A KATOLIKUS EGYHÁZ BÜNTETŐJOG-ELMÉLETE A Péter *
8. A büntetés célja a kánonjogban
Az egyházi büntetések helyes értelmezéséhez mindenképpen tisztában kell lenni azzal, hogy mi is tulajdonképpen a kánoni büntetések célja. Bár a hatályos CIC (1983) nem tartalmaz az egyházi büntetőjog céljáról határozott megfogal-mazást, azért nem szabad azt gondolni, hogy nincs a CIC-nek saját elméleti háttere a büntetések céljával kapcsolatban. A kánoni büntetés a CIC (1917) 2215.
kánonjának31 megfogalmazása szerint valami jótól való megfosztás az elkövető megjavítása és a tett megbüntetése céljából. A megfogalmazásból kitűnik, hogy a büntetés természeténél fogva negatív dolog: jótól való megfosztás. Alapvető és legfőbb célja, hogy védje és megőrizze az egyházi közrendet, továbbá hogy megjavítsa az elkövetőt, visszavezesse a helyes útra, helyreállítsa a megromlott közjót, megszüntesse a botrányokat és másokat is visszatartson az elkövetéstől.
Az egyházi törvényekben a legfőbb cél mindig a lelkek üdve (salus animarum), mely jelen esetben egyrészt a tettes megjavításában, másrészt pedig a közös-ség védelmében, vagyis az igazságosság helyreállításában, illetve a botrány helyrehozatalában jelenik meg. A salus animarum elv eredetét tekintve Cicero gondolatát idézi: „Salus populi suprema lex esto”,32 vagyis mint ahogy annak idején a római kor legfőbb célja a salus populi volt, úgy az Egyházban levő legfőbb jó33 a salus animarum kell, hogy legyen. A büntetések alkalmazásában nem kerülhet előtérbe pusztán a szigorú igazságosság, hanem helyet kell, hogy kapjon az irgalmasság, hiszen a büntető eszközök megfelelő alkalmazásával a bűnös „meg-igaz-ul”, azaz újra igazzá válhat. A büntetés pusztán megtorló
29 Communicationes, vol. 2., 1970. 85.
30 Pedro L : Lezioni di diritto canonico. Milano, Giuff ré, 1985. 14.
31 „Poena ecclesiastica est privatio alicuius boni ad delinquentis correctionem et delicti punitionem a legitima auctoritate infl icta.” 1917-es CIC. Can. 2215:
32 De legibus 3, 3, 8.
33 A büntetőügyek a kánonjogban a CIC (1983) 1728. kánonjának 1. §-a értelmében mindig közérdeket érintő ügynek („közvádasnak”) számítanak.
A Péter 40
jellegű alkalmazása esetén pont ez a megigazulás marad el, az elkövető ki sem kerül a bűn hatóköréből, a bűnbe való visszaesése szinte biztosra vehető. A bűntől való megváltás ugyanis nem a jog hatásköre.34
Nem magyarázható tehát a Bentham által megfogalmazott öröm és fájdalom-kalkulus elvével a kánoni büntetőjog. A földi életben nincs olyan dolog, amiért megéri kockáztatnia az embernek a saját üdvösségét; vagyis a büntetés nem a szenvedés növelését célozza, hanem az ember tudatának alakítását: a rossz elkerülését, szembesítést azzal, hogy a rossznak rossz következményei vannak.
Ugyanígy abban sem adhatunk igazat Bentham-nek,35 amikor a büntetőjog logikai elsőbbségéről beszél: az egyházban az elsőbbség mindig a lelkek üdve, aminek csak egyik (sőt a legutolsó, de ténylegesen létező) eszköze a büntetések alkalmazása.
