A finanszírozási stratégiák elméleti háttere

A finanszírozási stratégiák kialakítása nem nélkülözheti a finanszírozás alapvető elméleti összefüggéseinek ismeretét. Ennek hangsúlyozása azért fontos, mert ezek az alapvető összefüggések jelölik ki azt a mozgásteret, amely keretek között a pénzügyi döntéseket meg kell hozni. Az adott feltételek – például a kapcsolati tőke megléte -, természetesen, rövidebb távon ezt a mozgásteret kiszélesíthetik, de hosszabb távon, a tartós pénzügyi egyensúly

fenntartása érdekében az alapösszefüggéseknek érvényesülniük kell. E tartalmi összefüggések az időbeliség elvéből eredeztethetők. Az időbeliség elve alapján a finanszírozási stratégiákat kettő aspektusból is vizsgálni kell. Az időbeliség elvét, a tartalmi összefüggéseket az 5.1. ábrán követhetjük nyomon.

Tőkeként funkcionáló eszközállomány Idényszerűen jelentkező forgóeszközök

5.1. ábra: A vagyonmérleg főbb tartalmi elemei, az időbeliség elve

Forrás: a szerző saját munkája

Az ábra alapján látható, hogy az egyes vagyonelemek a vagyonmérlegben annak a szempontnak a függvényében követik egymást, hogy az adott eszköz a termelési folyamatban betöltött szerepe miatt, milyen hosszú ideig van lekötve. Ebből a szempontból a „kritikus időtáv” egy év. Ismert, hogy a források a vagyon eredetéről tájékoztatnak. A források sorrendiségében szintén felfedezhető az időbeliség elve. A források esetében ez a forrás lejárati idejét jelenti. A forrásstruktúra tehát a lejárati idő szerinti rangsort követi.

Az időbeliség elve az eszközök termelésben való lekötési ideje és a források lejárati ideje közötti összhangot jelenti. Az 5.1. ábra alapján látható, hogy a forgóeszközök egy adott hányadához - sárga háttérrel került kiemelésre - is hosszú lejáratú forrásokat kell rendelni. Ez azért van így, mert a forgóeszközök egyes csoportjainak állományértéke - a termelési folyamat sajátosságai és a kapcsolódó menedzsmentdöntések által is meghatározottan -, a folyamatos termelés érdekében, állandó jelleggel le vannak kötve, azaz tőkeként, a forgótőke elemeként funkcionálnak. A forgótőke a forgóeszközök körforgásának folyamatában, egy adott időszakra vonatkozóan, a folyamatos termelés biztosítása érdekében, a termelési folyamat(ok) és a termelés szervezésének sajátosságai által meghatározottan, állandóan megjelenő vagy jelen lévő forgóeszköz-féleségek tőkeként funkcionáló állományértéke.

BEFEKTETETT ESZKÖZÖK (BE) SAJÁT TŐKE (ST)

FORGÓESZKÖZÖK (FE)

HOSSZÚ LEJÁRATÚ KÖTELEZETTSÉGEK (HLK)

RÖVID LEJÁRATÚ KÖTELEZETTSÉGEK (RLK)

AKTÍV IDŐBELI ELHATÁROLÁSOK (AIE) PASSZÍV IDŐBELI ELHATÁROLÁSOK (PIE)

ESZKÖZÖK ÖSSZESEN FORRÁSOK ÖSSZESEN

Forgótőke IDÉNYSZERŰEN

JELENTKEZŐ FORGÓESZKÖZÖK

Elemei; a folyamatos termelés viteléhez nélkülözhetetlen készletek, követelések és a pénzeszközök biztonsági pénzkészlet hányada. (Pupos, 2011.).

Az időbeliség elvének egyik aspektusát tehát a tőkeként funkcionáló vagyonelemek forrásainak biztosítása jelenti. A hosszú távú pénzügyi stabilitás érdekében az időbeliség követelményének eleget téve, a termelésben éven túl, illetve állandó jelleggel lekötött eszközállományhoz csak saját tőkét, vagy hosszú lejáratú idegen forrásokat kell rendelni. E forrásokat a saját forrás (mérleg szerinti eredmény) vagy hosszú lejáratú források (hitelek, értékpapírok, vissza nem térítendő támogatások stb.) jelentik. Ebből következik, hogy a hosszú lejáratú idegen források a saját tőkét előlegezik meg, ezért visszafizetésük forrása is csak a mérleg szerinti eredmény lehet.

