A Magyar Királyi Curia 1898. január 19-én hozott harmadfokú döntésében kimondta, hogy a villanyáram ingó dolog, ezért arra a lopás bűncselekménye elkövethető. Az ítélet indoklása a villanyáram dologi természetét illetően meglehetősen szűkszavúan fogalmazott: „[a] feljelentő részvénytársaság által fejlesztett villanyáram vagyoni értéket képviselő dolgot képez.”36 A döntést nemcsak a kortárs jogirodalom fogadta gyanakvással, hanem a magyar jogtörténet-írás is a contra legem jogértelmezés iskolapéldájaként említi. A tiltott jogfejlesztést abban látták, hogy az akkor hatályos Csemegi-kódex 333. §-a szerint a lopás bűncselekményét kizárólag ingó dologra lehetett elkövetni, az ingó dolog dogmatikai jelentéstartományába pedig a villanyáram nem tartozott bele. A kritikai érvelések szerint itt olyan joghézagról volt szó, amelynek kitöltése kizárólag jogalkotói feladat lehetett volna, a bíróságok e hézagot azonban jogértelmezéssel nem pótolhatták.37
Az írott jog kilenc évvel később, a hazai ipar fejlesztéséről szóló 1907. évi III.
törvénycikk 2. §-ával tette egyértelművé az áramlopás büntethetőségét. Úgy rendelkezett, hogy „[a]z előállított villamos áram és technikai czélokra értékesíthető minden egyéb erő (energia) ugyanazon büntetőjogi védelem alá helyeztetik, mely az ingó dolgokra nézve fennáll.” A törvénycikk hatályba lépéséig a bírói gyakorlat azonban mindvégig következetes maradt az álláspontjához, így a
36 A Magyar Királyi Curia 9899. számú döntését lásd a Jogtudományi Közlöny 1898/12. melléklet, 75.o, 117. számú ügy.
37 WEISS Ödön, A hasznosított természeti erők jogi védelméről I., Jogtudományi Közlöny, 1898/2, 13-14.o., Moór Gyula, im., 214-215.o. és Blutman László, Bírói jogalkalmazás és szöveghű jogértelmezés, Jogesetek magyarázata, 2010/4, 102-103.o.
villanyáram büntetőjogi oltalma törvénycikk kihirdetése előtt már az „élő jog”
részévé vált. A büntetőeljárás vádlottja tehát hiába hivatkozott a Csemegi-kódex 333. §-ának „betű szerinti” értelmére, a Curia döntése már jogi normaként (esetnormaként) működött, amely az áramlopás visszaszorításának alkalmas eszközévé vált.
A Curia döntésének sebezhetősége nemcsak a természettudományos kételyekből adódott,38 hanem abból is, hogy a határozat nem adta részletes indokát a kiterjesztő jogértelmezésnek. Pedig döntése indokolásához a jogirodalomból is meríthetett volna anyagot. Dr. Heil Fausztin királyi közigazgatási bíró a Jogtudományi Közlöny 1897. december 17-ei számában megjelent cikkében már tett erőfeszítéseket az ingó dolog és a villanyáram közötti szemantikai távolság áthidalására. Megkerülve a természettudományos kételyeket – amely szerint a tudomány nem döntötte el, hogy a villanyáram anyag vagy nem -, azzal érvelt, hogy az elkövető az áramot nem eredeti alakjában veszi el, hanem „természettani hatásában”. Az áramot ugyanis anyagból (dologból) állítják elő, több áramhoz több anyag kell, így az áram jogtalan elvezetése valójában e többletanyag eltulajdonítását jelenti.39 Az csak jogtörténeti találgatás, hogy a Curia döntésének ilyen tartalmú indokolása mennyiben változtatta volna meg a jogászi közvélemény kritikai álláspontját. Annyi azonban bizonyos, hogy a Curia jogfejlesztése kiállta az idő próbáját. A joghézagot kitöltő jogfejlesztés indokoltságát ugyanis a jogélet a mai napig igazolja. Az 1907-től kezdődő szabályozás óta a büntetőjogi kódexek mindegyike büntette a villanyáram lopását. A lopás tényállásának értelmező rendelkezései között a ma hatályos Btk. 383. § a) pontja is kimondja, hogy dolgon a villamosenergiát is érteni kell.
