az externália hatékony szintjének elérése
5.3 A környezetpolitikai beavatkozás eszközeinek típusai
A környezet-gazdaságtan ma általában az előbbi (Pigou és Coase által megfo-galmazott) elméleteken alapuló öt nagy környezetpolitikai eszközcsaládot kü-lönböztet meg:
▪ Jogallokálás: tulajdon (jogosultságok) és szerződések. Az externáliákat vagy a közjavakat, közösen használt (szabad) javakat a magas tranzakciós költség hozza létre – a tranzakciós költség nagysága azonban a jogrend-szertől függ. Vannak eszközeink a csökkentésére: ha valamit tulajdon-ba adunk, ha meghatározzuk, hogy kinek van joga dönteni valamiről, ha lehetővé tesszük (nem tiltjuk, illetve a tranzakciós költségek leszorításá-val még le is egyszerűsítjük), hogy a felek alkudozzanak, akkor a Pareto-hatékony állapot a Coase-tételnek megfelelően előállhat.
▪ Felelősségi szabályok, kártérítés. Azokban az esetekben, amikor a tranz-akciós költségek nem csökkenthetőek, a jogrendszer feladata a döntési jogok megfelelő kiosztása – hiszen a felek nem fogják tudni azt másra ruházni –, majd ezen jogok megvédése. Ez utóbbinak eszköze a kártérítés, amikor a mások jogait megsértő felet kártérítésre kötelezzük – így kívánva visszatartani mások jogainak megsértésétől.
▪ A kártérítés ezen alapsémája az ún. objektív felelősség. Sokszor azonban fontosabb ennél az ún. vétkességi felelősség. Ez azt jelenti, hogy a kár-okozó nem feltétlenül fizet, csak akkor „ha nem úgy járt el, ahogyan az az adott helyzetben elvárható”. Amikor konkrét káreset kapcsán a bíróság megfogalmazza, hogy mit tekint adott esetben elvárható magatartás-nak, akkor gyakorlatilag ugyanolyan előírásokat alkot, mint amilyeneket az előző elemzésben kibocsátási vagy szennyezési határértékként láttunk.
▪ Közvetlen előírások. A közvetlen előírások (command-and-control) jogi formában megjelenő, így mindenkit kényszerítő fizikai, technológiai, eset-leg pénzügyi utasítások. A környezethasználó számára megszabják, hogy (a) milyen anyagot vagy eljárást használhat vagy nem használhat a
terme-lés vagy a fogyasztás során, (b) környezetterheterme-lése (a tényleges szennye-zőanyag-kibocsátása) legfeljebb milyen mértékű lehet, (c) a tevékenysége megkezdése előtt milyen feltételeket kell biztosítania (engedélyezés, hatás-vizsgálat, letéti vagy biztosítékadási kötelezettség).
▪ Gazdasági ösztönzők. A gazdasági ösztönzők a felelősségi szabályokhoz, a kártérítéshez (az objektív felelősséghez) hasonlóan a környezethasználat
„beárazására”, az externáliák költségeivel való közvetlen szembesítésre al-kalmas eszközök: adók, díjak, járulékok (market based instruments). Ezek alkalmazásakor a szabályzó nem tilt meg semmit, nem kötelezi a környe-zethasználót semmire, de a környezethasználatot valamilyen módon meg-fizetteti – így a környezethasználat a termelő vagy a fogyasztó költségei között megjelenik, és ezzel alternatív megoldások keresésére sarkallja őt. Az objektív felelősséggel szemben, azonban ezt a költséget nem utó-lag, a környezetszennyezésből fakadó kár felmerülése után, hanem már a szennyezési folyamat korábbi részeiben (a szennyezési lánc más pontja-in) is alkalmazni lehet.
Fenti öt környezetpolitikai beavatkozási eszközcsoport néhány lényegi különb-ségét az 5.2. táblázatban foglaltuk össze. A különböző eszközök közötti egy lehetséges összehasonlítási sémát az 5.5 ábra mutat. (A későbbi fejezetekben az ebben látható kérdéseket megvilágítjuk, illetve újabbakkal egészítjük ki.)
5.2. táblázat: A környezetpolitikai beavatkozás megoldásai
Coase elmélete alapján Pigou elmélete alapján Jogallokálással Kártérítéssel Közvetlen előírással vagy
gazdasági ösztönzővel
A bíróság. A kormányzat vagy önkor-mányzat számítja ki.
