néhány eszmét megpendíteni. ***
A k e r e s z t é n y s é g és k o r u n k .
I r t a : Bougaud Emil.
Fordították : Dobos Lajos e's Szentannai (Spett) Gyula.
III. kiadás ; I—V. kötet, 111. kötet. A hiszekegy.
Ismerteti : Kiss Arisztid.
(Folytatás.)
Tekintsünk egy kissé a h a j d a n k o r b a .
A római czirkusz fölött egy g ö r ö g felirat áll, mely az Istenről, mint három személyről beszél : „Méyag Qeoc;
@£oyévszoç, nag(çeyyï]q = N a g y Isten, Isten szülötte, mindent beragyogó."
E s E g y p t o m b a n Serapis hires j ó s l a t a :
Hqùtu @£og gsr£7i8Íta lóyog, xcà IIy£vg.a ővv avxoig, . . . . 6vg.cpv£TCi diq TQÍa Ttávta, xccl siïç; sv éora. = E l ő b b Isten, aztán az Ige, aztán a lélek ; három e g y ü t t született és egyben egyesülő Isten." „Es I n d i á b a n Oup-n e k k a t - Oup-n a k eme h e l y e : 9Sat (igazság) az Isten n e v e ; és az Isten Frabat, azaz h á r o m , mely csak egy."'
Meg T i b e t b e n : „Istent m a j d ugy n e v e z i k : Konci-kocich : egy I s t e n ; m a j d Koncioktum : h á r o m Isten. Va-lami olvasófélét használnak, mely fölött e szavakat ejtik ki : Om, Ha, Hum." Az Om értelmet, h a t a l m a t , H a a szót (igét), Huni szivet, szeretetet jelent. U g y a n c s a k Chi-nában is akadunk némi n y o m á r a a h á r o m személyü Isten eszméjének.
A S z e n t h á r o m s á g n a k ékes hirdetője maga a világ ; a physika, vegytan, csillagászat, élettan, lénytan, az em-ber működése a h á r o m s á g o t hirdeti, s ha itt b á m u l v a kell a tudósnak lerakni m i k r o s k o p j á t , m e r t szeme nem bir behatolni a t e r e m t e t t dolgok belsejébe, ugy m e g v a -kulva kell l e h a j t a n i fejét, midőn az örök világosság r a g y o g ó n a p j á r a , Istenre veti t e k i n t e t é t !
A királyi lantos, Dávid király e szavakra f a k a d t , midőn az eget n é z t e : E g e k beszélik Isten dicsőségét, s kezei művét hirdeti az égboltozat. Csakugyan, ha szem-ü g y r e veszszszem-ük a világot, szépségétől e l r a g a d t a t u n k , benne minden a legkisebb fűszáltól, a l e g n a g y o b b égi testig n a g y művészre val). Miből hozta ezt l é t r e ? m i k o r ? — semmiből, időben, t e h á t nem létezik örök, ősanyag. Isten lényegéből sincs, mert 0 megoszthatatlan, sem vele nem
egyenlő, ezt bizonyítja a világ élete, t e h á t a pantheizmus-n a k sipantheizmus-ncs helye. Csak egy szó kellett : Legyepantheizmus-n, és mipantheizmus-ndepantheizmus-n meglett, a geologusok egy része, és pedig a k i t ű n ő b b t á b o r fejet h a j t a t e r e m t ő erő előtt, a másik rész t u d a t -lanoknak nevez m i n k e t . „Az anyagelviség fölvesz egy m a r o k p o r t és szól: „Ez az eredete mindennek. Száza-dokig t a r t ó vegyi elegyedés, á t a l a k u l á s által ebből szár-mazott m i n d e n ; előbb az á s v á n y ; aztán a n ö v é n y ; majd az állat, v é g r e az ember. A t u d o m á n y ezt bizonyítja."
Csudálatos ! a materiálizmus megengedi az örök anyagot, csak az örök szellemet nem, állításában nem a tudomány, az elv, hanem az élv vezeti.