Nem példa nélküli, hogy a bírói jogfejlesztés megelőzi a jogalkotást, vagyis a jogélet változásaira a joggyakorlat előbb reagál és a jogalkotó ezt foglalja törvényszövegbe.40 A bírói jogot mégis gyakran övezi bizalmatlanság, ami úgy vélem, egy elhibázott előfeltevésből is adódik. Jól látható volt ez a Curia döntésére adott reakciókból is. Baumgartner Izidor az 1904-ben megjelent kritikájában hevesen bírálta a Curia döntését. Szerinte „[b]aj, ha a törvény elmarad a kor szelleme mögött, de kétségtelenül kisebb, mint ha a törvény őrei annak akaratát a saját akaratukkal helyettesítik.”41 (Kiemelés: tőlem) Ennek az előfeltevésnek a
38 A tudomány akkori állása az áram anyagtermészetét nem fogadta el. A perben kirendelt szakértők is nemleges választ adtak az ide vonatkozó kérdésre.
39 HEIL Fausztin, Villamos erő lopása, Jogtudományi Közlöny, 1897/53, 420.o.
40 Ilyen az új Ptk-nak a tulajdoni hányad elbirtoklására vonatkozó 5:44. § (4) bekezdése, vagy a Ptk. 6:18 §-a szerinti látszaton alapuló képviselet rendelkezései, illetve a DH1 törvény számos rendelkezése.
41 DR.BAUMGARTNER Izidor, Törvény és bíróság, Jogállam, 1904., 31.o.
nyomai a kortárs jogirodalmunkból sem hiányoznak. Blutman László ugyanezzel a retorikai fogással érvel, amikor a Legfelsőbb Bíróság kiterjesztő jogértelmezését támadja a BH1985.331. számú eseti döntés kapcsán.42 A bizalmatlanság mindkét szerzőnél abból a feltételezésből ered, hogy a bírák önkényesen érvényesítik a saját meggyőződésüket a jogi normákkal szemben. Az értelemadás során a jogalkalmazó azonban soha nem a saját akaratát engedi érvényesülni, hanem – éppen annak igazolhatósága miatt – a konvenciók sűrű hálójában kell meghoznia a döntését. Szó sincs tehát arról, hogy a jogértelmezés a szubjektív értékítéletekkel esne egybe.43
A bírói joggal szembeni bizalmatlanságon sokat enyhíthet, ha felidézzük Ronald Dworkin jogról vallott integritás elméletét (law as integrity). Dworkin szerint az
„[é]rtelmezéseinknek el kell érnie azt az átfogó integritást, amelyben mindegyik a másik alátámasztását nyújtja az értékek hálózatában.”44 Dworkin azt is hangsúlyozza, hogy a jog nem csak normákból áll, hanem jogon túli elvekből is, így az integráns döntések meghozatalában ezek is lényeges szerepet játszanak.45 Mindez egy olyan geodetikus kupola módjára áll össze, ahol az értékek, célok, elvek, normák egymásba kapaszkodnak.46 Ha jogértelmezés ilyen kötött hálóban születik, ez a bírói jog iránti bizalmatlanságot nagyban enyhítheti, hiszen a jogalkalmazó bíró nem a saját preferenciáit érvényesíti, hanem számos konvenció uralma alatt kell egy integráns döntést meghoznia. E folyamatban a logika, a jogdogmatika, a jogszöveg kötőereje, az érvelési szokások, a felsőbb bíróságok, a közvélemény, a józan ész, a méltányosság, stb. szempontjai egyaránt kötik őt.
Mindemellett a bírói jogfejlesztés iránti bizalmatlanság nem számol egy igen lényeges, célszerűségi szemponttal sem. Azzal a ténnyel, hogy esetenként a bírói jog megengedése kevesebb rosszal járhat, mint a jogszabályok betű szerinti alkalmazása. A Curia döntését előkészítő Heil Fausztin is e célszerűségi szempontot hozta fel a bírói jog védelmében. Szerinte mindaddig, amíg „[a]
villamos áram vagy erő anyagi vagy nem anyagi volta a szaktudomány által eldöntött kérdésnek nem tekinthető (…), a jogélet szükségleteit szem előtt tartó
42 BLUTMAN László, Bírói jogalkalmazás és szöveghű értelmezés, Jogesetek magyarázata, 2010/4, 96.o.
43 JAKAB András például amellett érvel, hogy a jogállamiság és a demokrácia elve a „társadalom erkölcsi elvárásinak figyelembe vételét várja el a bírótól.” Vö.: Jakab, im. [2010], 87.
