II. A KUTATÁS ELMÉLETI HÁTTERE ÉS MÓDSZERTANA
3. Szőlő-bor piaci befektetések
3.3 A Borászati koncentráció jellemzése
Couderc et al (2003) véleménye szerint a termelői piac koncentrációjának vizsgálata csak a nemzeti ágazati kutatásokból jellemezhető. A piaci koncentráció foka országonként eltérő képet mutat.
Franciaországban a piacot alapvetően az a körül belül 870 szövetkezet határozza meg, melyek a francia termelés közel 45%-át teszik ki. E vállalatok jelentős bormennyiség előállítását és forgalmazását koncentrálják, egyes pinceszövetkezetek éves termelése eléri a 1,5 millió hektolitert.
(Brazsil, 2009)
Miként azt az előző részben bemutattam, a bortermelés nagyarányú koncentrációja az újvilági bortermelő országokra jellemző. A 4. számú táblázat adatai is ezt az eltérést támasztják alá: míg bolygónk déli féltekéjén egy adott ország bortermelését kevés számú borászati cég uralja, melyek nemzetközi szinten is meghatározóak, befektetői csoportok tulajdonában vannak, addig a tradicionális borhatalmaknál (pl.: EU) több szövetkezeti tulajdonban lévő borászat is megtalálható a legnagyobbak között. Utóbbi országokban a befektetők alapvetően a pezsgőiparban érdekeltek, mely tőkeerős vállalatok számos esetben befektetőként jelennek meg a világ más borvidékein.
A 4. táblázat adatai szerint az újvilági bortermelő országokban – Argentína kivételével – négy-öt vállalkozás keretein belül összpontosul egy adott ország termelésének több mint 50%-a. Ezzel szemben a hagyományos bortermelő országokban a legjelentősebb tíz vállalkozás részaránya sem haladja meg együttesen a nettó árbevétel egynegyedét.
4. Táblázat A bortermelés koncentrációja néhány országban
Ország Vezető vállalkozások
száma
Termelési arány
Legjelentősebb vállalkozások megnevezése
Új-Zéland 4 vállalkozás 85% Montana Wines Ltd, Nobilo Vintners Ltd, Villa Maria Estate Ltd, Corbans Dél-Afrikai
Köztársaság
2 vállalkozás 80% Distell Group Limited, KWV
Ausztrália 4 vállalkozás 60% Southcorp, Foster’s/Beringer Blass, BRL Hardy, Orlando Wyndham,
Argentína 10 vállalkozás 50% Tittarelli, Bodegas y Vinedos Etchart, Bodegas Chandon, Bodegas Norton stb.
USA 4 vállalkozás 50% E&J Gallo, Constellation Brands, The Wine Group, Robert Mondavi Corp. stb.
Chile 5 vállalkozás 25% Concha y Toro, Vina San Pedro, Vina Santa Rita stb.
Franciaország 10 vállalkozás 25% LVMH, Castel, Val d’orbieu, Baron Philippe de Rotschild, Pernot Ricard, stb.
Spanyolország 5 vállalkozás 15% Freixenet, Codoniu, Bodegas y Bebidas stb.
Németország 4 vállalkozás 12% Oetker, Schloss Wachenheim, stb.
Forrás: Word Wine Data in: Coelho – Rastoin (2004)
Megjegyzendő, hogy ez utóbbi kijelentést kellő körültekintéssel kell kezelni, hiszen a piaci részesedés mellett mindig figyelembe kell venni a piac nagyságát is. Jóllehet, hogy pl. Új-Zélandon négy vállalkozás adja a termelés 85%-át, de a szigetország éves átlagos termelése nem haladja meg a 1,5 millió hektolitert. Ezzel szemben Franciaország átlagos, éves 56 millió hektoliteres termelésének egynegyedét tíz vállalkozás állítja elő! Tehát a termelés koncentrációja abszolút értékben az öreg kontinensen sem elhanyagolható.
