A piaci kudarcok kezelése: Pigou-hagyomány

Az egyes természeti erőforrások túlhasználatának – a megengedhetőnél na-gyobb elszennyezésének vagy megújulási rátáját felülmúló túlzott kitermelé-sének – közgazdaságtani magyarázata tehát alapozható vagy a 3.2 fejezetben tárgyalt külső gazdasági hatás (externália) jelenségére, ahogy az ebben a feje-zetben bemutatott kollektív cselekvési problémára (a tiszta közjavak és a kö-zösen használt – szabad – javak esetében fennálló kizárhatósági problémára) is. Ezen problémák felismerése és az, hogy a környezeti problémák leírhatók közgazdaságtani jelenségek segítségével, egyben a hatékony használat felé való elmozdulás kulcsát is megadhatják. Ha szerencsénk van, a közgazdaság-tani probléma kezelhető valamilyen társadalmi-gazdasági eszközzel. E kezelés egyik elvi alapját mutatjuk be most.

Mint a 3.3.a (és a 3.6.a) ábrán láttuk, a pozitív externáliák esetén a pia-ci egyensúly kisebb lenne, mint a társadalmilag optimális. Hasonló a hely-zet a tiszta közjavak és a közösen használt (szabad) javak esetén. A negatív externáliáknál (3.3.b és a 3.6.b ábra) a piac nagyobb mennyiséget állítana elő, mint ami társadalmilag hatékony lenne. A klasszikus jóléti közgazdaságtan ezért azt keresi, hogy miképpen lehetne úgy beavatkozni a piaci folyamatok-ban, hogy a végeredmény ne a piaci mechanizmus működése esetén várható, hanem a társadalmilag hatékony szint legyen. Pontosítsunk: ezt a beavatkozást

24 Hirshleifer et al. a különbséget úgy ragadja meg, hogy a „közlegelő tragédiája” a versengő fogyasztás következménye. Elesszük egymás elől. A közjószág meghatározó jegye ezzel szemben a párhuzamos fogyasztás. (Hirshleifer et al. [2009], pp. 682-683)

a kormányzattól várja. A beavatkozás két klasszikus formája az adóztatás, vagy általánosabb megnevezéssel a gazdasági ösztönzők használata, és a közvetlen előírások megadása.

Ezt a megoldást a továbbiakban Pigou-i hagyománynak fogjuk nevezni – így emlékezve meg ezen megoldások első nagy leírójáról, propagálójáról, Arthur Cecil Pigouról (University of Cambrigde iskolateremtő közgazdásza, 1877–

1959). Ezzel a Pigou-i hagyománnyal állítjuk majd szembe a későbbiekben, a Ronald Harry Coase műveiből kinövő rivális közgazdaságtani megközelítést, amit az egyszerűség kedvéért intézményi közgazdaságtaninak fogunk nevezni.

A Pigou-i hagyományt könnyen megérthetjük, ha újra szemügyre vesszük a 3.3.b és a 3.6. ábrát. Ezen azt látjuk, hogy a negatív externália miatt nem a társadalmilag hatékony Q’ mennyiség cserél csak gazdát a piacon, hanem az azt meghaladó Q* mennyiség. A kormányzat feladata, hogy valahogy elérje a mennyiség Q’-ra csökkenését. A legegyszerűbben ez két módszerrel érhető el: közvetlen előírással vagy adóztatással (valamilyen más gazdasági ösztön-zővel). A közvetlen előírás – első látásra egyszerűbb módon – megadja, hogy a piacra maximum Q’ mennyiség kerülhet. (Vagy ha más, környezettechnológi-ai előírást alkot is – ahogy az a gyakorlatban általában történik –, a közgazda-ságtanilag értékelhető hatás ugyanez lesz.) Hasonlóképpen a közvetlen előírás a klasszikus megoldás a közösen használt (szabad) javak problémájára, a köz-legelő tragédiájára is: meg kell adni, hogy ki, mikor, mennyi tehenet ereszthet ki a rétre; ki, mikor, milyen módszerrel, mire vadászhat, mit halászhat (esetleg, hogy egyszerre hány vadat ejthet el, mennyi halat foghat ki).

