A neoklasszikus közgazdaságtan képviselıi a környezeti problémákat a közjavak illetve a negatív externáliák létével magyarázzák. Ennek megfelelıen a probléma megoldását ezen piaci kudarcok kiküszöbölésében, a közjavak magántulajdonba adásában, vagy a használati
jogok pontos meghatározásában, illetve az externáliák internalizálásában látják. Ezzel elérhetı, hogy hatékonyabban mőködjön a gazdaság, azonban a tágan értelmezett környezeti problémákra nem adnak megoldást. Azzal ugyanis, hogy meghatározzuk a környezet tényleges árát és meg is fizettetjük azt a használójával, még nem biztos, hogy nem fogjuk a Föld eltartó- és tőrıképességét meghaladó mértékben elhasználni a környezetet. A neoklasszikus közgazdaságtan hiányossága éppen az, hogy figyelmen kívül hagyja, hogy a gazdaság „megengedhetı” mérete a Föld eltartó- és tőrıképessége által korlátozott, még akkor is, ha ezen korlátok meghaladásának következményei csak hosszú távon jelentkeznek.
A bioszféra egy zárt, véges, nem növekvı rendszer, melyben a rendszer valamennyi részének kimenete kapcsolatban áll a többi rész bemenetével, az egyetlen rendszeren kívülrıl érkezı bemenet a Nap energiája. A gazdasági rendszer (ami, ne felejtsük el: a természeti rendszer része!) ezzel szemben mind az anyag, mind az energia, mind pedig az információ szempontjából nyitott rendszerként mőködik. Folyamatosan növeli az anyag- és energia-felvételt a körülötte lévı zárt világból, és növekvı mértékben bocsátja vissza a szennyezést és a hulladékokat. Véges világunkban ennek a nyitott gazdasági rendszernek a növekedése sem lehet végtelen! Jelenleg a gazdaság teljesítményét a bruttó nemzeti, illetve hazai termék mutatóival mérjük, ezek viszont éppen a gazdaság átalakító teljesítményének (értékes nyersanyagokból értéktelen hulladékokká történı alakítás) növelését könyvelik el sikerként. Egy nyitott rendszerben, ahol léteznek végtelen kapacitású források és hulladékelnyelık, melyekbıl anyaghoz és energiához lehet jutni, illetve amelyekbe a hulladékokat el lehet helyezni, a gazdaság sikerességének mérésére az anyagátalakító teljesítmény megfelelı mutató. Zárt rendszerben azonban ez az anyagátalakító tevékenység inkább minimalizálandó. A gazdasági siker mércéjének tehát azt kell tekintenünk, hogy az emberi jól-lét maximálása a végsı ráfordítás minimalizálása mellett menjen végbe.
Mi a gazdaság optimális mérete az ökoszisztémához képest? A mikroökonómiában minden tevékenység az optimális méretét keresi; azt a pontot, ahol a növekvı határköltség egyenlı a csökkenı határhaszonnal. Ezen a ponton túl ugyanis a tevékenység további növelése ráfizetéses lenne, mert jobban növelné a költségeket, mint a hasznokat. Miért nem teszi fel senki az optimális méret kérdését a makroökonómiában? A makroökonómiában határköltségek és határhasznok utolsó termékegységre vonatkoztatott összehasonlítása
kategóriába vonja össze, növekedését hasznosnak tartjuk. Valójában azonban költségek is keletkeznek GDP növekedésével, még ha rendszerint nem is mérik ıket. Ilyenek az ökológiai szolgáltatások kimerítése, szennyezése és pusztítása, a szabadidı feláldozása, a közösségek szétzilálása a tıke mobilitása érdekében, vagy a jövı generációk örökségébıl egy jelentıs rész eltékozlása. Makroszinten is érvényes hogy a GDP optimális szintje ott van, ahol a jövedelmek csökkenı határhaszna egyenlı az emelkedı határköltséggel. Ezen a ponton túl a további növekedés gazdaságtalan, mert jobban növelné a költségeket, mint a hasznokat.
Két alapvetı jóléti forrásunk van: az ember alkotta tıkébıl valamint a természeti tıkébıl származó szolgáltatások. A gazdaság növekedésekor a természeti tıkét mesterséges tıkévé alakítjuk. Az ábrán MU (marginal utility) mutatja a mesterséges tıkeállomány növelésének hasznosságát. MDU (marginal disutility) görbe ábrázolja a növekedés határköltségét, (a feláldozott természeti javak, a szabadidı feláldozása, a közösségek szétzilálása stb.) A makrogazdaság optimális mérete ott van, ahol a nettó pozitív hasznosság maximális. Két további határ figyelhetı meg: az e pont, ahol MU=0, ahol a további növekedés még zéró költséggel is eredménytelen, illetve d pont, ahol ökológiai katasztrófa következik be és MDU a végtelenhez tart.
1. ábra
Forrás: Herman E. Daly: A gazdaságtalan növekedés elmélete, gyakorlata, története és kapcsolata a globalizációval In: Természet és gazdaság , Ökológiai közgazdaságtan szöveggyőjtemény, Typotex
Kiadó, Budapest, 2004 (396. o.)
Hogyan fordulhat elı, hogy makrogazdasági szinten figyelmen kívül hagyjuk a növekedés költségeit és a gazdaság optimális méretének a kérdését?
Az uralkodó neoklasszikus elmélet a gazdaságot nem a természeti rendszer alrendszerének tekinti, hanem fordítva; a természetet tekinti a gazdaság egy, kitermelı és hulladéklerakó szektorának. Ebben a szemléletben a gazdaság növekedésének nincsenek határai, hiszen a gazdaság maga az egész, a gazdaságon kívül nincs semmi, növekedése így semminek nincs kárára, nem is lehetnek költségei, a gazdaságtalan növekedés itt tehát nem értelmezhetı.
Másik érv a gazdasági növekedés költségeinek figyelmen kívül hagyására az, hogy bár létezik a gazdaságnak optimális mérete, de ettıl a ponttól még nagyon távol vagyunk. A növekedés határhaszna még olyan nagy, hogy a határköltsége ehhez képest elhanyagolható.
Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy a gazdasági tevékenység mérésére szolgáló GNP- növekedés utolsó egységének haszna nagyobb, mint a költsége. Mindezt az empirikus vizsgálatok nem igazolták. A fenntartható gazdasági jólét mutatója (ISEW), a jólét mérése érdekében a GNP-t korrigálja a környezeti költségekkel, a jövedelemelosztásban beálló változásokkal és a csökkenı szabadidıvel. J. Cobb, C. Cobb és H. Daly az USA példáján keresztül vizsgálták a GNP és az ISEW mutatók alakulását a 20. század második felében.
Az ISEW csökkenı mértékő de pozitív korrelációban volt a GNP-vel körülbelül 1980-ig, utána viszont a korreláció negatívba fordult. Az empirikus eredmények tehát nemigen bizonyították, hogy az Egyesült Államokban a GNP növekedése egyértelmően fokozta volna a jólétet, sıt 1980 óta talán nem is létezik ilyen összefüggés [Daly, 2004].