1958. április IRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS TÁRSADALMI LAP Ára 2 Ft

(1)

V

cÁ taFtaiombéi:

Emlékezés

régi májusok harcaira Juhász G y u l a védelmében

' M1 1 1 ' W W P ' " I " ' 1 HPIH'i »

1958. április IRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS TÁRSADALMI LAP Ára 2 Ft

Árvíz mozaik

Három kiállításról

OCaiíÁÍesűmpi (BÍLCL:

PROVINCIA és FŐVÁROS

2. Némely konkrétumok innen-onnan

THÁLIA KORDÉJÁT felváltot- ták a Faluszínház modern autó- buszai; alkalmi kocsiszínek, kocs- mai nagytermek helyett állandó köszínházakban, kultúrotthonokban lépnek fel előadóművészeink. Vé- get vetettünk a művész-nyomornak, a megalázó emberi kiszolgáltatott- ságnak, amely a tehetség érvénye- sülését a mindenható direktor-vál- lalkozók kényének-kedvének vetet- te alá. Nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy a tennivalók nagy részét elvégeztük. De éppen ez sürgeti a még hátralévő, lényege- sen könnyebb feladatok megoldá- sát.

Mindenekelőtt tisztázni kellene végre azt, hogy nem lehet a vidéki színházak ún. problémáját egysé-

ges kérdésként kezelni. Itt is diffe- renciálni kell, mint az élet minden területén. Társadalmunk anyagi te- herbíró képessége még hosszú ideig nem fogja lehetővé tenni, hogy minden megyeszékhelyen olyan komplett társulatot tartsunk fenn, amely az operától a drámáig az előadóművészet egész széles skálá-

ját képes megszólaltatni, s egyide- jűleg magas színvonalat is repre- zentál. Tehát ugyanakkor, amikor örömmel állapítjuk meg, hogy fiatal szocialista tanácsaink jó része a kulturális célok támogatásából je- lesre vizsgázott és történelmünk során talán először vetődik fel a vidéki színházak "túlzott" anyagi dédelgetésének, egyes tanácsok ere- jét meghaladó segítésének állítóla- gos "veszélye", egyszersmind el kell Ismernünk: lehet bizonyos alapjuk azoknak az aggodalmak- nak, amelyek a tagozati széttáru- lástól a mélységet, a minőséget fél- tik. Azt mondják, kevesebbet, de jobbat, — s talán kevesebbért is.

Megszívlelendők ezek a figyelmez- tetések, mert valóban nehéz el- képzelni, hogy egy tucat zenésszel, két-három énekesre alapozott "gár- dával" színvonalas opera- vagy akár operettprodukciót lehessen ki- állítani. Félreértés ne legyen: az eddigiekből is világos, hogy nem színvonalbeli és nem is repertoárt illető korlátozásra gondolunk, hanem egészségesebb specializálódás- ra. Az esetlegesen jelentkező kapa- citás-fölösleget a megyei táj-elő- adások számának növelésével lehetne lekötni.

A másik oldalon viszont érvényt kell szerezni annak az elvnek, hogy a Dunántúlon Pécsnek, Észak- Magyarországon Miskolcnak, a Ti- szántúlon Debrecennek és Dél- Magyarországon Szegednek repre- zentatív opera- és színtársulatra van szüksége. A színház- és zene- kultúra néhány esztendő alatt ha- talmasat fejlődött a népi demokra- tikus országokban. Tudjuk, hogy mennyire számon tartják a mi eredményeinket is, figyelik előre- haladásunkat, melynek egyik mér- céjeként éppen a vidéki produk- ciók színvonalát tekintik — teljes joggal. A baráti államokkal meg- élénkülő kultúrcsere is megköve- teli," hogy a vendégművészeket necsak szólószereplésre lehessen vidékre küldeni és az együttes- cseréket a vidékre is kiterjesszük.

Fel szokták vetni a vidéki ope- raszínházak deficitjét. Vélemé- nyünk szerint helytelenül. A világ minden operaháza — beleértve a budapestit is — ráfizetéssel dolgo- zik. Ám »deficites« egész közok- tatásunk, a Magyar Tudományos Akadémia — és sorolni lehetne több száz intézményt, amelyeknél

"üzleti" szempontokat senki nem vet fel. De sajnos, van még néhány

kulturális terület, ahol a múlt csökevényei a "vállalati gazdálko- dás" képében tovább élnek és akadályozzák az egészséges fejlő- dést. Míg egy futball-csapat ese- tében magától érthetődő, hogy lét-

száma 11 főnél kisebb nem lehet és senki nem hozza fel, hogy áll- janak ki 9 emberre], addig — el- nézést a hasonlatért — vannak olyan gazdasági elképzelések, amelyek művészi vonalon megengedhe- tőnek, sőt, helyesnek vélelmezik ezt a korlátozást. Pedig egy balett- kar, vagy operazenekar létszáma alig kevésbé kötött s itt éppúgy szükség van "tartalékokra" is, mint

— teszem azt — az MTK-ban. A szakemberek meg tudják mondani, hogy egy színvonalas repertoár fenntartásához mekkora az elen- gedhetetlen létszám. Tudják, hogy a Szegedi Nemzeti Színház 12 tagú "tánckara« aligha képes ki- elégíteni a közönség egyre sürge- tőbb igényét a komoly balett iránt, mert ehhez 26-28 főre kellene emelni a létszámot. Hasonlókép- pen megállapítható, hogy a har- mincegynéhány tagú énekkar csak kamarakórusnak tekinthető operai viszonylatban s az ország legnagyobb vidéki operája megérdemel- ne egy 56—60 tagú kórust. Elkelne még 4—5 muzsikus és 5—6 színész is a társulathoz. Természetesen, a szubvenció csökkentése vagy stag- nálása esetén erről a szükséges felfejlesztésről szó sem lehet. Ki- számították, hogy csupán a budapesti Operaház idei költségvetési keret-növekedésének megfelelő ösz- szegből (amely körülbelül akkora, mint a szegedi színház és opera egész tavalyi kerete) meg lehetne oldani valamennyi vidéki színház problémáit! Ezzel szemben a szegedi keret további csökkentésével

számolnak az illetékesek, — ho- lott a tavalyi szubvenciónak mint- egy másfél millióval töríénő növe- lése volna kívánatos ahhoz, hogy minden szempontból tökéletes in- tézménnyé váljék a színház, amely az eddigi lehetőségek közt is je- lentős eredményekkel dicsekedhet.

Bevétele minden korábbi szintet meghalad. Míg 1957-ig az anyagi szempontból legsikeresebb hónap is csak 270 000 Ft-ot eredményezett, addig az idei január 403 000 fo- rintos bevétele bizonyítja, hogy nyugodtan szólhatunk közönség- sikerről. Az idei műsorterv 17 opera- és 2 balett-bemutatót irá- nyozott elő, amiből 13 m á r meg- valósult. Olyan számoik ezek, ame- lyekikel (beleértve a minőséget) reprezentálni is lehet a vidék kul- turális teljesítőképességét.

A MEGOLDÁS MÓDJÁT nyil- vánvalóan a Szovjetunió nyomdo- kain kell keresni, ahol a vidék él- vonalbeli színházait és operáit ki- vételezett szintre emelték és ún.

akadémiai intézményekként keze- lik. Ugyanakkor, természetesen, fel kell számolni azt az áldatlan állapotot is, hogy a vidéki mű- vész élete még m a is jelentős anyagi áldozatot, lemondást igé- nyeljen. Nemcsak arról van szó, hogy helyzeti hátránya miatt sokkal ritkábban szerepelhet filmen, a rádióban, stb.: ennél fájóbb — és ez erkölcsi kérdés is —, hogy alapfizetése, felléptidíja is kisebb, mint hasonló színvonalú, de kevesebb fellépésre kötelezett pesti kollegájáé. Külön terhet jelent a kettős lakbér: művészeink egy ré- szének mindezideig nem tudtak Szegeden megfelelő lakást bizto- sítani: ezek "lejárók", tehát ál- landó lakásuk mellett albérleti szobát is kénytelenek fizetni.

