XV. émf. 6. Mb IRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS TÁRSADALMI LAP

13"

Jili|IUi'| .| iHilllllll Ilii I 1 1 ^ 1 I I I • • • I l | _.

ARA Z FT I A TARTALOMBÓL:

XV. émf. 6. Mb IRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS TÁRSADALMI LAP

A népművelés magasabb 1 színvonaláért

1 * I

Az amerikai négerek I szabadságküzdelmeiből

I # [

Római emlék =

i # !

; Műterem — Könyvek

"lm i i i i I I I I I I i i i i i • mii • i iiiiiiltiiiii).

JC&aáoi Sánctól duón:

K Ö N Y V H E T I K Ö S Z Ö N T Ő

F\ onald Davie, neves cambrid-

^ ge-i tanár és költő nemrég hazánkban járt, s amikor meg- kérdezték tőle, miben tudná ösz- szefoglalni magyarországi benyo- másait, így felelt: "A legnagyobb hatással az volt rám, hogy önök- nél milyen magas példányszámban jelennek meg a könyvek és a fo- lyóiratok, s hogy még a speciá- lis témáknak is milyen sok olva- sója akad. Nagyon tetszett az a széleskörű tájékozottság, amellyel az idegen irodalomban rendelkez- nek." Jóleső büszkeséggel nyug- tázzuk a Conville an Caius nagy- hírű professzor-költőjének nyilat- kozatát, hisz arról tanúskodnak e sorok, hogy a hűvös nyugati köz- vélemény is elismeri már: a szo- cialista országok kulturális forra- dalma az egész emberiséget meg- lepő és lelkesítő iramban produ- kálja a kulturális felemelkedés ezernyi bizonyítékát.

A magyar könyvkiadás évről évre ismétlődő, s most május 28-a és június 4-e között lezajló hagyo-

mányos ünnepi könyvhete minde- nekelőtt bennünket is meghök- kentő statisztikai adataival bizo- nyítja kulturális forradalmunk imponáló horderejét. A tíz éve államosított könyvterjesztés, mely- nek egy évtizedes forgalma elérte a kétmilliárd háromszáznegyven millió forintot, ezen a könyvhéten 900 000 példányban megjelent új könyvvel várjo az olvasókat. -Ki- adóink 62 új művet jelentetnek meg a könyv ünnepére, s persze válo- gathatunk 200 nemrég megjeleni olyan mű között is, melyekből 1 millió példány áll az érdeklődők rendelkezésére. 262 mű majdnem 2 millió példányban! Azt jelenti ez, hogy néhány hónap könyvter- méséből Magyarország minden ötödik lakosára egy példány esik.

S tegyünk még hozzá a fentiekhez egy kápráztató számadatot: a ma- gyar könyvvásárlás országos for- galma 1959-ről 1960-ra százmillió forinttal nőtt meg, a tavalyi év pe- dig 554 millió forintot jövedelme- zett. Ismét lakosaink számával operálva, nem kevésbé meglepő eredményt kapunk: a tavalyi év- ben minden egyes magyar állam- polgár kb. 55 forintért vásárolt könyvet.

A számok persze csak számok.

Mindig az az izgalmas: mit és mi- lyen minőséget takarnak? Az ün- nepi könyvhét műveibe lapozva erre a kérdésre is megnyugtató választ kapunk. Mindenekelőtt azt konstatáljuk örömmel, hogy a ma- gyar könyvkiadás most is érzé- keny szeizmográfként, azonnal reagál társadalmi és gazdasági életünk változásának, fejlődésének mozzanataira, nevezetesen mező- gazdaságunk szocialista átszerve- zésének befejezésére. A nadrág-

szíj-parcellán látástól vakulásig gürcölni kénytelen magyar paraszt számára sokáig elérhetetlen álom volt a művelődéshez, szórakozás- hoz elengedhetetlenül szükséges szabadidő. A kollektív termelés okos rendje, a nagyüzemi gazdál- kodás tervszerűsége adhatta csak meg ezt a lehetőséget, mintegy biztosítván ezzel a falusi-tanyasi népművelés beláthatatlan távlatait.

