A hatéves gyermekek általában iskolaérettek, amit a mindennapos gyakorlat igazol. Az is-kolaérettség lényegével már Comenius is foglalkozott.
Az iskolaérettség fogalma nem egységes, kutatónként más és más elemét hangsúlyoz-zák, de ez érthető is, hiszen a gyermeki fejlődés soha nem azonos módon zajlik le minden-kinél, ezért ilyen összetett probléma.
Tekintsük át néhány kutató iskolaérettségre vonatkozó megállapítását.
A múlt század végén Janke az iskolaérettség jellemzőiként a következőket említi meg:
testmagasságot, testsúlyt, mellbőséget, valamint az oktatás készségét.
Véleménye szerint oktatásra az a gyermek alkalmas: aki viszonylag helyes képze-tekkel és fogalmakkal rendelkezik, aki bizonyos mértékben képes saját nyelvén kifejezni gondolatait, akinek érzék- és mozgásszervei annyira fejlettek, hogy a rábízott feladatok végrehajtására képes.
Janke véleménye bizonytalanságot tükröz, amely bizonytalanság jellemző a hazai be-iskolázási gyakorlatban is, hiszen az első osztályba kerülő tanulók között gyakran találunk ún. problémás gyerekeket.
Penning (1926) az iskolaérettséget szélesebb és alaposabb megfogalmazásban írja le.
Szerinte ez testi és pszichikai megnyilvánulások együtteséből áll, és az iskolaérettség legfőbb ismertetőjegyét abban jelöli meg, hogy a gyermek viszonylag folyamatosan képes koncentrált figyelésre.
Mások a „csoportban való képezhető”-séget tartják a legfontosabbnak.
Zulliger (1951) szerint az iskolaérett gyerek bizonyos mértékben rendelkezik megfe-lelő szintű érzékszervi és figyelmi működéssel, kifejezőkészséggel, emlékezőképességgel, minimális koncentrációs és kitartási képességgel, mese- és valóságalakok megkülönbözte-tésével, érdeklődést mutat az elvont jelek, a számok és betűk iránt, és aktív bekapcsolódást a környezetbe.
Radnai B. (1991) abban látja az iskolaérettség lényegét, hogy a gyermek feladat vég-zésére és a program szerinti életre képes. A feladat „meghatározott körülmények között elérendő cél” megvalósítását jelenti.
Az iskolaérettség ilyen áttekintését azért tartjuk fontosnak, mert világosabbá válik szá-munkra, hogy mennyire összetett és nehéz az a feladat, amikor a kerettantervekben rögzített
tananyagot szeretnénk minden tanulónak egyforma szinten megtanítani. Közben nem biztos, hogy a tanuló mindenben alkalmas rá.
Mindegyik leírt teória említi a gyermek érzék- és mozgásszervi fejlettségét, de talán nem olyan hangsúllyal, mint amennyire kellene.
Természetesen a testi és lelki fejlődés nem választhatók szét, de talán a korábbi életko-rok, említett fejlődés lélektani sajátosságainál hangsúlyozott motoros fejlődés jelentősége nem ér véget, és komolyan determinálja a további pszichikus fejlődést.
Úgy tűnik, mintha a kutatók az iskolába lépéskor elsősorban az értelmi fejlődés sajátos-ságaira koncentrálnának, és az ehhez nélkülözhetetlen motoros fejlődés lényegtelenné válna.
A mindennapos testnevelés számtalan bizonyítékkal rendelkezik arra vonatkozóan, hogy a rendszeres testmozgás a harmonikus személyiség kialakításának elengedhetetlen feltétele.
Ez pedig már az óvodáskorban elkezdődhet, így az iskolaérettség legfőbb biztosítéka lehet.
A kisiskolások életkori sajátosságai
Az iskola megváltoztatja a gyermek életmódját, hiszen az iskolába lépés a gyermektől nagymértékű, sőt újszerü alkalmazkodást kíván. Sokak szerint életünk nagy alkalmazkodási fordulópontjai közül, mint a születés, iskolába lépés, munkába állás, talán az iskolába lépés a legnagyobb. Mi ennek az oka? Elsősorban az, hogy megváltozik a gyermek életmódja, és ez eddig ismeretlen, új feladatok elé állítja. Eközben új területeken fejleszti képességeit.
Az iskola hatására a fejlődés elsősorban az értelmi képességek, készségek alakulásában jelentkezik. Az iskoláskor gyermeki fejlődésében, a szakemberek szerint, a biológiai, fiziológiai tényező másodrendű szerepet játszik. A megállapítástól függetlenül a következők történnek.