Az erkölcsi megbecsüléshez tar- toznék a művészeti kitüntetések te- rén az "egyenlő színvonalért egyenlő elismerést« elvének gya- korlati érvényesítése. Sajnos, itt sincs minden rendben. Egyetlen Kossuth-díjasunk (Barsi Béla) és egyetlen érdemes művészünk (Papp Júlia) Budapestre távozott: ez is- mét csak az elvándorlást, a vidéki elit lefölözését illusztrálja. Szinte jellemző, hogy a vidéki művész-

gárda legjobbjai csak a kisebb díjak alsóbb fokozataira találtat- nak méltónak, — valahogy a "fu- tottak még" kategóriában —, hogy a mérleg ne legyen kizárólag egy- oldalú. Egyik javakorbeli, érett művészünket, aki mind szakmai, mind politikai szempontból feltét- lenül megérdemelné az elismerést, azzal az "indokkal" ütötték el az

"érdemes művész" kitüntetéstől, hogy "még fiatal". (Sem nem igaz, sem nem bűn.)

Melyek tehát a legsürgősebben megoldandó kérdések? A szüksé-

ges fejlesztési (személyi és dologi) keretek biztosítása, a *bérfeszült- ség" megszüntetése, egyenrangú- ság az erkölcsi elismerésben, a lakásviszonyok javítása, és végül:

az eddiginél jóval nagyobb lehe- tőségek a legszélesebb közönséggel való találkozásra (a szegedi sza- badtéri játékok felújítása, film- és rádió-szereplés stb.).

A SZEGEDI RÁDIÓ kérdése nem- csak a helyi politikai, hanem a művészeti, irodalmi és tudományos életnek is egyik súlyponti prob- lémája. A közvélemény felveti, hogy miért nem tudjuk több mint egy évtizede megoldani, mikor az

ellenforradalom eéy nap alatt dű- lőre vitte — és felhasználta a maga politikai céljai érdekében?

Felvetik, hogy szinte mindegyik népi demokrácia megelőzött ben- nünket a vidéki adók létesítése tekintetében. Volna közönsége ennek az adónak? Volna, hiszen az emberek szomjaznak a helyi kul- turális megnyilvánulásokra, a helyi hírekre, eseményekre (bizonyítja ezt a helyi sajtó soha nem látott magas példányszáma).. Budapest adása időnként eléggé gyengén ve- hető nálunk. Indokolt lenne tehát egy relé-állomás létesítése is. De a relé-szerep mellett önálló műsor sugárzásához is van helybeli sze- replőgárdája: legjobb művészein- ket, együtteseinket, íróinkat, tudó- sainkat szólaltatná meg az ország- világ előtt. Akár egésznapos mű- sora is biztosítva volna.

Nem kell tagadni, hogy a rádió a szereplőknek "mellékjövedelmet"

jelentene. (A pestiek azt is tudják, hogy mennyit.) Mégsem ez a lé- nyeges, hanem az a színvonal- emelkedés, amit magával hozna, ki- kényszerítene. Egészen más egy fel- olvasó-ülés, egy szimfonikus hang- verseny a koncert-terem zárt kö- zönsége előtt, egy előadás a szín- házban, mint a rádió-hullámokon a nagyvilágba szerteáradó produkció.

A mikrofon előtt nem lehet akár- mit nyújtani, mert minél szélesebb körű a közönség, annál magasabb igényeket kell támasztani a mű- sorral szemben.

Végül, de nem utolsósorban: az ellenforradalom jól látta meg, hogy a helyi politikai irányítás, agitá- ció szempontjából is döntő jelen- tőségük van a vidéki adóknak, mert összekötik a helyi horizontot a világgal, a táj életét az országé- val. A helyi sajtó létjogosultsága már régóta átment a köztudatba, éppen ezért eléggé érthetetlen, mi- ért van akkora idegenkedés attól,

hogy vidéken szilárd politikai irá- nyítás alatt álló rádió-adó létesül- jön.

Amikor ezeket felvetjük, nem hallgathatjuk el, hogy a Magyar Rádió az utóbbi időben sokkal töb-

bet foglalkozik a vidék kultúrájá- val, és nemcsak erkölcsi támoga- tást nyújt, hanem teret is ad a vi- déki irodalomnak, színház- és ze- nekultúrának.

A legnehezebb kérdéseket a kép-

zőművészetek területén látom: ezek feltárása azonban külön cikket és a szakemberek avatott tollát igény- li. Viszont engedtessék meg, hogy közvetlen illetékesség nélkül is fel- vessek néhány problémát a vidéki irodalom helyzetével kapcsolatban.

Lenin a nemzeti kultúráról és a nyelvről

K é t nemzet v a n minden jelenkori nemzetben — m o n d j u k mi minden nemzeti szocialistának. K é t nemzeti kultúra van minden nemzeti kultúrában. V a n egy nagyorosz kultúra, amely a Puriskevicseké, Gucskovoké, és Sztruveké. De v a n egy olyan nagyorosz kultúra is, amelyet Csernisevszkij és Plehanov neve jellemez. U g y a n c s a k k é t kultúra v a n az ukránságban, valamint Németországban, Franciaországban. Angliában, a zsi- dóknál stb. Ha az ukrán munkások többsége a nagyorosz k u l - túra hatása alatt áll, határozottan t u d j u k , hogy a nagyorosz papi és polgári kultúra eszméi mellett hatnak rá a nagyorosz demokrácia és szociáldemokrácia eszméi is. A z előbbi f a j t a

„kultúra" ellen harcolva, az ukrán m a r x i s t a mindig m e g k ü - lönbözteti a másik kultúrát, és az m o n d j a munkatársainak:

„az öntudatos nagyorosz munkásokkal, irodalmukkal, eszmekö- rükkel való kapcsolat minden lehetőségét igyekeznünk kell minden erőnkkel megragadni, kihasználni, megerősíteni, ezt követik m i n d az ukrán, m i n d a nagyorosz munkásmozga- lom alapvető érdekei."

Ha egy ukrán marxista o d á i g h a g y j a magát csábítani a t e l j e s e n j o g o s é s t e r m é s z e t e s gyűlölettől a n a g y - orosz elnyomók iránt, hogy a gyűlöletnek akár csak a szikráját is, akár csak az idegenkedést is átviszi a nagyorosz proletár- kultúrára és a nagyorosz munkások proletár-munkájára, a k k o r ez a marxista már ezzel a polgári nacionalizmus mocsarába csúszik bele. U g y a n í g y a nagyorosz marxista is a nacionaliz- mus mocsarába csúszik, nemcsak a polgári, hanem a fekete- százas nacionalizmus mocsarába, ha csak e g y percre is m e g f e - ledkezik az ukránok teljes e g y e n j o g ú s á g á n a k követeléséről, v a g y önálló állam alkotására v a l ó j o g u k r ó l .

A nagyorosz és ukrán munkásoknak, amíg együtt és egy államban élnek, a legszorosabb szervezeti egységben és egyet- értésben kell őrizniük a proletármozgalom közös v a g y inter- nacionális kultúráját, abszolút türelemmel kell lenniük a pro- paganda nyelvének kérdésével, és tisztán helyi v a g y tisztára nemzetiségi r é s z l e t k é r d é s e i v e l szemben. Ez feltétlen követelménye a marxizmusnak. E g y i k nemzethez tartozó m u n - kásnak a másiktól való különválasztását hirdeti, a marxista

„asszimilánsságot'" támadni olyan kérdésekben, a m e l y e k a pro- letariátust érintik, szembeállítani e g y i k nemzeti kultúrát a m a g a egészében e g y másik egész k u l t ú r á v a l stb. — ez p o l - g á r i nacionalizmus, ami ellen kíméletlenül harcolni kell.

