Egyfelől a migráció ésezen belül amenekültügy összetett nemzetközi jelenségének és intézményrendszerének alapos ismerete, másfelől az esztendőnyi magyarországi tanul-mányút során nyeli empirikus tapasztalatok feldolgozatlansága, az amerikai zsumaliz-musból ismeli és a rendszerváltáson átesett térségre vonatkozó közhelyek általánosítása, a magyar valóság részleges ismerete és türelmetlen közelítése: ezt a nem rímelő kettősséget érzem Maryellen Fullerton dolgozatában, főleg ha annak eredeti angol és nem szerkesz-tett, lerövidített magyar változatát olvasom.
Igazából a Magyarországon eltöltött egyesztendőnyi idő és a célirányos menekültügyi búvárkodás tükrében tűnik sajnálatosan egyoldalúnak a mű. Ha netán valamelyik magyar kutató szánhatna ennyi időt az Egyesült Államok migrációs intézményrendszerének ta-nulmányozására, vélhetöen nem esne abba a hibába, hogy a teljes körű szabályozottság ellenére is sokat bírált szelektív és restriktív amerikai bevándorlási és menekültügyi poli-tikát, a szigorú vízurnrendszert, anem igazán hatékony határellenőrzést, a szociális jutta-tások sok vihart kavart csökkentését - főleg az illegális migránsok vonatkozásában - és még sok egyebet az éppen kormányzó párt nyakába varrjon, és minősítse az ország saját rnúltjából és fejlődéséből fakadó demokratikus szintjét és politikai törekvéseit. A régi és új nyomorgók tömegét talán nem így állítaná szembe a régi és új gazdagok tömegével (lásd az eredeti szöveg első bekezdését), és a problémák meglétét nem elsősorban az ad-minisztráció elfogultságából vagy alkalmatlanságából vezetné le. Emberünk bizonyára a szerzőnél nagyobb empátiával vizsgálná, hogy az USA számára is miként vált a migráció pozitív aspektusainak irányítása ésmenedzselése stratégiai érdekké és egyúttal a migráció nem kívánt jclenségcinek féken- és ellenőrzés alatt tartása biztonságpolitikai prioritássá -és rnindezt hogyan tudja összeegyeztetni például az első számú politikai nagyhatalom nemzetközi kötelezettségvállalásaival, valamint nemzeti érdekeivel. ..
A problémák már a fogalmi értelmezés hiányával kezdődnek. Mindezt demonstrálja, hogy szerzőnk szerint 1988és 1995 között több, mint 130 ezer menekültet vettek nyilván-tartásba az országban, de... ennél issokkal több lehet azok száma, akik Magyarországra jövet magánszemélyeknél kerestek támogatást, és egyáltalán nem jelentkeztek a hatósá-goknál, de... 1994 végére már nyolcezemél iskevesebb menekültet tartunk nyilván. Ezek mind valós számok, csak az értelmezésük valótlan. A több, mint 130ezer azon személyek összesített száma, akik menekültstátusért folyamodtak, vagy menedékes, tehát ideiglenes ellátást és védelmet kaptak, vagy a legális tranzitálást választották harmadik országba, to-vábbá akilencvenes évek legelején aletelepedéshez vagy visszahonosításhoz kértek
ható-sági segítséget, vagy éppenséggel jogi tanácsért fordultak a magyar hatósághoz azt felmé-rendő, hogy sorsuk rendezése érdekében éppen melyik lehetőséget válasszák. 1992-ben, amikor a legtöbb üldöztetésre hivatkozó külföldi volt Magyarországon, maximum mint-egy 12 ezer személy kért és kapott állami elhelyezést, a többi - ennek a számnak négy-ötszöröse - pedig a hatósági regisztrációt követően spontán alapon magyar családoknál, magánszállásokon és a már aktivizálódó nem kormányzati szervezeteknél kapott elhelye-zést. Az, hogy 130 ezernél is sokkal több lehetett azon menekülő külföldiek száma, akik egyáltalán nem jelentkeztek a hatóságoknál, feltevésnek is abszurd. Az USA egyik ko-moly biztonsági kihívásátói eltéröen, miszerint például több százezres számban élnek tartósan illegális migránsok a kontinensnyi országban, ugyanez hazánkban több ok és kö-rülmény miatt sem fordulhatott elő, és ilyet eddig soha senki nem is állított. Végül, hogy nyolcezernél kevesebb menekült volt 1994-ben Magyarországon, az már csak azért is igaz, mert 1989-től napjainkig összesen mintegy hatezer személy kért státust, kb. 4250 kapott, és ma nem több, mint 2700 konvenciós státusú menekült él hazánkban. A szerző nyilván a volt Jugoszláviából érkezett úgynevezett "menedékesekre" gondolt, akiknek helyzetét volt alkalma tanulmányozni nálunk. Rájuk vonatkoztatva ugyanis a szám helyes, sőt ez kiegészitendő azzal, hogy J997. január közepén nem több, mint 4600 menedékes élt az országban.
