1.3.1. Az első, tapasztalati fázis
Az edzéselmélet ismeretanyaga döntően a 19. század második felében és a 20. század elején
• a tréneri4 munkában és
• a testnevelés-tanításban szerzett tapasztalatok általánosítása nyomán kezdett ki-alakulni (4. ábra). Az első sportági szakkönyvekben a trénerek és testnevelési szak-emberek leírták az egy-egy sportolónál vagy sportolói csoportnál tapasztaltakat.
4. ábra
Az általános edzéselmélet és módszertan kialakulásának első,
ún. tapasztalati fázisa
4 Abban a korban így hívták az edzőt
5. ábra
Az általános edzéselmélet és módszertan (röviden: edzéselmélet) kialakulásának második, ún. elkülönülési fázisa
6. ábra Az edzéselmélet kialakulásának harmadik, ún. összeadódási fázisa
1.3.2. A második, elkülönülési fázis
Az újkori testnevelés és sport már az első fázisban felkeltette egyes alaptudományok mű-velői csekély részének érdeklődését. Elsősorban orvosok, élettanászok, majd pszichológusok stb. voltak kíváncsiak a testnevelés és sport emberi szervezetre gyakorolt hatásaira. Ezek a szakemberek saját tudományágukon belül, ezek peremterületén, saját közösségüktől, de leg-többször a testnevelési és sportszakemberektől is elkülönülten vizsgálták a sportmozgások szervezetre gyakorolt hatásait. E vizsgálatok eredményeiből következtetéseket vontak le.
Ezzel megkezdődött a teljesítménynövelés tudományos módszerekkel történő megközelítése is. A testnevelés és sport gyakorlati tapasztalatai és az egyes tudományágak szakemberei vizsgálataiból eredő következtetések közt azonban még nem volt szerves kapcsolat (5. ábra).
1.3.3. A harmadik, összeadódási fázis
A sportteljesítmények tovább javultak, s az előrejelzések azt valószínűsítették, hogy a szín-vonalnövekedés a jövőben is érvényesülni fog. Ezért a sportbeli felkészülésben mind bővebb, sokrétűbb és megalapozottabb ismeretekre volt szükség. Ezért az edzői tapasztalatokat össze-adták, összevetették – az időközben kialakult, de még egymástól és az edzőktől is elkülö-nülten tevékenykedő – sportszaktudományi (sportorvosi, sportélettani, sportpszichológiai stb.) szakértők által feltárt ismeretekkel (6. ábra). Ezzel egyre több tudás halmozódott fel az edzéselmélet területén.
1.3.4. A negyedik, kooperációs5 fázis
A további teljesítményfokozás érdekében az edzők egy része kapcsolatba lépett egy-egy sportszaktudomány (sportorvos, sportélettanász, sportpszichológus stb.) képviselőjével.
Mind sűrűbben fordult elő, hogy az edzésgyakorlatban felvetődött problémák megoldására edzők és szaktudományi szakemberek kooperációjával, együttműködésével keresték a választ (7. ábra). Ezt a részleges együttműködést az a felismerés hozta létre, hogy a tel-jesítményfokozásban érdekelt elméleti és gyakorlati szakemberek egy része belátta, hogy a sportteljesítmény növelése olyan sokrétű, összetett tevékenység, amelyet csak sok szem-pontú megközelítéssel lehet eredményesen művelni. Ezért egyre többször fordult elő egy-egy probléma együttes vizsgálata és az eredmények együttes publikálása is.
7. ábra
Az edzéselmélet negyedik, ún. kooperációs fázisa – egyúttal az edzéstudománnyá fejlődés kezdete
8. ábra Az edzéselmélet edzéstudománnyá alakulásának ötödik,
integrációs fázisa
5 Együttműködési
6 Összegződési
1.3.5. Az ötödik, integrációs6 fázis
A 20. század közepét követően egyrészt tovább gyarapodott a sportbeli felkészüléssel is foglalkozó tudományok száma (sportgazdaságtan, sportimmunológia, sportmenedzsment stb.). Másrészt mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a sportteljesítmény fokozásához egy-egy tudomány képviselői csak részeredményekkel járulhatnak hozzá. Harmadrészt az edzés-gyakorlat egyre több, sürgetőbb kérdéssel fordult
a tudomány felé a valóságnak megfelelő ismeretek igazolása, feltárása érdekében. Ezeknek a törekvé-seknek megfelelően megkezdődött egy probléma megoldásának több szaktudomány és az edzők képviselőinek együttes, egyidejű összegezett, in-tegrált tevékenységével folytatott, úgynevezett interdiszciplináris (több tudományágra kiterjedő) megközelítése (8. ábra). Időközben felerősödött
9. ábra
Az ember sportteljesítményének biopszicho-szocioökológiai összefüggései
10. ábra Az edzéselmélet tudományos
megalapozásának folyamata
az a felismerés, hogy az ember bio-pszicho-szociális lény (Karsajevskaja, 1983; Heisig, 1986; Kunath–Kunath, 1989), aki környezetével szoros kapcsolatban áll. Ezt szemlélte-ti a 9. ábra, amely szerint az ember sporttevékenységét is a bio-pszicho- szociál ökológiai szempontból történő vizsgálat közelíti meg a legcélravezetőbben. Ezzel az edzéselmélet vagy edzés módszertan az edzéstudománnyá válás szakaszába jutott.