A beszédes, országos statisztikák mellett fontos megvizsgálni a vállalatcsoportokat összesítő globális listákat, amelyet az 5. táblázat mutat be: több borászati szempontból meghatározó vállalkozás az élelmiszeripar, és azon belül is a szesz- és üdítőipar egyéb területén is fontos gazdasági szereplőnek számít (pl.: Oetker, Pernod Ricard).
5. Táblázat A világ negyven legnagyobb borászati vállalkozása nettó
11 Freixenet Spanyolország 1861 magántulajdon 523 523 0,9% Franciaország,
Ltd Közt.
31 Codorniu Spanyolország 1551 magántulajdon 256 252 0,4% USA, Argentína
32 Bronco Wine Co.
USA 1973 magántulajdon 250 250 0,4%
33 Arco Bodegas Unidas
Spanyolország 1877 magántulajdon 248 248 0,4% Argentína
34 Marie Bizard &
Franciao. 1933 magántulajdon 230 230 0,4% Olaszország,
Portugália,
Forrás: Word Wine Data in: Coelho – Rastoin (2004)
Megállapítható továbbá, hogy az agrár-élelmiszeripar egyéb ágazataival szemben, a külső tőkeforrásból származó borászati befektetések esetében alacsony a tőzsdére bevezetett vállalatok száma, ugyanakkor magasnak tekinthető a családi tulajdonban, illetve családi vezetés alatt álló vállalkozások (pl.: Oetker, Freixenet) aránya.
Miként azt korábban kifejtettem, a múlt század kilencvenes éveinek végére általánossá válik a befektetők jelenléte a szőlő-bor ágazatban: a speciális borászati pénzügyi befektetők mellett befektetési alapok jelennek meg. Befektetéseiket magyarázhatja az ágazat jövedelemtermelő képessége, illetve az a hipotézis, hogy a befektetők nem találtak más, kellően fejlődőképes befektetést.
A külső tőkeforrásból származó befektetések számának növekedését elősegítették többek között a világ tőkepiacaira és árukereskedelmére vonatkozó liberalizációs folyamatok, ide értve a kelet-európai rendszerváltozásokat is. Erősítette ezt a folyamatot az 1980-as évek elejétől az 1990-es évek végéig
tartó bortermelési és borfogyasztási expanzió: az újvilági országok jelentősen növelték szőlőterületeik nagyságát.
A vállalatalapítás mellett, a borászati befektetések esetében is megfigyelhető a külföldi működő tőkebefektetések esetében bemutatott tőkepiaci mozgások: egyesülések, fúziók, akvizíciók révén a vállalati koncentráció tovább fokozódik. Ennek a folyamatnak az előfutára volt, amikor 1983-ban a Kanadai Seagram csoport felvásárolta a Coca-Cola Company Wine Spectrum divízióját.
Coelho és Rastoin (2006) az 1980-2005 közötti periódus időszakában 1265 fúziót és akvizíciót (M&A) regisztráltak a bor ágazatban. Évenkénti megbontásban vizsgálva azokat a szerzőpár megállapítja, hogy 2003-ban 110 ilyen jellegű tranzakciót regisztráltak, míg a kilencvenes évek elején ezek száma nem haladta meg átlagosan a negyvenet évente. A vállalati növekedés eme formája a magas fejlődési potenciállal rendelkező piacok esetében jellemző, holott a fejlődésnek ezt az extern módját a szakirodalom sok veszéllyel járó növekedési formának tekinti (pl.: vállalat integrációjának sikere).
Hannin et al. (2010) vizsgálata szerint az első két évtizedében (1980-1999), a fejlődés extern módját elsősorban a borpiac dinamikus fejlődése motiválta. A fúziókból és akvizíciókból az újvilági bortermelő országok éppúgy részesültek, mint a hagyományos bortermelő országok, jóllehet ezek száma legnagyobb arányban az öreg kontinensen emelkedett. E tőkeműveletek területi megoszlását tekintve első helyen a tradicionális borhatalmak állnak (Franciaország, Spanyolország, Németország), majd Észak-Amerika (USA, Mexikó) és Óceánia bortermelő országai következnek.
