Fentiek alapján úgy tűnhet, a környezetszennyezés vagy a természeti erőforrás-ok esetleges túlhasználata természettudományos problémák, megoldásukhoz fizikai, kémiai és biológiai ismeretekre van szükség. Természetesen arra is, de a környezeti probléma ugyanakkor mindig társadalmi probléma is!
Ugyanaz a környezeti állapot (például a városi levegő mérhető paraméterei szerint) egy társadalomban lehet felháborítóan zavaró, míg máshol szinte fel sem tűnik. Egy állatfaj vadászata lehet egy kultúrában a nemes hagyomány része, egy másikban pedig bűnös állatkínzás. A környezeti probléma addig ter-mészettudományos, amíg a helyzet fizikai-kémiai-biológiai állapotát, s az adott környezeti állapot élő rendszerekre való következményeit kell megállapítani.
Onnan azonban már társadalmi, hogy mennyire érezzük azt intézkedéseket
igénylő válsághelyzetnek, s hogy a korábban másra használt erőforrásaink kö-zül mennyit vagyunk hajlandóak átcsoportosítani a környezeti válságkezelés javára.
A 20. század második felére, miközben az emberiség jóléte soha nem látott magasságokba emelkedett, egyre nagyobb hatást váltottak ki az ökoszisztéma állapotára vonatkozó hírek. Míg a szélesebb közvélemény csak közvetlen kör-nyezetének változásaira és a média által felkapott problémákra érzékeny, ad-dig a tanultabb, informáltabb emberek hajlamosabbak értékelni olyan elvont, saját életüket közvetlenül és rövidtávon kevéssé befolyásoló károkat is, mint a biodiverzitás csökkenése.
A mai környezeti válságtudat kialakulásának talán első jelentős állomása Rachel Carson 1962-ben megjelent könyve a Silent Spring („Néma tavasz”) volt.
Az amerikai természettudós arra figyelmeztetett, hogy a túlzott növényvédőszer használat következtében nemcsak a károsnak ítélt rovarok pusztulnak el, de a mérgek negatívan hatnak az énekesmadarakra, sőt az emberi szervezetre is. A könyv címe arra utalt, hogy ha a növényvédőszerek használata az akkor megszokott ütemben folytatódik tovább, az amerikai erdőkben majd nem lehet többé madárdalt hallani. A nagy visszhangot kiváltó könyv nyomán a korábbi-nál rendszerszerűbben kezdték vizsgálni az emberi tevékenységek környezeti hatásait. Az 1960-70-es évtizedekben alakultak meg a ma a hírekből jól ismert környezetvédő szervezetek is, mint a WWF (1961) vagy a Greenpeace (1971).
1970-ben az USA-ban kormányzati szervként létrejött a Környezetvédelmi Ügynökség, szinte ezzel egy időben pedig Európa első környezeti miniszté-riuma az NSZK egyik tartományában, Bajorországban. Ugyancsak 1970-ben került először megrendezésre a Föld napja. 1979-ben jelent meg James Lovelock Gaia-hipotézise: a Föld bolygó tulajdonképpen egyetlen előlény.
Egy másik mérföldkőnek az 1972-ben a Római Klub nevű tudóstársaság kez-deményezésére megszületett tanulmány, a Limits to Growth („A növekedés ha-tárai”) bizonyult. Ez a könyv továbbment az érvelésben: a környezetszennyező, természeti erőforrásokat felélő életmód nemcsak a Föld ökológiai rendszerét teszi tönkre, hanem mindez a jövőben lehetetlenné teszi az emberi életet is, éhínségekre, környezeti eredetű humanitárius katasztrófákra számíthatunk. E kutatási jelentés nyomán máig tartó vita indult: a növekedési vita.
A természettudósoktól és növekedés-modellező kutatóktól érkező vészje-leket gyorsan fogta a nemzetközi politikai rendszer is, 1972-ben megkezdő-dött a környezeti ENSZ konferenciák sorozata a Stockholmival, amit 1992-ben a Rio-i, majd a 2002-es Johannesburgi, aztán 2012-ben újra a Rio-i követett.
Ezekben az évtizedekben önnállósultak és fejlődtek tovább a környezeti résztudományok is. Divatba jött az ökológia, a környezeti jog, a környezetpszi-chológia vagy a közgazdaságtanon belül a környezet-gazdaságtan. Rohamosan szaporodtak az ezekkel foglalkozó tanszékek, tankönyvek, folyóiratok, konfe-renciák és kurzusok is. Azt, hogy a környezeti probléma a Föld népességének többsége számára a mindennapokban ismerőssé vált, mi sem bizonyítja jobban, mint az olyan könyv-bestsellerek és Hollywood-i filmek sokasága, melynek központi témájává a környezetszennyezés vált.2
Annak ellenére, hogy a környezeti válságérzés 20. századi fejlemény, a kri-tikus környezethasználat végigkísérte az emberiség történelmét. A természeti erőforrások túlhasználata tehát korántsem valamiféle legújabb kori erkölcsi el-korcsosulódás vagy az egyesek által fogyasztóinak titulált mai társadalom kö-vetkezménye. A kritikus környezethasználatok gazdag történetéből mutatunk be néhány példát a következőkben. Egyes esetekben a kritikus erőforrás-hasz-nálatnak sikerült gátat szabni, azt ésszerű módon szabályozni, más esetekben a válasz hiánya egy-egy civilizáció bukásához vezetett.
