Az öröklődés általános törvényszerűségei

Az általános törvényszerűségek ismeretére azért van szükség, mert az egész világon erős kétely és igen jelentős félreértelmezés kísérte e tudományág történetét. Nyugat-Európában, de elsősorban az USA-ban úgy fogták fel, hogy ha a tehetség egyértelműen és csak az örök-lés által meghatározott, és mindenképpen kibontakozik, nincs szükség keresésére, gondo-zására. Ennek a nézetnek a képviselője Terman–Oden (1959) volt. A szocialista szempont pedig az volt, hogy minden ember egyformán kibontakoztatható. Ez esetben ugyancsak felesleges a tehetségkutatás és speciális tehetséggondozás. Ezek miatt az egyoldalú túlzások miatt Ranschburg (1986) szerint még most is ott tartunk, hogy tenni ugyan nem teszünk a tehetségért, de legalább beszélünk róla. Miután a fentiek részben érthetővé teszik a gene-tikával szembeni, talán még ma is fentálló tartózkodást, nézzük meg e tudományág alapvető törvényszerűségeit.

A humángenetika megalapítója az angol Francis Galton (1822–1911), Charles Darwin nagy-bátyja volt. Az örökletes alkat és jellem című, 1865-ben megjelent munkáját lehet tekinteni a hu-mán- (ember) genetika születésnapjának. Egy angol közmondás: „Great men’s sons seldom do well” (A nagy emberek fiai ritkán tehetségesek) alapján kezdett foglalkozni az emberi tehetség öröklésével. Vizsgálatai eredményeiről Az örökletes tehetség címen 1869-ben könyvet tett közzé.

Az öröklődés néhány törvényszerűségét Czeizel (1984, 1986) munkáira támaszkodva ismertetjük.

A sok gén (poligénia) által meghatározott öröklés törvényét Galton ősöröklés (eredetileg Galton-regresszió, ma Galton-szabály) néven fedezte fel a múlt században. Ez a szülők és gyermekeik, továbbá másod- és harmadfokú rokonok közti testmagasság-hasonlóság mértékének kimutatásán alapult. Ezt a hasonlóságot a korrelációs koefficienssel (összefüggési együtthatóval = r) mutatta ki. Ennek értéke 0,0–1,0 között változik, s a teljes, 100%-os kapcsolat esetén az együttható ér-téke egyenlő 1,0-gyel. Ennek alapján azt találta, hogy az érér-tékek feleződnek (54. ábra). Ez azt jelenti, hogy a 46 kromoszómából csak 23-at, a gének felét adja át az ember az utódainak, s ők újra csak a felét az ő gyermeküknek. Ennek megfelelően a nagyszülők és unokáik között 25%-os a kromoszóma- és génazonosság. Ugyanezt a törvényszerűséget kapta Galton az értelmi szint öröklődésének vizsgálatánál is. Ez alapján vált világossá a családi hasonlóság alakulása. Ez a bio-lógiai öröklődés törvénye.

Azóta azonban már tudjuk, hogy az öröklődés nem csak egyszerű biológiai öröklődés.

Még két formája érvényesül. Ezeket Czeizel (1984) nyomán az 55. ábrán szemléltetjük.

A második az ún. etiológiai (magatartásbeli) öröklődés. Ez Czeizel (1986) szóhaszná-latában a minta öröklődése, ami azt jelenti, hogy a gyermek öntudatlanul átveszi azokat

54. ábra

A testmagasság rokonok közti hasonlósága (Galton cit. Czeizel, 1986) nyomán a biológiai öröklődés az ősörökség törvénye szerint

55. ábra

Az öröklődés három fő formája (Czeizel, 1984)

a magatartásmintákat, más néven szokásokat, amelyeket a szüleitől lát. Például az alkoho-lista szülők gyermekei nem azért lesznek alkoholisták, mert biológiailag öröklődik az al-koholizmusra való hajlam, hanem azért, mert azt látják, hogy a szülő gyakran lerészegedik.

A harmadik forma a szociokulturális öröklődés. Ez azt jelenti, hogy az ember képes arra, hogy a múltban és a jelenben megszerzett össztársadalmi ismereteket – a biológiai örökléstől függetlenül – átörökítse. Ezzel foglalkoznak hivatásszerűen a pedagógusok (tanárok, edzők, tanítók stb.). Ez az öröklődési forma csak az emberre jellemző. A gyakorlatban Czeizel (1986) nem tulajdonít jelentőséget az öröklődés három formája részesedésének. Szerinte a három fajta együtt határozza meg az ember öröklött tulajdonságait.

Az öröklődés egy másik, ugyancsak Galton által felismert szabálya „a visszatérés az átlaghoz”. Terman–Oden (1959) az 1920-as években 150 körüli IQ-val (Intelligencia Quotiens = értelmi hányados) rendelkező szülők gyermekeit az 1950-es években megvizs-gálta IQ-juk szempontjából. A gyermekek IQ-ja már alacsonyabb volt. Ebben az ősörökség (biológiai öröklődés) törvénye érvényesült azzal, hogy az IQ még mindig (a második gene-rációnál is) messze a népességre (populációra) jellemző 100-as átlagosnál jelentősen ma-gasabb (131) volt. De ugyanakkor elmaradt szüleik 150 körüli átlagos IQ-értékétől. Ennek Czeizel (1984) három okát látta:

• a másik szülő hatása,

• a kiemelkedő adottságokhoz sok minden szerencsés egybeesés is szükséges, és

• bizonyos személyiségtulajdonságok, például akarat, kitartás, szorgalom esetleg öröklés-től független meghatározó jellege. Ezért a genetika korszerű felfogása szerint a kivéte-les adottságok alapján a gének szerencsés kombinálódásának köszönhetően kiugrik egy kivételesen nagy tehetség, aki az utódok generációiban gyorsan visszatér az átlaghoz.

