Képesség-készség
Az előző fejezetben láttuk, hogy a tanítás célja minél magasabb tudáshoz juttatni a tanulókat.
A leírtakból már tudjuk, hogy a tanulás folyamat és különböző gyorsasággal zajlik.
A tanulásban való előrehaladás mértékének megállapítása céljából a kutatók – elméle-tileg – különböző tanulási célszinteket fogalmaztak meg. Ezek legmagasabb szintje az ún.
készségszint. Ebből a mondatból is mindjárt kitűnik, hogy a készség mindig tanulás eredménye.
De térjünk vissza a kiinduló tételhez, a készség pontos értelmezéséhez, elemzéséhez.
A didaktika megfogalmazása szerint a „készség a tudatos tevékenység automatizált komponense” (Nagy S, 1967), mások, mint például Guthrie (1952) szerint a „készség az a tanult képesség, amely előre meghatározott eredményt hoz maximális bizonyossággal, gyakran a minimális idő vagy energia, vagy mindkettő felhasználásával.”
A meghatározásokból tehát egyértelműen kitűnik, hogy a készség mindig tanulás eredménye, hiszen, mint írtuk, a készségek könnyen megváltoztathatók tanulás, vagy gyakorlás által.
Minden iskolai tantárgy esetében igaz ez, de a testnevelés esetében a Guthrie definíció lényegét a tanulás előrehaladásával szinte naponta tapasztalhatjuk a ráfordított idő és energia felhasználásának megnyilvánulásai révén. A többi tantárgyban ez nehezebben érzékelhető, főleg az energetikai ráfordítás tekintetében.
A mozgáskészség tehát tanult viselkedésforma, amely a rendszeres tanulás, a testne-velés és sport esetében a rendszeres gyakorlás (ez tanulás) eredményeként alakul ki, vagyis más szavakkal fogalmazva végeredmény (output).
A testnevelésben és sportban dolgozó szakemberek által leggyakrabban használt kifeje-zések a képesség és a készség. E két szakkifejezést a hétköznapi beszélgetésekben egymással felcserélhetően használják, de pontosan el kell különítenünk őket egymástól.
A képesség viszonylag stabil, alapvető, jellemző vonása az egyénnek, amelyen alig-alig lehet változtatni gyakorlással, mivel – egyes képességek esetében – genetikailag kódolt tulajdonságokról van szó.
A képességek sokféle formában léteznek. Legszembetűnőbb talán a testalkat, mint például:
a testmagasság, ami az egyén jellemző vonása és nem változtatható. Ennél fogva behatárolja a motoros teljesítményeket. A testgyakorlati ág (sportág) és az adott mozgás struktúrája (térbeli, időbeli, dinamikai szerkezete), valamint az elérendő teljesítménycél színvonala együttesen hatá-rozzák meg azt, hogy a fizikai (motoros) képességek milyen arányban és mértékben szükségesek a kiválasztott sportág esetében.
Bennünket elsősorban a motoros képességek érdekelnek.
A motoros képességeket részletesen a következő fejezetben elemezzük.
A készségek viszont könnyen módosíthatók gyakorlás vagy tapasztalás révén. Így a ké-pességek olyan alapvető adottságok, amelyek elősegítik bizonyos készségek kifejlesztését.
A képességek mint behatároló tényezők
A képességek, az előbbiekben leírtak miatt, behatárolják az egyén teljesítményét, vagyis meghatározzák az egyén lehetőségeit egy bizonyos tevékenység sikeres végrehajtásában.
Például: nem lehet bárkiből hivatásos (profi) kosárlabdázó, függetlenül attól, hogy mennyi időt és energiát áldoz erre, ha nincsenek meg ehhez a nélkülözhetetlen képességei, például:
a testmagassága. Két embernek lehet azonos készségszintje úgy, hogy az egyiknek a lé-nyegesen jobb képességei következtében sokkal nagyobb lehetőségei vannak sportsikerek elérésében, a másikra azt mondjuk ilyenkor, hogy ez a feladat meghaladja a képességeit.
(Schmidt R. A., 1996)
A mozgáskészségek felosztása, csoportosítása
A mozgáskészségek vizsgálata és elemzése nagyon széles körű a testnevelés és sporttudo-mány, valamint a pszichológia és fiziológia berkeiben. Bennünket a készségek a tanítás, tanulás nézőpontjából érdekelnek és ebből a nézőpontból vizsgáljuk őket.
