A bűn és a büntetendő cselekmény közti különbség

A büntetőjog feladata a jogrend megvédése. Ebből következik, hogy nem az összes rossz, vagyis az isteni parancsokba ütköző cselekményeket, de még nem is az emberi törvények összes áthágását bünteti, hanem csak azokat a törvénysértéseket, amelyek adott esetben a közösségnek, különleges veszélyt vagy kárt jelentenek. Míg bűnnek az Örök Törvényből, a kinyilatkoztatásból vagy a természettörvényből származó igazságokkal való erkölcsi szembenállást nevezzük, amik megsértése esetén egyedül Istennek tartozunk számadással, természetesen az általa alapított Egyházon keresztül, ha ezekhez nem tartozik pozitív jog által előírt evilági szankció, nem tekintjük azokat büntetendő cse-lekményeknek.

A büntetendő cselekmény az egyházi törvényben így határozható meg: Olyan külső és erkölcsileg beszámítható törvénysértés, amelyhez legalább meg nem határozott kánoni szankció van hozzákapcsolva. Tudományos megközelítésben mondhatjuk, hogy a büntetendő cselekmény valamely jogilag védett érdeknek olyan jogellenes megzavarása, amelyre az illetékes hatóság (Egyház, állam) büntetést szab ki, mert annak a megbüntetését az erkölcsi rend megköveteli, vagy a korabeli társadalmi felfogás igazságosnak, szükségesnek és hasznosnak tartja. Jogi oldalról tekintve a büntetendő cselekmény a törvény által büntetéssel fenyegetett jogellenes cselekmény bűnös elkövetése.

A kánonjogi szabályozás legtöbb előírása lex imperfecta, mivel valamit előír vagy tilt, de önmagában, egy esetleges megsértés esetére, nem kapcsol hozzá semmilyen szankciót vagy retorziót. A törvényhozó és/vagy végrehajtó hata-lommal rendelkező elöljárónak lehetősége, sőt alkalmasint joga és kötelessége, hogy egy megszegett törvényt akkor is szankcionáljon, ha ahhoz nincs külön büntetés rendelve, sőt, ő maga az aki a büntetést ilyenkor meghatározhatja, mivel a büntetés ilyen esetekben abszolút meghatározatlan.

Sem a biblikus zsidó jogban, sem pedig kb. az első tíz évszázadban nem volt egyértelmű határvonal az erkölcsi bűn és a jogi büntetendő cselekmény

A Péter 36

között, valamint a vezeklés, a fegyelmi intézkedés és a szoros értelemben vett büntetések között, de az Egyház sohasem hagyta szó nélkül a törvénysértőket.²⁰ A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy egy elkövetett bűncselekmény esetén nem volt egyértelmű, hogy azért szankcióként (magyar kifejezéseket használva) gyónási elégtételt vagy büntető vezeklést alkalmaztak. Természetesen ez csak a nyilvános bűnökre-bűnösökre vonatkozott. Első ilyen jellegű vezeklési útmuta-tók az angolszász Paenitentiale-k voltak a VIII-IX. sz. környékén. Önmagában maga az elégtétel és a vezeklés között sincs éles határvonal, hiszen mindkettő szinte teljesen ugyanaz: „[…] a vallásosság, a jámborság vagy a segítő szeretet valamely cselekedetének elvégzése” (1339. k. 1. §), csak míg az elégtételt belső fórumon, a vezeklést külső fórumon alkalmazzák.

A bűn és büntetendő cselekmény merev elválasztásáról a kánonjogban nem lehet beszélni, bár a megnevezés tekintetében erkölcsi vonatkozásban a peccatum, míg jogi vonatkozásban a delictum vagy a crimen szó van haszná-latban.²¹ De ahogy igaz az, hogy a kánoni rendszerben nem minden büntetendő cselekmény, ami tilos, az is igaz, hogy nem minden törvényes, amihez nincs kánoni büntetés kapcsolva. Három olyan terület van, amit emberi-jogi oldalról tekintve nem szabad összekeverni: erkölcsi, jogi és büntetőjogi. Az utóbbi, magasabb szintek magukba foglalják az előbbi szinteket, viszont fordítva ez nem igaz. Az egyházilag büntetendő cselekmények mindig valamilyen Egyház-ellenes megnyilvánulások. Egy tisztán isteni törvény megsértése nem feltétle-nül büntetendő cselekmény, mert lehet, hogy az Egyház külső rendjére nincs hatása, de egy megsértett erkölcsi (tehát isteni) törvényt is lehet szankcionálni.