„A második örvény a pantheizmus. A p a n t h e i z m u s keleti t e r m é k . N y u g a t o n , ott, hol az ember csak erős m u n k á v a l t e r m é k e n y í t i a földet, el lehet feledni, meg lehet t a g a d n i Istent. Á m t a g a d j á t o k ama b u j a természet ölén, Kelet hő ege alatt, a verőfény honában. Oh mily piczinynek érzi m a g á t az ember ! Isten minden. A lények csak az ő g o n d o l a t á b a n l e b e g ő képek. A világok : Isten-nek álma. V a l a m i n t én szendergéseimben lényeket látok m a g a m előtt jönni-menni, melyek m i n t h a élnének, ébred-t e m k o r azonban elenyésznek ; épp igy Isébred-tenben is. Csakh o g y a képek ő benne, Csakh a t a l m a s a b b a k , tovább f ö n m a r a d -nak, testet öltenek ott, g o n d o l a t á b a n egy pillanatig j á t s z a d o z n a k , m i g I s t e n n e k , az egyetlen valódi létnek
k i f ü r k é s z h e t e t l e n mélységeiben ö r ö k r e szétfoszlanak. Ez a pantheizmus." A m a t e r i a l i z m u s f o r r á s a az elaljasodás, a p a n t h e i z m u s é a kevélység. Az ellentétek találkoznak : „A m a t e r i a l i z m u s lenéz a p o r b a és szól : a n y a g minden. A p a n t h e i z m u s pedig azt m o n d j a : Isten minden."
Miképpen j u t o t t Istennek eszébe a t e r e m t é s ? — megfelel B o u g a u d Malebranche g y ö n y ö r ű versével :
Amikor érezem : Megihlett szellemem Egy forró sóhaja, Egy lángoló szava Egy pillanat alatt Fényes világokat Tudna teremteni . , •
A mit a költő ö n m a g á r ó l mondott, Isten is elmond o t t a évezreelmondek e l ő t t ; létre j ö t t a világ, fényével, p o m -pával , mint r a g y o g ó viszfénye Isten végtelen dicső-ségének.
B o u g a u d általánosságban elveti a geologusok és csilla-gászok azon nézetét, mely a világ átalakulására évmilliár-dokat követel, hogy a m i világunkat m á r más világok előz-ték meg, h o g y léteznek bevégzett világok ; ezt azért kifo-gásolja, m e r t a t e r e m t é s t örök „észbontó t á v o l s á g b a "
viszik. Az isteni szeretet sürgeti a teremtést, és nem halasztja a n n a k fejlődését milliárd évekre, de e szeretet daczára is, mely szent türelmetlenségében alkotni akar, metaphysice lehetetlen „hogy a t e r e m t é s n e k kezdete ne legyen."
A v a g y o k u n k van-e fenakadni a szentírás e kifejezésein : Kezdetben vala az I g e ; kezdetben teremte Isten az eget és a f ö l d e t ? " A z o n o s i t h a t j u k - e a világ kezdetét a „Lo-gos"-sal ? N e m . Az a bizonytalan meghatározás „kezdet-b e n " m i n d k é t helyen külön„kezdet-böző időt jelent, az Igénél
örök, b e l á t h a t a t l a n t , a világnál pedig oly időt, melynek kezdete van, s m é g sem ismerjük, m e r t természeti t i t o k ,
_ 19*
a miiven számtalan esik érzékünk alá, még sem fejthet-jük meg. A teremtés folytonos, nem bevégzett, Isten folyton teremt, világokat ugy, mint lelkeket, nem vonult nyugalomba. „Mint az égő tűzhelyből szüntelen pattog-nak a szikrák, Istennek elragadtatott szivéből ugy támad-nak és fogtámad-nak támadni szüntelen a teremtések, melyek őt megismerni, szeretni s végtelen boldogságában osztozni képesek."
A csillagászat kérkedve dicsekedik vívmányaival, kalapot emelünk előtte; e nagyszerű munkára rányomja a mérhetetlenség, a végtelenség bélvegét, s azonosítja Istennel. Isten éppen e nagyszerű műről ismerhető meg, C3ak silánysága hozhatná hitünket zavarba.