A szőlő-bor ágazatba történő befektetéseket Coelho-Rastoin (2006) négy okkal magyarázza.
Csoportosításukban felhívják arra is a figyelmet, hogy az alábbi motivációs tényezők sosem önállóan, hanem együttesen, de különböző súllyal jelennek meg egy befektetési döntés meghozatalakor.
Alapanyag (szőlő) biztosítása tekintetében a befektetők két különböző stratégiát követnek:
o a szőlőtermesztés kiszervezése, és a szőlő, illetve bor felvásárlása és a bor saját márkanév alatt történő forgalmazása.
Ezt a stratégiát követi elsősorban az Ernest & Julio Gallo csoport, mely a Compagnie Rhônadienne cégcsoporttal kötött együttműködés alapján értékesít Côtes du Rhône OEM borokat „Pont d’Avignon” márkanév alatt, vagy dél-franciaországi vörösbort „Red Bicyclette” márkanéven az Egyesült Államok piacán.
E borok előállítását a partner pincészetek végzik, a E&J Gallo csoport „csak” a kiszerelésre, és a marketingre összpontosít.
o a szőlőtermesztés integrálása különösen fontos az OEM termékeket előállító borvidékeken, hiszen e stratégia jelentős kezdeti befektetési összeget igényel, ugyanakkor a befektetők a minőségi bortermelés alapjának tekintik. A befektetési vállalkozások többségében a szőlőhöz és ezáltal a termőföldhöz való szabad hozzáférés egy alapvető feltételként jelenik meg.
Champagne borvidéken működő Taittinger és Lanson International pincészetek példáján keresztül bemutatva ennek a stratégiának a jelentőségét kizárólag akkor lehet megérteni, ha ismert az a tény, hogy Champagne-ban a szőlőpiacon több évtizede keresleti piac jellemző. Jóllehet a Lanson International csoport marketing kampányainak eredményeként számos vevői megkeresése volt, de nem rendelkezett kellő alapanyaggal az igények kielégítésére. Ugyanezen időszak alatt a Taittinger a szőlőterületek vásárlására összpontosított, melynek eredményeként termelésének 60%-át saját forrásból tudta biztosítani, és ki tudta elégíteni a Lanson Internationaltól
„elküldött” vásárlók igényeit.
A saját termőterületre alapozott termelés elsősorban a külső tőkebefektetők alapigényeként jelenik meg. Ezt a stratégiát követi következetesen borászati befektetései során a Crédit Agricole francia mezőgazdasági bank.
Terjeszkedési lehetőség a mérethatékonyság biztosítása szempontjából meghatározó a borászati vállalkozásoknál: olyan nagyságot kívánnak a befektetők elérni, mely lehetővé teszi, hogy hatékonyan tudjanak tárgyalni a felvevő piac multi- és transznacionális élelmiszer-felvásárló központjaival. A nagy élelmiszerláncoknak (pl.: Wal-Mart, Tesco, Metro) való beszállítás szükségességét magyarázza, hogy mára ez az értékesítési lánc megkerülhetetlen a borpiacon.
A mérethatékonyság fontosságát emeli ki Hannin et al. (2010) a winery típusú befektetői pincészetek esetében. A leader márkák beszállítói a beszállításhoz kapcsolódó költségük a nettó forgalmának 2%-át teszik ki, míg egy hozzájuk képest 10-szer kisebb vállat esetében a bejutás költsége az adott láncon belül realizált árbevételének a 20%-át is meghaladhatja.