A megváltozott és megváltozó pa- raszti életforma támasztotta igé- nyek tervszerű kielégítését könyv- kiadásunk már tavaly megkezdte, amikor megindította a népszerű, olcsó áron hozzáférhető Arany- könyvtár és Kincses Könyvek so- rozatot. A jelenlegi ünnepi könyv- héten induló új, a legszélesebb olvasóközönség számára összeállí- tott könyvsorozatok: a Milliók Könyve, Az Én Könyvtáram, s a régebbi Olcsó Könyvtár friss kö- tetei már a megnövekedett falusi olvasótáborra is számítanak.

De nemcsak a hazánkban zajló események hű krónikása a magyar könyvkiadás. Hasonló figyelemmel kíséri a világpolitika és világiro- dalom aktualitásait is. Guillén és Neruda költeményeinek kiadása tisztelgés és üdvözlet Latin-

Amerika szabadságharcos népei- nek, elsősorban a szocialista esz- me jegyében végbement kubai forradalomnak. Latin-Amerika forradalmas népmozgalmairól, for-

radalmi töltésű vagy irodalmáról vall ez a két verseskötet. Solohov- nak nálunk Üj barázdát szánt az eke címen megjelent regénye vég- re folytatásával, a Feltört ugar- ral együtt szintén az ünnepi könyvhéten kerül az érdeklődők kezébe. A nagy szovjet klasszikus regényének a magyar termelőszö- vetkezeti fejlődés fellendülése köl- csönöz különös aktualitást. Szin- tén nagy érdeklődésre tarthat számot, és ismét csak könyvki- adásunk fürgeségét dicséri, hogy a könyv ünnepén jelenik meg az olasz Tomasi di Lampedusa ha- talmas külföldi sikert megért re- génye, A párduc. Az antifasiszta szicíliai arisztokrata könyve osz-

tályának pusztulásáról vall. írója soha nem volt író, könyvének kéz- irata hagyatékából bukkant fel, s egy neves olasz irodalomtörténész szerint most olyan »posthumus gesztussal" lobbantja második életre íróját, ahogy Dante Színjá- tékának gőgös ghibellin arisztok- ratája, Farinata emelkedik ki tü- zes koporsójából, hogy valljon

őseiről, hazafiúi öntudatáról, majd újra visszazuhanjon.

"T* ermészetesen nem hiányoz- ' haténak a magyar könyv ün- nepéről nemzeti klasszikusaink művei sem. Különösen örvende-

tes számunkra, hogy nagy prole- tárköltőnk, József Attila versei

többtízézres példányszámban, ro- tációs papíron, szinte »ponyvára kerülve« látnak napvilágot. József Attila életműve — úgy mint egy századdal korábban Petőfié — ezekben az években vonul be a világirodalomba, s hódítja meg a népi demokratikus országokon kí- vül a kapitalista, többek között az olasz és a francia könyvpiacot is.

A rotációs József Attila-kötet an- nak a fokozódó egyetemes érdek- lődésnek a jele, amellyel a leg- szélesebb tömegek a legutóbbi magyar klasszikus életművét befo- gadják irodalmi műveltségük alap- rétegébe. Arany János drámafor- dításainak, Babits Mihály kisebb műfordításainak megjelenése a magyar műfordítás-irodalom ugyancsak klasszikusan értékeset alkotó két mesterével ismerteti meg az olvasót. Ez a két kötet ugyanakkor híven reprezentálja nagy világirodalmi kultúránkat, a toll legjobb magyar mestereinek

azon törekvését, hogy a világiro- dalom örök értékei az eredetivel egy színvonalon álló magyar kön- tösben öltsenek újra testet.