A testarányok megváltoznak, befejeződik az első alakváltozás kora. A fej korábbi növe-kedése lelassul, eddig a testhossz kb. egynegyedét a fej tette ki, ez egy hatodára csökken le.
Szélesedik a váll, kialakulnak a gerinc görbületei, eltűnnek a zsírpárnák, és a fejlődő izmok láthatóvá válnak.
Szépek a testarányok, a gyermekek mozgása koordináltabb lesz, érdeklődőek és lelkileg kiegyensúlyozottnak tűnnek.
A kisiskoláskor rendkívül alkalmas korszaka a motoros tanulásnak. Sokan a motoros tanulás „aranykorának” tekintik. Ennek oka, hogy a fiziológiai folyamatok kiegyensúlyo-zottan, egymással harmóniában zajlanak.
Az idegrendszer fejlődése nagyon magas szintet ér el. Teljes kifejlettségének 90%-a körül van, de az idegfolyamatok még nagyon labilisak. Ami a serkentő és gátló folyamatok arányát illeti, a gátló folyamatok, valamint feltételes idegkapcsolatok kiépítése, a tanulás szempontjából, lehetővé teszik az összetett és bonyolult mozgások elsajátítását.
A nagyagy idegpályáinak, valamint az érző (afferens) és a mozgató (efferens) pályák mielinizációja is befejeződik. Ez biztosítja a gyors és pontos ingerületátvitelt.
A mozgató apparátus és az izomrendszer a gyermek testméreteinek megfelelően fejlett, így lehetővé válik saját testsúlyának bonyolult helyzetekben történő mozgatása és új tevékenységformák megtanulása és fejlesztése is.
A keringési rendszer rugalmassága hosszantartó munkavégző képességet biztosít.
Magyar vizsgálatok (Bakonyi F. 1980) igazolják, hogy a gyermekeink teljesítménye és
oxi-génfelvevő képességének fejleszthetősége ebben az életkorban jóval kedvezőbb, mint azt a szakemberek feltételezték.
Bakonyi iskoláskorú tanulók futóteljesítményét vizsgálta, és a következő adatokat kapta:
(a teljesítmények méterben vannak megadva).
Életkor (év) N X/m Életkor (év) N X/m
Fiúk Lányok
6 138 1.631,24 6 107 1.188,12
7 100 3.415,98 7 80 2.910,07
8 55 6.509,62 8 41 3.817,93
9 43 9.573,51 9 56 4.773,79
10 45 10.756,43 10 50 5.980,22
11 59 10.894,18 11 50 7.752,32
12 41 10.989,65 12 41 8.737,73
12. táblázat: Iskolások futóteljesítményei méterben (Bakonyi F., 1980)
A táblázat eredményeire nagyon sok jelzőt mondhatnánk, de első látásra valóban hihetet-lennek tűnnek. A tények viszont igazolják ennek az életkornak élettani sajátosságait, és ami a legfontosabb, a fejlesztés lehetőségeit mindkét nem vonatkozásában, elsősorban állóké-pesség terén.
Tekintsük át a kisiskoláskor jellemző tevékenységformáinak változását.
A mászás: amely az óvodáskor legkedveltebb tevékenységformája, a kisiskoláskortól a mászó eszközök (akadály, rácslétra, bordásfal stb.) felhasználásával is folyamatosabb, gyorsabb és koordináltabb.
A járás: megszűnik a „tipegő” járás, és ekkor alakul ki a sarokkal való talajfogás, a talpon való átgördülés és a lábujjakkal való eltolás. E korszak végére a járás egyéni lesz és az ifjúkorig stabil marad.
A futás: a járáshoz hasonlóan a lépéshossz növekedésével és a lépésfrekvencia csök-kenésével megy végbe, ami a futóteljesítmény jelentős növekedését eredményezi. A fiúk futásban megelőzik a lányokat. A jól koordinált futómozgás a 6–7 éveseknél eléri a 90%-ot.
Ennek oka, hogy ennek az életkornak a legkedveltebb és legtöbbet gyakorolt mozgásformája a futás, amelyben a fejlődés az ugráshoz és dobáshoz képest előrébb tart. Az iskolába lépő gyerekek futása a közepes, illetve a szubmaximális sebességzónában jól koordinált, laza, harmonikus. Ha azonban maximális sebességre törekszenek, az idegfolyamatok labilitása miatt a mozgás görcsössé, merevvé válik.