Szerzőnk végletesen félreérti és félremagyarázza azt a tényt, hogyaMagyarországgal szomszédos összes országban élnek magyarok kisebbségi helyzetben, és hogy minden demokratikusan választott magyar kormánynak végre hivatalosan is vállalható sajátságos felelőssége és érdekei vannak ezt a kört illetően. Ma ez egyenrangú politikai prioritás a jószomszédi kapcsolatok ápolásával. Ugyanígy ismeretes, hogy a bevándorlási politika
országonként sajátságosan meghatározott haszonelvüségen alapul, minden ország, így nem utolsósorban az USA, eszerint jár el. Az sem egyedülálló, hogy az állampolgárság megadásában Magyarország pozitívan diszkriminálja a magyar etnikumú személyeket.
Ezzel szemben amagyar menekültügyben soha nem került sor semmilyen etnikai, szárma-zási vagy egyéb preferencia alkalmazására, vagy diszkriminációra, eltekintve az 1951. évi genfi egyezményhez földrajzi korlátozással történt csatlakozásunk okán a nem európai menedékkérőktöl. Amagyar etnikumúak előnyben részesítése amagyar menekültügyi el-járásban tehát teljesen alaptalan vád. Az a tény, hogya menekültek jelentős hányada mégis etnikailag magyar, és a szomszédos országok területéről származik, azzal magya-rázható, hogya menekültstátust kérők legnagyobb része már eleve ebből a körből kerül ki, hiszen ök kevésbé tekintik Magyarországot tranzitterületnek, és nagyobb arányban ki-vánnak végleg itt maradni, miután integrálódásuk iskönnyebb, mint más kategóriáknak. A menekültstátust kérők legnagyobb része nem általában határainkon túli magyar, hanem ezen belül romániai, és az 1989-90-es eseményeket megelőző és kísérő üldöztetések so-rán érkezett. Ha igaza lenne M. Fullertonnak, miszerint rendszeresen pozitívan diszkri-minálnánk a határon túli magyarokat a menekültstátus megadásában, akkor ajelzett idő-szakot követöen is ugyanolyan számban és arányban kaptak volna menekültstátust erdélyi magyarok, ami nem igaz. Ha figyelembe vesszük, hogy nem több, mint 2942 fő román állampolgár kapott 1989 óta menekültstátust, és ezzel szemben 1990 óta 30 397 személy vándorolt be hivatalosan, akkor nyilvánvaló, hogy a szerző kényszerképzetét leszámítva sehol nem merült fel semmilyen .Jiazatérési" politikai praktikának a menekülteljárással való összemosása vagy az alkalmazott etnikai preferenciáknak a genfi egyezménnyel
ösz-szeegyeztethetetlen gyakorlata, illetve szándéka. Magyarországnak nincs szüksége arra, hogy .Jiazatelepttési program híján" - hatályos törvényi szinten rendezett bevándorlási és állampolgársági politika alkalmazása mellett - a menekültügyi eljárás megerőszakolásával valósítsa meg a határon túli magyarok preferenciális letelepítését. Egyébként is mind az előző, mind ajelenlegi kormányzat kijelentette: abban érdekelt, hogya magyar kisebbsé-gek szülőföldjükön kapjanak az európai kisebbségi jogoknak megfelelő garantált jogbiz-tonságot és intézményrendszert.