Hogy földünkön kivül van e élet, nem tagadjuk, csak sejtjük, e sejtelmünket nem rontja le a hitnek őre, az egyház. A nagy Alkotó már az ember előtt teremtett az embernél értelmesebb lényeket, kik milliárdan é9 mil-liárdan vannak, karokba osztva szolgálnak Istennek, bizo-nyítja Isten, Jobbal való párbeszédében: „Cum me laudarent simul astra matutina, et jubilarent omnes Filii Deiu (Jób. 38, 7.) E teremtett lények közt nincsen szám-arány, az értelmesebbek hasonlittatlanul többen vannak az embereknél. Előttünk ismeretlen, fényesebb, ragyogóbb csillagrendszerek vannak, s ezekben fensőbb szellemeket hiszünk, alig üresek azok mondja Bougaud: „Sőt inkább nyári estéken, midőn a mérhetetlenség ezer tűzzel ragyog, az égboltját oly szivesen szemlélgetem! Egy egy égi füstölőnek nézek minden csillagot. S mintha ima-zsongást hallanék, mintha látnám mint lebben föl mindenik gömb-ről az imádás, dicséret és hála."
A földet „Az égi testek nagy hajóhadában törést szenvedett hajó"-hoz hasonlítja, s meglátszik r a j t egy borzasztó katasztrófa nyoma. Mi a czélja tehát a világ-nak, csak bolyongani és egyszer megszűnni P Nem, visz-szatérni Alkotójához, mert semmi sem vész el, még a parány sem. A boldogságot itt nem találjuk meg, csak a végtelen szeretetben, szépségben, jóságban és igazságos-ságban, s ez az Isten.
Nunc ad fortissimum ! Jön a teremtés hat korszaka, a tudomány által mythosnak nevezett szentírási rész ! Vájjon ellenkezik-e vele? — Lássuk.
A tudomány fenakadt a „nap" kifejezésen, mely a Genesisben fordul elő, hogy mi ez alatt nem a huszon-négy órára felosztott napot, hanem hosszú időszakot ér-tünk, régi dolog. A föld belsejében tapasztalt átalakulások után vitatni, esztelenség volna; ha a természet nem ismer ugrást, ugy annál inkább kell hinni a geologusok állításainak. Igy „Angliában, Amerikában, Francziaország északi részén háromezer hatszáz méter mélyen van egy más fölött nyolczvan, sőt száz külön kőszénréteg, me-lyeket több lábnyi vastag agvag-terület választ el. Min-denik réteg egy-egy erdőt képvisel, mely sarjadt, nőtt, kifejlődött, aztán ott pusztult. A termő talaj lassankint elborította; ez azután újra magot fogott, másik erdőt hajtott, mely szintén elveszett; támadt harmadik stb."
Számos hely van ilyen, hát még mit szóljunk az ázalag lerakódásokról, az Andesek és Cordillerák „csupa ázalag temetők", mily idő kellett ennek lerakodásához, midőn
egy késhegyre millió és millió ázalagot lehet felvenni, s ez nem más mint a kréta por.
„Kezdetben teremté Isten a mennyet és a földet. A föld pedig puszta és üres vala ; sötétség vala a mélység szinén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek fölött." —
„Meddig tartott e korszak? nem t u d j u k ; de hosszulehe-tett." Erre nézve mondja Bufí'on : „E kifejezések (a föld vala, sötétség vala, lebeg vala) az igének határozatlan múltjával nem azt jelzik-e, hogy a földi sokáig volt puszta, a mélység szinét sokáig borította sötétség? Ha e puszta állapot csak egy napig, sőt ha sokáig nem tartott volna, €d szentiró vagy másképp fejezi ki, vagy föl sem említi." (Buffon : Histoire naturelle, III. p. 195.)
