Bírósági tévedések hatása

Az előző alfejezetben abból indultunk ki, hogy a bíróság pontosan tudja becsül-ni a kárt és az elvárható gondosságot. Mind a kettőt hatékony szinten állítja be.

Ez azonban nyilvánvalóan nem mindig sikerül (és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a bíróság számára nem is mindig a hatékony megoldás megtalálása a cél). Vizsgáljuk meg most azt, hogy a kártérítési rendszer, pontosabban a vét-kességi és az objektív felelősség mellett fellépő ösztönzők hogyan alakulnak, ha a bíróság nem hatékony szinten állapítja meg ezt a két fontos változót.

7.2.1 Elvárt magatartás

Az elvárt magatartás nyilvánvalóan csak akkor fontos, ha ez döntési szempont.

Vagyis például a tiszta objektív felelősségnél nem. Vétkességi felelősség esetén pedig az elvárt gondosság változásának hatását viszonylag egyszerűen meglát-hatjuk, ha feltesszük, hogy a 7.2 ábrán az c’ pontot eltoljuk jobbra vagy balra.

Ez ugye azt változtatja meg, hogy az egyéni költségfüggvény melyik pontban vált át a felső c + p(c)L függvényről a c függvényre. Matematikailag: hol lesz a szakadási pont?

Ha az elvárt gondosság szintjét csökkentjük, vagyis c’-t balra toljuk, akkor a szakadási pont egyre alacsonyabb szintre kerül. Az adott döntéshozónak pe-dig egyre alacsonyabb lesz az optimális gondossági szintje. Ezzel párhuzamo-san, mint azt az előző alfejezet végén láttuk, a másik növelni fogja az elővigyá-zatosságát.

Ha az elvárt gondosság szintjét növeljük, vagyis c’-t jobbra toljuk, akkor a szakadási pont egyre magasabbra kerül. Ez az esetek többségében növeli az optimális gondossági szintet. Ezzel párhuzamosan, a másik fél csökkenti majd az elővigyázatosságát.

Létezik azonban egy kritikus érték: ha az elvárt gondosságot túl nagyra emeljük, akkor az egyéni költségfüggvény minimumpontja már nem a szaka-dáspont lesz. Ez az a helyzet, amikor a felső függvény, a c + p(c)L „belóg” a sza-kadási pont magassága alá. Matematikailag ez az a helyzet, amikor c’ > c* + p(c*)L. (Nézzük meg, mi lenne, ha c’-t egészen az ábra jobb oldalára vinnénk!) A gyakorlatban ez akkor következik be, amikor az adott fél az elvárást irreáli-san magasnak értékeli, és ezért nem is próbál ahhoz alkalmazkodni, hanem in-kább elfogadja, hogy kifizeti a kártérítést. Végső soron úgy működik a rendszer,

mintha objektív felelősség lenne. A másik is tisztába kerül ezzel: tudhatja, hogy a másik úgysem teljesíti a magas elvárást, ezért ő is úgy viselkedik, mintha az objektív felelősség terhelné a másikat.

Ezen utóbbi eset, a nagyon magas elvárt gondosság elemzése nem a teljes-ség kedvéért, nem pusztán annak logikai szépteljes-ségéért fontos, hanem azért, mert sokszor ez a környezeti károkozás tipikus kezelési módja. Ez például a magyar jogban ismert veszélyes üzemi felelősség alapesete. A jog itt is ad kimentési lehetőséget, nem azt mondja, hogy a károkozó mindig fizet: amennyiben a kár-okozó azt bizonyítja⁴, hogy a kár elháríthatatlan volt, és az ő hatáskörén kívül eső ok miatt következett be, akkor mentesül a kártérítés fizetése alól.

Eddig arról beszéltünk, hogy a valóban elvárt szint magasabb-e vagy alacso-nyabb-e, mint a hatékony. Felmerül azonban a kérdés, hogy honnan tudja a bí-róság, hogy mi a hatékony. A joggazdaságtani irodalom az amerikai kártérítési jogban bevett ún. Hand-szabályt állítja példának – ez olyan teszt, amely akkor és csak akkor fog vétkesnek találni valaki, ha a hatékonyság ezt követeli. A kérdés egyszerű: meg kell nézni, hogy mi az a – legkisebb – lépés, amit az adott fél még megtehetett volna és ennek költségét össze kell vetni azzal, hogy ennek révén mennyivel csökkent volna a várható kár⁵. Ha a lépés költsége kisebb lett volna, mint amennyivel a várható kár csökkent volna, akkor az alperes vétkes, illetve a felperes közreható. Egyébként nem.⁶