5.5. ábra: A környezetpolitika eszközei, az ezek közötti átváltások, döntési szempontok Ebben a fejezetben felsoroljuk és röviden, leíró jelleggel bemutatjuk a ma is-mert környezetpolitikai eszközöket. Majd a következő négy fejezetben a fenti eszköz-családokat egyenként sorra vesszük, s bemutatjuk működési mechaniz-musokat, azokat a feltételeket, amik között hatékonyan működnek, s felhívjuk a figyelmet előnyös vagy kedvezőtlen tulajdonságaikra.
5.3.1 Jogosultságok és szerződés
A tulajdonjoggal foglalkozó joggazdaságtani könyvek klasszikus példái a ter-mészeti kincsek köréből kerülnek ki: bányászati (kitermelési) jogok (Cooter–
Ulen [2005], p. 156-157), vízhasználati jogok (Milgrom–Roberts [2005], pp.
398–401.; Posner [2011], p. 40.), vadállatok tulajdonjoga (a vadásztársaságok jogosítványai) (Medema–Zerbe [2000], pp. 866–867.), a közlegelők és a magán-tulajdonú mezőgazdasági földek együttélése egyes közösségekben (Ostrom–
Hess [2008], p. 22.), a tengeri halászat kérdései (Milgrom–Roberts [2005], pp.
393–395). A példákat éppen arra használja az irodalom, hogy láthassuk a jogo-sítványok milyen sokfélék (és sok feltételtől függ, hogy melyik mikor működik hatékonyan, hogy jobb-e, ha átruházhatóak, stb.).
A történeti érdekességeken túl – például a vadászati jogok elosztása és az azokkal való gazdálkodás a vadállatok megritkulása, vagy értékük növe-kedése esetén – az érdeklődést indokolja az is, hogy a tulajdonjogok definiálása az utóbbi évtizedekben meglehetősen gyakran használt eszköz. Ide sorolható a tulajdonban nem álló földek állami tulajdonba vétele, bizonyos földek kör-nyezetvédelmi (konzervációs) célú kisajátítása éppúgy, mint a szennyezési vagy kitermelési (halászati, vadászati) jogok definiálása, esetleg forgalmazhatóvá tétele. A forgalmazható szennyezési kvóták lényege, hogy a környezetpolitika elosztja, hogy melyik szereplő mekkora mennyiségű szennyező anyagot jut-tathat a levegőbe, vízbe – majd lehetővé teszi, hogy ezen szennyezési jogosít-ványokat egymás között adják-vegyék. Hasonló módszer terjedt el a halászati jogok esetén – tipikusan kisebb halászközösségek esetén (Higgs [1996]). De hasonló jogként értelmezhetjük a halastavak esetén a horgászati engedélyeket, vagy a vadásztársaságok által kibocsátott kilövési engedélyeket.
Érdekes, sokat elemzett eszköz a környezeti állapot önálló vagyonelemmé nyilvánítása: adott (érintetlen) földterület kapcsán forgalmazható joggá teszik annak fejlesztési jogát [scenic easement, conservation easement], amelyet bár-ki megvehet – gyakorlatilag vétójogot vásárolva ezzel a beruházási döntések felett: a földterület beépítése csak ezen jog tulajdonosának hozzájárulásával le-hetséges (pl. McLaughlin [2005]).
Az újonnan definiált jogok (kitermelési, halászati, vadászati, kibocsátási, fejlesztési) jogok gyakran forgalmazhatóak. Ez, mint az előző fejezetben lát-tuk, megköveteli azt, hogy a tranzakciós költségek alacsonyan maradjanak. Ezt szolgálja – többek között – az, hogy ezen jogokat a kormányzat homogenizálja:
adott jog tartalma nem a felek szabad alkujától, hanem a törvény definíciójától függ, megkönnyítve ezzel azt, hogy az adásvétel során a vevő könnyen érthes-se, hogy pontosan milyen jogosítványokat szerez meg. (Például a fejlesztési jog tulajdonosának jogai és kötelességei nem a földterület tulajdonosa és az adott jog vevője közötti megállapodástól függ – a felek kötve vannak a törvény defi-níciójához, az abban meghatározott standardhoz.)
