BESZÉLGETÉSEK MAGYARORSZÁGON ÉS DÉLKELET-MICHIGANBEN"

... Nem vagy kíváncsi, milyen az, ha fázol? rettegsz?

Fölösleges vagy, nincs arcod, nincs neved') Nem vagy kíváncsi, hogy lett ily értéktelen az élet?

Nem láttál engem?

Nem vagy kíváncsi, hol hajtottam álomra fejem?

Nem vagy kíváncsi, hogy fért egy batyuba mindenern?

Nem vagy kíváncsi, azelőtt hogyan éltem?

Nem vagy kíváncsi, volt-e gyermekem?

Nem vagy kíváncsi, hogy éltem túl?

Nem köszönöd meg Istennek, hogy vagyok?

(Részlet Elainc O'Toole Holttestek ebédnél című verséből)

Világszerte menekültek milliói várják a napot, amikor visszatérhetnek otthonukba. Vég-leges hazatérésük ugyanúgy célja minden befogadó országnak, ahogyan elsődVég-leges felada-ta az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának, illetve a menekültekkel foglalkozó egyéb ál-lami és nem álál-lami szervezeteknek is. A konvencionális bölcsesség és a józan ész is egy-értelműen azt diktálja, hogy ha létezik .megoldás" a menekültek helyzetére, akkor az a repatriáció legyen. A hajdani Jugoszláviából érkezett menekültek között végzett egyik ko-rábbi terepmunkám során feljegyeztem. hogy a menekültek a legtöbb esetben haza szeret-nének térni. Abban az időben azonban igazából nem volt hova menniük. A háború alatt nagyon veszélyes volt visszatérni a volt Jugoszláviába, a különböző befogadó országok pedig egyre kevésbé voltak hajlandók menedéket adni a menekülteknek (Huseby-Darvas,

1994, 1995). Hosszú hónapokkal a daytoni egyezmény aláírása után azonban - miközben a befogadó országok a hivatalosan meghirdetett repatriációs időszak kellős közepén

be-1 Fordította Boross Anna.

2 Előtanulmány a bosnyák menedékesek egyesült államokbeli, ausztriai és magyarországi beilleszkedését kutató projekthez.

Mindenekelőtt köszönetet mondok a menekülteknek, akik - Magyarországon és az Egyesült Államokban egyaránt - szívesen, sőt gyakran nagy örömmel beszélgettek velem. Nagyra értékelem Dr. Jungbert Bélának, a BM Menckültügyi és Migrációs Hivatala főigazgatójának segítségét, hogy Robert M. Darvas és az én számom-ra kutatói igazolványt állított ki. Így be tudtunk jutni a magyarországi menekülttáborokba, számos interjút ké-szíthettünk cs vehettünk fel magnószalagra, továbbá videofilmeket és fényképeket csinálhattunk a menekültck mindennapjairól. Köszönetet mondok a békéscsabai, bieskei, debreceni és nagyatádi menekülttábor minden sc-gítőkész ügyintézőjének és tolmácsának.

Köszöncttel tartozom kedves barátaimnak és kollégáimnak, Norma Diamondnak és Sik Endrének nunden segitségükért, valamint volt tanítványomnak. Elainc O'Toole-nak, amiért megengedte, hogy csodálatos é zé-kcnységgcl írott versét felhasználjam. Végül, de nem utolsósorban igen hálás vagyok Robert M. Darvasnak ál-landó támogatásáért, azéIt,hogy mint az audio-vizuális berendezések mestcre, fotós, sofőr, illetve mint rendít-hetetlenül türelmes és barátságos legfőbb támaszom mindig igazán ,jelen volt".

zárnak, illetve bezárni szándékoznak egyes menekülttáborokat, éspedig azzal a nyílt szán-dékkal, hogy a volt Jugoszláviából érkezett menekülteket visszatelepítsék hazájukba -vannak olyan menekültek, akiknek semmi kedvük hazatérni.

