A globális környezeti javak és a kollektív cselekvés problematikája

Nemzetközi viszonyoknak, nemzetközi rendszernek hagyományosan az államok közötti viszonyokat szokás nevezni. A nemzetközi rendszer legfontosabb ismérve, hogy hiányzik belıle az államok feletti autoritás, az együttmőködést kikényszerítı hatalom, mely híján a rendszer anarchikussá válik. A nemzetközi rendszernek azonban ma már csak egy részét alkotják az államok. Globalizálódó világunkban egyre meghatározóbb szerepet töltenek be a nemzetközi szervezetek és a multinacionális vállalatok a nemzetközi kapcsolatok

alakításában¹. Amikor tehát a környezeti kérdések megoldásainak nemzetközi vetületeirıl, nemzetközi ökopolitikáról beszélünk, az államok mellett más nemzetközi szereplık politikájára is figyelemmel kell lennünk.

A tiszta környezet közjószág. A közjavak sajátosságai, hogy fogyasztásukból senkit nem lehet kizárni, ha azokat bárki elıállítja, hasznaikból mindenki részesedik, fogyasztásuk nem versengı, valamint kollektív cselekvésre van szükség az elıállításukhoz. A kollektív cselekvés problematikája alapvetıen abból fakad, hogy az egyéni ösztönzık és a csoport számára kívánatos cél között nincs megfelelés. A tiszta globális környezet, mint közjószág áldásaiból gyakorlatilag senkit sem lehet kizárni. Egyúttal elıállításánál felmerül a kollektív cselekvés problematikája, hiszen minden nemzetközi szereplı abban érdekelt, hogy a többiek járuljanak hozzá az „elıállításához”, neki pedig ne kelljen költséges és fáradságos módon változtatnia magatartásán.

Ha a nemzetközi kapcsolatok klasszikus paradigmájából indulunk ki, mely szerint az államok hatalmi aspirációk által irányított, önérdekkövetı aktorok, akkor nehéz megoldást találni a kollektív cselekvési problémára. Olson [Boda, 2004] szerint a kollektív cselekvési probléma megoldása nagyobb valószínőséggel következik be viszonylag kis csoportokban, amelyek tagjai nem egyforma erejőek, és az erısebb tagok számára adódik annyi haszon a közjószágból, hogy hajlandók azt biztosítani akkor is, ha a többi csoporttag potyázik.

Nagyobb mérető csoportokban a kollektív cselevés esélye csökken, eléréséhez szelektív ösztönzık, például az együttmőködés jutalmazása, vagy a potyázás büntetése szükségesek.

Ilyen szelektív ösztönzık lehetnek a normák vagy a társadalmi nyomás, ami azonban szintén inkább kisebb, személyes kapcsolatokra épülı közösségekben mőködik jól. Olson elmélete alapján az államok közösségében még csak-csak lenne esély a kollektív cselekvésre, hiszen az államok száma viszonylag kevés, erejük nem egyforma, mőködnek bizonyos szelektív ösztönzık is (pl. egyes országokat jobban sújthatnak egyes környezeti károk, ami együttmőködésre ösztönöz). Ám a globalizáció következtében az egyre nagyobb befolyással rendelkezı transznacionális vállalatok megjelenésével egy sokféle érdeket magában foglaló nagy mérető csoport jött létre a nemzetközi porondon.

1 „a világ száz legnagyobb gazdaságából több mint ötven vállalat (ha az országok éves hazai össztermékét hasonlítjuk össze a vállalatok forgalmával)” [Boda, 2004]

Elméletileg a kollektív cselekvési probléma három esetben szőnik meg; ha külsı kényszer (pl. jogszabály) írja elı az együttmőködési kötelezettséget, ha a közjószágot sikerül olyan magánjószággá alakítani, amely piaci áruvá válhat, vagy az aktorok normavezérelt önszabályozása által.

1.5.1.1 Politikai megoldás

A globális kollektív cselekvés problémáját elméletileg legegyszerőbben egy globális világállam oldhatná meg. Nem zárható ugyan ki, hogy a jövıben kialakulhat egyfajta globális kormányzás (ehhez hasonló pl. az ENSZ Biztonsági Tanácsa vagy a G8 országai), de létrejötte a közeljövıben semmiképp sem várható. Nincs meg hozzá a politikai akarat, létrehozásának és mőködtetésének a technikai nehézségei szinte áthidalhatatlanok, ráadásul egy ilyen képzıdmény igen nagy demokratikus deficittel járna. Kialakulása már csak emiatt sem kívánatos. Marad tehát a nemzetközi környezetvédelmi megállapodások rendszere, mint külsı kényszerítı erı. A nemzetközi környezetvédelmi együttmőködésnek akkor van a legnagyobb esélye, ha az adott környezeti probléma következményei elsısorban azokat az országokat sújtják, amelyek képesek cselekedni a probléma megoldása érdekében. A nemzetközi környezetpolitikában kétségkívül a nagyhatalmak befolyása érvényesül. İk azok, akik politikai nyomást tudnak gyakorolni a szabályok betartása érdekében, illetve képesek ösztönzést jelentı pénzügyi alapokat felállítani az egyezményekben foglaltak elısegítésére. Azok a nemzetközi egyezmények, amelyek esetében a nagyhatalmak akadályozókként lépnek fel, nem számíthatnak hosszú távú sikerekre. Ezért félı, hogy az éghajlatváltozás megakadályozására tett nemzetközi erıfeszítések az Egyesült Államok ellenállásán fognak elbukni.