Feltehető, hogy e szerencsés kiugrás az oka annak, hogy egy populáción belül egy képessé-get tekintve statisztikailag és gyakorlatilag egyaránt igen alacsony a tehetségesek száma.

Ezt Czeizel (1984) után az értelmes (intelligens) emberek IQ-jával jellemzett eloszlásával az 56. ábrán mutatjuk be. Eszerint egy populáción belül egy adottság együttest igénylő te-vékenységben átlagosan az emberek 2,5%-ánál számíthatunk tehetségesekre. Ez azt jelenti, hogy Magyarország 10,3 millió lakosa közül statisztikailag 230 ezer fő lehet tehetséges.

Az így becsült tehetségesek száma szükségszerűen alacsonyabb. Mégpedig attól függően, hogy milyen tevékenységet vizsgálunk. Ha ez a sport, akkor nyilvánvalóan annyival keve-sebb tehetségre számíthatunk, amennyivel a kisgyermekek és a versenysporthoz már idősek száma a népesség megfelelő részét csökkenti. Természetesen nemcsak az IQ, de a sportte-hetség szempontjából is vizsgálták az embereket. Hahn (1982) 1-5%-ra becsülte motoros, sportmotoros és szociálpszichológiai vizsgálatok alapján a népességen belüli sporttehetségek arányát. Minél jobbak az öröklött adottságok, annál hatékonyabbak a környezet rossz, közepes vagy jó hatásai Czeizel (1984). E törvényszerűséget az 57. ábrával szemléltet-jük. A fenotipikus (az öröklött tulajdonságok és a környezet együttes hatásának eredménye) IQ-értékek változása függ a kiinduló (öröklött) szinttől és az élet folyamán bekövetkező környezeti hatásoktól.

A jó környezeti hatások eredményeként:

• az értelmi fogyatékosoknál (A) 5,

• az átlagon aluliaknál (B) 15,

• az átlagosoknál (C) 20,

56. ábra

Az értelmi képességek valódi %-os megoszlása a népességen belül az IQ alapján Czeizel (1984) nyomán a tehetség arányának jellemzéséhez

57. ábra A különböző öröklött adottságok

és az ezeket befolyásoló környezeti feltételek hatása az intelligenciára, Czeizel (1984) Gottesman nyomán

• a kiemelkedő adottságúaknál (D) 30 IQ-egységgel növekedett a potenciális (lehető-ségként létező) intelligencia színvonala. Ebből Czeizel (1977) az alábbi következ-tetéseket vonta le:

– az öröklődés meghatározza a lehetőségek átlagos szintéjét,

– a sokgénes öröklődés meghatározza az értelmi szint teljesítményhatárait, – a környezeti tényezőktől függ, hogy az adottságokból mi valósul meg,

– a jobb genetikai adottságok jó környezetben nagyobb fejlődést biztosítanak, mint a gyengébbek, és

– a genetikai és környezeti tényezők végső teljesítményből való részesedését nehéz pontosan meghatározni.

A tehetség Czeizel (1977) szerint elsősorban a veleszületett potenciális adottságokat jelenti és három esetben nem nyilvánulhat meg:

• ha az egyén nem éri meg tehetsége kibontakozásának korát,

• ha nincsenek meg azok a külső (környezeti) feltételek, amelyek a tehetség megva-lósulásához nélkülözhetetlenek, és

• ha a személyiség többi összetevője (akarat, szorgalom, kitartás) hiányzik.

Ranschburg (1986) a kiemelkedő adottságúakra a „genetikai ígéret” fogalmát használta, a valóra váltásban a környezetnek nemcsak az egyszerű kibontakoztatásában látja szerepét, hanem az a felfogása, hogy a környezet alkotó résztvevő a tehetség létrehozásában.

Az öröklékenység mérése

Az öröklékenység (örökölhetőség, tudományos nevén = heritabilitás) a poligén jellegű érték-mérő tulajdonságok öröklődési tendenciáit (tartós irányzatait), öröklődésének valószínű mér-tékét fejezi ki.

A heritabilitás hányadának kiszámítására, értelmezésére vonatkozó ismeretek felele-venítése azért látszik szükségesnek, mert a sportteljesítményt befolyásoló tulajdonságok örökölhetőségére vonatkozó jellemzők értékelését elősegíti. Jele: h².

h² = s²g (s²g + s²k),

ahol s²g = a genetikai variancia, s²k = a környezeti variancia (variancia = a populáció együt-tes szórásnégyzete).

A h² képlete érzékelteti, hogy a heritabilitás az észlelt szóródásnak a genetikai hányada.

Kifejezése történhet tört számmal, például 0,5 vagy %-osan, például 50%.

A h²-számítások elvi alapja a különböző rokonságban lévők genetikai és környezeti varianciáinak egymáshoz való viszonyítása. A h² értékei számíthatók

• szülő–utód,

• féltestvér,

• édestestvér és

• egy- és kétpetéjű ikrek módszere szerint.

A h²-értékek korlátozott érvényűek. Csak meghatározott népességre és adott környezeti vi-szonyokra érvényesek. Az egyedi örökítőképességre nem vonatkoznak.