A korábban leírtakban megállapítottuk, hogy a készségek tanult viselkedésformák, továbbá a mozgáskészségekről azt, hogy előre várható eredményt hoznak, több-kevesebb bizonyossággal az idő, az energia vagy mindkettő minimális felhasználásával.
Az előre várható eredmény vonatkozhat:
• a sebességre (gyorsaságra),
• pontosságra,
• az erőkifejtés nagyságára,
• a kivitelezés minőségére,
• az előbbiek kombinációjára.
Minden készség szenzomotoros és kognitív motoros információt is igényel, ami szintén a készségek tanuláshoz való kötődését igazolja.
A szenzomotoros azt fejezi ki, hogy nem csupán effektoros (mozgató) mechanizmus működése révén alakulnak, hanem az érzékszervek révén nyert információk is szükségesek.
A kognitív motoros pedig a készségek kialakulásához, az agykérgi működések megha-tározó szerepére utalnak (Nagy Gy., 1978).
Az egyes szerzők különféleképpen csoportosítják a készségeket.
A készségeket az ingerjelzések eredete vagy a környezethatás bejósolhatósága alapján Poulton (1957) két fő csoportra osztja:
• zárt készségek, amelyek a belső információkon, jelzéseken (proriocepció) alapul-va fejlődnek, ezek segítségével tanuljuk meg őket. A környezet hatása bejósolható, vagyis az eredményben nem számottevő.
Ilyenek jellemzik például: a tornát, az atlétika ügyességi számait, vagy a műugrást
• stb.nyílt készségek, amelyek főleg a külső környezeti jelezéseken (exterocepció) ala-pulva fejlődnek. Ezért a környezeti hatás nem bejósolható, az eredményességben meghatározó tényező.
Ilyenek például: a sportjátékok, küzdősportokhoz szükséges készségek.
Készségek felosztása a motoros válaszok alapján
A készségek felosztásának másik módja, amikor a motoros válaszok alapján osztályozzák őket. Így vannak: diszkrét és folyamatos készségek.
Diszkrét készségek, mozgások: felismerhető kezdettel és befejezéssel rendelkeznek.
Ilyenek: a rúgás, dobás, köznapi tevékenységek közül például a sebességváltás az autóban, a gyufa meggyújtása stb. Jellemzőjük, hogy ha filmeznénk ezeket a készségeket, világosan megmutatkozna a mozgások kezdete, közepe és a vége. A mozgásoknak ezek a pontjai pon-tosan meghatározottak és elméleti konstrukciók. A diszkrét készségek másik jellemzője, hogy rendszerint gyorsak, ritkán igényelnek egy másodpercnél hosszabb időtartamot.
A diszkrét készségek többnyire kognitív jellegűek is, ami azt jelenti, hogy a feladat meg-oldásának sikeressége, elsősorban az értelmi tevékenység színvonala által és nem a motoros válasz minősége által meghatározott. Természetesen ennek a ténynek az ellenkezője is igaz a diszkrét készségekre, vagyis ahol nem a kognitív jelleg a meghatározó, hanem a motoros válasz minősége, de nem kognitiv háttér nélkül, például: rajtolás 100 m-es síkfutás esetében.
Folyamatos készségek, mozgások: az ábrán látható, hogy a kontinuum másik végén a folyamatos mozgások helyezkednek el. Ezek esetében a mozgások kezdete és vége nem ismerhető fel, és a mozgás (viselkedés) mindaddig tart, amíg önkényesen meg nem állítják.
Ilyen például a futás, az úszás, az autóvezetés. Ha ezeket filmeznénk, akkor sem tudnánk megkülönböztetni ezek kezdetét és végét.
Ha alaposabban végiggondoljuk, akkor ez voltaképpen a mozgások szerkezete alapján történő csoportosításnak felel meg, hiszen a folyamatos készségű mozgások közé a ciklikus sportágakat, tevékenységeket sorolja, míg a diszkrét csoportba az aciklikusok kerülnek.
A folyamatos mozgások hosszabb mozgásidőt igényelnek, mint a diszkrét mozgások (akár egész nap is tarthatnak).
Sorozatmozgások, készségek: sok olyan készség van, amely se nem diszkrét, se nem folyamatos, hanem diszkrét mozgások sorozatából áll, és ezek „egésszé” rendeződnek. Ilye-nek például: az autóval történő megindulás, egy folyamatosan végzett gimnasztikai gyakorlat.
