MEGFONTOLÁSOK A BÍRÓI HIVATÁSRÓL K Géza *
4. Az egyházi bírói hivatás és hivatal sajátosan
Az egyházi hivatal elnyeréséhez alapvető fontosságú feltétel a kellő hivatás- és küldetéstudat. Ezt hivatott kifejezni az adott hivatalra való alkalmasság fogal-ma. S az alkalmasnak ítélés után történhet meg a kinevezés. Az elnyert hivatal pedig a felhatalmazás kerete, a vele járó kötelességek és jogok a kompetencia főbb tartalmát jelzik.25 Röviden tekintsük át, hogy milyen feladatai vannak az egyházi bírónak. Ahhoz, hogy az ügyet eldönthesse, fel kell kutatnia a bizonyí-tékokat, majd azokat kell értékelnie. Mindebben segíti a szigorú formához kötött eljárásmód. A továbbiakban erről az értékelésről, közelebbről a mérlegelni és a dönteni tudásról fogunk beszélni.
4.1. A bírói hatalom helyes gyakorlásának kulcsa: a mérlegelés adománya
26A mérlegelés általában minden jó döntés egyik előzménye, ezért nélkülöz-hetetlen feltétele a jó tanításnak, a hatékony megszentelői tevékenységnek és a jó kormányzásnak egyaránt. A kellő mérlegeléshez először is össze kell gyűjtenünk a vonatkozó szükséges és elégséges információkat, s azokat, mint a valóság adatait kell értékelnünk, a helyzet megoldását így megtalálnunk. Már maga a szükséges és elégséges információk feltérképezése is persze egyfajta okos mérlegelés gyümölcse, hiszen arról kell döntenünk, hogy mi tartozik a problémakörhöz és mi nem, mi minősül releváns ténynek és mi nem; arról is döntenünk kell, hogy illetékesek vagyunk-e, illetve, hogy ki az illetékes a felmerülő kérdést eldönteni; arról kell döntenünk, hogy mely jogszabályok kellő alkalmazásával, érvényesítésével oldható meg a kázus (konkrét eset). Aki tehát nem mérlegel, vagy képtelen rá, nem tud jó döntést hozni, következésképp nem tud igazán se tanítani, se megszentelni, se kormányozni.
A továbbiakban a mérlegelés kritériumait az egyházkormányzati hatalom sajátos cselekményeiben, nevezetesen a bírói tevékenységben keressük.
25 Megjegyezzük, hogy egyházi bíró világi hívő is lehet. Elegendő tehát az ép katolikus hit, a szakmai felkészültség és a kellő hivatástudat, mint a hivatalra való alkalmasság. Ennek részleteiről ld. Andrea D’A : I laici nel munus regendi. In: A .V . I laici nella ministerialità della Chiesa. [Quaderni di Mendola 8)] Milano, Glossa, 2000. 135–146.
26 Ebben a részben főleg E Péter: A mérlegelés kritériumai az Egyház jogalkotásában és kormányzásában. Iustum Aequum Salutare, vol. 13., 2017/3. 13–25. tanulmányára támaszkodtunk.
Megfontolások a bírói hivatásról 171
A bírói tevékenység alapvetően igazságszolgáltatás, melynek tárgya: 1.
Természetes vagy jogi személyek jogainak érvényesítése vagy megvédése, illetve jogi tények kinyilvánítása. 2. Büntetendő cselekmények, mégpedig a büntetés kiszabása vagy kinyilvánítása tekintetében. 3. A közigazgatási hata-lom intézkedéseiből támadt viták eldöntése (1400. k.). A híveknek joguk van arra, hogy a méltányossággal alkalmazott törvények szerint ítéljék meg őket.