A Nagyatádon működö legnagyobb menekülttábor 1996. szeptember 9-i bezárása előtt 500 lakójának választási lehetőséget kínáltak: vagy áttelepülnek a debreceni táborba, vagy hazatérnek. Az általam megkérdezett menekültek közül ezt senki sem tekintette igazi vá-lasztási lehetőségnek. Az egyik lehetőség, a hazatérés több okból is veszélyes volt: szerb ellenőrzés alatt álló falvak, aknamezők, kiégett házak és mecsetek stb. fogadták volna őket. A másik lehetőséget, a debreceni táborba való átköltözést sokan kizárólag felzakla-tó, traurnatikus, félelmetes megoldásnak tekintették. A menekültek egy része évek óta, né-melyikük már öt éve élt Nagyatádon, jól megszokta a tábort és a környéket; a debreceni tábor a városon kívül van, így nehezebb lenne kijárni a piacra, illetve munkát keresni a városban; Debrecen lényegesen messzebb van a hazájuktól, mint Nagyatád. És az utolsó, de kétségtelenül a legnyomósabb érv: a debreceni tábornak nagyon rossz híre volt a bos-nyák és más menekültek körében. Többek között azt hallottam, hogy durván és személy te-lenül kezelik a menekülteket, hogy testi fenyítésben részesül, aki szeszes italt hoz be a tá-borba, verekszik vagy bármivel megsérti a tábor házirendjét. Amikor konkrétan rákérdez-tem a vádakra, mindegyik táborvezető és sok más ügyintéző is nyomatékosan tagadta, hogy bármikor testi fenyítést alkalmaztak volna. Azt állították, hogy ők minden menekült-tel - az egyik nő megfogalmazása szerint "még akkor is, ha az bosnyák muzulmán volt" -emberségesen bántak, úgy, ahogy maguk is elvárnák, ha ilyen helyzetben lennének. Több olyan férfival és nővel találkoztam, akik nem azért készültek hazamenni, mert így akarták, vagy mert úgy ére zték, hogy most már biztonságos visszatérni, hanem azért, mert nem akartak Debrecenbe menni. Ahogya nagyatádi táborban egy asszony elmondta: "Fischer úr két mini busszal jön majd, ahogy néhány héttel ezelőtt is jött, felpakol bennünket és visszavisz Boszniába. Ki tudja, mi vár ott ránk? De mi más választásunk van, ha nem aka-runk Debrecenbe menni, ami maga a földi pokol?" (lásd még N. A., 1995).

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának megbízásából a németországi bosnyák me-nekültek körében 1996-ban végzett kutatás eredménye is mutatja: vannak olyan menekül-tek, akik nem vagy legalábbis egyelőre nem akarnak visszatérni a hazájukba: "Mintegy 45 százalékuk kereken visszautasította, hogy most [hangsúlyozom, a szavazás időpontjában -H.-D. É.] hazatérjen, és 25 százalékuk volt kész visszamenni. A többiek továbbra is hatá-rozatlanok voltak. A hazai gazdaság állapota és az újjáépítés üteme sokkal kevésbé izgat-ta őket, mint a biztonság kérdése: a menekültek kétharmada számára a béke álizgat-tal nyújtott biztonság jelenti a legfontosabb kérdést." (Wal ker, 1996).

Ami a magyarországi helyzetet illeti, egy 1996. évi elemzés szerint: .Jvlagyarországon mintegy 7000 ex-jugoszláv menekült áll ideiglenes védelem alatt. Közülük kb. 2500-an vannak táborokban, ők készek hazatelepülni." (M. Nyberg jelentése az IFOR-nak.)

Nyberg jelentésével ellentétben a magyarországi menekülttáborokban élők közül sokan nem álltak készen a hazatelepülésre. 1996-ban, hónapokkal a daytoni egyezmény aláírása után sok menekült nem tekintette a hazatérést a közeli jövő reális lehetőségének vagy jár-ható útjának. A menekültek túlnyomó többsége a hazatérés kilátásait illetően (akár a szla-vóniai hárornszögről, akár a Vajdaságról, akár Bosznia-Hercegovináról volt szó) különfé-Ie okokból egyáltalán nem volt lelkes. Magyarországon öt menekülttáborban (Békéscsa-bán, Bicskén, Debrecenben, Nagyatádon és Vésén) különféle státusú menedékkérőkkel

készítettem interjút. Némelyikük már ötéve élt táborban, távol az otthonától. Az Egyesült Államokban személyes találkozások során, illetve aMichigani Bosznia-Hercegovinai Szö-vetség különféle találkozó in beszéltem bosnyák menekültekkel. E menekültek többsége 1995-ben vagy 1996-ban érkezett az Egyesült Államokba.