(Kritikai jegyzetek a nemzeti kérdésről. 1913)

IRODALMUNK ÖRVENDETES je- lensége az, hogy míg a budapesti írók közt még ma is sokan az "ír- ni vagy nem írni" álproblémáján rágódnak, addig a vidékiek alkotó- kedve töretlen. Túlzás nélkül meg- állapítható az is, hogy a szegedi írók törzsgárdája az ellenforradalom szennyében is megőrizte be- csületét, s nem vált renegáttá. A fejekben gyorsan végbement a tisz- tulás, — m á r ott, ahol erre egyál- talán szükség volt. Országos viszonylatban is üdítő színfoltot jelent a szegedi írók alkotásaiban megmutatkozó bátor, pártos és har- cos kiállás a szocializmus ügye mellett. Nem húzódoznak a mai, az agitatív jellegű témáktól, nem

»fáznak« az eszmei mondanivalók megfogalmazásától. Jó példával járnak elől az irodalmi viták kez- deményezésében és megvívásában.

Éppen ezért érezhetik mélységesen méltánytalannak, hogy a centrális fórumok r é s z é r ő l m u t a t k o z ó elis- merést pontosan egyes helyi meg- nyilatkozások disszonáns és sértő hangja bontja meg olyan kritikus- kodó követelmények felállításával, amelyek messze figyelmen kívül hagyják az irodalom jelenlegi or- szágos helyzetét. Nem csekély mér- ték-tévesztés diktálhatta az apoli- ticizmus és provincializmus vád- ját szegedi irodalmunk ellen ép-

pen akkor, amikor követendő és csak támogatható erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy ezen vétkekkel homlokegyenest ellenté- tes minőségű erényeket csillogtas- son.

Segíteni kell azon, hogy a Tisza- táj-nak még nincs végleges lapen- gedélye és biztos anyagi bázisa. Ed- dig a tanács és a Népfront támo- gatta a megjelenésben, és az az 5000 olvasó, aki megyénk és váro- sunk területén megvásárolta a lapot. A felsőbb segítség mellett halaszthatatlanná vált az országos

terjesztési engedély megadása, mert csakis így lehetne további 3000 példány eladását biztosítani, ami egyensúlyba hozná a lap anyagi mérlegét.

EGY KIADÓVÁLLALAT létesí- tése szintén nagyban hozzájárulna kulturális problémáink megoldásá- hoz. Nemcsak élő irodalmunk, ha- ladó irodalmi hagyományaink pub- likálására és a Tiszatáj szubvenció-

jára gondolunk, hanem a tudomá- nyos, művészeti és zenei alkotások kiadására is. Jelenleg az a helyzet, hogy hazánk 20 kiadóvállalata kö- zül 20 Budapesten székel. Még a Mezőgazdasági Könyvkiadó is a pesti aszfaltba eresztette mély gyö- kereit. Ügyszintén a falu könyv- ellátását szolgáló Földművesszövet- kezeti Könyvterjesztő Vállalat. Bif- dapesten adják ki a Szegeden ké- szülő Móra-sorozatot (amely nyere- séges), a Juhász Gyula-, Tömör- kény-köteteket stb.

A helyi értelmiség túlnyomó többségének nincs, vagy alig van publikálási lehetősége. Vidéki író a pesti országos lapokban, folyóira- tokban csak ritkán jut szóhoz. A Nógrádi Népújság február 26-i száma kendőzetlenül megírja, hogyan bánnak egyes szerkesztősé- gek a vidéki írókjcal. Aki nem tartozik a "törzsgárdához", még a re- cenziók morzsájának lehullására sem számíthat. Aligha hihető, hogy ennek pusztán a vidéki írók "te- hetségtelensége" volna az oka. In- kább az a lényeges honorárium- differencia, amely a pesti és vi- déki folyóiratok között (talán nem is mindig legálisan) fennáll. Tudott tény, hogy a vidéki lapok a pesti folyóiratok tiszteletdíjainak csak töredékét tudják fizetni, s az sem titok, hogy egyes budapesti írók ezért a pénzért nemigen hajlandók pl. a Tiszatáj-nak írni. (A baráti országok irodalmának ismertetése is nem egy esetben ilyen aprósá- gok miatt akadozik.) Vannak az- után etikai szempontból erősen vi- tatható "megoldási" módok is: a szegedi kutató összeszedi, jegyze- teli, nyomdakész állapotba hozza a könyvet, amit azután fent valaki

"szerkeszd". (Nem ingyen. Azt mondják, érdekesebb "szerkeszte- ni", mint írni. Vidéken azonban ezt a rejtélyes mesterséget csak nagyon kevesen tanulhatták meg.) Ivíég szebb, amikor a szerkesztő neve a címlapon szerepel, a kuta- tóé pedig, aki a munka dandárjá- val végzett, — a tipográfiai adatok közt.

A SZERVEZETI KERETEK kér- dését is meg kellene vitatni. A múltban a vidéki értelmiség össze- fogása minden vonalon a "fiók- rendszer" keretében történt. Nem- csak az írószövetségnek, hanem minden tudományos és művészeti

/

(2)

r

ANDRÁSSY LAJOS :

Álabika. bttup

Oly néma lett a ház.

oly néma lett!

És nem találom benne helyemet.

Sötét van akkor is, ha kék az ég, sötét van akkor is, ha villany ég, A bútorok közt méla gond lebeg,

kezem, s a toll csak áll, csak így remeg.

Az asztalkán búsong a friss virág, szívemben, bennem bánat férge rág.

Ha olvasok — akármit —, az se jó,

hiába nyúl felém a rádió:

a csend nehéz — nyomasztón rámterül, az álom éjjel

messze elkerül.

És f á j e némaság.

ha kél a nap.

a bánat rámszakad ma ú j r a csak:

ki felvidítná szívem.

nincsen itt,

nem látom szöszke sima f ü r t j e i t : úgy várom, s nem gagyog felém,

még fogva tartja hűvös, hófehér

kórházi ágy.

Ügy jönne! — s nem j ö h e t . . Beteg egy édes angyal, sír egy nagy gyerek . . .

tTcsszű, kényszerű téli szünet -1"*- után szinte tavaszi ajándék- ként hatott az a három kiállítás, melyet a Műcsarnokkal karöltve a Móra Ferenc' Múzeum rendezett.

A Horváth Mihály utcai képtárban ezúttal Imre István Kossuth-díjas budapesti festőművész és Balázs G. Árpád ismert szegedi grafikus mutatkozott be új munkáival a tiszaparti város közönségének. Raj- tuk kívül megismerkedhettünk egy nemrégen elhúnyt kiváló makói festő, Torma Imre (1893—1954) al- kotásaival is, akinek emlékkiállí- tása a közelmúltban Makón nagy sikert aratott.

foárom kíáttításróf

Imre István neve nem ismeret-

Hl

len a szegedi közönség előtt sem.

Sokan emlékeznek még markáns ábrázolású katonáképeire, melyeket néhány évvel ezelőtt festett a művész, s a budapesti országos tárlatoknák e vásznak érdekes, eredeti színfoltjai voltak. Ma más képeket látunk tőle. Nem nagy- méretű olajfestményeket, hanem intim hangulatú akvarelléket. Szí- nes, érzéki erejű lapjai betekintést engednek a művész hangulatteljes otthonába.

A gyermeki élet apró örömeit és bánatait Imre István az akvarell nyelvén mondja el — puhán és csillogóan, harmatosan üdén és fi- nom könnyedséggel, színesen és melegen, olyan hangulatbeli érzé- kenységgel, mely csak e műfaj adta lehetőségek és az apai szív férfias szeretetének szerencsés ta- lálkozása kapcsán teremtődhet.

Gyermekképeinek láttán, a kará- csonyesték gyertyafényes varázsa tölt el bennünket. De többi lapjai is, melyek egy-egy interieurt, csendéletet, vagy fiatal nőt ábrá- zolnak, selymesen intim hangula- tot. derűs gyönyörködést áraszta- nak.

monotípiában sok-sok érdekessé • get, friss hírt ad újabb élményei- ről, melyeket hol itthon a Tisza partján, hol pedig a délibb vidé- kek számunkra egzotikusnak ható környezetéből szedegetett össze.