Ennek megfelelően más a bűnért járó büntetés (elégtétel) és más a büntetendő cselekményért járó büntetés is, kiszabásukban, tartalmukban és elengedési módjukban is. Amikor nem történt kánoni értelemben vett büntetendő cse-lekmény, az elöljáró nem alkalmazhat büntetést; de ez nem zárja ki, hogy az Egyház közrendjének megsértése, még ha az nem is büntetendő cselekményből fakad, maga után vonjon valamilyen fegyelmi intézkedést, ami megakadályoz-hatja, hogy a helyes útról letért személy ténylegesen büntetendő cselekményt kövessen el. Az isteni törvény oldaláról tekintve a dolgot, nincs különbség az erkölcstani bűn és a jog által meghatározott büntetendő cselekmény között. Az isteni törvény és az isteni alapon nyugvó, pozitív formában való megnyilvánuló

20 Velasio D P : Aspectus Theologici et Iuridici in systemate Poenali Canonico. Periodica, vol. 75., 1986. 224–225.

21 E (2013) i. m. 68.

Az isteni jogtól a pozitív törvényig… 37

egyházi törvény is ugyanazt a magatartás követeli meg az embertől, és azok megsértése esetén ugyanúgy kiengesztelődésre van szükség.²²

Az idővel egyre jobban kikristályosodott, a kánoni büntetőjog egyik alapel-vét kifejező állítás, mely szerint „minden bűncselekmény bűn, de nem minden bűn bűncselekmény” rámutat arra, hogy kánonjogi értelemben akkor beszélünk bűncselekményről, ha az isteni, természeti, vagy tételes egyházi törvény meg-sértése olyan mérvű és külső fórumon is megnyilvánuló, hogy az egyházi ható-ságnak közbe kell lépnie a megromlott rend helyreállítása érdekében. Átmeneti fogalomként jelent meg a történelem során többek között Petrus Lombardus-nál a „reatus” kifejezés, melynek alapjelentése a bűnös büntetés elviselésére való kötelezettsége. A büntetés lehet lelkiismereti, Istentől származó vagy pedig emberi törvényben megfogalmazott.²³

A kánoni törvénynek nem is kell minden cselekedetet tiltania, amit a termé-szeti (isteni) törvény tilt, és nem is kell minden bűnt szankcionálnia, hanem csak azokat a legsúlyosabbakat, amelyek az egyház közösségét veszélyeztetik, az egyházi közjót közvetlenül érintik, és amit az emberek többsége képes elke-rülni.²⁴ Ebből is világos, hogy nem minden elkövetett bűnt lehet az Egyházon belül külső fórumon szankcionálni. Ennek oka, hogy bármely emberi, belsőleg rossz cselekedet, amíg nem érinti a társadalmi (külső egyházi) rendet, nem tar-tozik a büntető hatalom hatáskörébe és nem számít büntetendő cselekménynek mindaddig, amíg nincs hozzá kánoni szankció kapcsolva. Ahogy egyre több bűnért kellett külső fórumon vezeklést vagy büntetést alkalmazni, úgy vált egyre inkább szükségessé, hogy világosan megfogalmazzák a különbséget az erkölcsi bűn és a jogi büntetendő cselekmény között. A két Codex csökkentette azoknak a büntetendő cselekményeknek a számát, amelyekért külső vezeklést vagy büntetést kell kiszabni. Jelenleg az egyetemes jogban ez megközelítőleg negyven cselekmény.

Minden büntetendő cselekmény mögött valamilyen megsértett egyházi érték áll.²⁵ Bár alapvetően az erkölcsi törvény megsértése a bűn, és a (büntető)jogi törvény megsértése a büntetendő cselekmény, de a jogilag szemlélt büntetendő cselekmények esetén is alapjaiban egy erkölcsi törvény megsértése jön létre, amihez az egyházi törvényhozó külső, kánoni büntetést fűzött. Ezzel

kapcso-22 E (2013) i. m. 35–42.