E fázisban már a több tudományág által együttesen feltett kérdésfeltevés, összehangolt módszerek keresése, az eredmények együttes értelmezése, publikálása kezdődött meg. Ezzel a sportbeli felkészülés ismeretanyaga körében fokozatosan visszaszorult az elfogultságra, tra-díciókra7 épülő tevékenység, s mindinkább a rendszeres megfigyelésre, mérési eredmények-re, kísérletekkel feltárt tények elemzésére támaszkodhattak a szakemberek. Ezt a fejlődési folyamatot szemlélteti a 10. ábra. Jól nyomon követhető az, hogy a teljes fejlődési folyamat során mind a gyakorlati tapasztalatok, mind a kutatási eredmények irányában nyitott volt, s nyitott ma is az edzéstudomány, s ismeretanyagából a kutatási eredmények egyre nagyobb arányban részesülnek.
7 Hagyomány
8 Elkülönülési
1.3.6. A hatodik, differenciálódási8 fázis
Az edzéstudomány az utóbbi évtizedekben, de még napjainkban is érvényes, zajló integrációs fázisában már megkezdődött az általános edzéstudomány újabb differenciálódási szakasza is. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az általános edzéstudomány még teljes kialakulásá-nak befejeződése előtt életkor-, sportág-, sportágcsoport-, cél-, tulajdonság- és színvonal-specifikus irányok felé különül el (11. ábra). Az alábbiakban a speciális edzéstudomány irányainak megfelelő külföldi és hazai edzéstudományi munkákra hívjuk fel a figyelmet.
Ezek a következők lehetnek.
11. ábra
Az általános edzéstudomány speciális irányok felé differenciálódása
1.3.6.1. Életkor-specifikus edzéstudomány
Hahn, E. (1982): Kindertraining (Gyermekedzés). BLV Verlagsgesellschaft mbH. München. 144 p.
Nádori L. (1985): Az utánpótláskorúak felkészítésének időszerű kérdései. Sportpropaganda. Buda-pest. 122 p.
Tschiene, P. (1969): Das Training des jugendlichen Leichtathleten. Teil II. Stoss- und Wurftraining (Ifjúsági atléták edzése. Második rész. A dobóedzés.) Hofmann Verlag. Schorndorf. 214 p.
1.3.6.2. Tulajdonságspecifikus edzéstudomány
Katics L. – Harsányi L. (1999): Erőfejlesztés. Magánkiadás. Pécs, 291 p.
Komi, P. (1992): Strength and Power in Sport (Erő és gyorserő a sportban). Blackwell Scientific Publications. London.
Tschiene, P. (Hrsg.) (1994): Neue Tendenzen im Ausdauertraining (Új tendenciák az állóképességi edzésben). DSB Bundesausschuss Lei stungssport. Frankfurt / M. 222 p.
Bauersfeld, M. – Voss, G. (1992): Neue Wege im Schnelligkeitstraining (Új utak a gyorsasági edzés-ben). Philippka-Verlag. Münster. 110 p.
1.3.6.3. Sportágspecifikus edzéstudomány
Counsilman, J. E. (1968): The Science of Swimming (Az úszás tudománya). Prentice-Hall Inc. New Jersey.
Szabó K. (1994): Az evezés edzéselmélete és módszertana. Magyar Evezős Szövetség. Budapest. 201 p.
Bicskei B. (1997): Utánpótláskorú labdarúgók felkészítése. Aréna 2000 – Sportfutár. Budapest. 330 p.
1.3.6.4. Célspecifikus edzéstudomány
Nádori L. (é. n.): Fittség-edzés. OTSH. Budapest. 44 p.
Martin, D. – Carl, K. – Lehnertz, K. (1991): Fitnesstraining/Gesundheitstraining. (Fitneszedzés/
Egészségedzés). In Martin, D. – Carl, K. – Lehnertz, K.: Handbuch Trainingslehre. Karl Hof-mann. Schorndorf. 319–338.
Frey, G. (1981): Training im Schulsport (Edzés az iskolai sportban). Karl Hofmann. Schorndorf. 308 p.
1.3.6.5. Színvonal-specifikus edzéstudomány
Fejes Z. (1969): Élvonalbeli atléták felkészítése a nagy világversenyekre. Sportpropaganda. Budapest.
64 p.
Mezey Gy. (1990): Élvonalbeli labdarúgók felkészítése. Diss. Magyar Testnevelési Egyetem. Buda-pest. 445 p.