Márkaépítés a prémium kategóriákban: a pincészetek által bevezetett márkák biztosították alapvetően az újvilági országok pincészeteinek sikerét, amelyek a modern fogyasztók életvitelének megfelelő borokat kínálnak a piacon. A márka nem csupán önállóan lehet érték a piacon, de az eredetmegjelölés kiegészítésének egyik alternatívája is.
A márka értéke adja talán a legjobb magyarázatot az újvilági bortermelő országok szakmai sikerére az új piacokon (USA, Egyesült Királyság). Ezen országok borászatai széles és tudatos márkapalettával rendelkeznek a csúcsborokat összesítő „ultra premium”
kategóriában és a gyors fogyasztásra szánt, egyszerűbb borokat tömörítő „basic”
kategóriában.
A 6. táblázat példáján keresztül a márkának a modern borfogyasztókra gyakorolt hatása elemezhető. Az új borfogyasztó nagyhatalom, Nagy-Britannia piacán egyetlen közösségi márkának tekinthető eredetmegjelölés sem került be a legismertebb 10 bormárka közé.
Ennek a ténynek az ismerete azért is fontos, hiszen a borászati termékek jelölése és piaca minden egyéb élelmiszeripari terméknél szorosabban kötődik a földrajzi árujelzőkhöz. A kilencvenes évekig az Egyesült Királyság legjelentősebb borbeszállítójának számító
Franciaország csupán egy márkanévvel került fel a tíz legnagyobb mennyiségben értékesített borok listájára.
6. Táblázat A tíz legnagyobb mennyiségben értékesített márka az Egyesült Királyság borpiacán
Márka Bor származási országa
Tulajdonos Értékesített millió rekesz
(12*0,75l)
Hardy’s Ausztrália Constellation Brands 3 712
Blossom Hill USA Diageo 2 826
Jacobs Creek Ausztrália Pernod Ricard 2 301
Gallo USA E&J Gallo 1 906
Stowells különböző Constellation Brands 1 773
Kumala Dél-Afrika Vincor International 1 501
Banrock Station Ausztrália Constellation Brands 1 315
Lindemans Ausztrália Southcorp 1 303
Stamps Ausztrália Constellation Brands 1 087
Piat Franciaország Le Piat 0,776
Forrás: AC Nielsen
A borpiac fejlődését bemutatott részben leírtak megismételve fontos látni, hogy a második világháborút követően megnövekedett globális borfogyasztást indukáló új borfogyasztó országok lakosai körében a márkák sikerét úgy is magyarázhatjuk, mint a hagyományos bortermelő országok túlszegmentált kínálatának bonyolultságából adódó érthetetlenségre adott sikeres választ.
A disztribúciós csatornákhoz való hozzáférés az adott vállalkozás sikerének alapvető záloga. Coelho és Rastoin (2006) megállapítják, hogy globálisnak tekinthető bordisztribúciós hálózatok még nem alakultak ki az ágazatban. A borok értékesítése legtöbbször területi képviselőkön keresztül történik.
A most ismertetett befektetési motivációk alapvetően a nagy borászati gyárak fontosabb stratégiai megfontolásait összesítik, melyek mellett egyéb tényezők (financiális, regionális) is inspirálhatják egy beruházás megvalósulását.
Brazsil (2007) vizsgálatai szerint a márka szerepének vizsgálatát, iparjogvédelmi szempontból, ki kell terjeszteni a földrajzi árujelzők vizsgálatára is, melyek különösen az ikon borok piacán elengedhetetlen motivációs tényezőt jelentenek. Ezeknél a boroknál ugyanis elsődlegesen a termőterület, a terroir hangsúlyozása áll az üzleti kommunikáció középpontjában, és másodlagos szerepet kap a pincészet neve. A magas presztízsű közösségi márkának tekinthető eredetmegjelölések (pl.: Bordeaux, Rioja, Tokaj) használatának a joga az ikon borászatok számára elsődleges szempontot jelent.