23 E (2013) i. m. 58–59.

24 F (2016) i. m. 117.

25 Charles S : Clerical Rights and Duties in the Jurisprudence and Praxis of the Congregation of the Doctrine of the Faith on Graviore Delicta. Folia Canonica, vol. 10., 2007.

274.

A Péter 38

lódik egybe a két különböző, az erkölcsi és a jogi rend. A kánoni büntetéssel nem szankcionált bűnöknél sem tagadható azok egyházi közösséget is sértő mivolta. Minden bűn, legyen az a legtitkosabb módon elkövetett is, nemcsak az Istent, hanem az egész egyházi közösséget is sérti, bíróságon csak a nyilvános bűntetteket lehet tárgyalni.²⁶

Vizsgálandó a bűn és a büntetendő cselekmény közötti különbség az elkö-vetés szempontjából is. Míg büntetendő cselekménynek csak a befejezett (vagy bizonyos esetekben megkísérelt) tett számít, erkölcsi értelemben már a szándék is létrehozza a bűnt, bizonyos értelemben függetlenül attól, hogy maga a csele-kedet megvalósult-e.²⁷ A földi bíró az erkölcsi bűn fölött nem, csak a külső fóru-mon bebizonyosodott büntetendő cselekedet elkövetése fölött tud ítélkezni: „In dubio pro reo.”; azonban Isten, aki „a szívek és vesék vizsgálója”, mindenkivel úgy bánik, ahogyan élete és tetteinek gyümölcse szerint megérdemli (Jer 17,10).

A szentgyónásban történő, titkos bűnök külsőleg történő megvallása teremti meg a kapcsolatot az Egyház hivatalos tevékenysége (szentségi feloldozás, ill.

az ahhoz szükséges fakultás) és az isteni kegyelmi valóság (lelki kiengesztelő-dés) között.²⁸

Speciális kánonjogi intézmény az ún. önmaguktól beálló (latae sententiae) büntetések kérdése. Ezekben az esetekben a cselekedet elkövetésének pilla-natában az illető azonnal a megnevezett szankciók által megbüntetetté válik, anélkül, hogy az bármilyen hatóság kimondta vagy kinyilvánította volna. Ez teljesen az Isten és az ember közötti lelkiismereti kérdés területére tartozik.

Az az ember, aki meg van győződve az erkölcsi és az azokból fakadó jogi parancsok követéséről, tudni fogja, hogy mikor lépte át azt a határt, hogy már nemcsak lelki, hanem jogi következményei vannak a cselekedetének. Addig, amíg az illetékes hatóság ki nem nyilvánítja a büntetést beálltát, addig csak korlátozottabb szankciók vonatkoznak rá, igazából csak lelki, belső fórumon, melynek számonkérője egyedül ő maga – Istenen kívül. Természetesen a ke-resztényi kiengesztelődés keresése itt is feladata, akárcsak egy jogi büntetés nélküli bűn utáni gyónás során, amit ha elmulaszt, neki kell majd az Isten előtt cselekedetével elszámolnia.

Nem szabad kizárólag szigorúan pozitív jogi alapúnak tekinteni az egyházi törvényeket, hiszen – időnként igaz, hogy csak közvetve, de – egyértelműen

26 B i. m. 613.

27 Példaként hozhatjuk fel a szándékos magzatelhajtás esetének kétféle megközelítését. Ld.

A Péter: Hangsúlyeltolódások a szándékos magzatelhajtás erkölcstani és kánonjogi következményei között. Kánonjog, vol. 20., 2018. 21–33.

28 E (2013) i. m. 124.

Az isteni jogtól a pozitív törvényig… 39

isteni jogi eredetűek. Emiatt nem is lehet pontosan meghatározni az isteni és tisztán egyházi törvények közötti határvonalat sem.²⁹ Lombardía kifejti, hogy az isteni és tisztán emberi jog között egy természetes folyamatosság létezik, vagyis ha az egyházi jogrendszer egy részét „pusztán emberi” jelzővel illetjük, azt a benyomást kelthetjük, hogy az ilyen jellegű intézmények és törvények léte csupán esetleges.³⁰