Ezek sok időt (másodpercet) vesznek igénybe, ezért folyamatosnak tűnnek, jóllehet pontosan meghatározható kezdetük és befejezésük van.
A sorozatfeladatokat úgy tekintjük, mint sok diszkrét feladat egybefűződését.
Felismerhető kezdet és vég Diszkrét mozgások
dobás, ugrás, gyufagyújtás
Diszkrét cselekvé-sek sorozatban
Sorozat- mozgások
zongorázás, autóvezetés, gimnasztikai gyakorlatsor
Nem ismerhető fel a kezdet és a vég
Folyamatos mozgások
úszás, futás
22. ábra: A mozgások osztályozása (Schmidt R., 1996)
Hogyan tanuljuk ezeket a készségeket?
A tantervi tartalmak megtanítása–tanulása voltaképpen a készségek tanulását jelenti, mivel a tantervi tartalmak mindegyikét valamelyik készségcsoportba be tudjuk helyezni.
Az a tény, hogy a nyílt készségek gyors alkalmazkodást igényelnek, a zárt készségek viszont pontos és következetes, szilárd teljesítőképességet követelnek meg, felveti azt a kér-dést, hogy tanuljuk, illetve tanítsuk ezeket a készségeket?
A tanulás, tanítás szempontjából azért fontos ezek ismerete, mert módszertani kon-zekvenciáik vannak. Jóllehet a módszertani kérdésekkel még nem foglalkoztunk, de itt említjük meg, hogy nem ugyanolyan tanulási, tanítási feltételeket kell teremteni a kétféle készségfajtának.
A zárt készség dimenziójú sportági tartalmak esetében olyan lehetőségeket kell a ta-nulók számára a testnevelési órákon teremteni, amelyek a minél nagyobb számú gyakorlást biztosítják az adott feladat esetében. Vagyis úgynevezett gyakorlóhelyzeteket kell teremteni ezen készségek tanulásához annak érdekében, hogy a pontos végrehajtás és a szilárd telje-sítőkészség létrejöhessen.
A nyílt készség dimenziójú sportágak számára viszont a valós, sportágat jellemző hely-zetekben kell a készségek tanulását lehetővé tenni. Ezek az ún. feladathelyzetek, amelyeket folyamatosan kell megoldani az állandóan változó külső körülményekhez igazodva, azokhoz alkalmazkodva. A sportjátékokat tehát játszani kell, a küzdősportokban pedig küzdeni kell megtanulni, hiszen ezekben a sportágakban a külső környezeti hatás soha nem bejósolható, csak tapasztalat alapján várható.
Természetesen a készségek problémája nem ilyen egyszerű, és nem ilyen világosan elkülöníthető ez a valóságban, hiszen a sportjátékokat játszani csak úgy lehet megtanulni, ha a tanuló előzetesen valamilyen alapvető technikai ismerettel rendelkezik, amelyet gya-korlással (zárt készség dimenzió) szerezhet meg. Ezt a tudást fogja beleilleszteni a feladat megoldásába, dönt, amely döntés lehet: kapura lövés, labdaátadás a társnak, labdavezetés, cselezés stb. Emlékezzünk vissza a másodlagos absztrakciónál tanultakra.
Fordítva is igaz ez, hiszen a súlylökés, mondhatjuk, hogy mindig ugyanúgy zajlik le, ugyanúgy kell végrehajtani, de a dobónak alkalmazkodni kell az adott külső viszonyokhoz, ami versenyről versenyre mindig más és más, hiszen az időjárás, a dobókör helye, környezete mindig eltérő a megszokottól. De egy futónak is hasonlóképpen alkalmazkodnia kell, változ-tatnia kell a győzelem érdekében, a futás ritmusán, sebességén, ami a helyzetek felismerését, az új taktikai feladatok megoldását jelenti. Ez is másodlagos absztrakció.
Mikor tanítsuk, tanuljuk a készségeket, fejlesszük a képességeket?
Szervezetünk fejlődésében léteznek időben korlátozott szakaszok, amikor a környezet inge-reire nagyon érzékenyen reagál. Egy későbbi fejlődési stádiumban (életkorban) a környezet ingerei – a korábbihoz képest – már nem idéznek elő hasonló méretű fejlesztő hatást.
A képességek és készségek vonatkozásában a kutatók megkülönböztetnek érzékeny és kritikus fázist.
Az érzékeny (szenzitív) fázis olyan időtartam, amelyben a szervezet intenzív fejlődés-sel reagál a környezet ingereire.