Ez azt jelenti más szavakkal, hogy „még a kodifi kált kánonjogban sem tekintik a bíró döntését egy olyan szillogizmus eredményének, mely csupán a tételes jogszabályok betűjén és a törvényi kategóriákkal leírt tényálláson alapul. A törvényeknek a méltányosság szerinti alkalmazása a bíró részéről mélyreható mérlegelést igényel. Magának a méltányosságnak a kánonjog rendszerében különböző jelentései vannak. Megjelenhet úgy, mint a teljes jogi tevékenység legfelső horizontja, mely egybeesik a tökéletes igazságossággal, amit viszont egyenesen magával Istennel azonosítottak (nihil enim aliud est aequitas quam Deus). De a méltányosság a normák magyarázatának kritériumát is jelenti, il-letve jelölhet egy kisegítő jogforrást is (CIC 19. k.). Mind az interpretáció, mind a joghézag kitöltése során a bírónak (és a közigazgatási hatóságnak is) sajátos feladata a mérlegelés. Amennyiben a bírónak a méltányosságot mint kisegítő jogforrást kell alkalmaznia, a hatályos CIC a kánoni méltányosság alkalmazásá-ról beszél. Ez az elv többet jelent, mint igazságos jogi eljárást a hasonló esetekre hozott törvények alkalmazása során. Sokkal inkább olyan jogintézmény, amely fi gyelembe veszi mind a természetjogot, mind a tételes jogrend szellemét. Mivel a bírónak az igazságosságot mindig szem előtt kell tartania, nem zárhatók ki olyan szélsőséges helyzetek, amelyekben épp az igazságosság kíván olyan megoldást, amely az Egyház tételes törvényével előírtaktól különbözik. […]
Az Egyházban ugyanis a természetjog vagy a tételes isteni jog követelményei közvetlen, jogi jellegű hatállyal is rendelkeznek.”27
Az egyházi bíráskodás mára már elvesztette ugyan világi hatályosságát. Ám ettől függetlenül az egyházi bírói tevékenység „egyrészt igyekszik helyreállíta-ni vagy megerősítehelyreállíta-ni annak a közösségnek az igazságos rendjét, amely sajátos célra, vagyis az üdvösségre irányul, másrészt törekszik a felek kibékítésére és vitájuk méltányos megoldásának megtalálására (CIC 1446. k. 2§). A bírónak ebben a törekvésében – úgy tűnik – két kritériumot kell követnie: igyekeznie kell annak elősegítésére, hogy a felek akarata összetalálkozzék és hogy
meg-27 Uo. 21–22.
K Géza 172
egyezésük méltányos legyen, mégpedig az objektív valóságban gyökerező igazságosság mértéke szerint.”28
Ami pedig a büntető intézkedéseket illeti, az ordináriusnak komoly mérle-gelési tere van, ugyanis az 1341. k. előírása szerint azt kell megfontolnia, hogy
„a botrány helyrehozása, az igazságosság helyreállítása és a tettes megjavítása”
lehetséges-e „a lelkipásztori gondoskodás más útjain”. „Ez a büntetőper előtti mérlegelés öltheti megegyezés, szinte kompromisszum formáját is a bűncse-lekmény elkövetőjével, kivéve, ha igen súlyos bűncsebűncse-lekményről van szó. […]
Ez a mérlegelés egyrészt társadalmi, pszichológiai, másrészt azonban teológiai jellegű is.”29
A bírói tevékenység, helyesebben az ítéletalkotás is a bíró lelkében kialakult erkölcsi bizonyossághoz kötött. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy „az Egyházban a bírói mérlegelés kritériuma […] a tények valósága, a felek szán-dékai és kívánságai, az egyházi közösség igazságérzete, az Egyház teológiai dimenziója és küldetése, ahogyan ezek tételes jogszabályaiban kifejeződnek, és ahogyan az isteni terv megismerési forrásaiban, vagyis a Szentírásban és a Szent Hagyományban a tanítóhivatal fényében magyarázott tanúságaiban meg-találhatók, és ahogyan azt a jól informált lelkiismeret érzékeli”.30 Igen gazdag tehát az a kritériumrendszer, ami az egyházi bíró rendelkezésére áll ahhoz, hogy valóban igazságos legyen az ítélete.