A időbeliség elvének másik aspektusa az idényszerűen jelentkező forgóeszközök forrásigényének biztosítása. Mivel a termelés – gazdasági vetületét tekintve - nem egyéb, mint a forgóeszközök körforgása, az idényszerűen jelentkező forgóeszközök – más megfogalmazásban a folyamatos termelés költségei – a forgótőkén felül jelentkező forgóeszközök állományértékét jelentik. E forgóeszközök a termelési folyamat végén – jövedelmező gazdálkodás esetén – az árbevételben megtérülnek. A folyamatos működés saját forrása tehát az árbevétel. Árbevétel hiányában rövid lejáratú idegen forrásokkal történik a finanszírozásuk. E források a rövid lejáratú hitelek és a tartós passzívák. A tartós passzívák a folyamatos termeléstől elválaszthatatlanok, állandó jelleggel képződnek, mint például a szállítóállomány, a költségként elszámolt, de pénzügyileg nem realizált tételek, például a levont SZJA előleg, TB járulék stb. A rövid lejáratú hitelek tehát az árbevételt előlegezik meg, és visszafizetésük is árbevételből történik.

Összegezve az elmondottakat megállapítható, hogy a finanszírozási stratégia alakításának eszközrendszerét a saját források, a vállalat kereskedelmi-hitelezési politikája, a pénz- és tőkepiacon életre hívott pénzügyi instrumentumok, valamint az egyéb kapcsolatokból származó források jelentik.

A vázolt összefüggések teremtik meg tehát azt az elméleti hátteret, amelynek ismerete szükséges ahhoz, hogy a pénzügyi menedzsment szakmailag megalapozott döntéseket hozzon és a WACC mutató értéke kedvező legyen. E mutató alakulása viszont attól függ, hogy hogyan alakul a vállalat tőkeszerkezete. A tőkeszerkezet a vállalat lejárat nélküli (saját tőke) forrásának és a hosszú lejáratú kötelezettségeinek arányát tükrözi. A tőkeszerkezet összetételét tehát a hosszú távú finanszírozási döntések alakítják.

A pénzügyi szerkezet fogalmán a vállalat forrásszerkezetét értjük, nevezetesen a saját tőke, a hosszú- és rövid lejáratú kötelezettségek arányát.

Amikor döntés születik a stratégiai akcióikat illetően, a hozott döntés, hatással lesz, változást okoz a vállalat eszközeiben, forrásaiban, vagy mindkettőben.

A reálfolyamatokhoz kapcsolódó döntések a befektetési döntések. A befektetési döntések a vállalat vagyonának nagyságára és összetételére vannak hatással. E döntéseknél a vállalat pénzügyi stabilitása szempontjából nagy jelentőséggel bír annak meghatározása, hogy milyen élettartamú eszközökbe, mikor, milyen nagyságrendben fektessünk be pénzeszközöket? A befektetési döntések – a már működő vállalatok esetében - hosszú távra szólnak, a beruházásokhoz, fejlesztésekhez kapcsolódnak. Ha e döntésünk pénzügyi szempontból is jónak ígérkezik, újabb döntési problémával találjuk magunkat szembe, nevezetesen, honnan

és milyen formában biztosítsuk a forrásigényt, azaz, hogyan finanszírozzunk? Meg kell tehát hozni a finanszírozási döntésünket is.

A rövidtávra szóló befektetési döntések a forgóeszközökre vonatkoznak. A kapcsolódó finanszírozási döntések a rövid lejáratú kötelezettségek állományára vannak hatással. Ezen pénzügyi döntések legfontosabb alapkérdései, mennyit fektessünk be forgóeszközökbe, milyen legyen a forgóeszközök struktúrája. A finanszírozási döntések szempontjából vizsgálva ezen eszközök csoportját, azokat a kérdéseket kell megválaszolni, hogy a forgóeszközök mekkora hányadát finanszírozzuk hosszú lejáratú, és lejárat nélküli, úgynevezett tartós forrásokkal, valamint milyen legyen a rövid lejáratú kötelezettségek aránya és struktúrája?