1.5.1.2 Piaci megoldás

A kollektív cselekvési probléma másik lehetséges megoldása a közjavak magánosítása, mely megteremti az egyéni ösztönzıket a jószág fenntartására. Egy társadalomban a történelmi, kulturális hagyományok és morális megfontolások határozzák meg azt, hogy a társadalom miket tekint közjószágnak. Társadalmi, politikai változások következtében egyes magánjavak, mint például az oktatás vagy az orvosi ellátás átkerülhetnek a közjavak

kategóriájába. Ezzel ellentétes irányú változásokra is adódnak példák, ez figyelhetı meg napjainkban a szellemi tulajdonjogok rendszerének esetében.

Az uralkodó gazdaságpolitikai elképzelések szerint sokan a környezet megóvását piaci mechanizmusok alapján képzelik el. A környezet piacosítása egyrészt azt jelenti, hogy a piaci szereplık, a vállalatok tevékenységükbe integrálják a környezetvédelem szempontjait, másrészt, hogy a környezeti javakat piaci áruvá tesszük. A 80-as évek közepétıl indult útjára az az ökológiai közgazdasági irányzat, mely a környezetvédelem költségeit nem szükséges rossznak, hanem olyan eszköznek értelmezi, amely az innovációt, a modernizációt és a fejlıdést segíti elı. Az elmélet mikroökonómiai irányzatai, a „zöldülı” vállalat vagy „zöld” piac koncepciói a mai napig divatos menedzsment-irányzatoknak számítanak. Lényegük, hogy a környezetvédelem nemcsak, hogy nem rontja a vállalat piaci helyzetét, hanem ügyes menedzsmenttel a vállalati versenyképesség egy új dimenziójává alakítható. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy a „zöld” piac korszaka nagyjából a 90-es évek közepéig lecsengett, látványos eredményeket azonban nem hozott, többnyire kimerült egyszerő kommunikációs fogásokban, illetve a „zöld marketing” felfutását eredményezte. A probléma az, hogy a zöld piac hívei (legalább) egy dologban tévedtek: várakozásukkal ellentétben a környezetvédelmi költségek rövidtávon nem térülnek meg. A vállalatok zöldülése tehát önmagától, a zöldülésben rejlı „versenyelınyök” miatt nem fog megvalósulni. Valamilyen külsı ösztönzı szükséges a vállalatok tevékenységének zöldítéséhez. Ez elvben lehetne a környezettudatos vásárlók, vagy az etikus befektetık által gyakorolt nyomás is, de ezen csoportok befolyása nem elég erıs. Marad tehát a kormányzati környezeti politika szabályozó ereje.

A környezetgazdaságtan úgy tartja, hogy a „zöld” piac kialakításához csupán arra van szükség, hogy a környezeti javakat (mind a természeti erıforrásokat, mind pedig a környezet szennyezés elnyelı képességét) megfelelıen beárazzuk. Alapfeltevése, hogy a környezeti javak árai torzak, hiszen nem veszik figyelembe a környezeti költségeket, így negatív externáliák és társadalmi jóléti veszteségek keletkeznek. A környezetpolitika célja, hogy a környezeti költségeket különbözı eszközökkel, internalizálja. Ezen felfogás szerint, ha a környezeti politika az internalizálás céljait képes elérni, létrejön a maximális társadalmi jólét, és nem okozhat gondot a piac globális kiterjesztése sem. A gyakorlatban azonban a környezetpolitikai célkitőzések megvalósítását - sıt már maguknak a hatékony

környezetpolitikai céloknak a kitőzését is - meghiúsítják a vállalati lobbiérdekek.

Általánosan elterjedt az a vélekedés is, hogy a szigorú környezetpolitika, mivel megnöveli a termelési költségeket, az ország nemzetközi versenyképességét gyengíti más, enyhébb környezetpolitikát alkalmazó államokkal szemben. A társadalmi ellenállás és az ellentétes gazdasági érdekek eredményeképpen a környezetpolitikák a gyakorlatban csak kisebb kiigazító intézkedésekre korlátozódhatnak.

A környezetvédelmi kritériumok következetes érvényesítését és a zöld piac kialakulását a gazdasági globalizáció tovább nehezíti, ugyanis lehetıvé teszi a vállalatok számára, hogy áthelyezzék a termelésüket olyan országokba, ahol a fejlett országokhoz képest lazább szociális és környezetvédelmi elıírások érvényesülnek. A világpiac pedig lehetıvé teszi a vállalat számára, hogy megtalálja a kevésbé környezettudatos fogyasztókat. Így aztán pont azok a környezetpolitikai kényszerek szőnnek meg, amelyek a zöld piac kialakításához elengedhetetlenek volnának.

1.5.2 A globalizáció és a környezeti fenntarthatóság kapcsolata a neoliberális