A menekültek segélyezését támogató nemzetközi szervezetek tudatos megtévesztésével és a menekültek számával való manipulációval kapcsolatos újabb vád szintén teljességgel alaptalan, de már ismert inszinuáció, amelyet először a UNHCR Budapesti Irodája és hangsúlyozottan nem a genfi központja vetett fel, miközben ismeretes, hogya szervezet 1995 eleje óta drasztikusan csökkentette a magyarországi menekültellátás támogatását, a segélyezést pedig nem akormányzati szerveken keresztül, hanem közvetlen projektek ré-vén juttatja el az érintettekhez. Egyébként közismert, hogy aUNHCR projektek keretében címzett támogatásokat nyújt, amelyeknek felhasználását, az elszámolásokat ésaszámlákat évente ellenőrizte genfi központjuk, amint történik ez napjainkban is. Az 1990-es évek legelején a tömeges beáramlás okozta sokk, a felkészületlenség és az intézményrendszer kialakulatlansága okán, ha adódhattak is olyan ellátási megoldások, amelyeknél lehetett volna racionálisabbat találni, nyilvánvaló, hogy az elvi felelősség az ENSZ-pénzek fel-használását illetően egyaránt terheli az akkori menekültügyi szervezetet, valamint a UNHCR-t. Az általános elmarasztalás és a légből kapott állítások helyett talán indokol-tabb lenne konkrét felvetések alapján konkrét vizsgálatokat kezdeményezni, és hangulat-keltés helyett láttatni, hogy amenekültügy szervezetének jelenlegi felelősei áttekinthető és ellenőrizhető rendszert alakítottak ki, amely lehetőséget nyújt a UNHCR támogatása fel-használásának pontos ellenőrzésére is. Közismert az is, hogyalegköltségesebb menekültellátási formában - atáborok működtetésében - a UNHCR 1995 óta gyakorlati-lag nem isvesz részt.
Az is félreértés, hogyaUNHCR-től úgynevezett .mandátumos'' menekültstátust nyert Európán kívüli személyek nemvállalhatnak munkát Magyarországon. Valójában arról van szó, hogy ez a személyi kör a volt Jugoszláviából érkezett menedékesekkel és egyébként minden más, Magyarországon legálisan tartózkodó külföldi személlyel együtt a vonatkozó jogszabály szerint vállalhat munkát: tartózkodási engedély és munkavállalási engedély birtokában. Ez utóbbit a területileg illetékes munkaügyi központok állíthatják ki. Hogy ezek a személyek agyakorlatban nehezen találhatnak munkát, azelsősorban nem a szabá-lyozáson, hanem képzettségükön és a magyar munkaeröpiacon való esélytelenségükön múlik, illetve az eseti illegális munkavállaláshoz való könnyebb hozzáférés miatt van így.
Pozitív diszkrimináció alkalmazása velük szemben - történetesen a munkavállalási enge-dély beszerzésének szükségességétől való eltekintés - jelenleg nem vállalható és hangsú-lyozni szeretnérn, hogy az ilyen irányú törekvések eddigi sikertelenségét méltánytalan a menekültügyi tisztviselőkre hárítani. Mindazonáltal aMenekültügyi és Migrációs Hivatal kezdeményezésére született egy munkaügyi minisztériumi rendelet [7/1 99J (V!.17.) MüM rendelet], amely alapján a táborlakó menedékesek táboron belül rnunkavállalási engedély nélkül vállalhatnak munkát.