A hatékony elvárás problémájával természetesen a közvetlen előírások kap-csán is találkozunk majd. Meg kell jegyezni, hogy sokszor a bíróság egyszerűen ezen előírásokban megfogalmazott szintet veszi számításba, amikor az elvárt gondosságot vizsgálja. De ez a joggazdaságtani (és a jogi) irodalom szerint nem

4 A magyar jog specialitása az ún. exkulpációs rendszer, a fordított bizonyítási teher. Más kár-térítési rendszerekben a felperesnek kell bizonyítani azt is, hogy az alperes vétkes volt, nem tett meg mindent, ami elvárható. A magyar kártérítési jog ezzel szemben gyakorlatilag feltételezi azt, hogy amennyiben valaki jogellenesen kárt okoz, akkor vétkesen is járt el – az alperesnek kell bizonyítania azt, hogy mégsem.

5 Pontosabban a baleset esélye; majd ezt az esélycsökkenést kell megszorozni a kár nagyságá-val, ez lesz a várható kár csökkenése.

6 A Hand-szabály alkalmas arra is, hogy kezelje a változó technológia problémáját, amire egy egyértelműbb elvárás nem lenne képes. A környezet-gazdaságtani irodalomban ismert problé-ma a változó elvárások kockázata: amikor valaki belekezd egy tevékenységbe, akkor számolnia kell azzal, hogy a biztonsági előírások, illetve a bíróság által – a kártérítés elkerülése érdekében – elvárt magatartás változik. Ez a változás előre nem látható módon (hogy miért így, arra nem-sokára a biztosítás kapcsán választ kapunk) befolyásolja a tevékenység költségeit. Elriaszthat a termeléstől – vegyük észre, nem csak a valóban veszélyestől –: amikor a tevékenységbe fogunk, akkor nem tudjuk, hogy arról később kiderül-e, hogy veszélyes. Pontosabban a szabályalkotók veszélyesnek minősítik-e. A kettő nem ugyanaz, mint majd a közvetlen előírásokkal foglalkozó fejezetben látjuk. (Faure [2009], pp. 261–263.)

mindig helyes. Az, hogy valaki teljesíti az előírásokban elvárt szintet, nem je-lenti azt, hogy mindent megtett, ami elvárható tőle. A közvetlen előírások – ha a torzulásaiktól el is tekintünk – csak az általános helyzetet írják le, az adott helyzetben lehet, hogy többet, de az is lehet, hogy kevesebbet lenne hatékony elővigyázatosságra fordítani. Ez azt is mutatja, hogy sok esetben a túlburjánzó közvetlen előírások rengetege a szennyező vállalatot (a potenciális károkozót) hamis biztonságba ringatja. A szennyező úgy gondolja, hogy elegendő a köz-vetlen előírások szabályhalmazát betartania, egyéb kockázatelemző tevékeny-ségre, mérlegelésre nincs is szüksége. Ha az állami környezetvédelmi hatóság az ellenőrzései során – amelyek a közvetlen előírások betartását vizsgálják – mindent rendben talál, az tévesen azt sugallhatja a menedzsment felé, hogy minden tőle elvárható elővigyázatosságnak eleget tett.⁷

7.2.2 Kár mérése, kártérítési maximumok

Amennyiben a kártérítés nagysága nem megfelelő az mind a két alapvető kár-térítési rendszerben (objektív és vétkességi felelősség esetén is) zavart okozhat.

Mind a 7.4., mind a 7.5. ábrán elválik egymástól egy p(˙)L és a p(˙)D függvény.

Ha a kártérítés csökken, akkor utóbbi balra lefelé tolódik. Emiatt a felső x+p(x) D, illetve c+p(c)D függvény is balra lefelé tolódik a társadalmi költséget mutató x+p(x)L, illetve c+p(c)L függvényhez képest; és a minimumpontja is kisebb x-nél, c-nél lesz.

Objektív felelősség esetén a helyzet egyszerű: amennyiben a várható kártérí-tés kisebb, akkor az alperes kevésbé védekezik, csökken az elővigyázatossága – pontosan azért, mert a 7.4 ábrán a minimális költséget jelentő x kisebb. Ez viszont hat a felperes magatartására is. Amennyiben a kártérítés elmarad a va-lós kártól, akkor a felperes még objektív felelősség esetén is visel valamennyi kárt – emiatt ahogy a kártérítés csökken, úgy nő a felperes elővigyázatossági ösztönzője.⁸

7 A kolontári-devecseri vörösiszapömlést okozó MAL Zrt. többek között pontosan ezzel próbált védekezni a kártérítési követelésekkel szemben: a hatóság rendszeresen ellenőrizte őt, és mindig mindent rendben, a közvetlen előírásoknak megfelelőnek talált. De tegyük hozzá, mivel a MAL esetében veszélyes üzemi felelősségről volt szó, így ott ez az érvelés még kevesebb eséllyel ke-csegtetett, mint a normális kártérítési szabály esetén.