Ez az előírás persze rengeteg részletkérdést vet fel. A legfontosabb: hogyan oszoljon meg ez a mennyiség a különböző egymással versengő szolgáltatók kö-zött. (Piaci verseny esetén az ezért nem lenne probléma, mert ott – definíció szerint – mindenki annyi jószágot ad el, amennyit adott áron akar. Ne feledjük:

minden olyan jószágot, amelyet a gyártója, eladója már az adott ár alatt is el-adna, az adott áron is el fog adni. Ennél többet, vagyis számára ennél többet érő, ennél drágább jószágot pedig nem is akarna ezen az áron értékesíteni.) A közvetlen előírás miatt kialakuló magas ár mellett a keresett mennyiséghez képest többen – még a piaci egyensúlyinál is többen – szeretnének eladni. Vala-hogy el kell dönteni, Vala-hogy ki és mennyit adhat el a sok potenciális eladó közül.

Egyben fel is kell lépni azok ellen, akik nem férnek bele ebbe a kvótába (vagyis mennyiségi korlátba), vagy azon felül akarnak terméket piacra vinni. (További problémákra a közvetlen előírást illetve az adóztatást részletesen elemző 8. és 9.

fejezetben majd kitérünk.)

A másik megoldás az ún. Pigou-féle adó. Ez azt követeli, hogy vessünk ki minden termékre akkora adót, amekkora extern hatást az okoz. Például, ha a 3.6.b ábrán a figyelembe nem vett külső költség T, akkor legyen ekkora az adó.

(Az ábrán a T már erre utal – a továbbiakban a közgazdaságtani hagyománynak megfelelően ezzel fogjuk jelölni, a tax [adó] angol szóból.) Ez egy mennyiségi adó, mert az adó alapja az eladott mennyiség, mértéke pedig mennyiségi egy-ségenként T. Ezt minden eladónak be kell fizetnie, ezért a költségei közé ez az elem beépül. Könnyű belátni, hogy ez az adó az elfogadási hajlandóságát, va-gyis azt az összeget, amelyért éppen megválna valaki az adott jószágtól ponto-san T-vel emeli meg. A példa kedvéért: ha egyébként az elfogadási hajlandósága 100 lenne, az adó pedig 50, akkor ő nem fogja a jószágot 150-es ár alatt eladni.

Ez szükséges ugyanis ahhoz, hogy az adó befizetése után megmaradjon neki az a minimális összeg, amelyért cserébe már hajlandó lemondani a jószágról.

Látjuk a 3.6.b ábrán, hogy ha az elfogadási hajlandóság egységesen T-vel nő, akkor a kínálati függvény is ennyivel tolódik felfelé, és az új egyensúly éppen a társadalmi optimumban lesz.

A Pigou-i hagyományt, a két eszköz ilyen bemutatását az utóbbi időben több kritika érte, amely kritikával ebben a kötetben bőségesen fogunk majd talál-kozni. Az egyik az intézményi közgazdaságtan kritikája, a másik a közösségi döntések elméletéé.

R. Coase és az írásai nyomán kialakuló intézményi gazdaságtani, ezen belül a joggazdaságtani irányzat arra hívja fel a figyelmet, hogy a közvetlen előírá-sokon és az adózáson kívül más eszközök is vannak. Például a tulajdonba adás, a felek közötti önkéntes megállapodások elősegítése vagy a kártérítés. Ezeket az eszközöket későbbiekben részletesen tárgyaljuk majd. Itt azonban hadd utal-junk csak a legfontosabb, már látott kritikára: a jóléti közgazdaságtan, a Pigou-i hagyomány a szennyező, károkozó és az áldozat megkülönböztetéséből indul ki. Abból látszik ez, hogy az externáliát, illetve a potyázás problémáját úgy kell kezelni, hogy a károkozó tevékenységét változtatjuk meg. Coase állítása: amíg nem döntjük el, hogy az orvosnak vagy a cukrásznak van joga ott lenni, addig nincs károkozó és áldozat. Ezért az érvelést sem építhetjük arra, hogy a károko-zónak mindig fizetnie kell.