A kritikus fázis viszont az érzékeny szakaszon belüli, korlátozott időtartamú fázis, amikor a külső hatásoknak feltétlenül érvényesülni kell ahhoz, hogy a kívánt fejlődés létrejöjjön.
Minden olyan szakasz, amikor a motoros képességek, készségek fejlődése lökésszerű – vagyis fejlődési optimumon vannak –, érzékeny szakasznak tekintjük, például serdülőkorban (Farmosi I., 1999).
Feltett kérdésünkre a válasz egyszerűen az, hogy a készségeket ezekben az érzékeny sza-kaszokban kell tanulni, tanítani, a képességeket pedig fejleszteni. Mikor vannak ezek az érzékenységi fázisok a tanulók fejlődésében? A mozgásfejlődés egyes életszakaszokra jellemző sajátosságait már áttekintettük, most a képességek fejlesztése, vagyis az oktatás, nevelés oldaláról ismerkedjünk meg az alapvető motoros képességekkel és az egyes szenzitív fázisokkal.
A motoros képességek fajtái
Az egyes érzékeny szakaszok áttekintése előtt ismerkedjünk meg a különböző képesség-fajtákkal.
A szakirodalom a képességek két nagy csoportját említi: a kondicionális és a koordi-nációs képességeket.
Az első képességcsoportra az jellemző, hogy a motoros tevékenység energetikai feltét-ételeit, míg a másikra az, hogy a szabályozási feltételeit biztosítja (Nádori, 1983).
A kondicionális képességeket elsősorban személyiség összetevőként kell értelmeznünk, ami szociális, és nemcsak biológiai meghatározottságot jelent.
A kondicionális képességek közé tartozik:
• az erő,
• a gyorsaság,
• az állóképesség,
• az ízületi mozgékonyság.
Az egyes képességek között funkcionális összefüggés van, ami azt jelenti, hogy a valóság-ban, az életben kevert formában fejtik ki hatásukat, vagyis funkcionális egységet alkotnak.
A közöttük fennálló funkcionális összefüggés és kölcsönhatás alapján vezethetők le az olyan motoros képességek, mint a gyorsasági erő, a gyorsasági állóképesség, és az álló-képességi erő.
Röviden vizsgáljuk meg az egyes képességek jellemzőit.
Az erő: a külső és belső erők és a mozgás közben fellépő erők, ellenállások leküzdé-sének képességét jelenti az izmok aktív erőkifejtéleküzdé-sének (rövidülés, feszültségnövekedés) segítségével (Nádori, 1991).
Az erő az izmok alapvető működéseként jelenik meg, vagyis az izomrendszer sajátos tulajdonsága. Az izomerő mindnyájunk alapvető és egyik legfontosabb képessége.
Az erő legismertebb kölcsönhatásai alapján megkülönböztetünk:
• maximális erőt,
• gyorserőt és
• erőállóképességet.
A maximális erő: az az izomerő, amelyet az izomzat maximális működési egység egyidejű aktiválódása révén képes kifejteni. Megkülönböztetünk maximális statikus és di-namikus erőt.
A gyorserő: az ideg-izomrendszer azon képessége, amellyel viszonylag nagy ellenál-lásokat igen nagy gyorsaságú összehúzódással képes legyőzni. Atlétikában például az ugró-számokban, dobóugró-számokban, vagy a rajtokhoz szükséges erő jellemzően gyorserő.
Erő-állóképesség: a szervezet elfáradással szembeni ellenállásában fejeződik a hosz-szan tartó, viszonylag nagy erőkifejtések esetében. Valamennyi, viszonylag hoshosz-szantartó sportágban lényeges feltétel az erő-állóképesség (kerékpározás, kajak-kenu, ökölvívás stb.)
A gyorsaság: az idegrendszeri folyamatok függvénye. A gyorsaság pontos megfogal-mazása éppen sokrétű megnyilvánulási formái közül nem könnyű feladat.
A gyorsaság olyan képesség, amely adott feltételek mellett történő nagy sebességű mozgásvégrehajtást jelent.
A gyorsaság különböző fajtái:
A felgyorsulási képesség: amikor nyugalomból vagy viszonylag lassú mozgásból olyan hosszan tartó magas iramba váltunk át, amely maximális sebességet eredményez, felgyor-sulásról beszélünk.
A lokomotorikus gyorsaság: a helyzetváltoztató gyorsaság az a képesség, amelynek segítségével a ciklikus mozgásokban a legnagyobb sebességgel tudunk előre haladni. Olyan tulajdonságra épül, amely maximális sebességben, illetve frekvenciában fejeződik ki.