Az ünnepi könyvhét immár ha- gyományos ünnepe a mai magyar irodalomnak is. A jelenlegi könyvhéten .— többek között — Keszthelyi Zoltán és Takáts Gyula verseskötetei, Szabó Pál és Mes- terházi Lajos regényei, Illés Béla és Sándor Kálmán elbeszélései, Németh László és Parvas József tanulmánykötetei hivatottak a napjaink irodalmával szemben tá- masztott magas eszmei és művé- szi igény kielégítésére. Fokozott érdeklődéssel különösen Németh László könyvét, a Sajkodi esték-et várjuk, s ennek is főleg a szerző szovjetunióbeli élményeiről szóló beszámolóját.

1/ önyvheti körképünk befeje-

, v zéséül szólnunk illik még a szegedi könyvkiadásról. A harma- dik évébe lépett Tiszatáj Irodal- mi Kiskönyvtár köszöntése min- denképpen idekívánkozik, mert

a legenyhébb provincializmus vádja nélkül elmondhatjuk, hogy fiatal, sokszor csak vidéken is- mert írók merész elindításával, többezres példányszámban megje- lenő köteteivel, magas eszmei szín- vonalával híven példázza a vidéki kulturális élet igényes mozgalmas- ságát. Amikor az ünnepi könyv- hetet, az ünnepre megjelent köny- veket köszöntjük, köszöntjük a Tiszatáj Irodalmi Kiskönyvtár kö- teteit is: az eddig megjelenteket, a könyvnapon még kaphatókat s a megjelenendőket egyaránt.

Donald Davie visszarepült Cam- bridge-be. Űtjával kölcsönösen elégedettek lehetünk, mégis saj- náljuk, hogy nem maradt vendé- günk a könyvheti ünnepségekig.

Talán még szebb, még értékesebb élményekkel távozott volna.

flz 1961. évi Szegedi Szabadtéri Játékok előtt

AZ IDEI NYÁRI ÉVAD legna- gyobb országos kulturális eseménye ismét a Szegedi Szabadtéri Játékok lesz július 22 és augusztus 20 kö- zött, amelyet immár harmadszorra rendeznek meg a szocialista szín- játszás jegyében. Az előző két év mérlege azt bizonyítja, hogy nem.

volt hiábavaló fáradság felújítani az ünnepi játékokat. A nagy kul- turális esemény érdekében a párt-

ós kormányszervek messzemenő támogatása sikeresen találkozott Szeged lakosainak összefogásával.

Jelentős szerepet játszott ebben a találkozásban az ország számos kiváló művészének bátorsága, amellyel kezdettől fogva lelkesed- tek a Szegedi Szabadtéri Játékok gondolatáért — és elsők voltak a szerepvállalásban is.

Nem kisebb a szerepe ebben a magyar sajtónak, rádiónak és te- levíziónak sem. A játékokról min- dig úgy szóltak, hogy abból a biz-

tatás, a támogatás, az egyetértés hangja csendül ki, s ezzel orszá- gos, sőt nemzetközi érdeklődést keltettek a Szegedi Ünnepi Hetek iránt, amely most már megerő- södve áll a szabadtéri magyar szo- cialista színjátszás ' homlokterében.

Nem túlzás ez a megfogalma- zás, hiszen, 1959-ben Kállai Gyula elvtárs a játékokat megnyitó be- szédében érezhető volt az utalás arra, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékokat szocialista Salzburggá

kell tenni." Legyen az újjászüle- tett szegedi szabadtéri színpad a tömegek szocialista nevelésének iskolája, mutasson példát az or- szág többi színpadának is, öreg- bítse a magyar szocialista kultúra es színjátszás hírét hazánk hatá- rain túl is« — mondotta.

A PROGRAM A L A P J A kezdet- től fogva az, volt: a játékok m ű - sora magyar jellegű legyen, a magyar próza- és operairodalom

remekei szerepeljenek az ország legkiválóbb és nagy ígérettel bíró l'iatal művészeinek tolmácsolásá-

ban. Külföldi művészek és m ű - vészegyüttesek közreműködése pe- dig emelje nemzetközi rangra a szegedi ünnepi heteket.