A CIC (1917) 2214. kánon 2. §-a trentói zsinat állásfoglalását idézi a büntetést megelőző fegyelmi lehetőségekkel kapcsolatban: „Szem előtt kell tartani azon-ban a tridenti zsinat intelmét (XIII. ülés a reformról, 1. fejezet): „Emlékezzenek meg a püspökök s más ordináriusok, hogy pásztorok és nem fenyítők s úgy kell alattvalóik élén állniuk, hogy ne uralkodjanak rajtuk, hanem mint gyer-mekeiket és testvéreiket szeressék őket s azon fáradozzanak, hogy buzdítva és intve tartsák vissza őket a tilalomtól, nehogy, amint vétkeztek, őket kellő büntetéssel fenyíteni kényszerüljenek; hogyha azonban mégis emberi gyarló-ságból vétkeztek volna, tartsák be az Apostolnak azt az óhaját, hogy, dorgálják, kérvekérjék, feddjék őket minden jósággal és türelemmel, hisz gyakran többet ér a korholandókkal szemben a jóindulat, mint a zordság, a buzdítás többet, mint a fenyegetődzés, a szeretet többet, mint a hatalom; de ha a bűn súlyossága miatt a büntető eszközhöz kell nyúlni, akkor szelídséggel enyhítsék a szigort, irgalommal az ítéletet, kedvességgel a fegyelmet, hogy sértetlenül őrizzék meg a népnek annyira üdvös és szükséges rendet s akiket megbüntettek, azok meg-javuljanak vagy ha nem akarnak észre térni, a többiek visszariadjanak a bűntől, látva üdvös példájukat.”36 Ezeket követően fogalmazza meg a CIC (1983) az
34 F János: A jogfi lozófi a alapvető kérdései és elemei. Budapest, Szent István Társulat, 2019. 33–34.
35 G Tamás: A klasszikus analitika: Jeremy Bentham és John Austin. In F (2016) i. m. 259.
36 CIC (1917) Can. 2214. § 2: Prae oculis autem habeatur monitum Conc. Trid., sess. XIII, de ref., cap. 1: „Meminerint Episcopi aliique Ordinarii se pastores non percussores esse, atque ita praeesse sibi subditis oportere, ut non in eis dominentur, sed illos tanquam fi lios et fratres diligant elaborentque ut hortando et monendo ab illicitis deterreant, ne, ubi deliquerint, debitis eos poenis coercere cogantur; quos tamen si quid per humanam fragilitatem peccare contigerit, illa Apostoli est ab eis servanda praeceptio ut illos arguant, obsecrent, increpent in omni bonitate et patientia, cum saepe plus erga corrigendos agat benevolentia quam austeritas, plus
Az isteni jogtól a pozitív törvényig… 41
1341. kánonjában37 a büntetések alkalmazásával kapcsolatos alapelveket, ame-lyek a büntetések célját is magukba foglalják: a büntetések célja: a botrányt helyrehozatala, az igazságosság helyreállítása és a tettest megjavítása.
9. Az egyházi közjó
Az Egyházon belüli legfőbb jó mindig az Egyház közjava, vagyis a lelkek üdve, a salus animarum, a legfőbb cél, ami vonatkozik az egyén lelki üdvére és az egész közösségére is. A kettő azonban egyáltalán nem zárja ki egymást, hanem sokkal inkább ugyanannak a jónak két oldalról való megközelítése. A salus animarum, vagyis a teológiai értelemben vett üdvösség az Egyház legfőbb célja, és mint közösség jogrendje számára a legfőbb közjó is.38 Az Egyház legfőbb közérdeke nem vezethető le egyszerűen az egyes egyháztagok alanyi jogaiból, hanem csak az Egyház Krisztustól kapott küldetéséből, amely az Egyház valódi intézményesítő tényezője és létének értelme. Éppen ezért az Egyházban levő közérdeket és magánérdeket nem lehet mereven elválasztani egymástól, mert az Egyház legfőbb célja az egyes emberek üdvössége. Egy közösség (jelen esetben az Egyház) végső célja nem a tagok egyéni java, hanem a közösség java, ezért lehetséges törvényeket hozni, a jogokat korlátozni, büntetéseket kiszabni a közjó érdekében. Ahogy Montesquieu szentenciája mondja: „Le bien particulier doit céder au bien public. – Az egyén javánál a köz java előrébb való.”