Egyre fontosabbá váló elem az információadás is: ahogy a fogyasztók köré-ben terjed a környezettudatosság, a termelőknek egyre fontosabbá válik, hogy bizonyítani tudják magukról: a technológiájuk környezetkímélő. Ez az állítás a nem tájékozott fogyasztó számára nem lesz hihető: ha a környezetszennyezés csökkentése növeli a termékekért a fizetési hajlandóságot (növeli a keresletet), akkor minden termelő ezt fogja állítani – ha igaz, ha nem. A fogyasztónak hihető információra van szüksége – ezt az információt adhatja a kormányzat,
adhatják nemkormányzati szervezetek, de adhatja maga a vállalat is. Utóbbi persze csak akkor lesz hihető, ha hazug állítás esetén komoly szankciókra szá-míthat a vevő.
5.3.2 Felelősségi szabályok, kártérítés
A környezetpolitikában egyre gyakrabban nyúlnak a felelősségi szabályok átalakításának eszközéhez (Revesz–Stavins [2007], p. 43–45,; Faure [2009]).
Egyrészt egyre terjed az objektív felelősség, vagyis, amikor a szennyező min-denképpen (a szennyezés megelőzése érdekében tett lépéseitől függetlenül) fi-zet. A környezetpolitika a felelősségi szabályok révén (is) próbál beavatkoz-ni a tengeri szállítás és az atomenergia-előállítás területén: bevezetik az ún.
abszolút felelősséget, amikor a kijelölt cég akkor is köteles megfizetni a kárt, ha azt nem ő, hanem valamely meghatározott kereskedelmi partnere okozta:
például az atomerőmű felelős minden kárért, akkor is, ha a szállítás, a tárolás, a hulladékelhelyezés során keletkezik. Hasonlóképp, a tengerjáró tanker tulaj-donosa akkor is felelős a balesetekből fakadó kárért, ha az utat nem ő bonyolí-totta, hanem bérbe adta azt egy szállító vállalatnak.
Kedvelt környezetpolitikai eszköz a kár összegének kormányzati manipulálá-sa – például az emberi élet, vagy egyes természeti kincsek értékének kormány-zati értékelése, majd ezen értékek „ajánlása” a bíróságok számára, amelyek ennek alapján állapítják meg a kártérítés összegét. Másik oldalról a kártérítés maximális összegének meghatározásával is találkozhatunk – különösen bizo-nyos egyébként a környezetre veszélyes, de a kormányzat számára más okból fontosnak tűnő tevékenységek – például a veszélyes hulladék termelésében fon-tos szerepet játszó egészségügyi intézmények – esetén.
Az ilyen felelősségi reformok mellett roppant fontos a bírósági jogértelmezés alakulása is. A környezetvédelemben is fontos (bár egyre inkább visszaszo-ruló) szerepet játszik a vétkességi felelősség, amikor a bíróságnak kell eldön-tenie, hogy adott magatartást hogyan ítéli meg: ha úgy tekinti, hogy az meg-felelt az adott helyzetben általában elvárhatónak, akkor nem követelhetik a kárkokozótól a károsultak kárainak megtérítését. Lássunk erre egy példát:
tegyük fel, hogy egy környezetre veszélyes vállalkozásba fogunk. A tervezés során számolni kell a baleset esélyével és azzal, hogy a bíróság esetleg meg-fizetteti velünk a felmerült kárt. Az, hogy milyen elővigyázatossági lépéseket
teszünk, erősen függ a bíróság várható ítéletével kapcsolatos várakozásunktól.
Vajon a bíróság mely esetben engedi el a kárérítést (amiatt, hogy a magatartá-sunk megfelelt az adott esetben elvárhatónak), és mikor ítéli meg azt.
5.3.3 Közvetlen előírások
Napjainkban a szabályzók körében legnépszerűbb, leggyakrabban alkalmazott környezetpolitikai eszköz a közvetlen előírás. A közvetlen előírás egy, a kör-nyezethasználó által közvetlenül alkalmazható fizikai, műszaki jellegű utasítás, mely a termelő vagy más környezethasználó számára megszabja vagy korlá-tozza a felhasználható anyagokat, technológiákat, kibocsátható szennyezéseket.
Biztonsági előírások (1): Anyagokra, technológiákra vonatkozó előírások Ha a szabályozó biztos abban, hogy bizonyos anyagok vagy technológiák hasz-nálata elfogadhatatlan környezetszennyezéshez vezet, vagy éppen ellenkező-leg: várható, hogy bizonyos anyagok vagy technológiák használata a környe-zetszennyezést érdemben mérsékli, akkor jogszabályban vagy szabványban az adott anyagok használatát vagy technológiákat megtilthatja vagy kötelezően előírhatja.