E program végrehajtását eddig még minden évben siker koro- názta. Az első évben a Hunyadi László, a Budai Nagy Antal, a János vitéz műsorra tűzése, az Állami Hangversenyzenekar , és budapesti kórusok szereplése, m a j d a Moszkvai Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko opera- és balettszínház együttesének fellé- pése az Esmeraldá-val egyben le- rakta a játékok alapjait. Tavaly került bemutatásra Az ember tra- gédiája, a Csínom Palkó, s ú j mű- vel, a Jeanne d' Arc-kai szerepelt az előző évi szovjet balettegyüttes.

Az idén ugyancsak gazdag m ű - (Folytatás a 2. oldalon.)

chtdeáuy, Jdajos :

HAJNALI FÖLDEKEN

Tudod, még hosszan elnézem — magamban érvet érvvel összevetve — a tarka földeket: talán Jövőre már a végtelenbe futnak erre is az egybeszőtt

barázdák, zöld mezők?

— Tiszapart, édes tiszapart, szerelmem! —

Ma még a távol nem terít eléd olyan csodálatosan hímzett szőnyeget mely fut veled s aranyló sávjain a virgonc szél gurul, napfényben hempereg

tova . . .

Most még, amint az édes-mostoha, ha összebúvik is két földdarab a mes- gyék — és mintha egymást lesnék! — közéjük fekszenek, s mint szívük

dobbanása két hang: nem egy erő a kettőé sehogy; vetekszenek Mégis, valami megmozdult az ősszel: kezek kezekhez értek, szív a szívre hallgat, s az ész okos szavát ízlelgetik az álmok vánkosán; a hajnal már

mindennap valami változást talál itt.

Tudod, szép ez a kor: a régi vív az újjal, vad indulat pöröl, dühöng és elcsitul, megbékél s fegyverét szerszámra váltja föl a magvető, — de már közös szérűbe gyűl az új arany, — és testvér lesz az édes-mostohából.

Ez az a kor, mely: „új embert kovácsol" . . . * Ébred a Föld, nyújtódzik — mint mesében — karján a gúzs, mellén a cérna mesgyék pattannak már, nyűgét, baját lerázva talpára áll s az elszórt kis tanyákra

— mint Gulliver törpékre — visszanéz.

Ébred a Föld, nyújtódzik: barna gonddal s a kishitű enyém-tieddel felhagyott, leszámolt, a Napba néz, felhőket űz a kedve,

s a sápadt kis tanyák egyként felkerekedve kart-karba lépdelnek utána már . . .

• . . most még, amint az édes-mostoha, ha összebúvik is két földdarab a *

mesgyék — és mintha egymást lesnék — közéjük fekszenek. . . Most kél a Nap — s az ösvényen köd-űzve

két-két alak, pantallós, kézitáskás, csendes beszéddel indul napi útra.

Az országúton sátras gépkocsi.

A szövőmunkás, öntő és a mérnök, a tanárnő s az osztálvvezetó kopott tanyáknak ajtaján kopogtat.

S a perc nehéz, amíg olvad a szó.

Egy friss legény, szánt fütyörészve sárgás két jó lovával, — négy hold *

keskeny csíkját, zsírosan-barna-feketére szántja . . . Slágert fütyöl: „Marina, Marina, Marina, a csókodra szomjazom én . .. " Az este tánc volt a Gazda- körben, ma ping-pong-verseny délután, s a televízióban este fiim. —

- „Ml is? . .. "

S hogy mit szeretne? — traktort, azt igen .* .. Tocsogó sárban, kásás hólevében

félcipők tapodnak ösvényt er-e is.

Nyílik az ajtó, párát lök az égre, a köszöntést fogadják is, nem is.

Kemencepadkán vénülő a gazda, ráncos szeméből kérdő, néma gond.

Kérges. Szívébez hosszú még az utad.