Fontos! Mivel a futóversenyek – például sor- és váltóversenyek – a gyerekek számára nagy moti-vációval járnak, nem szolgálják a futótechnika fejlődését, fejlesztését.
Ennek az életkornak a kezdetén a futás fő jellemzője, hogy a gyerekek a törzsüket egyenesen tartják, kis előredőléssel az ellépés nem eléggé kifejezett. Sarkon való talajfogás és talpon való átgördüléssel, kis lépéshosszal, szűk karmozgással futnak. 8–10 éves korra ezek a jel-lemzők megváltoznak. A gyermekek jobban előredőlnek, kifejezettebb lesz az ellépés,
haj-lítottabb a kar. A jól koordinált futómozgás a szubmaximális sebességövezetben figyelhető meg. A lányok teljesítménye ebben az életszakaszban van a legközelebb a fiúkéhoz.
Az ugrás: a futáshoz hasonlóan kedvelt mozgásformája a gyerekeknek, de nem gyako-rolják annyit, mint a futást. Csak kellő gyakorlás esetén fejlődik, ezért minél több ugrásfajtá-val ismertessük meg a tanulókat. Leggyakrabban a távolugrás guggoló, a magasugrás átlépő technikáját gyakorolják. Ez sorrendiség is, mert a kisgyermek „távol-, magasugrásából”
előbb lesz távolugrás, mint magasugrás. Ennek az az oka, hogy a magasugrás, motorikus irányítóképesség szempontjából, nehezebb feladat, mint a távolugrás.
Az oktatást tehát a távolugrással kezdjük. A 6–8 éves korban még hiányzik a moz-gásszerkezet összetevőinek állandósága. 9–10 éves korra, megfelelő gyakorlással, jelentős fejlődés érhető el.
A fejlődés gyorsabb és sokrétűbb lesz a nagyobb variációs lehetőségek biztosítása esetében. A gyakorlás terjedjen ki két, illetve egylábas szökdelésre, helyből és nekifutással végzett, távolba és szereken támaszkodással végzett ugrásokra is.
A dobás: fejlődése igazából 5 éves korban indul meg a fiúknál, amíg a lányoknál lemarad. A fiúk többsége 5 éves korban már harántterpeszállásból dob, a lányok viszont frontálisan állnak fel. Dobásnál a fiúk az egész testüket, a lányok csupán a karjukat és a tör-zsüket használják.
A dobás fejlődése (mind a dobótechnikáé, mind pedig a dobóteljesítményé) elsősorban a gyakorlási lehetőségtől, ebből következően a gyakorlottságtól függ. Ezért nemcsak a nemek között, hanem az egyének között is megfigyelhetők fejlődésbeli eltérések. Nehéz a futás és a dobás összekapcsolása, ezért ennek is meg vannak a fokozatai. A leírtakból következően a 8–10 éves kor között az individuális eltérések, fiúk és lányok esetében is tovább nőnek.
A futással és az ugrással ellentétben a dobást a gyerekek egyedül csak nagyon hiányosan tudják kialakítani, és ez okozza a lemaradást, főleg lányok esetében, az előző két mozgás-formához képest (Farmosi I., 1999).
A szakemberek, pedagógusok, pszichológusok, akik a gyermekek értelmi fejlődését teszik vizs-gálatuk középpontjává, elsikkadnak a fejlődés fiziológiai lehetőségei mellett.
A kisiskoláskorban, az óvodáskorhoz hasonlóan, a gyermekek mozgásigénye változatlanul magas, hiszen a mozgás által történő tanulásuk az iskolába lépéssel csak gyarapodik. Az írás tanulása motoros tanulást jelent, és végső célja olyan finom koordináció kialakítása, amely majd íráskészségként jelenik meg.
Ennek ellenére a motoros tanulás és az éltkor megkívánta fiziológiai fejlődés lehetőségei drasztikusan romlanak.
Az iskola nem használja ki azt a ritka alkalmat, amelyet az egyes szervrendszerek harmonikus működése kínál fel a gyermek testi fejlődésének elősegítésére, valamint a harmonikus személyi-ség kialakítására az egészszemélyi-ség megszilárdítása által. Az egészszemélyi-ség fogalmán a testi-lelki egészszemélyi-séget értjük. Elkezdődik a gyermekek iskolapadba nyomorítása, a „maradj nyugton”, „ne rohangálj” stb., időszak, amikor pont a lényegről – a szükséglet szintjén kialakításra váró mozgásról – szoktatjuk le.
Ez egyaránt a szülők és pedagógusok bűne, amely később már nagyon nehezen hozható helyre.