S a bíráskodásnál is igaz a teológiai kritérium, vagyis a lelkek üdvössége kifejezés „nem magánérdeket jelöl, hanem a legfőbb közjogi elvként az egész Egyház küldetését fejezi ki, […] mely nem ellenkezik a tételes egyházjogi sza-bályok megtartásával, de eszközt kínálhat a normák betű szerinti értelmének meghaladására”, s így ez az elv nem a kánoni jogrendszeren kívüli szabály, hanem „annak belső kritériuma és legitimitásának alapja”.31
Az Egyház identitásának megőrzése, prosperitása, küldetésének teljesítése a jog nyelvén a jó törvényekben, az igazságos bíráskodásban és a törvények való-ban alkotó módon (a törvényhozó szándékának megfelelő) történő alkalmazásá-ban áll. Hogy ez valósággá is legyen, ahhoz az egyes szituációk, a lelkipásztori terep kellő mérlegelése összességében hallatlan valóságérzetet és józan erkölcsi ítélőképességet feltételez. Ez pedig nincs ép hitérzék, kellő empátia, s körülte-kintés, okosság nélkül, vagyis nem pusztán technikai tudás, nem szakismeretek
28 Uo. 22.
29 Uo. 22–23.
30 Uo. 23.
31 Uo. 25.
Megfontolások a bírói hivatásról 173
memorizáltsága. E készségek nélkül aligha kerülhető el a megalapozatlan, a méltánytalan vagy az igazságtalan döntés, melyek az önkényesség enyhébb és súlyosabb formáját jelentik. A mérlegelés szükségességének hangsúlyozása a kormányzati hatalom mindhárom ágának gyakorlása során épp az önkényessé-get akarja kiküszöbölni. A mérlegelés képességét és készségét tehát alapvetően bírói jellegű (értékelő, becslő) ténykedésnek kell minősítenünk.
4.2. A dönteni tudás, vagyis az igazságos ítélethozatal képessége és készsége
A jó mérlegelés gyümölcse a dönteni tudás. A bírónak szinopszisban kell látnia a tényállást, az érintett személynek (konkrét tettének és sorsának), szervezetnek, a körülményeknek valóságát és egyéni, illetve társadalmi következményeit. Az igazságos döntésre akkor jut el a bíró a mérlegelés eredményeként, ha kialakul lelkében az erkölcsi bizonyosság (certitudo moralis) a perkérdéssel kapcsolat-ban.32 Az igazságos ítélet egyszerre igazságos (jogszerű) és méltányos, sőt üdvös is, mivel egyszerre, bár különböző súllyal veszi fi gyelembe a jog, az erkölcs és az illendőség követelményeit, vagyis a salus animarum-ot, mint suprema lex-et.
5. Befejezés
Rövid tanulmányunkban rá kívántunk világítani a bírói hivatás velejére, arra az erkölcsi értékre, aminek szeretete és hűséges szolgálata tölti be a bíró szívét; ez adja személyiségének habitusát, munkálkodásának éthoszát.
Ezt az éthosz-t találóan fogalmazta meg Mészáros Vilmos: „A bírói éthosz tár-sadalmi és jogi értékek halmaza, egyetlen olyan szellemiség, amely az emberről és a jog társadalmi szerepéről szóló, közös meggyőződéseken, egy jogeszmén alapuló értelmezéseknek a rendszere, s amely a bíróban a szakmaiság, az etika és a lelkiismeret szervesült hármasságával a benne meglévő habitust és jellemet kiegészíti a magas fokú és mélységi szakmai tudás és tapasztalat, a műveltség és az igazságosság mindenek feletti tisztelete, s amelynek birtokában, illetve kinevezettségének súlya és felelőssége tudatában képes – sztereotípiákat és be-vett beidegződéseket mellőzni; – a felekkel szemben empátiával, elfogulatlanul és pártatlanul viseltetni; – a rábízott ügyekben prekoncepcióktól, ideológiáktól,
32 Ennek mibenlétéről és alkalmazási köréről bővebben ld. E Péter: A bíró erkölcsi bizonyossága az ítélet kimondásakor. In: E Péter: Az élő Egyház joga. Tanulmányok a hatályos kánonjog köréből. Budapest, Szent István Társulat, 2006. 487–500.
