviselete; ámde egy napon sem történik ez az állami asszisztenczia és tisztelgés oly arányokban, mint szent István napján. A kormányférfiak és hatóságok ragyogó disze, a hadsereg imponáló ereje, utczán és templomban, a katholikus vallás istenitisztelete mellé sorakozik, s a katholikus vallású magisztrátusok és katonák magukkal viszik az ősi katholikus vallás szentélyeibe és szertartá-saihoz a másvallásuak egész csoportjait. Honnan van ez?
Onnan, mert „vanae sine moribus leges." Az irott tör-vénynél mindig erősebb a szokás, és az óhajok, aspirá-eziók és velleítások gyengék arra, hogy megváltoztassák a tényeket. Tény az, hogy Magyarországban eredeténél és követőinek tulysulyjánál fogva, a hová maga a trón is sorolandó, a kath. vallás az első és fővallás. A kath.
vallást a túlsúlyban és elüljárásban látni oly erős szokás, hogy e szokáson alig változtatott valamit félszázadon át az, hogy 1848-ban irott törvény lett az, miszerint a kath.
vallás és a bevett vallások közt „tökéletes egyenlőség állapittatik meg." Az egyenlőség papiron már közel fél-századja van megállapítva ; de az élet, mely a nemzet szokásaiban és erkölcseiben nyilatkozik meg, a „tökéletes egyenlőség" elméletét sehogy sem tudja befogadni. A nemzet életében nyilvánuló józan ész folytonosan meg-czáfolja a 48-iki törvényben nyilvánult ama félszegséget, mely „tökéletes egyenlőséget" statuált oly dolgok között, a melyeknek természete és egész története arra vall, hogy ők „tökéletesen egyenlőtlenek11 voltak és maradnak mindig.
De miért frissitjük fel mindezeket, a mostani szent István napja alkalmából ?
Ennek ezer és egy oka van. Az ezeren felül levő ez az egy ok pedig az, hogy „nunquam satis dicitur, quod nunquam satis dicitur". Mi katholikusok körülbelül másfél vagy két század óta elvesztettük az iránytűt hajónkról. Evezünk, evezünk, ugy a hogy a másvallásu kisebbségnek tetszik. Azt az erőt, mely egy ország és nemzet szokásában és erkölcseiben rejlik, habár az val-lásunknak kedvez, mert mellette szól, nem tudtuk soha kellőleg méltányolni és felhasználni. Az ország és a nem-zet erkölcsei megszokták az állami hatalmat a katholikus vallás oldalán, tisztelőleg, támogatólag, áldásra
mégha-jolva látni. A király és a királyi család tagjai a mi istenitiszteleteinken hajtanak térdet és vetnek magukra szent keresztet. Minisztereink, államférfiaink, hatóságaink s a külhatalmasságok képviselői, a mi templomainkban jelennek meg az állami hatalom képviseletében. A had-sereg a mi vallásunk szertartásaiba szövi be szuronyainak ragyogását, puskáinak ropogását, ágyúinak mennydörgé-sét. És mi katholikusok a magyar államnak ezt a mi oldalunkon való ragyogását, ezt a kézzel fogható állandó támogatást nem tudtuk értékesíteni. Most már hanyag-ságunk és élhetetlenségünk következtében, a másvallásuak nagy örömére, már oly messzire eltávozott, mondhatnám elfajult az államférfiúi, valláspolitikai elmélet a praxistól és szokástól, hogy mig a gyakorlatban, szokásból, mely kötelez, az állami hatalom képviselői és kezelői köteles-ségöknek tartják ünnepélyesen kivonulni és részt venni a katholikus vallás szent István ünnepében s ez által a katholikus vallásnak minden más fölött való állami elsőbb-ségét elismerni és kifejezésre juttatni : addig ez alatt a katholikus vallás elsőbbsége és felsőbbsége mellett köte-lességszerűen kifejtett tüntetés alatt ott hordják érdem-jelek által megrakott keblükben a legradikálisabb theoriá-kat nemcsak a theoriá-katholikus vallás főstatusvallási jellege, de sőt maga a kereszténység, mi több minden vallásosság ellen. Ki ne tudná már ebben az országban, hogy a je-lenlegi kormánynak, âZ3iZ * â vallásügyi minisztériumnak készen van a törvényjavaslata, mely vallásszabadság czi-mén fel akarja szabadítani a vallástalanságot s egyen-joguvá akarja azt tenni azzal a vallással, melynek czivi-lizácziónkat köszönhetjük, s melynek ünnepeit az állam eddig magáéinak tekintette.
Oh vajha szent István keze látása megszállta volna legalább katholikus vallású államférfiaink lelkét avval az egyszerű gondolattal, hogy legyenek saját szokásaikhoz, saját vallásos gyakorlatukhoz következetesek s őrizked-jenek ennek az országnak törvényeit ellenkezésbe hozni az ország erkölcseivel, mely a keresztény vallásban a világ legtökéletesebb vallását vallja és a katholikus vallásban az országnak fővallását tiszteli — állandóan.