Bár sokan beszéltek nekem arról, hogy végül majd haza szeretnének térni, a legtöbben mégis azt hangsúlyozták, hogy számukra pillanatnyilag az egyetlen megoldás az, ha Ma-gyarországon, illetve az Egyesült Államokban maradnak, takarékoskodnak és"kivárnak".

Azok többségének, akikkel módomban volt beszélni, nem állt szándékában a közeljövő-ben vagy akár a következő 3-4 évben hazatérni. Sokan közülük úgy érezték, hogy egysze-rüen nincs hova menniük, mert - ahogy elmondták nekem - a házukat, azaz a falujukat vagy városukat megszállták a szerbek. A sokféle veszély között néhányan azt is megemlí-tették: úgy hallották, "Iránból vagy Irakból jött idegenek foglalták el" a szülöhelyüket.'

Ebben amunkámban a hazatelepülés kérdésének felvetésével együtt a menekültek által elképzelt néhány hazatérési módot is ismertetek. Tisztában vagyok vele, hogy azok, akik-kel a menekülttáborokban, illetve Michiganben beszéltem, nem feltétlenül reprezentálják általában a volt Jugoszláviából, illetve konkrétan a Boszniából érkezett összes menekül-tet. Sokkal valószínűbb, hogy a még mindig táborokban élő menedékkérők - azokhoz ha-sonlóan, akikkel Magyarországon dolgoztam - olyan emberek, akiknek a legkevésbé van hova visszatérniük. Azoknak a menekülteknek a zöme, akik hazatérésükkor semmiben sem reménykedhettek, viszont lehetőségük volt az emigrációra, már elmentek (mint pél-dául azok, akikkel Michiganben találkoztam), vagy éppen izgatottan várták, hogy távoz-hassanak egy harmadik országba, például Kanadába, Svédországba, Németországba vagy azEgyesült Államokba. Azok többsége pedig, akikben még élt valami remény, hogy újból felépíthetik az életüket Boszniában, közvetlenül a daytoni egyezmény 1995. októberi alá-írása után visszatértek hazájukba, vagy éppen a hazatérésre készülődnek.

A daytoni egyezmény kimondja: "Minden menekültnek és menedékesnek joga van szabadon visszatérni szülőhazájába. Joguk lesz ahhoz is, hogy visszakapják mindazt a tu-lajdonukat, amelytől az 1991 óta tartó háborús cselekmények során megfosztották őket, illetve kártérítést kapjanak vissza nem szerezhető tulajdonukért." (Daytoni Egyezmény, 1.

rész, 7. cikk)

Azok a menekültek azonban, akikkel beszéltem, nem érzékelnek semmiféle összefüg-gést a daytoni egyezmény és ahazájukban uralkodó reális viszonyok, illetve saját végle-ges hazatérésük valós körülményei között, Jó néhány menekült világosan kifejtette: ^ö az egyezményt a nyugati országok jó szándékú, de tökéletesen hiábavaló erőfeszítésének ér-zi, amelynek valójában semmi köze ahhoz, ami a hazájukban történik és történni fog. A debreceni táborban egy harmineas évei elején járó férfi igen jó angolsággal elmondta, hogy őaNyugat igyekezetét olyan próbálkozásnak látja, amelyet anélkül tesz, hogya leg-kevésbé is értené, mi megy végbe a volt Jugoszláviában: "A Nyugat nem érti a mi politi-kusainkat és a mi problémáinkat. Vegyük például Amerikát [ti. az USA-t - H.-D. É.]:

3 Különféle szóbeszédek járnak arról, hogy az iszlám egyes iraki és iráni követői isottvoltak azok között, akik aháború alatt fegyverrel ésemberi erővel segítették aboszniai muzulmánokat, oly módon, hogy bevették magukat néhány faluba, éssenkit nemengedtek beezekre a településekre. Izetbegovics úr korrnányának szóvi-vői tagadják ezeket aszóbeszédeket, és azt állitják, hogy csak azok az iraki és iráni katonák tartózkodtak Bosz-nia-Hercegovinában, akik aháború alatt helybeli nőket vettek feleségül (Hedges, 1996).

Amerika egyszerűen azt akarja, hogyahazámban béke legyen és normalizálódjon a hely-zet, de törődik valaki azzal, hogy ennek akarása még nem jelenti azt, hogy ez így is van vagy lesz?!?"