Az ilyen eljárási előírások tehát négyfélék lehetnek:
– anyagokra vonatkozó tiltás: ilyen például a DDT növényvédőszer haszná-latának tilalma sok ország mezőgazdasági technológiáiban (ez az előírás rokon a mennyiségi korlátozásokkal, ha az előírás a termék forgalomba hozatalát vagy kereskedelmét érinti, akkor oda tartozik);
– anyagok kötelező használata: inkább elméleti lehetőség, gyakorlati alkal-mazására kevesebb példa van – a hulladéklerakók szigetelésére a hulladék koc-kázatosságától függően bizonyos anyagok használatát előírhatják;
– technológiák tiltása: ilyen például a higanykatódos elektrolízis alkalma-zásának betiltása számos országban, vagy a cianidos bányászati technológiák tiltására vonatkozó EU-s kezdeményezés;
– technológiák kötelező használata: ilyen például egyes levegőtisztasági technológiák alkalmazására való kötelezés a hulladékégetőkben vagy a katali-zátorok kötelező beépítése a gépjárművekbe.
Biztonsági előírások (2): Engedélyezés, előzetes vizsgálat
Számos tevékenység esetében lehet annak megkezdését engedélyhez kötni.
Ebben az esetben a leendő környezethasználónak még tevékenysége tényle-ges megkezdése előtt kell igazolnia, hogy környezethasználata egy bizonyos szintnél nem lesz nagyobb, megfelelő technológiát fog alkalmazni, rendelkezik a szükséges eszközökkel vagy képzett munkatársakkal. Ide sorolhatóak még a különböző biztonsági, jelzőrendszerek felszerelését előíró szabályok is. A betartandó követelményeket az állam előre meghatározza jogszabályban vagy szabványban, az engedélyezés során pedig ellenőrzik, hogy a követelmények teljesülnek-e.
A biztonsági előírás működhet (i) ex post ellenőrzéssel és szankcionálással együtt – ekkor a kormányzat folyamatosan ellenőrzi a szabályok (például épí-tési előírások veszélyes anyagok tárolása esetén) betartását, és szabálysértés esetén szankcionáljon; illetve (ii) ex ante engedélyezéssel – például amikor egy új tevékenység megkezdése előtt ún. környezetvédelmi hatásvizsgálat végzését írják elő, és a hatóságok ennek alapján engedélyezik vagy tiltják meg az adott tevékenységet – gyakorlatilag bizonyos technológiai előírások betartásához kö-tik azt.
Tegyük fel, hogy veszélyeshulladék-szállító vállalkozásba fogunk. E tevé-kenységnek van környezeti kockázata, hiszen ha a szállított veszélyes hulladék kiszivárog a járművünkből szállítás közben, az akár jelentős károkhoz is vezet-het. A tevékenység megkezdésének engedélyezése során feltételként előírhatják például, hogy milyen műszaki paramétereket teljesítő szállító járművel rendel-kezzünk, s hogy a szállítást végző alkalmazottainknak meglegyenek a szüksé-ges képesítései (tudják például, hogy baleset, a veszélyes anyagok környezetbe jutása esetén mi a teendő). Első fuvarunk előtt tehát be kell szereznünk a ha-tóság engedélyét, az engedélykérelemhez pedig csatolni fogjuk a járműveink megfelelőségét igazoló műszaki iratokat, valamint a sofőrök felkészítéséről szóló bizonyítványokat. Az illetékes hatóság ellenőrzi az igazolások valódisá-gát, s hogy az abban foglalt tartalmi elemekkel teljesítjük-e a jogszabályi vagy szabványban előírt feltételeket. Ha mindezt teljesítjük, akkor megkapjuk az en-gedélyt, vállalkozásunk megkezdheti tényleges működését.
A kormányzatok azt várják az engedélyezési rendszertől, hogy lehetőleg csak olyan környezethasználók lépjenek a piacra, akik nem fogják veszélyeztetni az emberek egészségét, vagy környezetszennyezésük az elfogadhatónak gon-dolt szinten belül fog maradni.
Az engedélyezés speciális esete: Környezeti hatásvizsgálat, stratégiai környezeti vizsgálat
Az engedélyezés speciális, több erőforrást igénylő változata a hatásvizsgálat.
