A devizastandard rendszer (1971‐től napjainkig)

1971 augusztusa óta a nemzetközi pénzügyi rendszer belső érték nélküli pénzekből épül fel, az arany  demonetizálódása ebben az értelemben három és fél évtizeddel ezelőtt befejeződött. (Igaz ugyan,  hogy a nemzeti bankok jelenlegi is rendelkeznek aranytartalékkal, azonban ezt pusztán kincsképző  funkciója miatt tartják, az aranytól való teljes, valódi elszakadásról akkor beszélhetnénk, ha az  aranykészletet piaci feltételekkel értékesítenék.) A Bretton Woods‐i rendszer rögzített (pontosabban  kiigazítható rögzítéses) rendszere után teret nyertek a lebegő árfolyamrendszerek, ahol az egyes  devizákat nem kötik egymáshoz, az egyes fizetőeszközök nemzetközi értékét a devizapiacon kialakuló  kereslet és kínálat határozza meg. 

A lebegő rendszerek favorizálása azonban nem csak a korábbi rögzített rendszer problémáinak  felerősödése miatt következett be. Már jóval az aranypool működésének második, problémás  szakasza, 1966 előtt is léteztek olyan nézetek, amelyek a lebegő árfolyamokat javasolták, az ötvenes  és a hatvanas évek során egyre több politikus és közgazdász kezdte sokkal kedvezőbb színben látni a  rugalmas árfolyamok lehetőségét 

Ilyen volt többek között a Nixon mellett tanácsadóként is tevékenykedő Milton Friedman. Friedman  1962‐ben  megjelent  művében  már  a  valutaárfolyamok  rugalmas  rendszere  mellett  érvelt.  A  problémákra liberális, a piac szabad működését szem előtt tartó megoldásokat kínált. 

Ezek a következők voltak: 

- az USA adja fel az arany beváltását,  - az arany ára a piacon alakuljon ki, 

- a  25%‐os  aranyfedezettségi  előírást  meg  kell  szüntetni  a  belföldi  pénzmennyiségre  vonatkozóan, 

- a kormány adja el aranytartalékait (öt év alatt, szabadpiaci aukciókon),  - a devizaárfolyamok alakítását a piacra kell bízni, 

- az USA adja fel az IMF‐ben a rögzített dollárparitás vállalását, 

- az USA ne vállalja más országok valutáinak rögzített árfolyamon való megvásárlását, vagy  eladását. 

Friedman javaslatainak egy része 10 évvel később, a hetvenes évek elején meg is valósult: megszűnt a  rögzített  aranyár,  az  USA  nem  vállalta  tovább  a  dollár  aranyra  történő  átváltását,  a  devizaárfolyamokat is a piac alakította. Az aranytartalékok azonban maradtak. 

Az 1970‐es évek elejétől tehát (a fejlett országok viszonylatában legalábbis) kialakult a ma is  érvényben lévő rend: a vezető valuták egymáshoz képest lebegő árfolyamrendszerben szerepelnek,  értéküket a piac határozza meg. 

A liberalizmus jegyében fogant nemzetközi együttműködést azonban felváltotta a protekcionizmus, a  nemzetközi  szervezetek  pedig  egyre  inkább  a  politikai  érdekek  alapján  működtek.  Ez  pedig  erőteljesen  hozzájárult  az  évtized  válságainak  kialakulásához,  elhúzódásához.  Az  OPEC  kínálatcsökkentő lépései után a megugró olajárak hatására a közel‐keleti országok nagy jövedelemre  tettek szert, amelyet aztán a nyugati bankoknál fektette be. Ezek aztán kihelyezési kényszerükből  adódóan egyre lazább feltételekkel folyósítottak hiteleket (jellemzően az iparosodó országoknak). Ez  abból  is  adódott,  hogy  az  olaj‐országok  számára  az  OECD  nem  tette  lehetővé,  hogy  termelőeszközöket vásároljanak a nyugati országokban, s így, bár a Közel‐Kelet pénzügyi ereje  nyilvánvaló volt, azt nem tudta ipari hatalommá alakítani. 