Konok, — s csak szótlan vaUatott.

Mint sünmalac, tüskéit védőn kimeresztve,

úgy szűkölnek az árva, csöpp tanyák.

Kezedbe vedd fel s lásd, szelíd lesz, mint a gerle.

— S hajnalra kelve társra Is talált.

Leszáll az éj. — A holdfény árnyat kísér, *

itt is, amott is megkoccan az ablak:

a tépelődök fáznak egyedül.

„Holnap miként?" — „Te döntöttél-e, József?" . . . Aztán az álom. — S mint a szénakazlak, a töprengő szív benn elnehezül.

a Hold motoz bogozza szálát a cérna mesgyék durcás fonalának

egy csődör horkan puli felvonít elíekszenek a vibra szürke árnyak Az asztalon bor, kártya. Körötte felcsigázva az agitátorok... A gazda hiv:

(mokány, keménykötésű kún; aranykalászos, még délután kerültek asztalához . . . )

„— Két hold a tét! No, elvtárs, semmi v á l a s z ? ! . . . "

Egy kortyot még elébb, — a füst nehéz, aztán csak sistereg a cifra lap, s a színre szin válaszol, s a c s ö n d ! . . . — „Gyerünk, tovább!

Még itt a másfél hold! Igyál, l e g é n y ! " . . . S a hajnalra tenyér tenyérbe csattan, az ördög benn a huncut vén parasztban fejére áll: — „Megnyerte, hadd vigye!"

— pedig dehogy volt tiszta álma, se nappala, sem éjszakája tizenöt holdért, immár két hete.

. . . s az ész okos szavát ízlelgetik az álmok vánkosán, a hajnal már minden nap valami változást talál i t t . . .

Tocsogó sárban, ösvénven köd-űzve ket ismerős, — pantallós, kézitáskás — csendes beszéddel indul napi útra Az országúton vén szekér döcög.

Itt már közös a tíz-tizenkét kéztől csíkosra szabdalt föld. Könnyű a szív, könnyű a szó s a tréfa hentereg;

a virgonc napsugár belékötött.

. . . a régi vív az újjal, indulat vadul, pöröl dühöng és elcsitul. . *

enyém, tied, miénk . . . — mi az?

— ki érti ezt?

— ki érti azt?

roppan a gally:

— ki az!?

— ki az? . . .

Konok szemek vallatnak néma gonddal, a húsz keserves év ott bentről felnyüszit:

— villan a k é s ! . . . és bénán, szárnyszegve lehullik, — kínzó szégyenpír mögött.

Szelíd szavaktól korbácsolt az ösztön.

. . . S a jég felengedett, — társak között.

Megbékél s fegyverét szerszámra váltja föl a magvető. Közös szérűbe gyűl

az űj arany, — s az édes-mostoha testvérré e g y e s ü l ! . . . Erzed-e már:

hogy ott, ahol így megszenved a lélek a múlt s jövő miatt, ily emberül;

az összetartás minden vészt legyűr, és nem lesz már ott vissza-űt, soha!

*

Tudod, még hosszan elnézem — magamban emlékeimet ígyen összerakva

— e tarka földeket: jövőre már a végtelenbe futnak erre ls az egybeszőtt barázdák, zöld mezők.

S a távol úgy terít eléd egy végesincsen hímes szőnyeget, hogy fut veled s aranyló ^sávjain a virgonc szél gurul, napfényben hempereg tova.

— Tiszapart, édes, tiszapart, szerelmem! — No ugye, mondd: mi ez, ha nem csoda?

(Folytatás az 1. oldalról.) sor v á r j a a játékok közönségét.

Nagy nemzeti operánkkal, a Hu- nyadi Lászlóval nyitják a játéko- kat július 22-én s ezt követőéri m u t a t j á k be a Bánk bán-t, utána pedig a Moszkvai Állami Akadé- miai Nagyszínház balettegyüttese szerepel a Kővirág című mesejá- tékkal, m a j d ismét láthatjuk a János vitéz-t. Paul Robeson önálló estet ad agusztus 16-án. Közre- működik az Állami Népi Együttes, s ezt követően öt alkalommal ke- rül színre Az ember tragédiája.