Képeinek változatosságát nemcsak olyan témák biztosítják, mint a piros sipkás szarajevói vásárosok,

vagy a tintakék vizű Adria, hanem olyan hazai jellegzetessége!:

is, mint az egri szüret puttonyos fiataljai, vagy a tiszai halfogás ősi mestersége. E földrajzilag egy- mástól távoleső emberek életét és vidékek arculatát azonban közös érdeklődésűvé teszi számunkra az a tartalmi mélység, mely Balá/s G. Árpád grafikáiból tükröződve, humanizmussal forrasztja eggvé a dél-európai paraszti nép dolgozó életét és változó környezetét.

Szelesi Zoltán

13]

Oomia. 7twt, JHakó 1893-1954

-fia

A rokonszenves művészetű Im- re István telivér festöiségű vízfestményeivel szemben, a szegedi Balázs G. Árpád újabb kiállí- tásának képei színességük ellenére is grafikus hatásúak. Míg Imre választékosan rendez, alakít, addig Balázs az életből ellesett tipi- kus pillanatokat percek alatt ké- szített gyors feljegyzéseivel örö- kíti meg. Kedveit műfajában, a

Torma Imre 1893. december 3-án született Makón, kisparaszti csa- ládból. Bár tehetsége arra utalta, hogy tanuljon, az akkori közviszo- nyok nem tették ezt lehetővé. 1906- ban szobafestő tanuló lett. Az első világháborúig ebben a szakmában dolgozott. Katonáskodása után 1920-

ban, felvételt nyert az Ipar-művé- szeti Iskola festőszakára, amit négy évig látogatott. Mint utolsó- éves növendék, a monzai ifjúsági világkiállításon elismerésben ré- szesült.

1926-iban hazatért Makóra, hol önálló életre rendezkedett be. Itt is maradt 1954. január 4-én be- következett haláláig.

A kisszerű viszonyok között nehezen indult, de kitartóan harcolt a közönyösséggel. Évek múltán annyit elért, hogy szülővárosa la- kosságának haladottabb rétege ismerte nevét és becsülte művésze- tét. Eleinte kellemes hatású fáj- ós virágkópeket, valamint paraszti

tárgyú genróket festett. Az utób- biak egyike, 1937-ben, velencei ki- állításon aratott sikert. Ezeket ké- sőbb portrék, aktok és szimbolikus képek is követték. A felsza-

badulás után a munkaábrázolás ragadta meg figyelmét.

Torma Imre általában olyan ké- peket festett, melyek nem igényel- nek magyarázatot, mert a való élet talajából sarjadtak. Alkotójuk tehát nyilván realista festő volt.

De bármennyire a valóságot ragadta meg témáiban, ahhoz mindig adott magából is: bevonta ké- peit szeretetének aranyával. Ezzel a lírai versek meleg közvetlensé- gét varázsolta műveire. Realista adottságához koronként idegen ha- tások is tapadtak, elsősorban az impresszionizmus. Némely táj- és életképének nyers tarkasága, a ré- snek laza összefüggése és vázla-

tossága erre utal. (Keleti Vásár, Május 1.) Későbbi képein (Padön- tök, Zsákolok) ugyanilyen mérték- ben expresszív 'kifejezésmóddal is találkozunk. Ezek a jelenségek művészetében csak szórványosak.

Tárgyi érdeklődése sokoldalú, mert mindent festett. A szülőföld témái középponti helyet foglalnak el művészetében. Virágképei, ma- rosparti tájképei, a paraszti életet tárgyaló genréi kétharmadát teszik alkotásainak. Ezek a képek ösztö- nösen, viharos lendülettel szöktek ecsetjére és ezekben maga is igaz gyönyörűséget és bizonyos arnbí- ció-kielégülést is talált.

Életképein, szimbolikus alkotá- sain, portréin és főleg munkaáb- rázoló képein a művészi forma gondolati elemeket is szolgált, így sohasem vált öncélúvá. Sokszor ki- fejezésre jutott nála a nép szere- tette és a dolgozók ügye mellett való kiállás. (Öreg paraszt. Szán- tás, Varrás.) Szimbolikus képei in- ternacionális eszméket hordoznak.

(Háború, Gyertyaláng.) E téren témaválasztása is bátor, mert több haladó gondolatot dobott a köztu- datba és ezzel mondanivalóit mű- vészetének szárnyán juttatta el a közönséghez.

Portréi közt legmegragadóbbak az önarckép, Öregasszony, Fiatal nő. A külsőségek hű ábrázolása mellett a belső jellemvonások jelei is plasztikusan érvényesülnek eze- ken a képeken. Földmunkákról festett képei közül legreálisabb és megkapó hatású a Szántás, mely a paraszti élet erőfeszítését, tudatos- ságát és optimizmusát leghívebben tükrözi. Ipari tárgyú képei sorában

a Vasöntők mellett az Asztalosok különösen megragadó.

Torma Imre hangsúlyozottan makói festő volt. Tárgyai és alak- jai mind helyi talajból sarjadtak.

Testben-lélekben közel van hozzá- juk és forró szeretettel öleli ma- gához azokat. Megérzik a művé- szen, hogy együtt élt témáival és eltéphetetlen kötelék fűzi hozzájuk.

Mint a helyi táj hangú latoknak és alakoknak költői lelkületű "meg- értője és sikeres tolmácsolója, szü- lőhelyének kulturális tőkéjét 300 képpel gyarapította.

A művészi alkotás értéke és az elismerés nem jár minden esetben karöltve. Torma Imre is egész pályáján nélkülözte a megértés és siker édes ízét. Élete a küzdő em- ber sorsa. Kizárólag a maga em- berségéből lett azzá, ami volt. Vi- déki talajba plántálta magát, de elszigeteltségében is itt nőtt mű- vészete terebélyes fává, bár csak egy szál ecsettel, támogatás nélkül küzdött az érvényesülésért. Életé- ben ezt — sajnos — csak kis rész- ben érhette el. Pedig Torma jóval nagyobb művész volt annál, mint ahogyan a köztudat nyilvántartotta.

Ez a körülmény kitűnt már makói emlékkiállításának készületei során is. A képeket válogató műtörténész nem egy esetben csodálkozását fe- jezte ki azon, hogy ilyen kisszerű és elszigetelt környezetben hogyan fejlődhetett ki olyan érett művé- szet, mint a Torma Imréé?

A szegedi kiállításon is ugyanaz a vélemény alakult ki, mert a je- lenlévők megérezték, hogy — Sze- lesi Zoltán megállapítása szerint —, új mester született. Üj mester, aki az Alföld déli peremén Tornyai János, Nyilassy Sándor és Koszta József alkotóhelyeinek szomszédsá- gában, népi gyökerekből táplálkoz- va, új színt kevert ki palettáján.

Ez elsősorban helyi érték ugyan, de szerves része nemzeti pikturánknak is. Hiszem, nem csalódunk abban, hogy ez irányú megállapításunkat az idő mindenben igazolni fogja és Torma Imrének — ha későn is

— igazságot szolgáltat.

Kelemen Ferenc (Makó)

társulatnak megvoltak a maga helyi csoportjai. Ezek a Pesttől füg- gő filiálék lényegében szétparcel- lázták a vidék erőit, viszont kép- viselték a szakmai egységet. Fel- vethető, hogy ennek a szervezési formának a felélesztésére töre- kedjünk-e, vagy inkább egy-egy vi- dék egész értelmiségének a t ö m ö r í - tésére? (Szegeden pl. egy Juhász Gyula Társaság keretében. Ha- sonló működik már Szombathe- lyen, Kecskeméten stb.) A múlt- ban az ilyen társaságokat nem pártolták, pedig hasznos munkát végezhettek volna geológiai, régé- szeti, néprajzi, helytörténeti, a me- zőgazdaság táj-jeliegével kapcsolatos kutatások stb. terén is. Az Is- meretterjesztő Társulat ezt a fel- adatkört mindezideig nem tudta átvenni, hiszen még a népszerű ismeretterjesztésre is nehezen fog- ta össze az erőket, nemhogy a tu- dományos és művészi alkotómunka szervezését is vállalhatta volna.