44 DWORKIN, Ronald, Justice for Hedgehogs, 101.o., Idézi: Ficsor Krisztina, A formalizmus a bírói gyakorlatban, Gondolat Kiadó, Budapest, 2015, 167.o.
45 DWORKIN, Ronald, Vajon szabályokból rendszeréből áll-e a jog?, Jog és filozófia. Antológia XX.
század jogi gondolkodása köréből. (szerk. Varga Csaba), Szent István Társulat, Bp., 2001.
46 DWORKIN, A harti “Utószó” és a politikai filozófia karaktere, Miskolci jogi szemle, 2006/1., 110.o.
jogász nem tehet mást, mint hogy azt a nézetet fogadja el, amely a jogélet igényeit kielégíti, s elutasítja azt a felfogást, a mely a büntetőjogi oltalmat jogosan igénylő életjavak egyikét a kapzsiságnak, a jogtalan megtámadásnak kiszolgáltatná.”
Úgy tűnik, mintha a bírói jog iránti bizalmatlanság a mai joggyakorlatunkban is megmutatkozna. A továbbiakban az Alkotmánybíróság egyik döntésében mutatom ki, hogy annak előfeltevéseit is e bizalmatlanság határozta meg.
A 20/2017. (VII.18.) AB határozat hátterében is egy olyan hézagos jogszöveg állt, ami a bíróságoknak jogértelmezési kihívást jelentett. A vad védelméről szóló 1996.
évi LV. törvény (a továbbiakban: Vtv.) 75. §-a 2014. március 15-től 2015. május 5-ig tartó időszakra nem tartalmazott utaló szabályt arra, hogy milyen anyagi jogi szabályokat kell alkalmazni a vadászható állat által okozott kárért való felelősség és a fokozott veszéllyel járó felelősség találkozásakor. A § (1) bekezdése csupán az új Ptk.-nak a vadászható állat által okozott kárért való felelősség szabályainak alkalmazására utalt, de a veszélyes üzemek találkozására nem. E hiányosság azért vált problematikussá, mert az ezt megelőző és az ezt követő időszakban a jogalkotó a Vtv.-ben elhelyezett utaló szabállyal az alkalmazandó szabályt egyértelművé tette. 2014. március 14-e előtt a Vtv. 75. § (3) bekezdése a régi Ptk.
fokozott veszéllyel járó tevékenységre vonatkozó szabályainak alkalmazását írta elő, míg a 2015. május 5-től hatályos Vtv. 75/A. § (2) bekezdése az új Ptk. veszélyes üzemek találkozására vonatkozó szabályait rendelte alkalmazni.
Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló tényállás szerint a felperes személygépkocsija ebben a joghézagos időszakban, 2014. október 24-én ütközött egy szarvastehénnel az alperes vadászterületén. Az elsőfokú bíróság a közbenső ítéletével megállapította, hogy a vadásztársaság felelősségének jogalapja fennáll, indoklása szerint, hogy a vadásztársaság felelőssége objektív alapon állt fenn.
Kifejtette, hogy a Vtv. 75/A. § (2) bekezdése szerinti utaló szabályt alkalmazni nem lehetett, mert az csak később, 2015. május 5-én, a káresemény után lépett hatályba, ezért – utaló szabály hiányában – a veszélyes üzemek találkozására vonatkozó kárfelelősségi szabályok nem voltak alkalmazhatók. A másodfokú bíróság a közbenső ítéletet megváltoztatta, a felperes keresetét elutasította.