Az isteni mindenhatóság egy pillanat alatt meg-teremthetett volna mindent, mégis hatizben fogott hozzá a teremtéshez, hat egyenlő vagy nem egyenlő korszak-ban, az idő beosztásában bölcsesége vezette. „Csak Isten lelke lebeg vala a vizek fölött," e viz könnyű gáznemű anyag volt, később tömörült, sűrűsödött, ehhez egy tömö-rítő erő kellett.
Először, vagyis "első nap teremté Isten a világossá-got, Voltaire, Diderot, D'Alembert gúnyolódva mond ellene, de a tudomány bebizonyította : 1. „hogy a vilá-gosságot szükségképpen először kellett teremteni, a nap előtt, a föld előtt. 2-szor, hogy a világosság függetlenül is létezhetik a naptól, mely csak legragyogóbb, de nem egyedüli ékszerésze. 3-szor, hogy valóban volt a földtekén hatalmas világosság a nap előtt; ezt pedig igy bizo-nyítja. Mikor a kőszénbányákban az 03 világ romjai közt kutatott, (Humboldt) óriási fákra akadt, melyek csupán a mi napunk világossága alatt ily csodás nagyságra még a forró égövben sem nőhettek volna. Es ugyané fákat, ugyanazon roppant arányokkal, ugyanazon, több mind délszaki, buja tenyészettel találta az egész föld felületén, még a leghidegebb vidékeken, még a sarkok jege alatt is." A második nap, vagyis a második korszakban alkotta Isten az ég boltozatját, a rajta uralkodó légkör csodá-latra ragad minket. Harmadik nap elválasztotta a vizet a földtől, mely mindenféle füvet és gyümölcsöt t e r m e t t ; negyedik napon a napot, holdat és csillagokat, innét kez-dődik az idő számítása, már csak azért sem mondhattuk volna 24 órás napnak a teremtés egyes napjait, mert a naprendszer csak most alkottatott, nem volt előbb négy évszak, mert nem volt meg a földnek nap körüli forgása.
Ötödik napon halakat és madarakat teremtette az Isten, hatodik napon a négylábú és csuszó-mászó állatokat, s végre ugyané napon a teremtés koronáját az embert.
„Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra."
Minthogy az ember a földön a legtökéletesebb teremt-mény, teremtése utoljára maradt. Meghatározni az időt vajmi bajos dolog, mikor jelent meg az ember? — hat-ezer évig visszamegyünk, de többet alig engedhetünk.
,.Az egyptomi papok testületeinek megalakulását Volney nem habozott 13,000 évvel vinni fel Krisztus elé! Ami
Egyptom, India, Chaldaea királyainak névsorát illeti, ezek, mondá Oupnig, a mesés hajdanba vesznek. E bohó családfákon ma már mosolygunk." Fuhbrott azt tartja, hogy az ember 2—300,000 év óta lakja a földet, többen állítanak ily chimaerákat. Bougaud megfelel nekik:
RELIGIO. 149 1. „Ha az ember kétszáz ezer évnél öregebb,
ma-gyarázzátok meg nekem, honnét van, hogy csak hatezer éve hágy nyomot maga után." Kétszázezred év tehát e szerint nyomtalanul tűnnék el az emberi művelődés tör-ténelmében.
2. „Azt mondják: E kétszázezer évet arra forditotta az ember, hogy az állatiasságból kibontakozzék s a pol-gárosult ember méltóságára küzdje föl magát." A félszeg tudákosság megkülönböztet kő, bronz és vaskorszakot. A kovakőbalta használata merőben lehetetlen volt, nem lehetett volna nyélbe illeszteni, fát vágni anélkül, hogy ki ne csorbuljon.