Nem adtuk fel a reményt, hogy a z Alföldi Tudományos Intézet is létrejön egyszer, valamint a Dél- Alföldön folyó kutatómunka ered- ményeit publikáló tudományos fo- lyóirat. a régóta várt Szegedi Szemle.

Summázva az időszerű kérdé- seket. szükség volna egy helyi ér- telmiségi társulatra, egy tudomá- nyos intézetre, a helyi könyv- és

lapkiadóvállalat visszaállítására;

anyagilag meg kellene alapozni a Tiszatájat, s mellette egy tudomá- nyos folyóiratot kiadni.

A TUDOMÁNYOS terület sajátos szervezési és publikációs problé- máira felesleges ez alkalommal újra kitérni, hasonlóképpen a la- káskérdésre és számos már érin- tett jelenségre is. Két komplexu- mot mégis szükségesnek látszik kissé tüzetesebben szemügyre venni.

Az egyik a vidéki felsőoktatási intézmények stabilitása. N e m a z o k - ra az elkerülhetetlen szervezeti és tartalmi változásokra gondolok, a m e l y e k a fejlődésből szükségsze- rűen következnek, hanem olyan je- lenségekre. amelyek általában is zavarják a nyugodt oktató- és ku- tatómunkát. különösen azonban a vidéki egyetemeket sújtják.

Félreértések elkerülése kedvéért nyomatékosan le kívánom szögezni, hogy felsőoktatásunk a felszabadu-

lás óta hatalmas fejlődésen ment keresztül. Megtöbbszöröződött az egyetemi hallgatók és oktatók szá- ma. Létrehoztuk a szocialista ösz- töndíj-rendszert, diákotthon-háló- zatot és a Horthy-korszak díjtalan asszisztenseinek, magántanárainak tömegét jól dotált státusokba he- lyeztük. Nem egy vonatkozásban erőnket szinte meghaladó feltétele- ket biztosítottunk és biztosítunk.

Az sem kétséges, hogy az intézmé- nyek számát és létszámát p o n t a t - lan tervezés alapján túlzottan meg- növeltük. Bizonyos ésszerűsítésre tehát kétségkívül szükség van. T a - pasztalati tény azonban, hogy a lét- számcsökkentési keret elosztása szinte mindig kedvezőtlen a vidéki tudományegyetemek számára. Elő- fordul ezen felül, hogy a vidéki kvótát teljesen behajtják, a budapestit esetleg csak részben. Közis- mert tény, hogy a racionalizálás alapja a sokszor eltörölt, de rejté- lyes forrásokból mindig új erőt nyerő »norma«. Ez a norma rop- pant furcsa valami. Itt most ko- rántsem a létezésével kívánok vi- tába szállni, hanem sajátos tulaj- donságaival.

Először is több órát követel meg a fiatal, kezdő tanársegédtől, mint az idős, tapasztalt professzortól.

Másodszor: radiálisan növekszik.

Hasonlítsuk össze példának okáért a budapesti és szegedi bölcsész- kart. Budapesten számos olyan tan- szék tevékenykedik, amely oktató munkát nem, vagy csak igen kis mértékben végez. Ezeket a norma alkalmazása szempontjából figyel- men kívül hagyják — helyesen — azon a címen, hogy működésükre tudományos okokból szükség van.

A szegedi bölcsészkaron ilyen ki- emelt tanszék nincs. Tehát a budapesti kar oktató és tudományos intézményként könyveltetik el, a szegedi csak oktatóként, azaz mint másodrangú faktor.

Harmadszor a z a tulajdonsága, hogy csak a hallgatói és oktatói létszám arányát veszi tekintetbe, a szakelosztást nem. Tehát a nagy számok törvényén alapszik, amely azonban kis halmazokra alkalmaz- va abszurdumokhoz vezet. Nyilván- való, hogy az előírt tárgyakat elő kell adni, akár öt hallgató van az illető szakon, akár kétszáz. (A vi- déki karokon az évfolyamok kisebb létszámúak.) Ebből világosan az következnék, hogy nem átlag-

normával, hanem differenciált, egyedi felméréssel kell elejét ven-

ni az esetleges kihasználatlan ka- pacitásnak. Ilyenről azonban csak elvétve és csupán szűken vett ok- tatási szempontból lehet szó: ha az egyetem kutató intézmény is — és annak kell* lennie, — akkor vidé- ken távolról sem fenyeget »a ka- pun belüli munkanélküliség"" ve- szélye.

A negyedik sajátsága az, hogy

— mechanikus alkalmazása esetén

— nem egyszer a kezdő assziszten- cia, a fiatal utánpótlás soraiból szedte áldozatait, s így egy-egy esetben ellentmondásba került rendszerünk azon követelményével, amely a szakmailag kiváló és poli- tikailag megbízható, munkás-paraszt származású értelmiségi veze- tőréteg kinevelését állítja elénk feladatként. Nyilvánvaló, hogy a fiataloknak" sok időre és sok segít- ségre van szükségük ahhoz, hogy kiforrjanak, elsajátítsák a kuta- tás és felsőfokú oktatás módsze- reit és nem utolsósorban ismeret- anyagát. Ötödik hiányossága, hogy nem számol a tudományok nap- jainkban végbemenő, szédületes iramú differenciálódásával, leg- alábbis vidéki viszonylatban nem számol. Csak egy példát: jómagam mint docens olyan munkakört lá- tok el, amelyet Pesten négy pro- fesszor tölt be. (Asszisztenciánk aránya hasonlóképp kedvezőtlen.) Hatodiknak említhető az, hogy nem veszi figyelembe az órák mi- nőségi különbözőségét (pl. l a b o r a - tóriumi gyakorlat ellenőrzése — elméleti szeminárium tartása).

A másik komplexum a társadal- mi tudományok fokozottabb támo- gatása. Nem titok, hogy a társa- dalmi tudományok "önköltsége*"

jóval kisebb, mint a természeti, műszaki vagy alkalmazott tudomá- nyoké. Azt szokták mondani, hogy művelésükhöz nem kell más, csak papír, ceruza és könyv. (A való- ságban, persze, sok más is szüksé- ges.) Vidéki viszonylatban mégis azt tapasztaljuk, hogy a társadalmi tudományok területén az országos- nál nagyobb elmaradás mutatkozik.

Mik lehetnek ennek az okai? Né- hány összefüggésre szeretnék rá- mutatni.

Az egyik az, hogy a kezdeti tu- dományos minősítéseknél hibák történtek: ezek az idősebbeket el- kedvetlenítették, a fiatalabbak fej-

lődését pedig visszavetették. A ter- mészettudományok vonatkozásában a vidéki akadémikusok és tudomá- nyos fokozattal rendelkező kutatók száma arányos volt, s ez biztosítot- ta a továbbiak során is a helyes egyensúly fenntartását, nem külön- b e n a z akadémiai állások és cél- hitelek megfelelő elosztását a vi- dék jelentősebb sérelme nélkül.

(Ahol a professzor nem akadé- mikus, ott persze már sokkal ne- hezebb a helyzet.) Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, arra egyetlen példát: a Szegedi Tudományegye- tem 34 akadémiai kutatóállásából egy sem jutott a bölcsész- és a jogi karra: mind a természettudo- mányi kar tanszékeinek tudomá- nyos munkáját segítette elő, ami önmagában helyes, de egyoldalú.

Ez olyan előny, amit behozni szinte nem is lehet. Az erőviszonyok folytán majdnem hasonló "arányt**

mutatott a célhitelek, a beruhá- zások, az ösztöndíjak és külföldi kiküldetések megoszlása is. Volt idő. amikor egy-egy TT-kari tan- szék anyagi és személyi kerete meghaladta az egész bölcsész- vagy jogi karét.