A befektetések egy további aspektusára, nevezetesen a rövid távú viszonteladási céllal történő befektetésre világít rá Nossiter (2004) a Mondavi csoport az olaszországi Toscana borvidéken befektetésén keresztül. 1998-ban vásárolta meg Robert Mondavi az Ornellaia birtok tulajdonrészének a felét, és 2002-re kizárólagos tulajdonosa lett. A birtok megvásárlásakor egy üveg bor kiskereskedelmi ára 20-30 € között mozgott. A termelésbe és elsősorban a marketingbe történt beruházás következtében a pincészetből kikerült új évjáratok kiskereskedelmi ára meghaladta a 200 Eurot. 2004-ben Robert Mondavi a Frescobaldi családnak értékesítette a birtokot jelentős haszonnal. E befektetési motiváció célja, hogy egy ismert eredetmegjelölésű borvidéken vásárol az adott cég pincészetet magának, melynek imázsát fejlesztve értékesít tovább 5-10 éven belül jelentős haszonnal.
A korábban bemutatott új típusú szőlő-bor ágazati befektetők meghatározó motivációt csoportosítják Coelho - Rastoin (2006) aszerint is, hogy milyen típusú befektető vásárolja meg az adott borászatot:
- A kockázati tőkebefektetők borászati beruházásaik során az elsődleges céljuk a meghatározó szavazati hányad megszerzése (vezető kinevezése, aktív részvételi lehetőség a közgyűlésben), majd a befektetés felértékelődését követően, előre meghatározott időben történő távozás, melynek során az üzletrészüket nyilvános kibocsátással (IPO) értékesítik általában pénzügyi vagy ipari befektető részére;
- Beruházási bankok és biztosító társaságok a legváltozatosabb motivációkkal fektetnek be az ágazatba, de közülük a két legfontosabb:
egy presztízs portfóliót tartalmazó pincészetekből álló cégcsoport felállítása (pl.:
Axa csoport borberuházásokra specializálódott leányvállalata az Axa Millésimes beruházásai Bordeaux, Duoro (Portó) és Tokaji borvidékeken);
Korábban a bank által finanszírozott nehéz helyzetben lévő pincészetek felvásárlása (pl.: a számos borászati beruházással rendelkező francia Crédit Agricole 2004-ben vásárolta meg a Val d’Orbieu szövetkezettől az általa finanszírozott Domaine Listel céget);
- Állami intézmények hosszú távon ruháznak be borászati vállalkozásokba (pl.: a kanadai foglalkoztatási szolgálat, a CalPERS);
- A kizárólag borászati befektetésekre specializálódott befektetők szőlőbirtokok és pincészetek
felvásárlásával foglalkoznak hosszú távra.
Coelho és Rastoin (2005) a borászati befektetők ágazati sikerét három faktorban határozták meg:
a termelési eszközök területén ezen pincészetek előnye a beszállítói piaccal való hatékony tárgyalóképességben rejlik, így termelési költségük alacsonyabb versenytársaiknál.
A márkaépítés területén tett invesztíciójuk jelentős. Alapvetően a borpiacon a prémium, ultra-prémium és ikon kategóriában vannak jelen, ahol a piaci verseny sokkal kisebb az alacsony árú, basic kategóriához képest.
Értékesítési csatornáik fejlettek, melynek kiépítése során egyszerre jellemzi őket a verseny és az együttműködés,
A boripari óriások erős versenyt folytatnak a piacon, ugyanakkor számos esetben találunk együttműködési megállapodásokat közöttük. Coelho és Rastoin (2006) 1980-2005 között 66 ilyen együttműködési megállapodást regisztrált a nagy borászati cégek között, amely szám messze elmarad az ugyanezen időszak alatt bekövetkezett felvásárlásokétól. Az együttműködés alapvetően az alábbi területekre koncentrálódott:
termelési együttműködések;
értékesítési csatornákhoz való hozzáférést biztosító együttműködések;
marketing és promóciós tevékenység területén történő együttműködések.