A Hunyadi László és a Bánk bán főrendezője Mikó András Liszt-díjas. Mindkét opera díszlet- tervezője Varga Mátyás Kossuth- díjas. Jelmeztervező: Márk Tiva- dar Kossuth díjas. Vezényel: Va- szy Viktor érdemes művész. Fő- szereplők: Hunyadi László: Ilos- falvi Róbert; G a r a Mária: Agai Karola; Szilágyi Erzsébet: Takács Paula Kossuth-díjas érdemes mű- vész; V. László: Szabó Miklós Liszt-díjas érdemes művész; Gara nádor: Fodor János Kossuth-díjas kiváló művész.

Bánk bán: Siniándy József Kos- suth-díjas; Melinda: Mátyás Má- ria Kossuth-díjas; II. Endre: Szal- m a Ferenc Liszt-díjas: Gertrudis:

Palánkai Klára; Tiborc: Radnai György.

A János vitéz főrendezője Szi- netár Miklós. Díszlettervező: Fü- löp Zoltán Kossuth-díjas. Vezé- nyel: Szalatsy István. Főszerep- lők: János vitéz: Németh Lajos főisk. halig., Iluska: Prácser Éva főisk. halig. Bagó: Angyal Sándor.

A gonosz mostoha: Gobbi Hilda Kossuth díjas kiváló művész.

Francia király: Gózon Gyula Kos- suth-díjas. Francia királyleány:

Németh Marika.

A Kővirágot Leonyid Mihajlo- vics Lavrovszki, a Moszkvai Álla- mi Akadémiai Nagyszínház balett-

igazgatója rendezi. Az ember t r a - gédiája főrendezője, s egyben Lu- cifer alakítója Major Tamás Kos- suth díjas, kiváló művész. Ádám:

Básti Lajos Kossuth-díjas érde- mes művész. Éva: Lukács Margit érdemes művész. Azi Ür hangja:

Bessenyei Ferenc kétszeres Kos- suth-díjas érdemes művész.

MlG 1959—1960-BAN több mint 200 ezer ember nézte meg az elő- adásokat, addig! az idei játékokon már 140 ezer nézőnek biztosítanak jegyet. A nézőteret ugyanis jelen- tősen bővítették. A tribün egyszer- re 7500 ember befogadására alkal- mas. s ennek megfelelően alakul a műszaki lehetőségek jobb ki- használása is, mint például a hangkésleltető berendezéshez a több mint 3 ezer kishangszóró el- helyezése a széksorok alatt, va- lamint a színpadi fényerőnek az eddiginek sokszorosára való eme- lése.

A Szegedi Szabadtéri Játékok idei megrendezése ismét sok ha- zai és külföldi vendéget vonz a Tisza fővárosába, hiszen a játé- kokat ige/i sok járulékos esemény kíséri, amit többnyire az Idegen- forgalmi Hivatal rendez és bo- nyolít la — hazai és külföldi ven- dégeinek a Szeged környéki lát- nivalókkal. Tizenegy kiállítás áll ebben az időszakban a látogatók rendelkezésére és több nemzetkö- zi sporttalálkozó zajlik le Szege- den a játékok heteiben.

Szeged ebben az időszakban a leglátogatottabb m a g y a r városok egyike lesz a nemzetközi rangra emelkedett ünnepi játékokkal, amely már elénk vetíti jövendő arculatát is. A városi tanács meg- hívásos alapon legkiválóbb íróin- kat zeneszerzőinket kéri majd fel új, a Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatandó művek alkotására.