A másik ok az, hogy a társadal- mi tudományok területén — azok alapvetően ideológiai vonatkozá- sai folytán — sokkal több régi ok- tató és kutató kikapcsolására ke- rült sor. Helyükbe tapasztalatlan fiatal erők léptek, akiknek szinte minden energiáját lekötötte az egyetemi színvonalú oktatómunká- ra való felkészülés és a helytállás a politikai feladatokban. Kutatás- ra, tudományos fokozat szerzésére sem idejük, sem erejük nem maradt. Ugyanakkor a minisztérium- tól, az Akadémiától sem mindig kapták meg azt a fokozott figyel- met és segítséget, amelyet pedig nehéz helyzetükben joggal várhat- tak. Egyik részük felőrlődött a három-frontos küzdelemben, má- sik részük megfelelő oktatóvá fej- lődött ugyan, de ha azt akarjuk, hogy tudományos káderré is válja- n a k , sürgősen és intézményes t á - mogatást kell nyújtani nekik. E téren is van bizonyos javulás, de ez még nem elegendő.

A harmadik ok az, hogv a tár- sadalmi tudományok területének nagy részén nem érvényesül a nem- zetközi versenynek az az ösztönző, előrelendítő hatása, amely a ter- mészeti és más tudománvok műve- lését, anyagi dotálását fokozza. A

magyar irodalomtörténetben, tör- ténetben, nyelvészetben, néprajz- ban stb. lényegében csak önma- gunkkal versenyzőnk, csak mód- szert vehetünk vagy adhatunk át, de konkrét eredményeket csupán kisebb mértékben. Ez nem köny- nyebbség, hanem nehezék: a nem- zetközi munkamegosztásra nem tá- maszkodhatunk, s a kutatás egé- szét magúnknak kell elvégeznünk.

(Hasonló a helyzet néhány speciá- lis, a hazai földhöz kapcsolódó ter- mészeti tudománynál is).

A negyedik okot a megbecsülés fogyatékosságában látom. Évek óta beszélünk a társadalmi tudomá- nyok jelentőségéről, de ez sem anyagiakban, sem erkölcsiekben nem jutott megfelelőképpen kifeje- zésre, amivel végeredményben sa- ját ideológiánkat becsüljük le.

Forrása talán az a még mindig kísértő hibás, ökonomista szemlé- let, hogy a társadalmi tudomá- nyoknak nincs direkt gazdasági eredményezőségük. Igaz. Egy nemzet lelkének nevelését nem lehet pénzben vagy készáru-termékben közvetlenül kifejezni. De hiányos- ságai — mint tapasztalhattuk — annál súlyosabban lemérhetők: az ellenforradalom okozta anyagi ká- rok nem a természettudományos ismeretek meglétére vagy gyenge- ségére vezethetők vissza, hanem — persze, csak részben — ideológiai, történelmi stb. nevelőmunkánk hiá- nyosságaira, amelyeket semmiféle kémiai vagy matematikai felfede- zés nem ellensúlyozhatott.

SZAMOS ÉRTELMISÉGI prob- lémát és réteget nem érintetjem.

Szólni kellene a vidéki orvosok, pedagógusok, műszaki értelmiségi- ek, s nem utolsósorban a leendő értelmiségiek, az egyetemi ifjúság kérdéseiről is. Egyetlen újságcikk kereteibe azonban nem fér bele minden, s a szerzőnek mindenkor bocsánatos bűne. ha nem a leg- fontosabb témákat ragadja ki. hanem azokat, amelyekben viszony- lag tájékozottnak képzeli magát.

Szerző nem tagadja: a társadalmi tudományok iránt érdeklődő vidé- ki. közelebbről Szegeden élő értel- miségi elfogult szemével ítélte meg a problémákat, mindazonál- tal azzal az igyekezettel, hogy az országos látóhatárra szögezze te- kintetét, méltatlanul senkit se sért- sen. d e minél termékenyebb vitát váltson ki.

(3)

B Á T Y Á M É L E T R A J Z A mind a mai napig csak igen szűkre szabott keretek között került feldolgozásra, részben ko- rábbi gyűjteményes kiadásainak bevezető részében, részben különböző megemléke- zésekben. Ennek tudható be, hogy a köz- tudatban róla kialakult kép általában még nagyon hiányos, sokszor hibás is. Hiszen a kortársak is gyakran tévednek, s a köz- tudatba egyszer már felszívódott téves adat, vélemény, elképzelés könnyen gyö- keret ereszt, és sokszor további téves kö- vetkeztetés, adat vagy vélemény keletke- zéséhez vezet. (Egészen külön kategóriába tartozik az a könyv, amely a múlt év áprilisában látott napvilágot. Ebben Gyula személyével kapcsolatban nem egyszerű tévedésekről és emlékezetbotlásokról van szó.)

Nemcsak a könyvek, az emlékek is élik

a saját külön életüket, sorsukat. Vannak emlékek, amelyek nagyon éles benyomá- sok alapján rögzítődnek, s emlékké válá- suk időpontjától kezdve mit sem veszíte- nek erejükből, színeikből, de vannak el- mosódott képek, amelyek időnkinti felme- rülésük idején az emlékező egyéni érzé- seinek, tudatanyagának változásával más- más formát öltenek, más-más részlet dom- borodik ki bennük, eddig nem gondolt magyarázatot kapnak, jelentőségük csök- ken vagy fokozódik, szóval változnak. Az eligazodás, az egymással ellentmondó adatok értékelése és kritikai feldolgozása még várat magára. Jelentős lépésnek tartom Kispéter Andrásnak Juhász Gyuláról a közelmúltban megjelent könyvét, melynek életrajzi része az eddigiek közül a legala- posabb.

k ő z e t s é Q b e n

J U H Á S Z GYÜLA T E S T V É R Ö C C S É N E K V I S S Z A E M L É K E Z É S E I

J U H Á S Z Q Y U L A É D E S A N Y J Á V A L Én most nem életrajzírásra vállalkoz- o m , inkább csak segíteni kívánok a jövő életrajzírójának azzal, hogy a családi kör- ben fennmaradt emlékmozaikokból rakos- gatok egymás mellé néhányat, amelyek közül több jelentéktelennek látszhatik, de minthogy bátyámhoz kapcsolódnak, s egy arckép életszínét, egy emberi jellem tel- jességét a nagy kontúrok és nagy tettek mellett a kis hajszálvonalak és apró meg- nyilvánulások adják, úgy érzem, a cél megközelítéséhez hozzájárulok.

Beszéljenek tehát az emlékek.

14 ÉV V O L T K Ö Z Ö T T Ü N K , vagyis amikor bátyám érettségizett, én akkor még óvodába jártam. Óvodás koromtól kezdve tehát sokáig csak iskolai vakációkban ke- rültünk össze. De az első határozott em- lékképem még az óvodás korban kapcso- lódik hozzá. Néhány részlete talán éppen azért maradhatott meg ilyen élesen, mert hiszen ekkor léptem át először a szűkebb otthon, a belváros határait. Kirándulásra vitt a bátyám a Makkos-erdőbe. A bizo- nyára izgalmas készülődésre sem emlék- szem; gondolom, hogy volt uzsonnacsoma- golás, anyai figyelmeztetések stb. De mái- éles képként áll előttem, amint a felső- városi utcákon haladunk egymás mellett.

Gyula fogja a kezemet, s míg ő szokott gyors léptekkel halad mellettem, nekem hármat is kell lépnem az ő egy lépésére.

Végig szaladtam az utat. Egy bolt előtt megálltunk ott még kiegészítette készle- tünket. A következő kép, amikor letelep- szünk az erdőben, virágokat szedünk, fé- nyes hátú bogarakra, pillangókra vadá- szunk, ő magyaráz, neveiket mondja és beszél arról, hogy majd az iskolában ilyennel is foglalkozni kell: növény- és bogárgyűjtéssel. Tudom, hogy ezen a dél- előttön nagyon boldog voltam.