3. „Erőszakolják a dolgot és azt mondják : ,.Azok a kovakövek, emberi csontok együvé keveredve találha-tók a mammuthok, mastodonok, ősbölények és egész se-reg kiveszett állat csontjaival. Már pedig hány század kellett e fajok kihalására!" Hány század? De hiszen nem tudtak róla semmit. Valamelyik faj kiveszéséhez sok idő kell, vagy igen kevés idő kell ; ez a körülményektől függ . . . Természetes, hogy legelőször éppen a leg-óriásabb állatok vesztek el. Lomhábbak ; ellenségeik elől nehezebben menekülnek; kevésbbé szaporák. Az ember-nek kevés hasznot hajtottak. Kevesebb tűz, kevesebb ru-gékonyság, túlságos zsir volt bennök, csoda-e, ha leg-korábban pusztultak el?"
4. „Fölhozzák még s ez az utolsó ellenvetés: „Amaz emberi maradványokat, kovaköveket, melyek a legrégibb emlősök romjaival együvé keveredvék, hol találjuk ? A lassan, olykor század — ezrek folyamán leüllepedett földré-tegek alatt. De hát akkor ki számithatja ki az ember ős-régi voltát?"
„Ám, hogy ez okoskodásnak némi ereje legyen, mindenekelőtt három dolgot kellene megállapítani : elő-ször, vájjon a talált tárgy valóban emberi kézmü-e ? Másodszor a réteget, melyben hevert, az emberek vagy elemek nem bolygatták-e m e g ? Harmadszor a kérdéses réteg milyen korú ? „Már pedig, mond Desmoulins, a magam és Gourges nevében kijelentem, hogy harminczöt éve tanulmányozzuk az eszközöket, de egyetlenegyet sem találtunk olyan rétegben, melyet emberi kéz nem hábor-gatott." (Desmoulins: La Question diluviale et le silex
ouvré, Paris, 1864.) (Folytatjuk.)
EGYHÁZI TUDÓSÍTÁSOK.
S z e r e n c s . A „dohos középkor" — és a protestantizmus virágainak illatárja. — (Vége.)
Megint Aranyhoz térünk, kinek irodalmi dicsőségé-hez a katholikusok is csak oly nagy örömmel járulnak koszorúik átnyujtásakor, mint a protestánsok; & különb-ség, — és pedig nagy különbkülönb-ség, — csak az, hogy, mig mi Arany János kimagasló költői tehetségét magasztalva, minden melléktekintet nélkül a nemzeti szellem ápolásá-nak példányszerü, halhatatlan nevű munkását dicsőitjük benne: addig a rSp. Lapok" kötekedő embere, midőn megadja Arany szobrának leleplezésekor a honfiúi kegye-let adóját, — a nagy esemény napjának felemelő jelene-ténél jónak látja összekötni az ünneppel a főrendeknek az
egyházi politika ellen feltáruló ütközetét! — Nem igaz-e, hogy egy közös örömre gyulasztó nemzeti ünnepünk sem maradhat a katholikusok sértegetése nélkül ? ! Igv szól a mély bölcseség maró nyelve — és pedig Arany szobrának leleplezésekor : (Bizonyosan azért, mert a szobor és a főrendiházi épület közel állnak egymáshoz!) „Benn a muzeum dísztermében a dohos középkor itt feledt lovag-jai, a tridenti zsinat dogmaistenitö főpapjai vivnak elke-seredett tusát az u j Magyarország munkában edzett har-czosaival a szabadság és egyenlőség szent elvei ellen"
Ugyancsak ez alkalomból a „Pax"-os fővezérrel és Ester-házy Móricz és Zichy Nándor grófokkal csak ugy fog-hegyről beszél, mintha egy tiszteletes fogadná az ünnepre érkező igénytelen mendikást! Nagyvárad hatalmas püspö-kéről, ki szerintünk magas állásához legméltóbb módon ragyogtatja a haza és egyház szeretetének hevében a nagynevű Pázmány szellemfényét, — igy látja jónak nyi-latkozni : „Nem sikerült tehát a hazafiság fényével osz-latni el a tudós czimen borongó homályt sem!* Dr Hor-nigot, a tudomány- és irodalmi munkásságában, a haza-szeretet és hitélet ápolásában kimagasló püspököt „Borna felé hűséges rabszolgának" nevezi. És mindez megtörtént vala a protestantizmus XIX. századbeli terjeszkedésének fénykorában, midőn, a mint utolsó betű az ABC-ben a Z, ugy berekesztője mindig a prot. czikkezésnek az a „papi vagyon!" — még azon napon is, a mikor lehullt Arany szobráról a lepel! Hiába, a k i n e k a „dohos középkor" bántja szagló érzékét a protestántizmus handabandái virágainak illatárjában is, mely nem elég erős és kellemes arra, hogy azt a kiállhatatlan dohszagot elűzné, — nem gyönyör-ködhetik önmunkája kertjének virágaiban, tehát csak a doh szagát fogja érezni halála n a p j á i g ; és ama szagtól szédülten ilyen berekesztőt í r : „Követeljük a papi
javak-nak saecularizálását is, mert e nélkül sem igazi nagy reform, (! ?) sem állandó felekezeti béke nem képzelhető."