▪ A Délkelet-Ázsiai Khmer Birodalom és annak központjának, Angkornak a felemelkedése a 9. században kezdődött, s döntő részben egy lelemé-nyes vízgazdálkodási rendszernek, bonyolult csatornahálózatnak volt kö-szönhető. Angkor az akkori világ legnagyobb városa lehetett, fénykorá-ban 750 ezer lakossal. Az egyre nagyobb és bonyolultabb vízgazdálkodási rendszer azonban nem bizonyult fenntarthatónak, a vízműrendszer műkö-dése akadozni kezdett, a víztartalékok elfogytak, a népesség védtelenné vált az aszályokkal szemben, így a város a 16. századra elnéptelenedett, a birodalom összeomlott.3
▪ A Húsvét-szigetek jellegzetes kőszobrai jól ismertek, az azonban kevésbé, hogy az ezeket az egyedi műalkotásokat létrehozó társadalom vesztét a fo-lyamatos erdőirtás okozta. A fák kivágása 900 körül kezdődhetett, amikor a sziget benépesült, s valamikor a 17. század elején dönthették ki az utolsó szálat. Az erdők eltűnése megváltoztatta a sziget mikroklímáját, az élel-miszertermelésre alkalmas talaj eróziója pedig felgyorsult, a halászathoz
2 Néhány példa: Logan’s Run (1967), The China Syndrome (1979), The Pelican Brief (1992/1993), A Civil Action (1999), Erin Brokovich (2000), The Day After Tomorrow (2004). Az apokaliptikus képzelet filmes megfogalmazásáról lásd bővebben: Békés M.: Az utolsó idők tanúi, Kommentár, 2011/5, pp. 82–94.
3 Lásd erről: Stone, R. – Clark, R.: Zseniális Angkor, National Geographic Magyarország, Vol. 7, No. 11, 2009. november, pp. 52–79.
szükséges csónakok készítéséhez pedig már nem állt rendelkezésre alap-anyag. Az éhínségek állandósultak, az 1774-ben ideérkező Cook kapitány a szigetlakókat kicsiknek, szikáraknak és nyomorúságosnak írta le.4 ▪ A 18. századi Párizs az iparosság megerősödésének színhelye is volt.
A forradalom előtti időkben rohamosan szaporodtak a manufaktúrák, az üzemek és kohók. A termelés növekedése fokozta a tüzelőanyagok, a fa iránti keresletet. A Párizs környéki erdők hangosak lettek a fejszecsatto-gástól. Az 1782-ben megjelent rendelet szerint „a Király, attól tartva, hogy a manufaktúrák gyors sokasodása olyan mérvű fafelhasználáshoz vezet-het, ami veszélyezteti a város ellátását, mostantól eltiltja az efféle létesít-mények létrehozását a város körüli tizenöt mérföldes határon belül”.5 ▪ A 19. századi London robbanásszerű fejlődésen ment át, növekedett a
la-kosság, a gazdasági aktivitás és vele együtt a környezetszennyezés is, ennek következtében pedig egyre több egészségügyi problémával néztek szembe (pl. járványokkal). Benjamin Disraeli, 1872-es Crystal Palace-beli beszédében kijelentette: „egy államférfi számára a nép egészségi állapota a legfontosabb kérdés. (…) Idetartozik a természet legfőbb adományainak – a levegőnek, a világosságnak és a víznek – a megfelelő biztosítása.”6 Ennek nyomán aztán jelentős szennyvíztisztítási, csatornázási, hulladék-kezelési beruházások vették kezdetüket.
A példákból jól látszik a körkörös kapcsolat a természeti erőforrások, a kör-nyezet, valamint a társadalom állapota között. Az emberi döntések pedig sorsdöntő következménnyel vannak a környezeti állapot változására, annak irányára, a kialakult környezeti helyzet pedig könnyebbé vagy nehezebbé teheti a társadalom működtetését, a jólét növelését. Mivel pedig az emberi döntéseket befolyásolják az értékek és intézmények is, egyetértőleg idézhetjük Montes-quieu-t is: „A földek termékenységét nem természeti adottságaik határozzák meg, hanem lakóik szabadsága.”
4 Lásd: Diamond [2009].
5 Lásd: Tocqueville [1994], p. 111.
6 Benjamin Disraeli: A konzervatív és a liberális elvek – beszéd a Crystal Palace-ban 1872.
június 24-én, ford. Beck András. In: Kontler L. (szerk.): Konzervativizmus 1593–1872, Osiris, Budapest, 2000, p. 557.