Akciógyorsaság, vagy a reagálás gyorsasága: adott jelre történő minél gyorsabb válasz-adást jelent. Olyan tulajdonságra épül, amely kifejezetten az ideg-izomrendszer összehangolt működésén alapul.
Az állóképesség: a keringési és légzésszervek, az anyagcsere-folyamatok és az ideg-rendszer működésének összehangoltságán alapul. Az állóképességi teljesítményekben jelentős szerepet játszik a mozgáskoordináció.
A szervezet fáradással szembeni ellenállóképességét hosszan tartó erőkifejtéseknél állóképességnek nevezzük. Az állóképes egyén viszonylag magas intenzitással, hosszú ideig tud munkát végezni. Az állóképesség az előbbi képességekhez hasonlóan komplex formában nyilvánul meg.
Az iskolai testnevelésben az állóképességfajták közül a következőkre kell figyelmet fordítanunk:
• alap-állóképesség,
• erő-állóképesség,
• gyorsasági állóképesség.
A jó állóképesség jellemzői: az átlagosnál gazdaságosabb mozgásvégrehajtás, csiszolt technika, magas színtű oxigénfelvevő képesség, a különböző élettani funkciórendszer ösz-szehangolt, gazdaságos működése, az erőfeszítés állandósága.
A sportbeli felkészítés az állóképesség-fajtákat a következő csoportokba sorolja:
Hosszútávú állóképesség: a 15–30 perc, vagy a fölötti erőkifejtés esetében szükséges úgy, hogy a teljesítmény ne csökkenjen sem az erőkifejtés nagyságában, sem pedig az iram-ban, az erőkifejtés intenzitásában. Meghatározó tényezője az időegységre eső oxigénfelvétel nagysága, az aerob kapacitás, például: közép-, hosszútávfutás.
Középtávú állóképesség: 2–9 perc közötti erőkifejtésnél szükséges. A munkavégzés intenzitása ebben az esetben sem változik lényegesen. Az ilyen jellegű munka részben oxi-génadósság (anaerob körülmény) mellett zajlik le. Meghatározó tényező az erő-állóképesség és a gyorsasági állóképesség szintje, például: 1500 m-es síkfutás.
Rövidtávú állóképesség: 45 sec–2 perc közötti erőkifejtéseknél szükséges. Rövidtávú állóképesség jellemzi azokat a sportágakat, amelyekben az erőfeszítések viszonylag magas anaerob feltételek közepette mennek végbe. Meghatározó tényezője, a döntő fontosságú anaerob kapacitás alapja a kiváló aerob energianyerési képesség, például: 400 m-es síkfutás.
Erő-állóképesség: az erőkifejtés szempontjából már meghatároztuk. Az állóképesség szempontjából azt jelenti amikor a sportoló viszonylag hosszú időn át nagy erőteljesítményre képes, amikor a helyi izomelfáradás későn alakul ki, például: ökölvívás, birkózás.
Gyorsasági állóképesség: komplex kondicionális képesség, ami ellenállóképességet jelent a fáradással fellépő sebességcsökkenéssel szemben. A gyorsasági állóképesség alap-vetően idegrendszer teljesítőképességén múlik, hiszen annak korai elfáradása csökkenti a teljesítményt, azaz a sportoló nem képes fenntartani a maximális mozgásgyorsaságot (Nádori, 1991), például: 200 m-es, 400 m-es síkfutás.
Életkor 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18
Gyorsaság Gyorserő Erő-maximális erő Állóképesség – aerob Állóképesség – anaerob Testalkati jelleg – lányok Testalkati jelleg – fiúk
15. táblázat: A kondicionális képességek fejlesztésének érzékenységi szakaszai (Nádori L., 1991) A koordinációs képességek:
• a gyorsasági koordináció,
• mozgásérzékelés,
• ritmusképesség,
• reakcióképesség,
• egyensúlyozó képesség (statikus, dinamikus),
• téri tájékozódó képesség.
A koordinációs képességek, a kondicionális képességekhez hasonlóan, összetettek, egymással összefüggésben vannak. Ezt az összefüggést a mozgáskoordináció korábbi elnevezésével, az ügyességgel jól érzékeltette. Az ügyesség olyan összetett képesség, amely lehetővé teszi a különböző mozgások, sportmozgások gyors és célszerű megoldását.