Több menekült igen elmarasztalóan nyilatkozott az IFOR-ról és más boszniai úgyne-vezett békefenntartó csapatokról. A férfiak (és csak a férfiak) közül jó néhányan elmond-ták: saját tapasztalatukból vagy hallomásból tudják az IFOR-ról és más csapatokról, hogy azok a volt Jugoszláviában közvetlenül részt vettek a feketepiaci kereskedelemben és más illegális tevékenységekben, amivel csak tetézték a sokrétű társadalmi és gazdasági prob-lémákat. "Gyorsan meggazdagodnak rajtunk" ~ mondta egy 22 éves tuzlai férfi.

Több megkérdezett személy hallott olyanokról, akik hazatérve úgy elkeseredtek azon, amit ott találtak, hogy vissza akartak jönni a táborba, de ezt nem engedték meg nekik.

Többek között Mkhize (1994) tárgyalja azt a nagyon általános jelenséget, mely szerint

"traumatikus élményeken átesett személyekről feljegyezték, hogy hazatérésük után va-lamiféle elszigeteltségérzés és beilleszkedési stressz, az alkalmazkodás érzelmi és lélek-tani gátlása lesz úrrá rajtuk, nincsenek tudatában a meglévő társadalmi erőforrásoknak, és irreális várakozásokat táplálnak a hazájukkal szemben." Márpedig a volt Jugoszláviából (csakúgy, mint a más helyekről) érkezett menekültek kétségtelenül traumatikus élménye-ken estek át, a hazájukból történt elűzetés előtt és a menekülttáborokban egyaránt.

"Miközben a debreceni menekülttáborban mászkáltunk, egy ablakpárkányra állított rá-dió a következő angol szövegű dalt bömbölte: »Where do you go? Where do you go? 1 want to know, 1 want to know where do you go!« (Hova mész? Hova mész? Tudni aka-rom, tudni akaaka-rom, hova mész!) Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ha én tervez-ném meg a díszleteket, és rendeznék meg egy fájdalmasan idevágó mise en scene-t, az sem lehetne találóbb. Annyira egybevágott minden, hogy az már szinte hamis volt." (Részlet munkanaplóm 1996. június 26-i feljegyzéseiből.)

A bevándorlókkal foglalkozó tanulmányokból kiderül, hogy a haza elhagyása, valamint az ezt követő migrációs és újbóli letelepedési folyamat által kiváltott reakciók között ál-landóan jelen van a bűntudat, a fájdalom és a zavarodottság érzése. Amikor a szülőföld elhagyásával (ahogy ez nagyon gyakran megesik) az emberek helyzetében is zűrzavar áll be, természetesen még erőteljesebben jut kifejezésre az otthon utáni vágyakozás, a döb-benet és a fájdalom. Ezt két, rám igen mély benyomást tett menekült esetében figyeltem meg: egy 38 éves férfinál, akit Magyarországon, a bicskei menekülttáborban ismertem meg, valamint egy 35 éves nőnél, aki Detroit egyik külvárosában él. Otthon nem ismerték egy-mást, pedig mindketten Banja Luka-iak és jogászok voltak. Mindketten nagyon jól be-szélnek angolul, és jártasak az angol nyelvű irodalomban, bár a nő lényegesen jobban ir és olvas angolul, mint a férfi. Mindketten tisztában vannak vele, hogy a volt Jugoszláviá-ban szerzett jogi végzettség nem egyenértékű az észak-amerikai diplomával. A bicskei tá-borban élő Hasid a következőket mesélte el:

"Feleségemmel és nyolcéves fiammal jöttem ide Banja Lukából. Először a békéscsabai táborba mentünk, azután áthoztak bennünket ide. A feleségem otthon építész volt, és fes-tőművésznek isjó ... Reméljük, meghallgat majd bennünket a kanadai nagykövet, mert Vancouverbe [British Columbia, Kanada] szeretnénk menni, ahol a fivérem menekültként él. Már van saját háza, angolul tanul, és kap valami támogatást, de egyelőre nem dolgo-zik, ezért nem tud igazán segíteni bennünket vagy a szüleinket. .. [A szüleink] és a nagy-bátyánk visszatért Banja Lukába. A többi rokonom Svédországban és Németországban