S m á r most gondolnak arra, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok idő- szaka nagyon alkalmas lenne nem- zetközi filmfesztivál megrendezé-

sére is az elkövetkezendő évek- ben. Ez a gondolat annál is inkább figyelemre méltó, m e r t a játékok korszerű kiépítése 1963—1964-ben teljesen) befejeződik, s a város a r - culata egyre inkább a fürdőváros jellegét ölti m a j d fel erre az idő- re.

A TISZA NYÚJTOTTA lehető- séget ugyanis eddig még távolról sem használtuk ki. Ezzel és a v á - ros további fejlődésével széles táv- latok nyílnak a játékok jövőjébe, hogy Szeged valóban a szabad- téri magyar szocialista színjátszás központjává váljon. Ennek meg- teremtésére nyújt lehetőséget, ezt sietteti az idei ünnepi hetek az eddigieknél még körültekintőbb megrendezése, a műsorösszeállítás nemzeti és nemzetközi jellege, amely hivatott tolmácsolni hírün- ket s nevünket a2j ország határain túl is.

GERGELY MARTA ÉS TATAY SÁNDOR LÁTOGATÁSA

SZEGEDEN

frócsoportunk és a Somogyi Könyvtár vendégeként m á j u s 12- én Szegedre látogatott Gergely Márta és Tatay Sándor, József Attila díjas író. Délutón a TIT klubban Dér Endre, József Attila-j díjas, az írócsoport titkára kö- szöntötte a vendégeket, vázolta a szegedi írócsoport helyzetét, prob- lémáit, s néhány szóval a jelenle- vő szegedi írókat is bemutatta.

A rendkívül gyümölcsöző, friss hangú baráti beszélgetésen Ger- gely Márta írói terveiről számolt be.

Tatay Sándor főként szovjet- unióbeli élményeiről beszélt. A közelmúltban több hetet töltött a

Szovjetunióban.

Másnap, szombaton a KISZ If- júsági Házában és a Somogyi Könyvtárban találkoztak olvasó- ikkal, ahol Bezerédi István igaz- gató köszöntötte a vendégeket.

I Jntégtü Lány. oayyok.

Húszéves múltam, nem olyan sok, de ne- kem elég, bár még sohasem akartam meg- halni. Eddig kétszer voltam öngyilkos. Elő- ször még kislánykoromban. Az se nagy do- log. Egyesek megrémülnek, ha a halálról hallanak, de én tudom, hogy a halál is csak olyan, mint a szabadnapos baka, ki le- het vele kezdeni.

Különben a gyerekkel rontottam el az életem. Ha egy lánynak gyereke születik, azzal már mindent lehet, az kapcarongy.

De még előbb is valahogy azt vettem észre, hogy nem nagyon szívlelnek az emberek.

Engem mindenütt piszkáltak, akárhol dol- goztam, pedig van eszem, tudok is bánni vele. Például aS otthonból tizenegy lány közül egyedül tettem le jelesen a kereske- dői szakvizsgát. Az otthonban,... no ott

még nagy legény voltam, akárki megmond- hatja a régiek közül. Csak úgy feszítette rajtam a fuhát a sok izom, nem úgy, mint most, hogy harminckilenc kilót mutat a mázsa, ha ráállok. Például tegnap, vasár- nap nem ettem egész nap, de a kislányom se. A szomszédból adtak egy csésze nyers tejet, de tüzelőm se volt, hogy fölforraljam, nagy kínnal itattam meg vele hidegen.

Mondhatom, elkapatják a bölcsődében, mi- kor hazaviszem szombaton, mindenre csak a száját húzogatja. Hideg van, éhes vagyok, ez nem jó, az nem köll. Majd még úrilányt faragnak belőle. Persze, nem ingyen, ho- gyisne, nyolcvan forintot fizetek érte egy hónapra, nyolcvan forint — elég nagy pénz magamfajta szerencsétlennek.

Szóval az otthonban még nem így éltem.

Ha valamelyik nevelő balhét kevert, meg- szerveztem a lányokat, aztán neki. Féltek is tőlem, mint az égő tűztől. Egyszer az éjszakai ügyeletesre ráhúztuk a pokrócot.