A fentiekben megfogalmazott elvek együttes gyakorlati alkalmazása nem könnyű feladat.

Adott esetben csak az érvényesítésükre való törekvés és figyelembevételük lehetősége áll fenn. Előfordulhat például, hogy a pénzügyi szempontból "legjobb" megoldást jelentő forrás igénybevételéről is lemond(hat) a vállalat, hogy függetlenségét megőrizze.

Egy vállalat vagyona - ha a vállalat jövedelmezően gazdálkodik, és adózott eredményét a vállalatba visszaforgatja - a gyakorlatban az idő függvényében növekvő tendenciát mutat.

Ezzel összhangban változik forrásszükséglete és annak struktúrája is. A pénzügyi egyensúlyi helyzetnek a minősítésére alkalmas mutatószám a forgótőke fedezettsége mutató (FTF), amely az alábbi összefüggés alapján számszerűsíthető és értelmezhető:

FTF = FT NFT

ahol

NFT = Nettó forgótőke FT= Forgótőke

A nettó forgótőke számszerűsítése a vagyonmérleg adatai alapján (Lásd: 5.1. ábra) az alábbi összefüggések alapján történhet:

Nettó forgótőke = (FE + AIE) – (RLK +PIE) vagy

Nettó forgótőke = (HLK +ST)-BE ahol

FE: Forgóeszközök RLK: Rövid lejáratú kötelezettségek AIE: Aktív időbeli elhatárolások PIE: Passzív időbeli elhatárolások HLK: Hosszú lejáratú kötelezettségek ST: Saját tőke

BE: Befektetett eszközök

Az FTF mutató tartalmi összefüggései alapján egyértelműen értelmezhető a vállalat finanszírozási stratégiája. A tartalmi összefüggés alapján belátható, hogy

 ha az FTF=1, a finanszírozási stratégia szolid, azaz maradéktalanul érvényesül az időbeliség elve,

 ha az FTF>1, akkor a finanszírozási stratégia konzervatív, és

 ha az FTF<1, akkor a vállalat finanszírozási stratégiája agresszív.

A szolid finanszírozási stratégia az ideális elméleti modell, mert FTF=1, tehát maradéktalanul érvényesül az időbeliség elve.

Az agresszív finanszírozási stratégia esetében az FTF<1, tehát a forgótőke állománynak csak bizonyos hányadát finanszírozzuk rövid lejáratú forrásokkal. Ez a stratégia - a vállalatnak a környezettel való szoros kapcsolata miatt - hazardírozó jellegűnek minősíthető. A partneri kapcsolatokban bekövetkezett változások ugyanis - pl. kamatlábak változása, fizetési fegyelem lazulása stb. - a kötelezettségek teljesítését illetően likviditási problémákat okozhatnak a vállalat számára, mivel a rövid lejáratú források tartósan lekötött eszközállományt is finanszíroznak. Törlesztésükhöz a lekötött tőkét fel kell szabadítani, ami csak értékesítés útján lehetséges. Ez pedig a folyamatos működésben okozhat zavarokat, mivel a folyamatos termelés feltételei sérülnek, illetve hiányozni fognak.

A konzervatív finanszírozási stratégia lényege, hogy az idényszerűen jelentkező forgóeszköz állomány egy részéhez is saját tőkét, vagy hosszú lejáratú forrásokat rendelünk, tehát az FTF>1. Ez a megoldás pénzügyi szempontból nem tekinthető racionális megoldásnak még akkor sem, ha a vállalat számára ez a környezettől való függőséget illetően lényegesen kisebb kockázattal jár. A tartós, szabad saját források bevonása az idényszerűen jelentkező forgóeszközök állományának finanszírozásába ugyanis - elméleti szempontból minősítve ezt - kisebb hozamot eredményez, a lehetőségként adódó tartós befektetésekkel szemben.