Valóban furcsa békealap, s még furcsább, hogy a „dohos középkor" falatjainak megkivánása napi renden van ; holott a protestánsok részéről azoknak élvezete is lehe-tővé válnék, ha az állandó béke alapjául Jézus Krisztus anyaszentegyházának nemzetboldogitó isteni tanítását vennék, melytől egykor hűtlenül eltávoztak. Nagy ut vezet odáig ; de a béke alapján álló megingathatatlan épület elérhető. Hiába kisért az a „dohos középkor." E g y -kor, kedves támadóink, ti is abban éltetek, szülőiteket tekintve. Arany, a ki „Fiamnak" cz. kedves versét meg-írta, szinte sokat birt, mi ég felé vitte lelke szárnyait,
— abból a kicsúfoltátok középkorból; mert különben nem szólt volna igy :
„Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem."
Majd igy énekel :
„Oh, remélj, remélj egy jobb hazát ! S benne az erény diadalát : Mert különben sorsod és e föld Isten ellen zúgolódni költ." —
Hanem hát ki tehet róla, Luther szavaira emlé-kezve, ha „Az "emberi lélek sohasem tud nyugodni. Igy még az alvó mellett is ott van a sátán, bár angyalok is állanak körülte. Az ördög engem, — mondja tovább a
„sötétség" egykori gyermeke, Luther, ki talán szinte megugrott bájos Katája kacsóinak szemlélésekor nagyon érezte a szivből gyűlölt pápa kezei áldásának megveté-sével járó zúgolódás tőrdöféseit, — sokszor annyira kinoz álmomban, hogy homlokomra verejték ül . . ." így ol-vashatók ez igék az „Analecta Lutherama et Melanch-toniana" cz. munkában. (V. ö. 49., 115. 1. Kiadta G.
Loesche, Gotha. 1892. 8°. VIII + 440. 1.) Ha tehát „min-den, mi a halálig rémít, . . . a hazugságnak áll szolgá-latában," Luther szerint, — akkor legjobb volna kedves támadóinknak a „dohos középkor- rémitgetéseinek szörny-alakjaitól, az igazság bátoritó karját ragadva meg, őriz-kedniök s ekként a rémitő veszélyes utakon nem állaná-nak a hazugság szolgálatában ! Még valamit. Midőn a nevezett munkában Luther, kiről tudjak, minek a szol-gálatában állott, — egy kedves szónok kellékeit is össze-állítja, a többi közt azt m o n d j a : „ne fogadjon el pénzt, hanem inkább ő adjon másoknak, — és azt beszélje, a mit szivesen hallgatnak." Beszélni csak beszéli a „Sp.
