MEGFONTOLÁSOK A BÍRÓI HIVATÁSRÓL K Géza *
3. A bírói hivatás általában
3.3. A bírói feladatkör sajátos kontextusa
A salus rei publicae a világi bíró esetében, míg a salus animarum az egyházi bíró esetében az a végső érték (igazság, jóság), amire való tekintettel kell ítéletet hoznia. Ezt a végső értéket konkretizálja, bontja ki bizonyos módon a közjó, a természetjog és a tételes jog fogalma, melynek mátrixát a mindenkori társa-dalmi viszonyok alkotják. E kategóriákat is mind alaposabban kell ismernie a bírónak.
A bíró és a közjó. Horváth Sándor OP. szerint „a társadalom az egyének érdekeit minden esetben túlhaladó s tőlük lényegesen különböző, magasabb rangú céllal jön létre. Ez a cél a közjó, az általános, az eszményi ember meg-valósításának követelménye a sokaságban és a sokaság révén. Ezzel a joggal és elengedhetetlen követelménnyel lép a társadalom az egyén elé, s az utóbbinak nem áll módjában a természetjogtól védett társadalmat alkotnia, ha e jogkört vagy nem tiszteli, vagy pedig ennek határait tisztán egyéni érdekei szerint akarja megvonni.”15 Az említett szerző másik megközelítése szerint „a közjó fogalmát nem a részesedők javainak összeadásából nyerjük, hanem a kettő úgy viszonylik egymáshoz, mint az általános érték a részlegeshez. Az önálló társadalmi alakulat végső céljának értékbeli megfogalmazása és kifejezése ez, amiben a részesedő tagok szemlélhetik, hogy mit kell tenniük egyénileg a
13 A bíró a perben való magatartásával, a per folyamatának irányításával és leginkább a hozott ítéletével egyfajta nevelői küldetést is teljesít, hiszen a törvénynek egyik fő funkciója a polgárok erényre nevelése. Erről bővebben lásd: S Antal: Pedagógia. Budapest, Szent István Társulat, 2010. 50–57.
14 V Hildebrand: A modern pszichológia tanítása a boldogság feltételeiről. Katolikus Szemle, 1936/11. 737–743.
15 H Sándor: Örök eszmék és eszmei magvak Szent Tamásnál. Bölcseleti és hittudományi tanulmányok. Szent Tamás állameszménye. Budapest, Szent István Társulat, 1944. 286.
K Géza 166
közösség felvirágoztatása érdekében és hogy mennyire szabad érvényesülési vágyuknak kiterjedni, hogy az senki érdekét ne sértse és így az egyéni cse-lekvésmód a békét ne csak ne zavarja, hanem biztosítsa. […] A közjó […] a társadalmi erények mértéke és a jogi teljesítmények meghatározó tényezője (a causa exemplaris et fi nalis körében) […] és ezért a közösség legnagyobb kincse, minden földi birodalom alapja, amelynek legszabatosabb megállapítására és hűséges megőrzésére a legnagyobb gondot kell fordítani. Ezek a feladatok csak a hatalom és az alattvalók vállvetett munkájával oldhatók meg, mert a természet csak általános útmutatást ad a közjó szükségességére, de konkrét meghatározá-sát rábízza a társadalomra.”16 Ugyanis „a kormányzás csak akkor mutathat fel eredményt, ha mindenkinek kijelöli helyét, amelyet a társadalom keretében és a közjó érdekében el kell foglalnia és be kell töltenie, továbbá, ha a kormányzó irányítását mindenki követi, annak engedelmeskedik.”17 A kormányzás feladata tehát a részek összetartása, a társadalmi organizmus egészségének biztosítása.
E kormányzati feladatnak lényegi része a bírói tevékenység, nevezetesen az, hogy a közjó értékei védelmezendők, s annak a javait károsító személyek szank-ciókkal sújtandók.
A keresztény felfogás szerint a jogalkotás maga is a közjóra irányul, s nyil-ván az annak megfelelő bíráskodás és végrehajtás is. A közjó részének számít a jó bíráskodási struktúrák létrehozása, a bírák szakmai és személyiségbeli felkészítése hivatásukra, mint ama feltételrendszernek része, amit közjónak nevezhetünk. A jó bíráskodás szintén a közjó része, hiszen a valódi igazságos-ság következetes érvényesítése egyrészt nevel az igazigazságos-ságra, a társadalmi rend elfogadására, másrészt tartós békességet hoz a társadalmi életben.
A bíró és a természetjog. Ha alapvetően egy az emberi természet, akkor legfontosabb kötelességeinek és jogainak lényegi tartalma is csak egy lehet.
