Árfolyamrendszerek Bretton Woods előtt

Az alkalmazott árfolyamrendszerek bemutatását 1880‐tól, a klasszikus aranystandard kezdetétől  indítom.  Részletesen  a II.  világháborútól  kezdődően foglalkozom  az  eseményekkel,  a  korábbi  rendszerek bemutatása csak vázlatosan történik meg. 

Ez tudatos választás, ugyanis – mint később látni fogjuk – a jelenlegi nemzetközi pénzügyi rendszert  sokan a Bretton Woods‐i rendszer mai változatának tekintik, s emiatt szükségessé válik az 1944‐től  1971‐ig (illetve egyes írások szerint 1973‐ig) terjedő  időszak alapos bemutatása. Kulcskérdés a  rendszert működtetők magatartásának feltérképezése is, hiszen – akár elfogadjuk, akár nem a mai és 

a Bretton Woods‐i rendszer közötti párhuzam érvényességét – érdekes és értékes következtetések  vonhatók le belőle a mai nemzetközi pénzügyi rendszerre vonatkozóan. 

A következő részben leírtak vizuális szemléltetésére szolgál a 48. ábra, így a szövegben foglaltak az  ábra alapján jól követhetővé válnak. 

Az aranyra épülő monetáris rendszert 1819‐hez köthetjük (ekkor fogadta el törvényi formában a brit  parlament a forgalomban lévő bankjegyek aranyra való visszaválthatóságát,  amelyet korábban  feladott a napóleoni háború idején). Azonban leginkább mégis 1879‐et szokás a korszak kezdeteként  emlegetni, amikor az USA is csatlakozott az aranystandardhoz. 

Az aranystandard idején a rögzített (az aranyparitáshoz kötött) és lebegő (vagyis az aranyalaptól való  elszakadást alkalmazó) rendszerek között választhattak a jegybankok. A gyakorlat meglehetősen  egyöntetű volt: a fejlett országok – jellemzően – az aranyhoz kötötték devizájuk értékét. Az aranyalap  feladása csak rendkívüli körülmények, így például gazdasági válságok, vagy háborúk idején volt  elfogadható. A rendkívüli helyzet megszűntével ugyanakkor kvázi elvárás volt, hogy az adott ország  devizáját  visszahelyezzék  az  aranyalapra. Az uralkodó  nézet  szerint  ugyanis  az aranystandard  alkalmazása egyet jelentett a stabil pénzzel, a kiszámítható pénzpolitika pedig stabil árszintet és  kiegyensúlyozott költségvetést eredményezett. 

Az aranystandard idején az országok saját valutájuk értékét az aranyhoz kötötték, s a nemzeti  valutákat ezen a rögzített paritáson szabadon lehetett aranyra váltani. A rendszer egyértelmű  szabályozást  jelentett  az  ország  pénzkínálatára  vonatkozóan.  Az  arany  kitermelésének  az  aranykészletekhez viszonyított csekély aránya a készletek lassú növekedését jelentette, s mivel a  hatóságok garantálták a pénzhelyettesítők korlátlan átváltását aranyra, a rendszer egyértelműen  meghatározta azt is, hogy a pénzkínálat (s így az árszínvonal) is csak lassan emelkedhet. 

Természetesen ezen a rendszeren belül is voltak eltérő nézetek, elég ha például a currency és a  banking iskola közötti vitára gondolunk. A currency iskola szerint a jegybankok a bankjegyforgalmat  (bankjegykibocsátást) tetszés szerint szabályozhatják, s ezzel az arany exportját és importját is  képesek szabályozni. Nézetük szerint a bankjegy kizárólag az arany helyett forog, így 100%‐os  aranyfedezetet  tartanak  szükségesnek.  Ezzel  szemben  a  banking  iskola  nézete  szerint  a  bankjegykibocsátást  nem  lehet  tetszés  szerint  változtatni  (azt  a  forgalom  pénzigényének  kell  meghatároznia), s az arany behozatala és kivitele nem kell, hogy tükröződjön a forgalomban lévő  bankjegyek  mennyiségében.  1844‐től,  a  Peel‐törvény  nyomán  a  currency  elmélet  nézetei  érvényesültek inkább, hosszabb távon azonban egyértelműen a banking iskola győzedelmeskedett. 