Ez az engedélyezést megelőző elemzés arra szolgál, hogy a környezethaszná-lat megkezdése előtt kiszámítsuk, a tervezett beruházás megvalósítása, majd üzemszerű működése, illetve a tevékenység lezárása során milyen típusú és mi-lyen mértékű környezetterhelés valószínű. A vizsgálatot végzők a beruházás tervezett helyszínének, az alkalmazni kívánt technológiának, a tevékenység nagyságának (pl. termelés volumene) ismeretében a releváns matematikai, fi-zikai, kémiai, biológiai törvényszerűségek alkalmazásával számszerű informá-ciókkal szolgálnak a környezetterhelés várható nagyságára vonatkozóan. Az engedélyező hatóság a hatásvizsgálat eredményének ismeretében hozhatja meg döntését: engedélyezi a tevékenység megkezdését, esetleg bizonyos korlátozó feltételekkel engedélyezi azt, vagy elutasítja az engedély kiadását.
A stratégiai környezeti vizsgálat logikája a környezeti hatásvizsgálatéhoz ha-sonló, de itt nem konkrét beruházások, hanem például ágazati fejlesztési tervek, kormányprogramok, szakpolitikai stratégiák az elemzés tárgyai.
Pénzügyi előírások
Egyes tevékenységek esetében nagy a várható környezeti kár (a baleseti koc-kázat és a balesete esetén bekövetkező kár szorzata). Számos technológia mű-ködtetése esetében viszonylag alacsony a környezet terhelése, ha a technológiát a tervezett, elvárt módon működtetik, de jelentős szennyezés történik, ha üzem-zavar vagy téves emberi döntés következtében havária fordul elő. Az ilyen ese-tekben a múltban gyakran előfordult, hogy a balesettel okozott kárt a károkozó elegendő vagyon híján nem tudta fedezni. Ezen tevékenységek engedélyezését ezért pénzügyi szabályokhoz, feltételekhez is lehet kötni.
Pénzügyi szabályok között kell tehát megemlíteni a kötelező biztosítást és a különböző tartalék-rendszereket. Mind a kettő bizonyos pénzügyi köve-telmények teljesítéséhez köti a környezetre veszélyes tevékenység folytatását.
A kötelező biztosítás lényege az, hogy a tevékenység csak akkor kezdhető el, ha a károk fedezetére a tevékenység folytatója meghatározott biztosítással ren-delkezik – kár esetén a biztosító ezen biztosítás alapján fizet a károsultaknak.
A tartalékrendszerek két legismertebb formája (a) a letéti díj és (b) a kötele-ző tőketartalék előírása. A letéti díj egy kaució: a tevékenység megkezdésekor fizeti be a tevékenység folytatója (tipikusan egy elkülönített alapba, számlára),
amit a tevékenység befejezésekor visszakap, ha nem történt szennyezés. Ha tör-tént, akkor ebből fizethető a kártérítés. A kötelező tőketartalék esetén a pénzt nem kell befizetni, hanem az a tevékenység folytatójánál marad. Ez azt jelenti, hogy forgathatja, gazdálkodhat vele – csak egy dolgot nem tehet: nem vonhatja ki a vállalatból. Más kérdés, hogy sokszor azt is előírják, hogy ennek egy része könnyen elérhető, likvid eszközben (betétben, lekötött betétben, kis kockázatú pénzügyi eszközökben) legyen – vagyis ennyiben korlátozzák a vele való gaz-dálkodást, annak hasznosítását is. Ennek fő oka természetesen az, hogy gond esetén viszonylag gyorsan ki lehessen fizetni a károkat, költségeket. Másrészt ezeket a likvid eszközöket a számviteli, értékelési problémák is kevésbé érintik.
(Gondoljuk el, ha ez a vagyon ingatlanban lenne, akkor egyrészt lényegesen nehezebb lenne ebből gyorsan kielégíteni a károsultakat, másrészt az aktuális értéke mindig az ingatlanpiac pillanatnyi állapotától függene, vagyis pontosan soha nem lenne tudható, hogy gond esetén, amikor értékesíteni kellene, mennyi pénzt lehetne érte kapni.) Persze, még ezen előírásokkal együtt is kisebb garan-ciát jelent a károk megtérítésére a tőketartalék, mint a letéti díj.
Mennyiségi előírás: jószágkorlátozások, kvóták
Egyes környezetvédelmi megfontolásokkal összhangban nem lévő termékek vagy szolgáltatások forgalmazását korlátozni lehet, vagy akár teljesen meg is le-het tiltani. Ezek lele-hetnek kereskedelmi korlátozások is. Erre friss európai példa, hogy energiatakarékossági és klímavédelmi hivatkozással fokozatosan betiltják a hagyományos villanykörték forgalmazását. Az új magyar alaptörvény pedig a hulladékok lerakási célú, az országba külföldről történő behozatalát tiltja meg.