*

A karácsonyi, húsvéti és nyári vakációra sohasem érkezik anélkül, hogy könyvet ne hozna nekem. Igen, nekem is a könyvvel szerzett legnagyobb örömet.

*

A következő képben — harmadik ele- mista lehettem akkor — a nagyapám és édesanyám halk beszélgetéséből ellesett sza- vak alapján: "Gyulát megvágták, klinikán fekszik*, úgy jelenik meg előttem, mint egy felhasított testű, vérző csonk. Vala- hányszor erre az eseményre gondolok, mindig ez a kép jelenik meg előttem. A 805-ös budapesti tüntetések alkalmával

ugyanis az egyetemre is, behatoltak a rendőrök, s Gyula éppen órára ment, amikor szembetalálkozott a kivont karddal

"rendcsináló* rendőrökkel. A fejére irá- nyított kardcsapás a védekezésül feltartott jobb kezére sújtott, s a kezében tartott Ovidius nem nyújtott védelmet a rendőr- kard ellen, mely ujjmozgató inait a csukló felett átvágta. A hosszas, fájdalmas és ne- héz klinikai műtét sikerült, de kezét még nem használhatta, s így kényszer-szün- időre hazajött, pedig éppen ebben az év- ben kapott nevelői állást a László-féle magánintézetben.

Itthon megtanult balkézzel írni, rajzolni.

Itthoniétének nagyon örültem, mert így sok-sok könyvvel volt módomban megis- merkedni, hiszen állandóan hordta haza a könyveket, s ha azok nem is az én korom- hoz szabottak voltak, mégis sok írói név és mű ragadt meg emlékezetemben. Szá- momra persze külön is gondoskodott ol- vasnivalóról. Folyóiratok, napilapok is mindig kéznél voltak. Kiss József lapjá- nak, a Hét-nek minden számában volt egy-egy vidám karcolat, igen gyakran Molnár Ferenc tollából. Ezeket ő olvasta fel nekem, s egy-egy részletnél közösen kacagtunk — olyan jóízűen és viharosan, hogy édesanyám egy ízben ijpdten nyitott be a konyhából megnézni, nincs-e valami bajunk, majd a helyzetet látva, fejcsó- válva csukta ránk ismét az ajtót.

Nagyon szeretett rajzolni, főleg fejeket.

Percek alatt kész volt egy-egy jellegzetes fejjel, s én irigykedve néztem, hogyan válnak élővé a néhány gyors ceruzavonás- sal megrajzolt körvonalak. De ez engem nem elégített ki, én lovakat akartam ko- csival, hintóval. Rajzolt ilyeneket is. Vág- tató paripák népesítették be hamarosan a papírlapot, s míg én azokat ollóval kivág- tam, ő tovább rajzolt, mert nekem sok kellett. Én pedig hálából mindig csöndben voltam, ha észrevettem, hogy versírás kö- vetkezik. Ezt abból állapítottam meg, hogy sétálni kezdett a szobában. Ha más tennivalót nem találtam, én is sétálni kezdtem, de mindig nagyon vigyázva arra, hogy köreit ne zavarjam. Hosszabb-rövi- debb idő után leült íróasztalához, .s pa- pírra került a vers vagy egyéb írásmű.

Ez már gyorsan ment. Javítgatások, csi- szolgatások történtek ugyan, sőt előfordult az ig, hogy a vers végső formába öntése előtt még egy séta következett. Volt, amikor csak egy vers készült, volt, amikor öt, hat került egymás után papírra, — bizo- nyára régebb idő óta érlelődő gondolatok keltek bennük életre. Ezután következett a tisztázás, gondosan egyformára vágott fehérpapírra, tiszta, jól olvasható írással;

nem rajta múlott tehát az, hogy néha mégis sajtóhibával jelentek meg versei.

Pedig az ilyen eset nagyon-nagyon bán- totta.

*

Máltatói megállapították már, hogy egyike volt azon keveseknek, akiket a há- borús hangulat nem ejtett hatalmába, s az elsők között ismerte fel, hogy az a há- ború népellenes, hatalmi célokért rendezett vérfürdő volt. A háború elején írt ugyan néhány ún. "háborús verset*, de ezek közül is kettő sohasem született volna meg, ha én nem kérem megírásukat.

Az 1914/15-ös iskolaévben ugyanis a gim- náziumban kéthetenkinti előadássorozat- ban ismertette egyik történelemtanárunk a világháború előzményeit és okait, s az előadások műsorán egy-egy szavalat is sze- repelt. Osztályfőnököm, aki novicius korá- ból ismerte Gyulát, azzal bízott meg, kér- jem fel őt szavalásra alkalmas vers írá- sára. Mivel én fogom elszavalni, bizonyára megteszi. így íródott két háborús vers, egyik az említett előadásra, a másik már- cius 15-re. Bár újságban — azt hiszem — megjelentek, de egyik kötetébe sem vette fel ezeket.

*

A TÖMÖRKÉNY ASZTALTÁRSASÁG, melynek elnöke volt, hetenkint tartotta összejöveteleit, — néha huzamosabb ideig azonos helyen, időnkint azonban egyik helyről a másikra vándorolva. Alapszabály nélkül működött, tagjai széles körből rek- rutálódtak. A legszorosabb kapocs, amely a társaságot együtt tartotta, a Gyula iránti szeretet és tisztelet, valamint az volt, hogy ülésein sallangmentesen, nagyképűség nél- kül lehetett vitatkozni irodalmi, képzőmű- vészeti, társadalmi, politikai kérdésekről.

Célként az lebegett a társaság előtt, hogy Tömörkény emlékét ne engedje elhalvá- nyulni. Szobortervek, síremléktervek ké- szültek, évente koszorút helyeztünk Tö- mörkény sírjára, de talán legterméke- nyebb az az elgondolás volt, amit végre is hajtottunk, hogy minden összejövetelen egy-egy Tömörkény novella kerüljön fel- olvasásra. - Már nem emlékszem pontosan, felszólításra vagy saját elhatározás- ból írtunk-e valamilyen beadványt a vá- rosi tanácshoz, de az arra kapott válasz Gyulának lett címezve. A következő össze- jövetelen fel is olvasta azt. A tartalmát elfelejtettem, bizonyára nem is érdekes már, de a címzés élénk fényt vetett a költő és az akkori hivatalos város viszo- nyára. így szólt: Juhász Gyula szegedi la- kosnak. Ehhez fűzte hozzá kissé erőltetett

nevetéssel: Igen, hát ennyi vagyok én a nemes város tanácsának, — szegedi lakos, semmi több. Sem költő, sem újságíró, sem tanár. A jelenlevők közös méltatlankodá- sa persze jól esett neki. Sűrűn akadtak kedves vendégeink: József Attila, Berezeli A. Károly, s általában ismert színészek, újságírók, festők, szobrászok. írói próbál- kozásoknak sokszor volt első nyilvánossá- ga a társaság összejövetele.

*

Csaknem mindig éjjeli vonattal érkezett, az ágyamhoz hozta az ajándékot, ha ugyan nem ébredtem fel előbb, hogy ágyamból kiugorva szaladjak elé. Az egyik ilyen karácsonyi hazajövetelekor, az első személyes kérdések és válaszok után, nagy lelkesedéssel újságolta, hogy micsoda nagyszerű darab megy Pesten: megszüle- tett az igazi magyar daljáték, a János vitéz. Ekkor volt az az egyetlen alkalom, hogy énekelni hallottam, mert e bájos dal- lamokat így akarta előttünk is érzékelhe- tővé tenni. Nem nagy sikerrel persze, in- kább csak elhittük neki; énekkísérlete nem győzhetett meg bennünket.

•

Elkészült verseit gyakran olvasta fel otthon, de szeretett lelátogatni nagyapá- nak az udvar másik felében fekvő gomb- kötő műhelyébe is, Ferenc bácsihoz, nagy- apa segédjéhez, ö volt a hálás, csendes hallgatója a pesti élményeknek is. Mun- kája a kézben, cigarettával a szájában, bólogatva hallgatta Ferenc bácsi a kiselő- adásokat.