A másik nagyon fontos eltérés a két modell között piacfelfogásuk lesz. Láttuk például a monopólium elemzésekor, hogy a jóléti közgazdaságtanban, a Pigou-i hagyományban a piac alapja az, hogy senki nem tudja befolyásolni az árakat.

Amennyiben ezt bárki megteszi, az egyensúlyitól eltérő ár marad fenn, akkor a piaci mechanizmus már sérül. (Ez a „sérülés” persze lehet hatékony is, pél-dául, amikor a kormányzat tudatosan korlátozza a piaci tevékenységet, vagy

adók kivetésével tudatosan befolyásolja a piacon kialakuló árakat.) A Coase-i hagyomány ezzel szemben megengedi, hogy a piaci árakat befolyásolják a fe-lek. Érzékeltessük az eltérést egy példával: ha az eladó és a vevő alkudozik egy ingatlan vételáráról ez a Pigou-i hagyomány szerint azt jelenti, hogy a piac nem működik tökéletesen, nem diktálja az árakat, az a felek megállapodásától füg-gően lehet magasabb vagy alacsonyabb – az intézményi közgazdaságtan viszont ebben nem valami, a tökéletes piactól eltérő anomáliát lát, hanem a gazdaság, a társadalom természetes működési rendjét. A Pigou-i megközelítés minden olyan lépésben, amely a piaci cserébe beavatkozik, kormányzati beavatkozást lát (persze ez a beavatkozás sokszor kívánatos és hatékony szerintük). Ezzel szemben az intézményi közgazdaságtan számára az, hogy a jog megszabja ezeknek az alkuknak a kereteit (például azt, hogy nem hazudhatnak egymás-nak a felek) az nem a piac korlátozása, hanem kifejezetten a piaci tranzakciókat elősegítő lépés. Éppen ezért a továbbiakban nem is nagyon bukkan majd fel könyvünkben a tökéletes piac és a jogi beavatkozás megkülönböztetése, inkább a különböző jogi eszközök, policy-eszközök szerepéről fogunk beszélni: a tu-lajdonjogról, a szerződési jogról, a kártérítésről, a kormányzati előírásokról, adókról. A kormányzati beavatkozást abban az értelemben használjuk majd, mint amely túl van a klasszikus, tipikusan a bíróságok által az adott ügyekben utólag kikényszerített magánjogi eszközökön.²⁵ A kormányzati beavatkozás-kor ezekkel szemben előre meg akarjuk szabni, hogy a felek mit csináljanak, és büntetjük őket, ha ettől eltérő lépéseket tesznek (például a megengedettnél több jószágot visznek a piacra).

A közösségi döntések elmélete a Pigou-i hagyományt elsősorban az ún. Nir-vána-tévedés miatt kritizálja. Ez a tévedés egy logikai hibára utal: abból, hogy valamiről belátjuk azt, hogy nem működik jól, még nem következik, hogy a me-chanizmust le kell cserélni egy másikra. A jóléti közgazdaságtan gyakori téve-dése: abból, hogy a piac nem hatékony, nem következik az, hogy a hatékonyság azt követeli, hogy változtassuk meg annak működését. Ha így érvelünk, akkor elfeledkezünk arról, hogy az alternatívának is megvannak a maga hibái. Ha így érvelünk, akkor úgy tekintjük, mintha az egy hibátlanul működő, a Nirváná-ra emlékeztető csodálatos rendszert állíthatnánk a piaci helyébe. Holott lehet, hogy az adott problémát az sem tudja kezelni. Látunk majd környezeti

problé-25 Például a hazugság tilalma csak annyit jelent, hogy a szerződésre hazugsággal rávett fél, ha akar, utólag bíróságtól kérhet segítséget, tőle kérheti azt, hogy érvénytelenítse a szerződést. Ha-sonlóképp a kártérítés lényege is az, hogy a már bekövetkezett kárt, bizonyos esetekben, utólag megtérítteti. Amíg nincs kár, addig csak azért, mert szerinte egy tevékenység veszélyes, nem lép fel ellene.