"A menekültügyi jogszabályok szövegéből kiolvasható, hogya kisebbségi magyarok kedvezményes elbánásban részesülnek" - hja a szerző. Ilyen olvasatot a Menekültügyi és
Migrációs Hivatal nem ismer és nem alkalmaz. Az, hogy amagyar alkotmányban szava-tolt menedékjog külön védelmet biztosít azoknak, akiket anyanyelvük miatt üldöznek, tény, de mivel van olyan politikai és szakmai törekvés, hogy az újalkotmányban ez rnó-dosuljon, mindaddig, amíg erre sor kerül, szerencsésebb lenne, ha egy kutató nem állna meg egy ország hatályos alkotmányának elmarasztalásánál, hanem megvizsgálná. hogy mi-lyen történelmi, politika körülmények okán alakult ez így.
M. Fullerton szerint: míg a kisebbségi magyarokról a menekültügyi rendszer gondos-kodik, a menedékjogi védelemre szoruló más származású személyeket ideiglenes véde-lemben részesítjük. Sajnálatos, hogy szerzönk számára a hazánkban töltött egy esztendő nem volt elégséges annak kiderítésére, hogy az ideiglenes védelmet etnikumtól függetle-nül, az exjugoszláviai üldözöttek számára biztosítjuk amai napig, akik között igen jelen-tős számban és arányban vannak vajdasági, tehát jugoszláviai, valamint baranyai, tehát horvátországi magyarok. Az is figyelembe veendő, hogya menekültstátust nyert szemé-lyek közül 28 százalék avolt Jugoszláv térségből származik, tehát ők ishozzáférhetnek a konvenciós menekültstátus iránti kérelem benyújtásához. Szerzönk szerint ugyan a mene-dékesek 90 százaléka nem magyar etnikumú, a valóságban azonban I995-ben az érintet-tek 67 százaléka, 1996-ban pedig 50 százaléka volt nem magyar származású. A szerző által vizsgált évben az is megfigyelherö, hogya kérelmezök. illetve az elismert rnenekül-tek körében a magyar származásúak aránya gyakorlatilag azonos. Ha az 1989 óta eltelt időszakot tekintjük, akkor elmondható, hogyamenekültként elismert személyek 84,2 szá-zaléka magyar ernikumú, akérelmezök esetében ez az arány 75 százalék. Amenekültek és amenedékesek közötti jogállásbeli eltérés nem azonos eljárás két lépcsője szerint különül el, hanem eleve két különbözö jogcím és eljárás alapján, de semmiképpen nem etnikum szerint.
Amiatt is elmarasztalratunk. amiért amagyar állampolgárság elnyerése végett magyarul szükséges állampolgári ismeretekből vizsgát tenni. Bízom benne, hogy szerzönk más he-lyen ugyanígy hangot adott nemtetszésének, amiért az USA-ban mind az esküt, mind pe-dig a vizsgát angolul kötelezö letenni az új állampolgároknak, ami által természetesen az angolul tudók végül ishelyzeti előnybe kerülnek. Ami a menekültügyi eljárást illeti, még elmondható: a magyar államigazgatási eljárásban alapelv, hogy a kérelmező anyanyelvét használhatja, tolmácsról az eljáró szerv gondoskodik, és egyben viseli ennek költségeit.
Az eljárás maga egyébként is illetékmentes. A menekülteljárás kérelemre indul, és a ké-relmezőt minden esetben anyanyelvén tájékoztatjuk lehetőségeiről, amenekültstátus és az ideiglenes menedékkel kapcsolatos eljárásról, akét státus közötti különbségről.
Mindehhez képest valóban lényegtelen - de a pontosság kedvéért célszerű megje-gyezni -, hogya bicskei befogadóállomás kapacitása nem 200, hanem 450 fö, a nagyatádi átmeneti szálláson pedig egyszerre maximum 2800 és nem 3800 személy élt.
Mindemellett arra is emlékeztetni kívánunk, hogy a bürokraták, jogászok és politiku-sok menekültekkel kapcsolatos, gyakran vádaskodó vagy önigazoló vitái mögött tragikus emberi sorsok, segíteni akaró, tiszteletre méltó nemzetközi együttműködés és felelős nemzeti politizálás szándéka és reménye áll.