Az Egyházban a közjó nem az egyén jogainak korlátja, hanem mint a nagyobb jóra és pozitív cselekedetekre buzdító tényező. Aquinói Szent Tamás megfogal-mazza: „Deus enim non delectatur in poenis propter ipsas, sed delectatur in ordine suae iustitiae quae hoc requirit.”39 Az egyházi közösség nem az egyének egyesüléséből létrejövő közösség, hanem a Krisztus által alapított Egyház közössége, amelynek az egyes emberek a tagjai. Az Egyházban az (egyéni)
exhortatio quam comminatio, plus caritas quam potestas; sin autem ob delicti gravitatem virga opus erit, tunc cum mansuetudine rigor, cum misericordia iudicium, cum lenitate severitas adhibenda est, ut sine asperitate disciplina, populis salutaris ac necessaria, conservetur et qui correcti fuerint, emendentur aut, si resipiscere noluerint, ceteri, salubri in eos animadversionis exemplo, a vitiis deterreantur”.
37 „Az ordinárius csak akkor gondoskodjék a büntetések kimondására vagy kinyilvánítására irá-nyuló bírói vagy közigazgatási eljárás megindításáról, ha megállapította, hogy sem a testvéri fi gyelmeztetés, sem a dorgálás, sem a lelkipásztori gondoskodás más útjai révén nem lehet eléggé a botrányt helyrehozni, az igazságosságot helyreállítani, a tettest megjavítani.”
38 E Péter: „Salus animarum: suprema lex” – A lelkek üdvösségére való utalások szerepe a katolikus egyház hatályos törvénykönyvében. Kánonjog, vol. 5., 2003. 16.
39 Summa, Ia, IIae, qu. 87, a. 3, ad 3.
A Péter 42
jogok védelme ezért nem abszolút érvényű, az egyén jogainak irányítása (akár korlátozása is) az illetékes elöljáró részéről megengedett (223. kán. 2. §). Mivel pedig a jogok között létezik egyfajta hierarchikus rend, ezek összeütközése esetén értelemszerűen a magasabb rendűek elsőbbséget élveznek. Ugyancsak Aquinói Szent Tamásnál találjuk meg a törvényi isteni eredetének és a közjónak a kapcsolatát: „A törvény nem más, mint a közjóra irányuló észrend, amit az hirdet ki, aki közösség gondját viseli.” Ez érvényes az Örök Törvényre, aki maga a legfőbb törvényhozó, maga az Isten, vagyis a törvény is az isteni gond-viselés egyik eszköze. Jézusban az ő istenemberi mivolta adja azt, hogy ő maga Istenként birtokolja az örök törvényt, és e törvény szellemében gyűjtötte össze közösséggé (εκκαλεω) az egyházat. 40
Azonban ahogy az Egyház közjava nem az egyes emberek javának együt-tese, hanem a lelkek üdvössége, úgy egy kánoni értelemben vett büntetendő cselekmény esetén sem az a személy az igazi áldozat, akinek a kárára azt elkövették, hanem maga az Egyház, amelynek a sértett is tagja. Az Egyházon esett sérelemnek csupán megnyilvánulása az egyén kárára okozott büntetendő cselekmény, amit akár egy egyháztag által, akár pedig egy egyháztag kárára követtek el, ugyanis mind az elkövető tette, mind az áldozat sérelme kárt okoz az Egyház közösségének. A „megtorlásra” nem az egyénnek, mint egyedülálló személynek van joga, hanem az egész Egyház közösségének, akiknek a sértett és/vagy az elkövető tagja, és ezért elsősorban maga az Egyház érdemli meg a védelmet. Az Egyház joga – és egyben kötelessége is –, hogy a megromlott rendet „minden eszközzel” helyreállítsa. Ehhez kell kiválasztani azokat a módszereket, amikkel elérhető a cél: a botrány helyrehozatala, az igazságos-ság helyreállítása és a tettes megjavítása. Így a büntetés az Egyházon belül nem öncél, hanem az üdvösségnek, mint legfőbb célnak az eszköze. Ennek az elérése érdekében pedig lehetősége van arra, hogy kisebb súlyú büntetendő cselekmények, vagy annak nem minősülő szabálytalanságok esetén fegyelmi intézkedéseket hozzanak, ha pedig mégis büntetések alkalmazására kerül sor, a büntetőeljárás (akár közigazgatási, akár bírói) célja, hogy helyes egyensúlyt találjanak a közösség java iránti igény és a vádlott jogai között, és a büntetés tényleg csak végső eszköz, extrema ratio legyen a megromlott igazságosság helyreállításában.
40 Részletesebben: F (2016) i. m. 120–122.
Az isteni jogtól a pozitív törvényig… 43