mákat, amelyeket az állami beavatkozás csak elmélyített – például sok korábban köztulajdonban álló erdőt épp azt követően taroltak le, hogy az állami kézbe, állami ellenőrzés alá került. Látunk majd olyan eseteket, amikor a kormányzati beavatkozás ugyan egy problémát valóban kezel, de helyébe más, a szabályozás miatti problémák lépnek. Ilyen például a lobbik hatása, amelyek a környezetvé-delmi szabályokat is a saját egyéni érdekeiknek megfelelően alakítják.

3.5 Összefoglalás

A fejezetben áttekintettük a környezeti problémák közgazdaságtani magyará-zatának klasszikus megközelítési módját. Melynek alapja annak a megértése, hogy a piac bizonyos feltételek között ugyan hatékonyan működik (lásd a jóléti közgazdaságtan tételeit), de amikor ezek a „bizonyos feltételek” nem teljesül-nek, akkor piaci kudarcok lépnek fel, például a természeti javak nem optimális használatát okozva. A környezet-gazdaságtan egyik fő feladata az, hogy ezen piaci kudarcokra rámutasson – és megoldásokat is próbáljon kínálni. Láttuk, hogy a környzetgazdaságtan esetében két piaci kudarc kiemelt jelentőségű:

az externália és a közjószág vagy közlegelő probléma.

Externália esetén a gond abból származik, hogy a piaci kereslet és kínálat nem tartalmazza egy adott csere, tevékenység, emberi döntés összes következ-ményét – a költségek és a hasznok egy része a cserében nem érintettekre jut.

Az extrenália a piacon nem jelzett, piacon kívüli hatás. A negatív externália tankönyvi példája általában épp a környezetszennyezés. Láttuk azonban azt is, hogy függetlenül attól, hogy a piacon ilyen hatások vannak, ezeket nem kell fel-tétlenül felszámolni – a környezetszennyezés optimális szintje sem nulla. Coase externáliadefiníciója pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy még az olyan nyil-vánvalónak látszó helyzetekben is, mint a környzetszennyezés, az externália mindig kétoldalú: a szennyezést is megtilthatjuk, de az „áldozat” is tehet lépé-seket a kárai enyhítése érdekében.

A közjavak, a közlegelők esetében a fő probléma a potyázás: megpróbálni a hasznokat úgy megszerezni anélkül, hogy a számunkra jó dolog előállítása vagy fennmaradása érdekében erőfeszítéseket tennénk. A közösen használt erő-források esetén senki sem akarja korlátozni a saját hasznát – nem lesz „balek”, aki hagyja, hogy a többiek learassák a javakat még azelőtt, mielőtt ő is kiveszi belőle a magáét. ő is sietni fog, „amíg még van”, ezért ő is hozzájárul a gyors pusztuláshoz. A közjavak esetében egyedül senki nem vállalja egy olyan lépés

(mondjuk egy környezetvédelmi per) költségeit, amelynek a sikeréből a többiek is hasznot húznak. Inkább ő is ki fog várni, és a közjószág létre sem jön – mert mindenki a „balekra” vár.

A jóléti közgazdaságtan, a Pigou-hagyomány megoldási javaslata ezek-re a piaci kudarcokra a kormányzati beavatkozás: kötelezze a kormányzat a környzetszennyzés leállítására, korlátozására a szennyezőt; korlátozza (vagy tiltsa meg) a közösen használta erőforrás használatát (mondjuk a halászatot); te-gye kötelezővé a részvételt a közjószágok előállításában; adóztassa meg azokat, akik a többieknek kárt okoznak (például környezetet szennyeznek), vagy akik nem akarnak közvetlenül részt venni a közjószág előállításában. A következő fejezetekben látjuk majd, hogy ez a beavatkozás-párti érvelés miért túlzottan is egysíkú és leegyszerűsített.