A környezeti teljesítmény előírások: Határértékek
A határérték előírások a környezethasználat lehetséges legnagyobb szintjét ha-tározzák meg. A környezethasználó – ha azt más előírás nem korlátozza – bár-milyen technológiával, bárbár-milyen anyagokat használva működhet, de a tevé-kenység környezeti eredményének jobbnak kell lennie a megszabott korlátnál.
A környezethasználó szabadsági foka itt nagyobb, mint az anyagra vagy tech-nológiára vonatkozó előírások esetében, hisz itt bármilyen technológiát vagy anyagot választhat, feltéve, hogy a környezeti teljesítménye a határértéken belül marad.
A környezethasználat legnagyobb mértéke meghatározható közvetlenül a ki-bocsátóra vonatkoztatva: ez a technológiai kibocsátási(emissziós) határérték;
vagy közvetetten, egy adott földrajzi területre megállapított területi (immissziós) határértékből kiszámítva. Ez utóbbi esetben például abból indulhatunk ki, hogy egy város levegőjében mennyi lehet egy adott szennyező anyag koncentrációja vagy mennyisége, s a lehetséges szennyezők számától, teljesítményéből füg-gően számítjuk ki visszafele, hogy az egyes kibocsátók mennyit engedhetnek a levegőbe az adott szennyező anyagból.
A technológiai kibocsátási határértékek jól ismertek, számos alkalommal alkalmazzák ezt az előírást a környezethasználók levegő- vagy vízszennyezé-se evízszennyezé-setében. A határértéket vagy koncentrációként határozzák meg (a távozó levegő vagy folyadékáramában mekkora lehet a szennyező anyag maximális koncentrációja pl. mg/m3 értékben) vagy mennyiségi küszöböt szabnak meg (ilyenkor az időegység alatti kibocsátható maximális anyagmennyiséget adják meg pl. t/év mértékben).
A kibocsátási (emissziós) határérték egy a közelmúltban Európában kiala-kult változata a kötelező hasznosítási hányad, amely azt a legkisebb százalékos arányt adja meg, amilyen mértékben egy gyártónak a hasznosítható hulladékát vissza kell forgatnia.
A területi (immissziós) határérték egy lehetséges alkalmazása a városok szmogriadó szabályozásából lehet ismert. Ekkor meghatározott kialakult vá-rosi levegőszennyezettséghez kapcsolnak több lépcsőben különböző korlátozó intézkedéseket.
Az immissziós előírások esetén az adott szennyező felelőssége az is, hogy alkalmazkodjon az esetleg rajta kívül álló hatásokhoz is: ha valamilyen tőle független ok miatt romlik a környezet minősége, akkor neki csökkentenie kell a károsanyag-kibocsátását. Az emissziós és az immissziós előírások közötti ösztönzési eltérések kézenfekvőek, ezért a két fajta előírás közötti választáskor a normatív közgazdaságtan fő kérdése az, hogy hatékony-e a rajta kívül álló környezeti változások kockázatát a szennyezőre hárítani. Emlékezzünk visz-sza a második fejezetre: a közgazdaságtani elemzés mindig alternatívák közül választ, tehát itt is azt kell vizsgálni, hogy ki másra lehetne telepíteni ezt a koc-kázatot (a kormányzatra, a károsultakra stb.), és közöttük milyen kockázatmeg-osztás a leghatékonyabb. Az immissziós előírás akkor hatékony, ha a szennyező a leghatékonyabb kockázatviselő.
5.3.4 Gazdasági ösztönzők
Napjainkban a gazdasági ösztönzők mind fontosabb szerepet játszanak a környezetpolitikában. Ezek nagy része adók módjára működő díj, amelyet a szennyezőre rónak. Ilyenek:
▪ a kibocsátási (környezetszennyezési) díj, amikor a díj (közgazdaságtani értelemben adó) alapja a környezetbe jutatott szennyező anyag tényleges kibocsátott mennyisége (t, m3, mg/m3);
▪ a termékdíj, amikor a fizetendő díjat (adót) annak alapján számítják, hogy mekkora annak a terméknek a mennyisége, tevékenységnek a nagysága, amelynek előállítása vagy használata során a szennyezés bekövetkezett, bekövetkezhet.
De megjelennek támogatások is, amiket a közgazdaságtan tipikusan negatív
De megjelennek támogatások is, amiket a közgazdaságtan tipikusan negatív