él... Boszniában sokan küzdenek súlyos gondokkal. Veszélyes ott élni az aknák" és a csetnik [sic!] vezetés miatt. Kitudja, mi fogtörténni? Ott csak beszélnek a békéről. Nincs békesség sem a környéken, sem az emberek között. A szüleim nem akarják, hogy vissza-menjünk és harcoljunk. Ha Kanadába megyünk, akkor jobban tudunk segíteni nekik, és talán ki tudjuk hozatni őket, bár tudja, hogy az öreg fát nem könnyü átültetni ... Egyelőre nem akarok visszamenni, és kitenni a gyerekemet és a feleségemet az ottani veszélyeknek, dea végén, ha ott valaha béke ésbiztonság lesz, akkor majd visszatérünk, és otthon mara-dunk... Borzalmas emlékeink vannak, mégis vágyakozunk az után az otthon után, amely a háború előtt, ajó időkben ott volt. Egyelőre nem tudom, hogy visszatérünk-e valaha. De mostanában nemsokat alszom. A feleségem ittegy nap alatt többet sír, mint amennyit ott-hon tizenkét év alatt összesen sírni láttam. Mint oly sok más menekült, mi isnyugtatókat szedünk. Én is összetört vagyok, és azon gondolkodom, mi lenne a legjobb megoldás.

Aggódom a jövő miatt. Nem tudom elképzelni, hogy mindig távol legyek az otthonomtóI.

Demost hazamenni? Nem. Maga megtenné ahelyemben?"

Azok a menekültek, akikkel Michiganben beszélgettem, kaptak bizonyos segítséget, és egy szorgalmas és elkötelezett "öreg amerikai" [vagyis már régebben az Egyesült Álla-mokban élő, jól szituált] házaspár közbenjárásával álláshoz és lakáshoz jutottak, és többé-kevésbé végleges letelepedésük ügyeit intézik, ahogyan azt már sok millió bevándorló tet-te előttük. Beszélgettem azzal afeltűnő és méltóságteljes fiatal nővel, aki, mint mondtam, kitűnően tud angolul. Mostantól Hafidának fogom hívni. A háború elején hatéves gyer-mekévei hagyta el Banja Lukát, átszökött Olaszországba, és végül Detroitba érkezett.

Otthon gyakorló ügyvéd volt, és- mint egy ismerősömtől megtudtam - vezető értelmisé-gi. Az interjú során elmondta, hogy Detroit egyik külvárosában, egy bérelt lakásban él, és két állása van, két másik külvárosban. Hafida ahét hat napján napi 16órát dolgozik, hogy eltartsa magát és a gyermekét, akin, mint mondja, az átélt traumát követő idegbetegség tünetei mutatkoznak, de azért nagyon jól tanul. Éttermi hostessként és mellékfoglalkozás-ban pincérnőként megkeresi a kettejük kiadásaira elegendő pénzt. 1996 elején hazauta-zott, hogy meglátogassa az anyját, és magával vitte a gyermekét is. Ekkor a hazájában felkínáltak neki egy bírói állást.

Egy pillanatra ugyan kísértés fogta el, mesélte kis mosollyal, mégis úgy döntött, hogy visszajön Detroit külvárosába, és folytatja anapi 16 órai munkát akét étteremben. Meg-kérdeztem, miért. Eztválaszolta:

"Nem akarom, hogyagyerekemnek olyan környezetben kelljen felnőnie, ahol a háború (vagy bárhogy is nevezi majd a nemzetközi közösség) azonnal és elkerülhetetlenül kitör, amint a nyugati csapatok távoznak. Mi jó van abban, hogy bíró leszek, ha harcolni és reszketni kell majd az életünkért? Ittnormális életet tudok biztosítani a gyerekemnek. és sokkal többet tudok segíteni az anyámnak [aki Banja Lukában él] ... Egyszer talán majd hazatérhetünk. De ha és amikor majd egyszer tényleg biztonságos lesz hazatérni, akkor nemszeretnék választ adni azokra az elkerülhetetlen kérdésekre, hogy miért mentem el, és miért nem jöttem haza hamarabb ... Higgye el: ebben az évben már sokszor feltették

ne-4 A hazatérni kívánók számára nyilvánvalóan fontos gyermekeik, illetve önmaguk biztonsága. Túl azon, hogy az egész térségben bizonytalan apolitikai helyzet, nagyon sok az akna is. Egyes megfigyelök szerint

,.töbhségüket rosszul tclepüették", és "becslések szerint az utóbbi években mintegy 300000 és egymillió

kö-zötti aknát telepítettek, éslegalább 2-3 évig fog tartani, amíg felszedik őket." (Kovács, dátum nélkül)

kem ezeket a kérdéseket. És megkérdezték, miért nem vagyok otthon. Időnként magam is ugyanezt kérdezem magamtól. .. "