Indokolása szerint a „visszaható hatály tilalma” alapján a 2015. május 5-től hatályos Vtv. 75/A. § (2) bekezdését valóban nem lehetett alkalmazni, de a bírói gyakorlat a joghézagos időszakban is veszélyes üzemek találkozására vonatkozó szabályokat alkalmazta a gépjármű és a vadászható vad ütközése estén. Vagyis a másodfokú bíróság az utaló szabály hiányából adódó joghézagot áthidalhatónak ítélte, azt a korábbi bírói gyakorlat szabályaival töltötte ki.
Az indítványozó a tisztességes eljáráshoz fűződő alapjogának sérelmét állította, mert a bíróság egy „[m]indenkire kötelező érvényű jogszabályt figyelmen kívül hagyott, és a ítéletét a bírói gyakorlatra alapította”, így „[á]ltalánosan kötelező magatartási szabályként a bírói gyakorlatot rendelte alkalmazni.” A panasz tehát
azt a problémát vetette fel, hogy az utaló szabály mint jogi norma hiányától eltekinthet-e a bíróság, vagy nem. Az Alkotmánybíróság a panaszt azért fogadta be, mert alapvető alkotmányjogi kérdésnek értékelte azt, amikor a bíróság lerontja egy jogszabály érvényesülését azáltal, hogy a joggyakorlatra hivatkozik.
Az Alkotmánybíróság a jogerős ítéletet megsemmisítette, mert az alaptörvény-ellenes volt. A döntését azzal indokolta, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése szerinti tisztességes eljáráshoz való alapjog sérelmének egyik lényegi elemét az adta, hogy a bíróság a döntését olyan bírósági gyakorlatra alapította, amelynek alapjául szolgáló jogi normákat a jogalkotó kifejezetten hatályon kívül helyezte.47 Ha pedig a bíróság „[a] törvénynek való alávetettségtől eloldja magát, saját függetlenségének tárgyi alapját vonja el, (...) a jogszabályokat be nem tartó bíróság lényegében visszaél saját függetlenségével, amely adott esetben ezen keresztül a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog sérelmét okozhatja.”48 Az Alkotmánybíróság tehát az utaló jogszabály hiányára adott helyes jogalkalmazói válasznak a „passzív”, nem cselekvő jogalkalmazást tartotta, hiszen érvelése szerint a bíróság jogtalálással nem juthatott volna el az akkor már hatályba lépett új Ptk. veszélyes üzemek találkozására vonatkozó szabályainak alkalmazásához.
A határozat nem egyhangú szavazás eredményeként született. Dr. Hörcherné dr.
Marosi Ildikó alkotmánybíró különvéleményében az utaló szabály hiányát másként értékelte. Szerinte ennek hiányában is alkalmazhatók voltak az új Ptk.
szabályai, mert az átmeneti időszakban nem volt olyan jogszabály, amely egyértelműen kizárta volna a gépjármű-szarvas ütközésére a veszélyes üzemek találkozásárára vonatkozó szabályok alkalmazását. Ezért a bíróság önkényes jogértelmezéséről beszélni nem is lehet.49
A többségi álláspontot tükröző határozati érvelést ebből ez irányból valóban érdemes újragondolni. Magam is úgy vélem, hogy az Alkotmánybíróság az utaló szabály hiányának túlzott jelentőséget tulajdonított, és tévedett, amikor úgy foglalt állást, hogy a hatályos jogi szabályozás a „[v]adászatra jogosultra telepítette a kárt”.50 Tény, hogy a joghézag előtti és utáni időszakban a jogalkotó azonos jogtechnikai megoldást alkalmazott, mert a Vtv. mindkét időszakban tartalmazott kifejezett utaló szabály. Ez a jogalkalmazó számára „túl” nyilvánvalóvá is tette az alkalmazandó jogi normákat. De ennek hiányából még nem feltétlenül következik, hogy megfelelő jogértelmezéssel az átmeneti időszakban kizárt volt „rátalálni” az
47 AB határozat Indokolás [22],[29].
48 Uo. Indokolás [23].
49 Dr. Hörcherné dr. Marosi Ildikó alkotmánybíró különvéleménye. Indokolás [42].
50 Indokolás [18], [20].
új Ptk. veszélyes üzemek találkozására vonatkozó szabályaira és annak bírói gyakorlatára.