48. ábra: Árfolyamrendszerek a 20. században 

Forrás: Bordo [2003] alapján saját szerkesztés   

Ennek oka többek között az előző két bekezdés együttes következtetése volt: az aranykészlet  növekedési üteme (a kitermelésből adódó korlátok miatt) lassú volt, a pénzhelyettesítők mennyisége  ennél nagyobb mértékben növekedett. Az aranyalaptól ezért egyre inkább elvált a pénzmennyiség,  azonban a pénzhelyettesítők még mindig beválthatók voltak aranyra. S ezt minden egyes állam a  saját maga által meghatározott aranyláb alapján vállalta. 

Ezért az aranystandard nem csak (a monetáris irányítás számára könnyen követhető szabályokat  megfogalmazó) nemzeti rendszerként működött, hanem nemzetközi aspektusa is volt. Mivel az  országok egyenként rögzítették valutájukat, ebből következően rögzítetté váltak az egyes nemzeti  pénzek közötti átváltási árfolyamok is. Ezt hívjuk paritásos árfolyamnak. 

Az árfolyamok rögzítettsége miatt az aranystandard idején az egyes országok árszínvonalai is együtt  mozogtak. Ez az együttmozgás pedig a fizetési mérlegeken keresztül valósult meg. Továbbá mind a  monetáris, mind a reálgazdasági sokkok az arany és a tőke nemzetközi áramlásán keresztül oldódtak  meg, így egy ország pénzmennyiségét módosító belső sokk más országok belső  pénzkínálatát,  árszínvonalát, reáljövedelmét is megváltoztatta. 

A  mesterségesen  magasan  tartott  árfolyam,  valamint  a  deviza  árfolyamának  lebegtetése  (az  aranyalaptól  való  elszakadás)  ekkoriban egyértelmű  szakítást jelentett  a  fiskális  és  monetáris  stabilitással. Az ilyen gyakorlatot használó országokra (mint például az Osztrák‐Magyar Monarchia,  vagy Spanyolország) rosszallóan néztek az aranyalap „klasszikus” vitelének képviselői. 

Némi mozgástere egyébként az aranystandard rendszerben is volt a monetáris irányításnak, az alsó  és a felső aranypont között ugyanis – ugyan csekély mértékben, de – mozoghatott a paritásos  árfolyam körül a deviza nemzetközi fizetőértéke. Így például az alacsonyabb kamatláb választásával 

1879 1914 1929-1933

1944

1971-1973 1979 1990 1999

Bretton-Woods

Pre-konvertiblis szakasz konvertiblis szakasz

Rögzített rendszer, kulcskérdés: a paritás keresése

A Bretton Woods-i rendszer szétesése, lebegő rendszerek (újbóli) megjelenése

Periféria

Rögzítés (GMU)

Gyakoriak a lebegő rendszerek

Rögzített rendszerek előretörése (árfolyam-alapú stabilizációra alapozva, vagy alulértékelt devizára alapozott, exportvezérelt

növekedés és jelentős tartalékképzés) 1958

expanzív monetáris politikát folytathatott a jegybank, hogy szükség esetén a csökkenő kibocsátást  próbálja ellentételezni. Így akár egy árfolyamsávként is tekinthetünk a rendszerre (Bordo, [2003]). 

Az első világháború idején az aranystandard rendszer felborult, a hadban álló felek (mint háborúk  idején korábban is oly sokszor) inflációval próbálták finanszírozni adósságaikat. A háború lezárta után  történt ugyan próbálkozás az aranyalapra való visszatéréshez (az USA például 1919‐ben, Anglia 1925‐

ben tért vissza az aranyalapra (Szentes [1999]), ez azonban rövid életűnek bizonyult. Ezt az időszakot  szokás arany‐deviza standardnak nevezni. Ebben az időszakban az országok dollárt, fontot, vagy  aranyat  használtak  tartalékképzésre,  kivéve  az  Amerikai  Egyesült  Államokat  és  az  Egyesült  Királyságot, amelyek kizárólag arany formájában tartották tartalékaikat. A rendszer 1931‐ben vált  fenntarthatatlanná, amikor az Egyesült Királyság a jelentős arany‐ és tőkekiáramlással szembesülve  feladta az aranyalapot. 1933‐ban az USA‐ban is fordulat következett be, április 5‐én Roosevelt  államosította a  magánszemélyek birtokában lévő aranyat  és  hatályon  kívül helyezte azokat  a  szerződéseket, amelyekben a fizetési feltételeket aranyban rögzítették. 

Mindez azt jelentette, hogy a két világháború közötti időszak a lebegő árfolyamok rendszereként  aposztrofálható.  A  lebegő  árfolyamok  alkalmazása  során  a  világháborúk  közötti  időszakban  megjelentek a rendszereket destabilizáló spekulációk is, valamint az árfolyamot a döntéshozók  versenyképességi előnyök biztosítására is használták.