S a hetvenes évek olajsokkjaival együtt megjelent az árfolyamok nagyméretű ingadozása is. Az előző  évtizedek rögzített rendszerének feladása után nyilván senki sem számított arra, hogy az árfolyamok  továbbra  is  teljesen  kiszámíthatóak  maradnak,  ugyanakkor  a  ténylegesen  megfigyelhető  árfolyammozgások mértéke szinte mindenki számára meglepetést okozott. 

Pontosan ezek, a két világháború között már tapasztalt árfolyammozgások voltak azok, amelyeket  szerettek volna elkerülni a Bretton Woods‐i rendszer megtervezői, azonban a lebegő árfolyamok  rendszerében az 1970‐es évektől kezdődően ezek ismét erőteljesen jelentkeztek. Az árfolyam‐

ingadozások egy részére magyarázatot ad a nemzeti inflációs ráták közötti eltérés, a megfigyelt  ingadozás azonban ennél jóval magasabb volt. 

Az 1970‐es években a jelentős árfolyammozgások ellenére sem csökkentek lényegesen a külső  egyensúlytalanságok. Ha pedig az árfolyammozgás nem képes betölteni ebből a szempontból az  automatikus stabilizátor szerepét, akkor megjelenése nem kívánatos. Így aztán az 1980‐as évek  közepén aláírt Plaza egyezményt és Louvre egyezményt pontosan azzal a céllal kötötték meg, hogy az  aláírók  összehangolt  magatartásával  korlátot  szabjanak  a  nemkívánatos  árfolyammozgásoknak. 

Ekkorra az USA már jelentős ikerdeficitet halmozott fel: az erős dollár és a magas kamatlábak  nagymértékű  költségvetési  hiánnyal  és  folyó  fizetési  mérleg  hiánnyal  párosult.  A  dollár  leértékelődése az exportlehetőségek javulásán (valamint az import profitabilitásának romlásán)  keresztül segíthette volna a külső egyensúly helyreállítását. 

50. ábra: A német márka (DEM), a japán jen (JPY), az angol font (GBP) és az ecu árfolyamának változása az USD‐vel  szemben 1971 és 1990 között (1971=100%) 

  Forrás: IFS, 158..AF.ZF..., 134..AF.ZF..., 112..AF.ZF... adatsorok (JPY, GBP, DEM), Eurostat (ecu) 

1985. szeptember 22‐én a New York‐i Plaza Hotelben írták alá a G5 pénzügyminiszterei és központi  bankjainak vezetői a helyszínről elnevezett Plaza Egyezményt. (A G5 tagjai: Franciaország, Egyesült  Államok, Egyesült Királyság, Japán, Németország.) Az egyezmény nem csak az árfolyamok kívánatos  változtatásával foglalkozott, számos egyéb kérdést is tárgyalt, sőt terjedelmének meglehetősen  csekély része volt az, amelyik a dolgozat szempontjából fontos árfolyam‐korrekciókra vonatkozott. A  megállapodás  10.  pontjában  megfogalmazódik,  hogy  a  nagyméretű  külső  egyensúlytalanságok  jelentős problémákat okozhatnak, s az USA folyó fizetési mérlegének jelentős hiányát, valamint a  dollár felülértékeltségét külön nevesítik is. Ezen kívül a japán valamint a német folyó fizetési mérleg  növekvő többletét is megemlíti a szöveg. A külső egyensúlytalanságot az egyezmény destabilizálónak  nevezi, majd a 18. pontban kijelenti, hogy a devizaárfolyamoknak nagyobb szerepet kellene kapniuk a  külső egyensúlytalanságok kiigazításában. Az egyezmény szerint az akkori árfolyamok nem tükrözték  megfelelően a fundamentumokat. Ennek helyreállításához pedig szükség van a dollár leértékelésére,  ami a többi deviza felértékelését jelenti, s ki is jelentik, hogy hajlandók ebben együttműködni. 