A joghézagot a jogirodalmi munkák is észlelték, azonban másként reagáltak a problémára. Döme Attila egy, a kérdést alaposan körüljáró tanulmányában már kifejezetten jogalkalmazói-bírói habitussal közeledett a joghézaghoz.51 Ő is rámutatott a 2014. március 15. és 2015. május 5-e közötti joghézagra, azonban hosszas érveléséből éppen az tűnt ki, hogy ez egyáltalán nem indokolja a passzív jogértelmezést, ez tehát nem lehetett gátja az új Ptk. veszélyes üzemek találkozására vonatkozó szabályai alkalmazásának. Az Vtv. 75/A. § szerinti utaló jogszabály fogyatékosságán mintegy túllépve, érvelésében nem a jogi norma hiányosságaiból indult ki, hanem abban a fentebb tárgyalt dworkini háló integratív elemei válnak hangsúlyossá. Gondolatmenetének egyik ilyen elemeként a kommentárirodalom jogdogmatikai megfontolásait hozza be. Azzal érvel, hogy a vadászható állatok által okozott kár normái a klasszikus polgári jog szabályai közé tartoznak, így a veszélyes üzemek találkozására vonatkozó szabályok nyilvánvalóan alkalmazhatók.52 Másrészt: a bírói jog folytonosságát hangsúlyozza, azaz azt, hogy a „kijegecesedett” bírói gyakorlatot a jövőben, az új Ptk. hatályba lépését követően is irányadónak kell tkinteni.53 Végül arra a következtetésre jut, hogy a 2014. március 15. és 2015. május 5. közötti időszakban bekövetkező károk a később hatályba lépő utaló szabály „szellemében” bírálhatók el, így összességében a vadászható állat és a gépjármű ütközésének eseteire kialakult régi Ptk. szerinti esetnormák változatlanul továbbélőnek tekinthetők.54
Valójában az Alkotmánybíróság határozata arról a bizalmatlanságról szól, hogy jogszabály hiányában a bíróságok jogértelmezésre nem garantálhat helyes döntést. Úgy vélem, hogy az Alkotmánybíróságnak az az álláspontja, hogy a jogszabályi környezet megváltozott, pusztán azon alapult, hogy a Vtv. nem tartalmazott utaló szabályt. Ez azonban arra a helytelen következtetéshez vezetett, hogy a jogalkotó a vadászatra jogosultra telepítette a kárt. Ilyen jogpolitikai irányváltást a szélesebb spektrumú jogértelmezéssel igazolni nem lehetett.
51 DÖME Attila, A vad-gépjármű ütközéséből eredő károk megítélése a bírói gyakorlatban az új Ptk. tükrében, Polgári Jog, 2016/2.
52 LÁBADY Tamás, Kártalanítás jogszerű károkozásokért, A Polgári Törvénykönyv magyarázatokkal, (szerk. Vékás Lajos) CompLex, Budapest 2013, 961.o.; Lábady Tamás, Felelősség a szerződésen kívül okozott kárért, Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz, (in: szerk. Vékás Lajos-Gárdos Péter), Wolters Kluwer, Budapest 2014, 2311.o.
53 OROSZ Árpád, Felelősség az állatok károkozásáért, In: , A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja (szerk. Osztovits András), Opten,
Budapest 2014, IV. kötet, 322.o.
54 DÖME, im., [17] [18] [38] bekezdések.
Ezért kell tehát pragmatikusan kezelni azt az elgondolást, hogy a valós jog csupán a szövegjogból áll. A valós jog ennél több: nemcsak a szövegjogból, hanem annak értelmezéséből is áll, amit a jogdogmatikai megfontolások, a korábbi esetnormák, a kommentárirodalom egyaránt meghatároznak. Döme Attila jogértelmezése éppen ezeket a dworkini hálóban lévő konvencióikat használta fel az érvelésben, elsődlegesen nem a norma hiányából indult ki, hanem a jogdogmatika, a háttér jogi normák és a folytonos bírói gyakorlat egymásra vetüléséből bontotta ki a helyes álláspontot. Adott esetben tehát a dworkini háló kevésbé normatív elemei nagyobb súllyal vettek részt a helyes döntés kialakításában, mint a jogalkotó által hagyott normatív hézag.