Coelho és Rastoin (2006) megállapítják, hogy a legritkábbak az értékesítési csatornákhoz való közös hozzáférést garantáló együttműködések, és a leggyakoribb együttműködéssé az ezredfordulóra a marketing és promóciós együttműködések lettek.
Mint minden befektetést, így a szőlő-bor ágazatba történő befektetések esetében is vizsgálni kell a beruházások tőkeigényét és megtérülési mutatóikat. Hasonlóan választ kell adni arra a kérdésre is, hogy milyen volumenű pincészet garantálja a befektető számára a legkisebb kockázatot.
Figyelembe véve, miszerint viszonylag szegény a szőlő-bor ágazati befektetéssel foglalkozó szakirodalom, azzal a megállapítással kell élni, hogy a beruházások tőkeigényével és azok megtérülésével foglalkozó naprakész szakirodalom jelentős hiányosságokat mutat. A témában született elemzések legtöbbjét a borászati befektetések finanszírozására specializálódott hitelintézetek készítenek, de azok a kutatóknak nagyon magas áron hozzáférhető. A legpontosabb elemzéseket a dán Rabobank végzi e területen.
Castaldi (1984), Castaldi – Folwell (1987) kelet-amerikai pincészeti beruházásokat vizsgálva arra a megállapításra jutnak, hogy a legjobb megtérülési mutatókkal a 11 350 hl éves kapacitású pincészetek rendelkeznek. A matematikai modell kidolgozása során feltételezték, hogy a különböző nagyságú pincészetek azonos termékportfólióval rendelkeznek, az általuk előállított bor minősége állandó, és azt
azonos átlagáron értékesíti valamennyi borászat, tehát figyelmen kívül hagyták a mérethatékonyság kérdését.
Dillon et al. (1994) modellje szerint, amerikai viszonylatok szerint, a 378 hl-es gazdaság jelenti a legéletképesebb gazdaságot. Ugyanakkor a fenti vállalatok a termésük jelentős részét szőlőmustként értékesítették a feltételezések szerint.
Folwell et al. (2001), 2 000 (180 hl), 5 000 (450 hl), 10 000 (900 hl), 50 000 (4 500 hl), 200 000 (18 000 hl), és 500 000 (45 000 hl) karton3 bor kapacitású pincészetek beruházásigényét, működési költségeit, és a befektetések megtérülését vizsgálták Nyugat-Amerikában (USA) ökonometriai vizsgálataik során. Fontos egyszerűsítést jelent viszont, hogy az alapanyag-ellátást teljesen külső forrásból kívánták megoldani, és az évjárathatásoktól eltekintettek. Valamennyi pincészet esetében fajtánként azonos technológiát és érlelési időt feltételeztek. Modelljük felállítása során számos szakmai szempontot figyelembe véve határozták meg a beruházások technológiai igényeit, a különböző méretű pincészetek termelési portfólióját és értékesítési csatornáit.
Számításaik szerint Nyugat-Amerikában a pincészetek beruházási költsége 451 170 USD és 26 225 720 USD között változik. A legjelentősebb beruházási összeget –az 50 000 karton kapacitású pincészet kivételével - az épület kivitelezése jelenti, majd azt követi az érlelést szolgáló hordók. Egy üvegre számítva 18,80 $ és 4,37 $ között változik a fajlagos beruházási összeg, fajlagos működési költségük pedig 8,47$ - 3,24 $ között változik.
A beruházások mindegyike, az első év kivételével, pozitív cash flow összeggel zárt. A beruházások megtérülését a nettó jelenérték (NPV), valamint a belső megtérülési ráta alapján (IRR) rangsorolták a szerzők. A 200 000 és 500 000 karton kapacitású pincészetek negatív nettó jelenértéket értek el, így ezeket a beruházásokat ebből a szempontból nem tekintették jó befektetésnek. NPV és IRR szempontjából legjobb beruházásnak az 5 000, 2 000 majd az 50 000 kartont előállító pincészetek bizonyultak.