A menekültek ilyen, a hazatérésseI, illetve haza nem téréssel kapcsolatos bűntudatot és ambivalens érzelmeket élnek át. A férfiak talán még inkább, mivel az etnikai tisztogatások vagyaharcok során sok társuk elpusztult, és bűntudatuk van, amiért ők elmenekültek, hátrahagyva rokonaikat, barátaikat, szomszédaikat. Interjút készítettem például egy 33 éves, Sankti Mostból való férfival, aki - mint a volt Jugoszláviából érkezett legtöbb új bevándorló Michiganben' - egy Detroit közelében fekvő michigani városban lakik, amely azelőtt szinte teljesen lengyel származású amerikaiak lakta környék volt. 1995 nyarán ér-kezett az Egyesült Államokba feleségével és tízéves fiával. Nevetve mesélte, hogy azóta van egy amerikai állampolgár is a családban: a csecsemő kislánya, aki már Michiganben született. Ez a fiatalember Farmington Hillsben, Detroit egy másik külvárosában dolgozik unokatestvérévei és sok más új boszniai bevándorlóval együtt. Az unokatestvérévei közö-sen vettek egy autót, hogy azzal járhassanak munkába. Három fivére Németországban él menekültként, kapnak valami segítséget a kormánytól, és kettőnek már állása is van.

Nincs szándékukban hazatérni, pedig idős szüleik néhány hónappal ezelőtt visszatértek Sankti Mostba. Csak egy nővérük él otthon, aki a háborúban megözvegyült, depresszió-ban szenved, de azért küzd." Ö most is ott van a szülőkkel. De ki kit fog vigasztalni: a nő-vér a szülőket vagy fordítva, töprengett. A szülőknek, mondta, hiányoznak a fiaik, rnenye-ik és unokárnenye-ik, mégis minden telefonbeszélgetés alkalmával és minden levélben arra biztat-ják a fiaikat, hogy csak maradjanak ott, ne jöjjenek haza, mert otthon a helyzet nem csu-pán nehéz, de reménytelenüllehangoló is. Nincs hova hozni a családot, az összes házak és mecsetek kiégtek, és a sok halott - rokon és szomszéd - emléke kísért. Az alapvető köz-szükségleti cikkek elosztási rendszere olyan rossz, hogy csak a feketepiac és a fekete

gaz-5 Lehetetlen pontosan megmondani, hány bosnyák él Michiganben. A becslések igen eltérőek: amikor a Bosznia-Hercegovinai Amerikaiak Szövctségének tagjaival beszéltem. ott azt mondták nekem, hogy Michi-ganben több mint 3000 bosnyák él, és 1996 végéig további 2000 rnenckült érkezik majd az államba. A Michigani Családügynökség (Michigan Family Agency) keretében rnűködö Menekülteket Segítő Program (Refugee Assistance Program) számukat 1345 főre teszi. Érdekes az éves bontás: 1992-ben két bosnyák élt itt.

1993-ban 84. 1994-ben 245, 1995-ben 412 bosnyák és4 horvát személy, 1996-ban 598 volt a bosnyák beván-dorlók száma. Gyanítom, hogy a helyes számadat valahol az 1345 és a 3000 között van. Arra is számítok, hogy a közeljövöben Michiganben folyamatosan növekedni fog a bosnyák bevándorlók száma, mivel 1) itt álláshoz lehet jutni; 2) az amerikai bevándorlási politika a szigorodása ellenére még mindig lehetőséget ad a családok újracgyesítésérc; 3) a boszniai menekültek sem mentesek a láncmigráció szokványos modelljétől, amelynek során az azonos településről származó személyek korábbi szomszédaikkal és barátaikkal igyekeznek maradni.

Már vannak jelei annak, hogy a kiterjedtebb detroiti körzet hamarosan a bosnyákok másodIagos migrációs terü-letévé válik az Egyesült Államokon belül, ami nagyon hasonlít a magyar és más bevándorlóknál a század

Már vannak jelei annak, hogy a kiterjedtebb detroiti körzet hamarosan a bosnyákok másodIagos migrációs terü-letévé válik az Egyesült Államokon belül, ami nagyon hasonlít a magyar és más bevándorlóknál a század