8 Amennyiben a kártérítés meghaladná a valós kárt, akkor megjelenne perverz ösztönző is:

a felperesnek kifejezetten érdeke lenne a kár bekövetkezését elősegíteni, hiszen ekkor többet kap, mint amennyi a valós kára. Ezt a káron szerzés (vagyis a valós kárt meghaladó kártérítés) tilalmá-nak alapelve próbálja megakadályozni a legtöbb jogrendszerben.

7.4. ábra: A valós kártól elmaradó kártérítés hatása objektív felelősség esetén

7.5. ábra: A valós kártól elmaradó kártérítés hatása vétkességi felelősség esetén

Vétkességi felelősség esetén kicsit bonyolultabb a helyzet. Amíg az elvárt gon-dosság (c’) nem változik, addig a (most alacsonyabb) kártérítést ugyanolyan gondosságig kell megfizetni – matematikailag a függvény szakadási pontja ugyanott lesz. Ami változik az az, hogy eddig a pontig alacsonyabb kártérí-tést kell fizetni. Ez azonban az esetek többségében érdektelen: a legalacsonyabb

költségszint továbbra is az elvárt szint teljesítésénél lesz. Vagyis vétkességi fe-lelősség esetén az esetek többségében a kártérítés téves megítélése⁹ nem hat a gondosságra – azt az elvárt szint determinálja.

Itt is van azonban egy kritikus érték. Ahogy csökken a kártérítés a felső függ-vény minimumpontja egyre balra tolódik, így egyre alacsonyabb költségszintet jelent majd. Előbb-utóbb „be fog lógni” az elvárt gondosság költségszintje alá – ekkor érdemes már inkább elfelejteni az elvárást és elfogadni az alacsony kár-térítés megfizetését. (Intuitíve könnyű belátni: ha a kárkár-térítés D = 0-ra csökken, akkor ezzel visszajutunk a kártérítés nélküli helyzethez, amikor az egyéni költ-ségminimum a gondosság teljes hiánya lesz. Ha csak egy kicsit emeljük a kár-térítés nagyságát, akkor a minimumpont csak kicsit emelkedik, nyilvánvalóan érdemes vállalni azt, hogy kár esetén ezt a nagyon alacsony kártérítést fizeti ki inkább az alperes és nem alkalmazkodik az elváráshoz.) A logika ugyanaz, mint amit az előző pontban láttunk: amikor a kártérítés nagyságához képest túl magas az elvárt gondosság, akkor a döntéshozók meg sem próbálnak az utóbbi-hoz alkalmazkodni.¹⁰

A vétkességi felelősség esetén a csökkenő kártérítés tehát az esetek többsé-gében nem hat az alperes gondosságára. Nem hat ezért a baleset valószínűségé-re sem. A felpevalószínűségé-res számára pedig mindegy, hogy magasabb vagy alacsonyabb kártérítésre lenne jogosult, ha a felperes vétkes lenne – mert, mint az előző fe-jezetben láttuk, az esetek döntő többségében úgysem lesz az, úgysem kap se-mennyit. Várható kára (ami a baleset valószínűsége és a kár szorzata) nem vál-tozik – így az ösztönzése sem fog. Amennyiben a kártérítés már „túl alacsony”, vagyis az előbb definiált kritikus érték alá csökken, akkor már nő a baleset valószínűsége, és a felperes ugyan várhatóan kap valamennyi (a valós kártól messze elmaradó) kártérítést, de a két hatás közül bizonyosan az első a fontos, vagyis az elővigyázatossága nőni fog.¹¹

9 Könnyű belátni, hogy a kártérítés emelése soha nem hat – ez a felső függvényt mindig emeli, a minimumát is jobbra tolja, vagyis mindig a változatlan szakadáspontban lesz a minimális költ-ség.

10 Nemsokára látni fogjuk azt, hogy ez azonos azzal a helyzettel, amikor közvetlen előírás esetén az előírt magatartás szankciója olyan alacsony, hogy jobban megéri a büntetés kifizetését és nem a szabály – ehhez képest roppant drága – betartását választani.