K Géza 174
s főleg a politikától mentesen, de következetesen megalapozott tényállásokat megállapítani; – a tényállásokból logikus minősítéseket alkalmazva tisztessé-ges és helyes jogi következtetést levonni és ezek alapján jogos és igazságos ítéleteket hozni – úgy, hogy ennek során őt a ‘dolog természete’ általa történt megvizsgálása eredményén kívül (s főleg azon felül) érdekmotiváltság és kény-szerhelyzet, vagy más hatás ne befolyásolja.”33
Miképp is tud a bíró erre a habitusra, éthoszra szert tenni és ennek fényében látni és helyesen ítélni? Ez a pártatlan mérlegelői és ítélkező magatartás csak azoktól a bíróktól várható el, akik: 1. állandóan fejlesztik szakmai tudásuk-kal együtt műveltségüket is. Így a világnézetük egyre látóbbá váló szemével tudják szemlélni a természetjogot és a rá épülő tételes jogot, s mindjobban eggyé lesznek vele, miként a szónok az általa hirdetett eszménnyel.34 2. Akik a bírói tevékenységükkel a valódi közjó őrei és előmozdítói akarnak lenni. 3.
Akik fi gyelmesen követik a korszellemet és a közállapotokat, s így közvetve az emberi sorsokat. 4. Akiket bírói tevékenységükben is a természetes hit, remény és szeretet, illetve a sarkalatos erények harmóniája vezetnek. Csak így tudnak a bírák megfelelni hivatásuknak, vagyis a mottóban jelzett feladatoknak.
33 Dr. Mészáros Vilmosnak, a Magyar Katolikus Jogászegylet korábbi elnökének (örökös tiszteletbeli elnökének) ez a meghatározása a bírói éthoszról. Kézirat.
34 Ez az ún. pectus homileticum a „hitszónok személyes és egyéni lelkiállapotáról, bizonyos lelki állásfoglalásáról, […] állapotszerű […] elvi jelentőségű ítélet”. Vö. T Tibor: Homiletikai tanulmányok. Budapest, Szent István Társulat, 1947. 147. Az igehirdető ugyanakkor nem a maga nevében beszél, nem a saját gondolatait és eszméit hirdeti, hanem Krisztus igazságát.
Ennek az igazságnak azonban nem pusztán „kikiáltó eszköze, […] hanem élő és ép ember, aki érez és gondolkodik, aki, mint ilyen, a maga személyiségét megtartva, Krisztus küldöttjének a karakterébe öltözötten, a Szentlélek élő szerveként jön az isteni munka emberi végrehajtására, hogy a teremtő igét belesugározza a lelkekbe. Krisztus személyét ábrázolja, tehát a megfelelő öntevékeny eljárások: ima, elmélkedés, tanulás által meg kell születnie az ő saját lelkében is az Igének, hogy azután elindulhasson belőle lélekhódító útjára. Gondolkodásmóddá, szellemmé, lelkületté, vérré kell válnia benne az evangéliumi tanításnak, hogy általa elsősorban önmaga is krisztusi jellemmé, evangéliumi karakterré, Krisztus-szabású személyiséggé változzék.
Mint ilyen, azután a hívő közösség élő és nyilvános lelkiismerete is egyúttal. […] A küldött képviselő küldőjével minden szempontból elvközösséget kell, hogy vállaljon. […] Tanúskodni azonban lehetetlen egyéni meggyőződés nélkül. […] A pectus homileticum lényegét ebben jelölhetjük meg. A krisztusi hitrendszer igazságainak nemcsak értelmi szemlélése, világos és apró részleteiben is megkülönböztetett látása, hanem egyúttal annak az akarat által való megragadása, átölelése. […] A pectus homileticum a hirdetett krisztusi igazságoknak világos belső szemlélete, elvszerű belső átérzése és átélése”. Vö. T i. m. 149–150.