1915 N Y A R A N bevonultam katonának Brassóba. így 1918 novemberéig csak egyszer, 1916 tavaszán találkoztunk, amikor egy hónapi tanulmányi szabadságon itthon lehettem. Betegségéről, állapotáról a hazai levelekből értesültem. Végtelen nagy örömet okozott ezután 1918 őszén az olasz frontra küldött verskötete és levelezőlap- ja, melyben bátorít (nem a harcra) és biztat, hogy rövidesen együttlehetünk, tel- jesülhetnek majd pályaválasztásommal kapcsolatos vágyaim.

Novemberben hazaérkezvén, a leginten- zívebb munkában találom, nyoma sincs a kedélybetegségnek, depressziónak, minden perce foglalt, ír, beszél, előadásokat tart, szóval elemében van. Még fokozottabb a tevékenysége, még lekötöttebb minden perce, amikor a színházi direktórium tag- jaként a színház művészi vezetésére kap megbízatást. A számára új, de egyáltalán nem idegen területen végzett munka örö- meibe azonban üröm is vegyül, önmagá- ból kiindulva, nehezen értette meg, hogy a színészeknél a gázsi és a művészi tel- jesítmény nagyon is szorosan kapcsolódik, s a szereposztásoknál előfordult, hogy egy-egy szerepre nem volt vállalkozó, mivel anyagi feltételekhez kötötte az illető a szerepvállalást. Már úgy volt — mesélte el egyik próba után otthon —, hogy én ját- szom el a szerepet. — Maga ez az elgon- dolás megmosolyogni való ugyan, de az ügy iránti lelkesedés, az alázatos művé- szetszolgálat, amely erre is képessé tette volna, meghatóan tiszteletreméltó. Nem került rá a sor, a művész jobb belátásra jutott.

Amennyire csak a nagyon is beosztott idejéből futotta, legtöbbször ebéd közben, mindenről beszámolt otthon, a próbákról, a művészekről, a szerepekről, a tervekről.

Minden idegszála a színházhoz kapcsoló- dott, hiszen a színház vezetésében való résztvevés ténye az általa első feladat- ként tekintett helyes kultúrpolitika érvé- nyesítésének egyik leghatékonyabb fegy- verét adta a kezébe

*

Kik fordultak meg az Ipar utcai ház- ban?

Nyáray Antal, Babits Mihály (szegedi tanársága idején csaknem naponta), Mó- ricz Zsigmond, Antalffy Zsiros Dezső, a kiváló orgonista, Köszler János, Dettre Já- nos, Ocskay Kornél, dr. Eisner Manó, Taussig Ármin, Papp Gábor, Eidus Ben- tián, dr. Hollós József, Heller Ödön, Ká- rolyi Lajos, D'Esperrais tábornok, francia városparancsnok (a színház ügyében tár- gyaltak), Gulácsy Irén, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Espersit János, József Attila (ha ketten együtt jöttek Szegedre, nálunk ebédeltek), Szabó Dezső és Ta- béry Géza.

*

Gyula utolsó előadásáról, a makói Ady emlékünnepről hazaérkezve (1929 febr.j, délelőtt az állomásról hozzánk vezetett az első útja. Feleségem fogadta a Bokor utcai lakásban. Nagyon fáradtnak látszott, li- kőrrel, cigarettával kínálta, de Gyula in- tett, hogy nem, ő már ezt befejezte, vége, nem iszik többet, nem dohányzik. Majd mindjárt Mancika után érdeklődött - kislányomat rajongásig szerette —, s már indult is elébe az iskolához. Nagy tálca süteménnyel érkeztek meg együtt.

Ez volt az utolsó boldog együttlétük, mert a makói út után röviddel ismét je- lentkezett a depresszió, s a melankólia, és sajnos végleg hatalmába kerítette.

Manyikát ettől kezdve csak szomorú, fáj- dalmas mosollyal fogadta, a csapongó já- ték helyett csak egy-egy gyengéd simoga- tást kaphatott tőle.

*

A Z T H I S Z E M 1932-ben látogattam meg a Siesta Szanatóriumban. Aggódva köze- ledtem szobájához; hogyan találom, mivel köszöntsem? Tudtam, hogy irtózik ettől a kérdéstől: Hogy vagy? Ezzel semmikép- pen sem kezdhettem. Dehát akkor, mit

kérdezzek? Hogyan kezdjem? Benézek az üvegajtós szobába: alacsony ágyon fekszik köpenyben és a fején egy turbánszerű készülék az állandó fejfájás csillapítására.

Kopogásomra lassan leemeli fejéről a ké- szüléket, felemelkedik, köszöntöm, meg- öleljük egymást, leülök az ágyra. Hallga- tunk, majd az otthonról kezdek beszélni, s előveszem Manyika legújabb fényképét.

Kézbeveszi, hosszan nézi, könnyezik és suttogva mondja: "Drága kis Mancika, milyen szépen elterveztem, hogy én fogom a magyar irodalomra tanítani... Vé- ge, borzasztó.*

Nehéz szavakat találnom, mert tudom, hogy a szokásos vigasztalást valósággal gúnynak veszi. De lassan, lassan ö is be- szélni kezd, majd belső zsebéből verseket húz elő, reszkető kézzel adja át: "Testvér, itt vannak ezek az írások, talán az utol- sók. Vidd haza, mutasd meg otthon, mind- egy, hogy mit csinálsz velük.* Hat-hét vers lehetett, köztük a Gyermekkori arc- kép s a Lobogók. Később még egy lá- togató érkezik, Vér György, a Délmagyar-

Í ' ; • •>.;.« AT <- e ^ e j

Á . / A ' K ; e'A** j , .r - i A ' ; . ' ' -«' Y,» r *.

, .

^'K.

~'' ^

J U H Á S Z Q Y U L A LEVELEZŐLAPJA A N N Á H O Z

országtól. Rábeszéli Gyulát, hogy tegyünk egy sétát Budán. Szabadkozik, de azután enged, együtt megyünk ki. Ám a hosszú séta sem hoz változást, nincs hatása ke- délyállapotára.

Később Szegeden is tettem hasonló kí- sérletet. Édesanyám kérte, hogy menjünk ki együtt, hiszen az egészséges is beteggé válik, ha állandóan csak a négy falat lát- ja. Le is mentünk estefelé a Tisza part- jára. A kedves Stefánia sétány bokrai, fái között haladtunk lépegetve, mikor Gyula egyszer csak azt mondja: "Testvér, elég volt, úgy f á j itt minden, nem bírom.«

Különös betegség volt ez. Mert voltak napok vagy félnapok, amikor derű költö- zött az arcra, amikor úgy tudott beszélni a legkülönfélébb dolgokról, mint aki egy percre sem kapcsolódott ki az élet ese- ményeiből. Ilyenkor valósággal fellélegez- tünk, hogy megtört a varázs, ismét meg- indult a munka. Sajnos, ezek az órák csak rövidlejáratú ajándékai voltak a nehéz sorsnak, mely életének utolsó szakaszára oly nagyon ránehezedett.

Juhász Endre

VEREB I L O N A :

^ j u h á s z ( j i j L i l a emlékének Felidézlek, mint annyi mások.

Keresek érett szavakat, Hazánknak dalolt vallomásod nem hagyott halott tavakat benned, mert szíved dúsan áradt, vívott emésztőn nehéz harcot, Köszöntöm hát az újra támadt, hathatatlanná szépült arcot!

Hullón is tudtad: magvetésed helyén kalásszá felszökik a tiprott jog, s hogy szívverésed hullámát jó szelek szövik!

Nézem a T i s z á t . . . Felidézem áradássá nőtt hű szavad.

Ű j nemzedékek tisztult sorsán érzem,

„Hogy győz az élet, duzzad és dagad.

S elönti mind az ócska gátakat!"