11 Érdemes kiemelni azt is, hogy miképpen hat a kártérítés csökkentése objektív felelősség ese-tén, ha a közrehatást is vizsgálja a jog. Itt a kártérítés csökkentése azt jelenti, hogy amennyiben a felperes az elvárt szinten védekezik, akkor kevesebb kártérítést kap, vagyis több kár marad rajta.

Ha a felperestől elvárt szint egyébként optimális volt, akkor emiatt az elővigyázatossági szintje emelkedni fog. (Az elővigyázatossága, mert az aktivitására is elkezd figyelni.) A felperes védeke-zése miatt csökken a baleset bekövetkezési esélye, ami miatt az alperes még kisebb várható kárral számol, ami miatt egy kicsit tovább csökkentheti az elővigyázatosságát. Az alperes

elővigyázatos-A kártérítés alacsony szintjének elemzése megint nem csak a logikai teljessé-get szolgálta. Két gyakorlati probléma elemzésekor kerülünk ezzel szembe. Az egyik a jog és a valós kár, a másik a valójában megfizetett kártérítés és a jogi értelemben vett kár eltérése. Az első elem arra utal, hogy a jog által figyelembe vett kár általában alacsonyabb, mint a valóságban felmerülő kár. A valós kárt a közgazdaságtan úgy írja le, mint azt az összeget, amelyért cserébe az illető ex ante hajlandó lett volna belemenni abba, hogy valamilyen jogosultságát meg-sértsék – amennyiért egy alku során eladta volna azt. Ez fejeződik ki a második fejezetben látott elfogadási hajlandóságban. Ezt az összeget kérné valaki mi-nimálisan egy alkuban. Láttuk az előző fejezetben: éppen az attól való félelem, hogy ezt kártérítés esetén a bíróság nem tudja ezt pontosan megbecsülni, vezet ahhoz, hogy sok esetben tulajdoni és nem kártérítési védelemben részesítjük a jogosítványokat (még akkor is, ha azokról az alku magas tranzakciós költ-ségekkel jár). A társadalmi kár mérésével, különösen a környezeti problémák esetén roppant fontos nemvagyoni kár mérésével¹² a költség-haszon elemzés kapcsán, a 10. fejezetben fogunk részletesebben foglalkozni.

A valós kárral (az elfogadási hajlandósággal) szemben, a kártérítéskor fi-gyelembevett elemeket, a jogi értelemben vett teljes kárt a jogrend definiálja.

Ezek a legtöbb jogrendszerben: a vagyon értékcsökkenése, az elmaradt haszon, a kárenyhítés miatt felmerült költség, illetve a nemvagyoni kár kompenzálását szolgáló összeg. Általános felfogás szerint ez környezetszennyezési esetekben elmarad attól, amit valós kárnak tekintenénk.

A másik probléma abból fakad, hogy sok esetben azt a kártérítést sem lehet behajtani, amit a bíróság megítél. Ez a végre nem hajtható ítéletek [ judgment-proof], be nem hajtható kártérítések problémája. Az alperest nem a megítélt, hanem a behajtott kártérítés motiválja. Amennyiben utóbbi alacsony (például azért mert az alperes elérhető vagyona nem elegendő annak fedezetére), akkor ez az alacsony kártérítés csökkentheti az elővigyázatosságát. Nem árt átismé-telni: objektív felelősségnél mindenképpen csökkenti, vétkességi felelősségnél csak akkor, ha ez az elvárt magatartás költségéhez képest roppant alacsony.

Mielőtt továbblépünk érdemes kiemelni a hatékony kármérés egyik legfon-tosabb problémáját: a részleges okozást, illetve az ahhoz nagyon közel álló bizonyítatlanság problémát. Tegyük fel, hogy a bíróságot csak arról sikerül

ságának ezen csökkenése tovább emeli a felperes védekezését, és így tovább. A folyamat persze nem tart a végtelenségig, de az biztos, hogy a csökkenő kártérítés az alperes elővigyázatosságát csökkenti a felperesét pedig (a hatékony elvárt szint fölé) emeli.