A fenti számítások rámutatnak arra, hogy a borászat szempontjából a mérethatékonyságon túl a portfóliónak, illetve az értékesítési csatornáknak meghatározó szerepe van. A modellben szereplő két legkisebb pincészet kizárólag prémium borokat állított elő, és azoknak jelentékeny részét közvetlenül értékesítette a fogyasztók részére.
A beruházások társadalmi megítélése
Egy beruházás megvalósulását, fennmaradását, szakmai sikerét a gazdasági és technológiai faktorokon túl számos szociológiai tényező is befolyásolja. Figyelembe véve, hogy a szőlő-bor
3 1 karton = 12 * 0,75 liter
ágazatba befektető vállalkozások rurális területeken valósítják meg beruházásukat, annak társadalmi megítélése és elfogadottsága nélkülözhetetlen sikeres működésükhöz.
Az életét az adott szűk területen megélt lakosok helyismerete, társadalmi tőkéje adott esetben nem kívánt konfliktusokat hozhat felszínre. Ennek a konfliktusnak a legismertebb példája a Mondavi cégcsoportnak a dél-franciaországi Languedoc borrégióba, Aniane-ba tervezett borászati beruházása, melyet a borász szakma borháború néven ismer. A beruházás tervezett összértéke 180 millió Franc (~
27,6 millió €), amiből a tervek szerint kb. 80 ha-os szőlészetet, és egy évi 300 ezer palackos borászati üzemet kívántak megvalósítani.
Languedoc borrégió, mely a középkorban a Mediterránium leghíresebb borvidék volt, a XX.
században leginkább borászati megmozdulásairól, és túltermelési válságáról volt híres, ami egyben a közösségi borpiaci szabályozásban meghirdetett támogatott kivágások és szerkezetátalakítási programok első számú kedvezményezettjévé vált. A helyi politikusok – különösen a polgármester – támogatását bíró befektetés egy közösségi tulajdonban lévő, ugyanakkor természetvédelmi szempontból kiemelten védett területen valósult volna meg. A polgármester 99 éves bérleti szerződéssel adott volna át a megvásárolt terület mellett a Mondavi csoportnak 50 ha szőlőterületet, azzal a kikötéssel, hogy a helyi vadászok számára szabad bejárást biztosít a cégcsoport a szőlőterületekre, és a szőlészeti beruházás kivitelezésénél fokozottan ügyelnek a természetvédelmi szempontokra.
Torres (2006) könyvében érzékletesen elemzi, hogy a helyi lakosok, különösen a vadászok, a közösségi tulajdonuknak és szülőföldjüknek az elvesztéseként tekintenek az idegen, amerikai Mondavi csoport beruházására. A helyi borászok pedig az egyenlőtlen fejlődést, és a cégcsoport egyoldalú erőfölényét látják a beruházásban.
Torres (2006) munkájában külön hangsúlyozza, hogy a befektetővel szemben a helyi lakosok mozgósítják társadalmi tőkéjüket és különböző helyi érdekvédelmi szervezetekben betöltött szerepüket kihasználva mindent megtesznek azért, hogy megakadályozzák a beruházás megvalósulását. Az ügy akkor bonyolódik igazán, amikor egy helyi családi termelő bejelenti, hogy 25 ha szőlőterületet szeretne bérelni a Mondavi által kiszemelt területen. A fokozódó ellenállás csillapítására, a Mondavi csoport arra is hajlandóságot mutatott, hogy a helyi szövetkezettel közös márkát alakítson ki, és vezessen be a piacra egy prémium kategóriájú vörösbort.
Végül a Mondavi ügy miatt választásokat elveszítő megyegyűlés elnöke és polgármester
Végül a Mondavi ügy miatt választásokat elveszítő megyegyűlés elnöke és polgármester