L." bemutatott nyeglesége szónoki hévvel mindazt, mit a kollégiumban felekezeti dühhel készült, koholt, tehát ha-mis és a járatlanok félrevezetésére, — szabad legyen mondanom, butítására szolgáló alapokon emelkedett törté-neti (!) könyvek a katholikusok gyalázására és egy kanál-vizben való megfojtására oly ékesen elzengenek ; tetszik ez eljárás, s a protestánsok olyan szivesen hallgatják, hogy már vérök lüktetését is csak ama szónoki hang szabályozza ! De aztán adnak-e legalább szép szót a szerintök „dohos középkor" szent emlékeit tiszteletben tartó kath. egyháznak ? Az egyháznak a művészet leg-lelkesb pártolása és a tudományok leggyorsabb előhala-dása dicsőitett idejében sem kell soha szégyelnie magát ama protestánsi gőggel hánytorgatott középkor állapotai miatt ! Valamint az egyház adta meg a magyarnak is a polgáriasodást : ugy az egyház volt és lesz mindenha leg-hívebb ápolója a hazaszeretet lángjának, elősegitője a művészet és tudomány ápolásának ; mert az ócsárolt középkor szellemi munkásainak tudománya és buzgalma, a remek templomok külső és belső szépségei, az egyház-ban pártfogást nyert kézmü-ipar remekei mind azt han-goztatják, hogy ne fogadjátok el, kedves protestáns bará-tink, multunk dicsősége ócsárlásának pénzét; hanem inkább adjátok meg másoknak is az elismerés filléreit!
A múltkor olvastam a „Sp. L."-ban, melyeknek tágas kertjéből az illatos virágokat bemutatni szerencsém vala — noha csak részben a középkor dohos levegőjének elűzésére, — hogy bizonyos freskók feltűnései a régiség-tudomány és művészet kedveléséből a falak tovább való levakarására buzdítottak egy tiszteles urat. Arpádkori falfestményekre akadtak az abauj-csécsi ref. templomban, a mint az ujságolás jelentette. Hogy kiké lehetett az Arpádházi királyok valamelyike alatt épült templom, könnyű kitalálni. Hogy később kik, és kiktől vették el erőszakkal, az sem szorul hosszú találgatásra. Mint más helyen, ugy egyházmegyénkben is számos, csinosan és művészettel épült erős templom van a pTotestánsok bir-tokában, a mely templomok egykor a katholikusok tu-lajdonai voltak. Hol voltak hát abban az időtájban a protestánsok, mikor Árpádházi és későbbi királyaink
alatt a magyar nemzet vitézségének és a műveltebb nem-zetek példáján való nemes felbuzdulásának fényénél ke-reste az egyház által nyújtott haladás éltető vizét és a munkás szeretet biztosította boldogság elérését? — Hol voltak a protestánsok sz. István első királyunk idejében, midőn a magyarok a katholikus hit szelíd járma alá térittettek, s őket a szent király üdvös és mindenkor korszerű alkotmány és intézkedések által az egyház gon-dos kezei közt művelődött nemzetek diszes sorába állitá?
Mért nem álltak elő akkor, midőn a tudós, szent embe-rekre oly nagy szükség volt a magyarok első oktatása, haladásuk biztosítása alkalmával? S ha ugy tetszik, a középkor „dohos" levegőjét is megtisztíthatta volna akkor a protestántizmus bölcseségének lengedőző szele?! Hol voltak „püspökeik", — mi vala nevök ? Mi okból nem hirdették akkor, hogy nincs földi helytartója Krisztus-n a k : Krisztus-niKrisztus-ncs áldozat; . . . Krisztus-nem tiszteljük a szeKrisztus-nteket, — nem országunk pártfogóját, a Szűz Anyát ! . . .
A „dohos középkor"-ra szörnyen prüszkölök seregé-hez intézett megjegyzése igen találó Csete István jeles régi írónak: „Saját bőrüket nem volt mitől félteni oly fejedelem alatt, a ki kegyesen fogadta a vendégekben Krisztust. Mondhatták volna (a protestánsok sz. István-n a k : ) J ó király! meg István-ne csaljoIstván-n a pápa. Mit költesz annyit templomok- és barátokra? Ha szekerekkel viteted is az alapitványos kincseket, (tán a püspöki javak, me-I lyekre nagy az áhitozás ! ?) mi jutalmad lesz abból?
j Higyj és üdvözöltél" . . . De ők nem jövének a
j Higyj és üdvözöltél" . . . De ők nem jövének a