„Vanae sine moribus leges." Szent István napján engedjék meg minisztereink s az ő fényes testületök élén, a nagyérdemű és nagyszellemü Wekerle, azt a figyelmez-tetést erről a humilis helyről, hogy a mi az emberi ter-mészetbe vagy valamely nemzet erkölcseibe beleütközik, annak erőszakolása végzetes lehet — ha nem magára a nemzetre, a merénylőkre kimaradhatlanul. A vallástalan-ság elősegítése az emberi természetbe ütközik ; a kath.
vallás tiprásától — a nemzet erkölcsei visszariadnak.
Államférfiak ! Álljatok meg tehát s lépjetek le a veszélyes lejtőről, melyre magatok sem tudjátok, hogyan kerültetek !
??
Róma. XIII. Leo pápa levele a társadalmi kérdés ügyében Decurtins svájczi nemzeti tanácsoshoz:
DILECTO FILIO GASPARI DECURTINS
Dilecte fili, sálutem et apostolicam benedictionem.
Nihil Nobis optatius accidit quam opportunitatem
nancisci studii declarandi et sollicitudinis qua complecti-mur operariorum classem, cuius fortunam miseram alle-vari cupimus dignamque fieri populÍ3 humanitate excultis, iustitia et caritate ducibus, quas intulit Christiana religio, magisque in dies provehet per orbem universum. Fert enim ratio ministerii Nostri ut illic semper praesto simus ad opem ferendam parati, ubi moerentes solatium expe-tunt, patrocinium infirmi, miseri malorum levamen. No-bilis huius officii conscientia exciti, eorumque memores quae docuit Servator divinus humánum genus, nuncia amoris et pacis verba feciinus orbi Cathoiico per Litteras encyclicas, quarum initium Berum novarum. Fuse in iis agentes de conditione opificum eo spectavimus ut seda-retur triste dissidium quo graviter conflictatur in prae-sens humana societas, cui popularium cupiditatum con-citatio quasi taetrica nubes incumbit, instatque procella fremens naufragii iniecta formidine. Neque omisimus pro re nata penes supremas auctoritates civiles operariae plebis causam agere, ne tanta tamque utilis hominum multitudo derelicta atque indefensa dedatur classi quae-stuosae, quae in rem suam vertit illorum egestatem.
Propterea non levem voluptatem cepimus ex iis quae Nobis, dilecte Fili, nunciavisti de conventu nuper acto Biennae in Helvetia, quo congressi a pluribus opifi-cum millibus delegati viri, utut e dissitis profecti locis, studiis et religione diversi, maximo favore et plausu pro-sequuti sunt praedictas Litteras encyclicas, ultro agno-scentes tradita in iis documenta apprime accommoda ad tuendas légitimas eorum rationes, firmasque bases paran-das (quod omnium in votis est) quibus aequus rerum ordo adstruatur, unde in hominum societate solida sequa-tur pax, veteri inter dominos et mercenarios contentione dirempta. Ac sane quantopere eo conférât salutaris vis Catholicae Ecclesiae, quum constans et late patens expe-rientia demonstrat, tum eorum ipsorum confessio qui sese ab illa profitentur alienos. Suapte enim natura et institu-tione, populorum mater et educatrix Ecclesia est, ac praevalida in promptu habet instrumenta et praesidia, quorum ope ab hominibus iure sociatis vita commodius, nedum honestius et sanctius, agatur. Proinde facere non potest quin leniendis doloribus et allevandis miseriis amanter ac liberaliter operam conférât suam. Satis est ea meminisse quae, teste história et traditione maiorum, Ecclesia gessit ut antiquae servitutis labem aboleret. Ex eo quod sola suis viribus potuit tantum tollere stirpitus humani generis dedecus quod penitus moribus inoleverat, facile licet arguere quid praestare queat ut operariam
Propterea non levem voluptatem cepimus ex iis quae Nobis, dilecte Fili, nunciavisti de conventu nuper acto Biennae in Helvetia, quo congressi a pluribus opifi-cum millibus delegati viri, utut e dissitis profecti locis, studiis et religione diversi, maximo favore et plausu pro-sequuti sunt praedictas Litteras encyclicas, ultro agno-scentes tradita in iis documenta apprime accommoda ad tuendas légitimas eorum rationes, firmasque bases paran-das (quod omnium in votis est) quibus aequus rerum ordo adstruatur, unde in hominum societate solida sequa-tur pax, veteri inter dominos et mercenarios contentione dirempta. Ac sane quantopere eo conférât salutaris vis Catholicae Ecclesiae, quum constans et late patens expe-rientia demonstrat, tum eorum ipsorum confessio qui sese ab illa profitentur alienos. Suapte enim natura et institu-tione, populorum mater et educatrix Ecclesia est, ac praevalida in promptu habet instrumenta et praesidia, quorum ope ab hominibus iure sociatis vita commodius, nedum honestius et sanctius, agatur. Proinde facere non potest quin leniendis doloribus et allevandis miseriis amanter ac liberaliter operam conférât suam. Satis est ea meminisse quae, teste história et traditione maiorum, Ecclesia gessit ut antiquae servitutis labem aboleret. Ex eo quod sola suis viribus potuit tantum tollere stirpitus humani generis dedecus quod penitus moribus inoleverat, facile licet arguere quid praestare queat ut operariam