A katolikus gondolkodás a kötelességeknek és jogoknak erre az egységes bá-zis-tartalmára hívja fel a fi gyelmet az általa művelt és képviselt természetjogi jogeszmével és teóriával. Ma ennek azért van ismét fokozott jelentősége, mivel a legalapvetőbb emberi normatív valóságok, bár természetjogilag rögzített tartalmúak, ám a mai jog- és politikatudományi elméletek és a vonatkozó jogi és politikai praxis manipulatív jellegűek, immár végzetesen torzítják az ún.
emberi jogokat.18 Robert Sarah bíboros megfogalmazása szerint az ember fő
16 H Sándor: A természetjog rendező szerepe. Budapest, Jelenkor, 1941. 50.
17 H (1927) i. m. 179.
18 F i. m. az egész kötet, de különösen 74–79. oldalak.
Megfontolások a bírói hivatásról 167
ellensége ma épp önnön ép természete; ezt akarja lerontani, manipulálni.19 A bírónak tehát éberen kell fi gyelnie a természetjog szavára. Adott esetben bátran emlékeztetnie kell akár a törvényhozót, akár a végrehajtás illetékeseit is, hogy tartsák tiszteletben a természetjog parancsoló szavát. Természetesen, hasonló feladata van akár a törvényhozónak, akár a végrehajtó szervnek is, ha azt látja, hogy a kormányzati hatalom másik ágainak reprezentánsai negligálják, csorbít-ják, netán át- és felülírják a természetjog előírásait.
A bíró és a tételes jog. A fentiek alapján azt kell mondanunk, hogy a termé-szetjog teljes tartalmát kell valamiképp a közjóra való tekintettel konkretizálnia a törvényhozónak a tételes jog révén. Ez a fő jogalkotói feladat. A megalkotott tételes jogot kell aztán érvényesítenie a végrehajtásnak és a bírónak is, egészen addig, amíg valamilyen oknál fogva nem kerülnek ellentétbe a természetjog, illetve a józanész előírásaival. Az igazságosság ősforrása a természetjog lényegi tartalma, s ennek legitimitását nem a többségi vélemény, nem a népszavazás adja.
A bíró és a társadalmi környezet. A bírónak is nagy fi gyelemmel kell kísérnie a társadalmi tudat, a társadalmi viszonyok változásait. Mint fontos közjogi személyiségnek adott esetben fel kell emelnie a szavát – minden politikai párt, társadalmi szervezet szimpátiája vagy antipátiája ellenére – az olyan jelenségek-kel szemben, melyek akár a természetjog, akár a közjó, akár a tételes jog jelenségek-kellő érvényesítésével, érvényesülésével szemben akadályokat képeznek. Illetve a valóban haladást jelentő változások jogrendbe való beépítését is szorgalmaznia kell. Adott esetben a tételes joggal szemben kell ítéletet hirdetnie, vagy ha erre nincs lehetősége, akkor tartózkodnia kell az ítélkezéstől.
A bíró és a hivatásához való hűség. Hogy a bíró hűséges maradhasson hiva-tásához, az igazság megállapításához (vagyis helyes viszonyba kell kerülnie és maradnia a közjóval, a természetjoggal, a tételes joggal és a társadalmi környe-zettel), szakmai ismeretei állandó fejlesztésével együtt mindenekelőtt a saját személyiségét kell fejlesztenie. Épp azért, hogy valóban helyesen ítélhessen.
A személyiség fejlesztése és érettsége az erényekben való haladást jelenti. Az erényekben való haladás egyik legszemléletesebb modelljét Brandenstein Béla szolgáltatja.20 Abból indul ki e nagy magyar fi lozófus, hogy az értékek birtokba vétele először inkább erőkifejtésre, majd a megismert és elismert érték tisztele-tére irányul, végül pedig azok szeretetében éri el teljességét. Minél magasabb szintű a motiváció, annál kevésbé válhat az adott erény gyakorlása eszközévé
19 Robert S – Nicolas D : Esteledik, a nap már lemenőben. Budapest, Szent István Társulat, 2019. 229–275.
20 B Béla: Bölcseleti alapvetés. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1944. 382–390.
K Géza 168
valamely más, többnyire nem igazán etikus célnak. Ahogy egyre jobban birtokba veszi, kiműveli az ember az erényeket a személyiségében, annál helyesebben él velük. Első helyen állnak az ún. fegyelmezési erények, amelyek kialakításában az erőkifejtés, az akarat dominál. Eredménye a fegyelmezettség (önuralom), ami még egyaránt állítható értékes vagy épp értékellenes cél szolgálatába.
Általában ezt jelenti és minden más erénynek ebből a szempontból alapfeltétele a mértékletesség, vagyis helyesebben az önuralom sarkalatos erénye.21 Ez az erények birtokba vételének első és szükségszerű stációja, vagyis az erényben levő érték szokással történő kialakítása (magatartásminta, normaérvényesítés), vagy korábbi szokás változtatása, elhagyása: a gyakorlás révén külsőleg képes az illető az adott cselekvésre, vagy bizonyos cselekvéstől való tartózkodásra.
Ide sorolja a neves fi lozófus az ösztöntevékenységeket fegyelmező mértékle-tesség-erényeket is, és főleg az indulatokat fegyelmező önmérséklet erényeket.