Irodalomjegyzék

Bishop, William [1982]: Economic Loss in Tort, Oxford Journal of Legal Studies, 2, pp. 1–29.

Buchanan, James M. – William C. Stubblebine [1992]: Külső gazdasági hatások (Externáliák), in: Buchanan, J. M.: Piac, állam, alkotmányosság, KJK, Budapest Bussani, Mauro – Vernon Palmer – Francesco Parisi [2003]: Liability for pure financial loss in Europe: An economic restatement, American Journal of Comparative Law, 51, pp. 113–62.

Cooter, Robert – Thomas Ulen [2005]: Jog és közgazdaságtan. Nemzeti Tankönyvki-adó, Budapest.

Craswell, Richard [2006]: Taking Information Seriously: Misrepresentation and Nondisclosure in Contract Law and Elsewhere. Virginia Law Review, 92, pp. 565–

632.

Cullis, John – Philip Jones [2003]: Közpénzügyek és közösségi döntések. Aula, Buda-pest.

Dari-Mattiacci, Giuseppe – Hans-Bernd Schafer [2007]: The core of pure economic loss, International Review of Law and Economics, 27, pp. 8–28.

De Mot, Jef [2009]: Pure Economic Loss. in: Faure, M. (ed.), Tort Law and Economics. Cheltenham: Edward Elgar Publishing.

Faure, Michael [2001]: Environmental Law and Economics. The Institute for Transnational Legal Research. Maastricht.

Hardin, Garrett [1968]: The Tragedy of the Commons. Science, 162, pp. 1243–1248.

Heyne, Paul – Peter Boettke – David Prychitko [2004]: A közgazdasági gondolkodás alapjai. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Hirshleifer, Jack – Amihai Glazer – David Hirshleifer [2009]: Mikroökonómia – Árel-mélet és alkalmazásai. Osiris Kiadó, Budapest.

Kerekes Sándor [2009]: A környezet-gazdaságtan alapjai. Aula Kiadó, Budapest.

Lehoczki Zsuzsa [1988]: Externáliák. in: Kopányi Mihály (szerk): Mikroökonómia.

Kézirat.

Lehoczki Zsuzsa [1990]: Externáliák. in: Kopányi Mihály (szerk): Mikroökonómia.

Budapest, Aula.

Mankiw, Gregory N. [2011]: A közgazdaságtan alapjai. Osiris, Budapest.

Menell, Peter S. [2000]: Intellectual Property: General Theories. in: Bouckaert, Boudewijn De Geest, Gerrit (eds.), Encyclopedia of Law and Economics, Volume II.

Civil Law and Economics , Cheltenham: Edward Elgar.

Milgrom, Paul – John Roberts [2005]: Közgazdaságtan, szervezetelmélet és vállalat-irányítás. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Olson, Mancur J. [1997]: A kollektív cselekvés logikája. Osiris, Budapest.

Posner, Richard A. [2011]: Economic Analysis of Law, 8^th edition. New York, NY.:

Aspen Law and Business.

Shavell, Steven [2004]: Foundations of Economic Analysis of Law, Cambridge, MA:

Belknap Press.

Stiglitz, Joseph E. [2000]: A kormányzati szektor gazdaságtana. KJK-Kerszöv, Buda-pest.

Swanson Timothy – Andreas Kontoleon [2000]: Nuisance. in: Bouckaert, Boudewijn and De Geest, Gerrit (eds.), Encyclopedia of Law and Economics, Volume II. Civil Law and Economics, Cheltenham: Edward Elgar.

Varian, Hal. R. [2001]: Mikroökonómia középfokon. Akadémiai Kiadó, Budapest.