12 A nemvagyoni kár közgazdaságtani hatásainak elemzéséért és a megtérítésük szükségességé-nek vizsgálatáért lásd Lindenbergh–van Kippersluis [2009].

meggyőzni, hogy a felperes kárát 40% valószínűséggel az alperes okozta. Pél-dául az adott illegális lerakóba – amely a kár közvetlen kiváltó oka – a szemét 40%-át bizonyíthatóan az alperes helyezte el. Vagy egyszerűen olyan nehezen bizonyíthatóak az összefüggések, hogy a végén a bíróság úgy érzi, hogy 40%

az esély arra, hogy a felperesnek van igaza.¹³ A kérdés az, hogy milyen döntés szülessen. Az egyik ismert megoldás az ún. küszöbérték [threshold] teszt. Ek-kor a bíróság „mindent vagy semmit”-döntést hoz: ha annak a valószínűsége, hogy az alperes okozta a felperes kárát, meghalad egy adott bizonyossági szin-tet, akkor a teljes kárt megtérítteti a bíróság – különben semmit. Mondjuk, ha ez a küszöb 50%, akkor a fenti példában nem lenne kártérítés. Ezzel szemben, ha a valószínűség 51%-ra nőne, onnantól viszont teljes lenne. Lássuk milyen ösztönzőket hoz ez a teszt? Ha a potenciális alperes látja azt, hogy az övé még csak 40%, akkor annak mennyiségét nyugodtan növelheti. Ezzel szemben, ha 51%-on áll, akkor érdemes rávennie másokat is, hogy ugyanoda hordják a sze-metet – ha mindegyikük 50%-on vagy az alatt marad (pl. két nagyobb és sok kis szereplő esetén), akkor egyikük sem fog fizetni. A kártérítés nulla lesz, ösz-tönző hatás nélkül.

A másik megoldás a részokság, vagy részleges kártérítés: ekkor mindenki a teljes kár akkora összegét fizeti meg, amennyi annak a valószínűsége, hogy ő okozta azt.¹⁴ Emiatt az ösztönzés optimális lesz – valóban a kár ekkora részével szemben fog védekezni az alperes, amennyit vélhetően ő okozott. Ugyanakkor ebben az esetben a bíróságnak nagyon pontosan kell becsülni a valószínűséget.

13 Az ilyen bizonyítási modellek, vagyis amelyek expliciten számolnak azzal, hogy a bíró-ság nem lehet teljesen (100%-ban) biztos a felperes vagy az alperes igazában, hanem mindig csak valamekkora esélye van annak, hogy jó döntést hoz, teljesen elfogadottak a common law-irodalomban. (Clermont–Sherwin [2002], Kaplow [2012]) De megjelennek, ha nem is ilyen exp-licit százalékos mutatatókként – különösen az elvárt bizonyosság fogalma kapcsán – a kontinen-tális jogban is. Lásd erről: Farkas–Kengyel [2005], p. 62.

14 Ha minden potenciális alperest, és a hozzájárulásuk mértékét is ismerünk, valamint objek-tív felelősség alapján állunk, akkor ehhez nagyon hasonló hatású az ún. egyetemleges felelősség az utólagos kármegosztással szabály. Ekkor a felperes bármelyik alperestől a teljes kárát kérheti.

A bíróság ezt meg is ítéli, majd a kártérítést megfizető fél fordulhat a többiek ellen, követelve tőlük, hogy a kártérítésből a saját részüket fizessék meg neki. Ha a tranzakciós költségektől elte-kintenénk, akkor a két rendszer ugyanazt az eredményt adná. De sok olyan probléma felmerülhet, ami miatt a két rendszer hatása eltérhet: nem ismerünk minden résztvevőt, nem ismerjük (nem tudjuk bizonyítani) a részarányukat, nem lehet tőlük behajtani a kárt, stb. Ezeket a veszélyeket a teljes kár megtérítésére kötelezett alperesnek kell viselnie. A főszövegben bemutatott részok-ság esetén ez a veszély a felperest terheli. Másik fontos különbség pedig, hogy az egyetemleges felelősség csak akkor működik, ha tudjuk, hogy sok alperes van. Ezzel szemben mondjuk akkor, ha a bíróság csak azt tudja, hogy a rák kialakulását 60% eséllyel az alperes környezetszennyezése okozta, de 40% esélye van annak, hogy valami más (a felperes életvitele, genetikai okok, más külső hatás, stb.), akkor ezt a 40%-ot nem lehet máson „leperelni”.

A küszöbérték modellben csak azt kell eldönteni, hogy az adott értéknél ma-gasabb vagy alacsonyabb, lényegtelen a pontos érték, mert néhány százalék el-térés, hacsak nem a küszöb alatt vagy fölött közvetlenül volt enélkül a becslés, úgysem növeli vagy csökkenti a kártérítést. De most igen. Ebből következően az alperes is érdekelt lehet abban, hogy a bírósági eljárás során a néhány szá-zalékos eltérésért is küzdjön, ami jelentősen megemelheti az eljárás költségét.¹⁵