Ezeknél az erényeknél különösen is jól alkalmazható az arisztotelészi mezótész kategóriája, mivel az erény itt a két szélsőség között áll. Szerzőnk azt állítja, hogy a fegyelmezési erények és a következő osztály, a tiszteleterények közötti kapcsolatot az engedelmesség jelenti. Hiszen a fegyelmezési erények esetében is engednünk kell annak, hogy a helyes mérték szerint viselkedjünk. Az enge-delmességnek ugyanakkor van egy magasabb rendű fajtája is, mely nemcsak fegyelmezésből, illetve önfegyelemből, hanem az engedelmesség alapjául szolgáló norma és normaadó iránti tiszteletből fakad. Míg az ún. fegyelmezési erények a bennük megvalósuló erkölcsi értéket még csak követik, addig a tisz-telő erényekben ható tisztelet az erkölcsi értéket immár belsőleg, érzületileg is elismeri és bensőséges elismeréséből fakadóan követi. Míg a fegyelmezési erényeknél főleg erőt kellett kifejteni, amit a következetes rászorítás is motivált, addig itt inkább készségesen áldozni kell, áldozatot hozni az immár tisztelt érték érvényre juttatásához. A már megtapasztalt érték belátása mozgatja az értéket most már áhító akaratot. Az erő itt már nem külső, hanem belső eredetű.
Az erényt e szinten birtokló már azt is látja, hogy olykor kell a külső segítség (parancs, korrekció) az érték valódi érvényesítéséhez, mivel a belső erők olykor nem elegendőek ehhez. Végül vannak az ún. szereteterények, melyek mintegy áthatják a tiszteleti és a fegyelmezési erényeket, mivel – szerzőnk szerint – a szeretet a személyes énközpont centrális és legteljesebb érzülete,22 amely
be-21 Alexander H : Die Mässigung in der Tugendlehre des hl. Thomas von Aquin.
Katholische Kirchenzeitung, 1917. 94–95.
22 Megjegyezzük, hogy az érzület „az egyén erkölcsi jellegű hajlamainak összességét jelenti, mintegy az egyén erkölcsi habitusát […] és ezek valóságos megnyilvánulásait” jelzi. K Gyula: A lelki élet. III. kötet. Budapest, MTA, 1919. 220.
Megfontolások a bírói hivatásról 169
tetőzi és ugyanakkor egyesíti az akarat és az értelem tevékenységét is. Ebből adódóan a szeretet a legnagyobb mértékben előmozdító, fejlesztő, éltető, életet kisugárzó érzület. Ennek az érzületnek a legteljesebb kifejeződése a hősies odaadás, önátadás. Az erények a szeretetben igazi erőcentrumokká válnak, vagyis belülről adják az erőt a tevékenységhez; nem elveszik erőinket, hanem erővel töltenek meg és fel bennünket. A helyes szeretet tehát a legmagasabb rendű erény, mivel minden más erényt egyesít, mintegy magába olvaszt, s így válik a személyiség egyszerűvé. Ha a szeretet valóban áthatja az ember egész életét, akkor lép túl az ember az önzés-önzetlenség, gyönyör-fájdalom, érdek-érdeknélküliség dualizmusán, mert a szeretetben mindezek kiegyenlítődnek.
Ha szeretettel vagyunk embertársunk iránt, akkor a másik személyt a maga önállóságában, öncélúságában fogjuk fel és mintegy a maga személyes tökéle-tességének birtoklásába akarjuk segíteni. A szeretet erénye az, ami leginkább egyesíteni tudja személyiségünk összes képességét és készségét. A moralitás-ban rejlő erő végeredményben az emberi természet feletti, misztikus forrásból, az etikai ősértékből forrásozik. Ezért a szeretet ereje mindig misztikus jellegű is, egyúttal morális Istenbizonyíték.23 A bírói személyiségnek tehát ehhez a szeretethez, mint feltétlen jóakarathoz kell eljutnia és abban megmaradnia. Ez szintén állandó erőfeszítés gyümölcse.
A bíró személyiségfejlesztésének legnagyobb segítője tehát a saját keresett, kivívott és szabadon vallott világnézetének, spiritualitásának ápolása, különö-sen is a keresztény hit, mivel ez „a hit viszi a politikába a szeretet szellemét, amely kiegyenlíti az ellentétes érdekeket, megértővé tesz a társadalmi bajokkal szemben és megnyitja az állam és magánosok kincstárát a szűkölködők előtt.
A hit őrzi meg az igazságosság szellemét, amely jogtisztelővé teszi a vezető és engedelmeskedő polgárt egyaránt. A politikai életben gyakran ütközünk polgártársaink, egyes osztályok, társadalmi alakulatok, a többi országok és az egyház jogaival. Ha nincs mellettünk hitünk, ha nem kísér bennünket nyomon erkölcsi érzékünk, akkor űzhetjük a hatalom, az erőszak politikáját, de az em-beriséget boldogító, a békét biztosító és a mindenkinek jogát megadó politikát ez nem képviseli”.24
23 N i. m. 66.
24 H Sándor: Katolikus közélet. Erkölcsbölcseleti tanulmányok. Hitvallás a politikában.
Budapest, Credo, 1928. 39. Horváth Sándor bár a hit és a politika viszonyáról beszél, ám szavai érvényesek a kormányzati hatalom minden letéteményese, így a bírák számára is.
K Géza 170