Az egyezmény aláírása után a dollár valóban jelentősen gyengül (lásd 50. ábra), ami jelentősen  javította az amerikai termékek versenyképességét a külső piacokon, illetve érezhetően rontotta a G5  további országainak Amerikával szembeni versenyképességét. A dollár gyengülésének mértéke már  aggályokat váltott ki főleg a gazdasági problémákat tapasztaló Japánban, s így két évvel a Plaza  Egyezmény aláírása után az akkori megállapodással elindított árfolyam‐tendencia megállítására  tettek kísérletet. Az 1987. február 22‐én, Párizsban aláírt Louvre Egyezmény az aláíró országok 

20%

40%

60%

80%

100%

120%

140%

160%

180%

200%

1971 1972 1973 1974 1975 1976 1977 1978 1979 1980 1981 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990

JPY DEM GBP ecu

Plaza-egyezmény

Louvre-egyezmény

(Franciaország,  Egyesült  Államok,  Egyesült  Királyság,  Japán,  Kanada,  Németország)  gazdasági  helyzetének értékelése után kitér a kívánatos fejleményekre is: az egyezmény utolsó, 10. pontja  megállapítja, hogy a Plaza Egyezmény aláírása után tapasztalt nagyméretű árfolyam‐módosulások  jelentősen hozzásegítik az aláírókat a külső egyensúlytalanságok felszámolásához. Értékelésük szerint  az 1987‐re kialakult árfolyamok nagyjából megfelelnek a fennálló gazdasági fundamentumoknak, a  további jelentős árfolyammozgások azonban már veszélyeztetnék a növekedési kilátásokat. Végül  megfogalmazták, hogy együttműködnek az árfolyamok aktuális szintjének stabilizálásáért. (Louvre  Egyezmény, 1987) 

Azt látjuk tehát, hogy a Bretton Woods‐i rendszer összeomlása után kialakuló új rendben a szereplők  megpróbálták a piac által kialakított árfolyamokat irányítani, de az 1985‐ös beavatkozás után 1987‐

ben újból kénytelenek voltak befolyásolni az árfolyamokat, mert a megfogalmazott céloknál nagyobb  árfolyammozgások alakultak ki. Megállapíthatjuk tehát, hogy az 1980‐as években a világgazdaság  meghatározó szereplői továbbra is a kiszámítható árfolyamokat célozták meg, s bár eszközként a  valutakígyó már nem állt rendelkezésre, közös beavatkozással próbálták meg elérni a számukra  megfelelőnek tartott átváltási arányokat. Az árfolyam azonban túllendült, ami újabb beavatkozáshoz  vezetett. Hasonlóra látunk majd példát két évtizeddel később is: a 2000‐es évek első évtizedében  először a dollár túlértékeltsége, majd az évtized második felében a rendkívül alulértékelt dollár volt a  figyelem középpontjában. A két helyzet között természetesen számos különbség is felfedezhető. Az  1980‐as  években ugyanis a  vezető  hatalmak  (G5, G6)  egyezményben rögzítették  a szükséges  árfolyam‐korrekciókat (legalábbis azok irányát), a 2000‐es években azonban ezt nem tapasztalhattuk. 

Hasonlóság ugyanakkor, hogy mindkét időszakban egy távol‐keleti országgal szemben definiálta  devizájának felülértékeltségét az USA, s míg ez a nyolcvanas években Japán volt, húsz évvel később  Kína vált a viszonyítási ponttá. 

Az árfolyamok szabad, piaci alakulásából adódó kiszámíthatatlanság (tartós alul, vagy felülértékeltség  lehetősége) számos folyamatot indított el. A jelenség érezhető méretűvé válása egyrészt növelte az  árfolyamelméletek súlyát, másrészt új lendületet adott az egyensúlyi árfolyamok meghatározására  képes elméleti kutatásoknak. Ezekről részletesebben a dolgozat későbbi részében esik majd szó. Az  elméleti vizsgálatokon kívül a döntéshozók is megmozdultak, s több kísérlet is történt a piaci  árfolyamok helyett nemzetközi egyezményen alapuló, konszenzusos árfolyamok megállapítására és  megtartására.