Sötét volt, éktelenül sivalkodott, mi meg püföltük, ahogy tőlünk telt. Ilyen lány vol- tam.

A szakmában még nem dolgoztam. Felkí- náltak ugyan valami kis szatócsboltot, de- hát kellett a fenének. Már az elosztásnál ki szúrtak velem. Mert például a Lőrinc Mári- át Erzsébetre helyezték, engem meg egy zug porfészekbe, két órányira Pesttől. Fogtam magam, fölültem a vonatra mérgemben.

Utoljára akkor segítettek rajtam az embe- rek. Az utasok szedték össze az útiköltsé- gem, igaz, hogy beadtam a nagy dumát sze- gény anyámról, aki a szegedi kórházban haldoklik.

Előbb a Fonalmentőhöz kerültem. Hű, mi- csoda arany élet volt az. Nem tudtam hova tenni a pénzt. 1500 forintot kerestem, ci- pőt, ruhát vettem, meg még egy dunnát is, mert mindig fáztam a fűtetlen albérletek- ben. Még most is szidom az ottani lányo- kat, azok csábítottak el, azok csalogattak.

— Gyere velünk táncolni, Magda ... Akarsz mulatni, Magda? Tudok egy jó helyet, Mag- da. Magukkal vittek a Petőfibe, meg a gyári murikra.

Egész rendes családnál laktam akkor, bár később cefetül viselkedtek velem, de még nem mutatták ki a foguk fehérjét. Gyakran meghívtak vacsorára, vasárnap náluk ebé- deltem, mozijegyet váltottak. Aztán, hogy később kezdtem hazajárni, az asszony foly- ton belémkötött. Tulajdonképpen az urát féltette tőlem, azt beszélték, nagy kurvás, az a nő meg úgy ülta nadrágján, mint a

Leírta Preis, Magdolna Dr. L. PX ideggyógyász részére

hétfejű sárkány. Észrevettem, hogy az em- ber kerülget, én mgg éppen az asszonyt akartam bosszantani. Jaj, hogy ette a pe- nész, a pókhasú ura után. Elég az hozzá, egyik éjszaka az ajtó előtt találtam a cucco- mat. Mondhatom, jól elbántak velem. Ke- reshettem másik szobát, pedig ez közel volt a gyárhoz is, és mindenképpen megfelelt nekem. A gyárból fogadott be egyik mun- katársnőm, elvált asszony, amolyan jóféle.

Igazán nem szólhattam rá. egy rossz szót se, megosztotta velem a szobáját. Pincelejárat, kicsit nedves, viszont senki nem zavart bennünket, akármeddig murizhattunk. Ké- sőbb ezt a barátnőm is kiismertem, őt is törte a nyavalya a férfiak után. A paliján vesztünk össze. Egyszer kettesben talált bennünket, aztán olyan ramazurit csapott, mintha legalábbis törvényes felesége lenne.

Semmi kedvem se volt új hely után szalad- gálni. Ez a katona pesti fiú volt, éppen sza- badságra készült. Kapóra jött az utazás, úgyis nagyon vágyódtam már Pestre, gon- doltam, majd ott elhelyezkedek. A pénz miatt nem fájt a fejem, amikor kiléptem, megkaptam a járandóságom, arra a pár napra elég lesz. Később úgy alakult, hogy mégis visszakerültem Szegedre, hiába Pes- ten nagyon megy a pénz, meg mit is kezd- tem volna egyedül. Az Ujszegedi Kender- ben éppen felvételt . fogtam ki, így csak három hétig maradtam kereset nélkül.

• iqjtbvbqss"

I Qltm. lúkhal ezután

Leginkább kiírattam .magam, legalább eny- nyi hasznom legyen belőle. No végre meg- szültem, vesztemre. A vállalat nagyon pár- tomat fogta. Ha biztosan tudom, ki az apja, még ma is kapom a tartásdíjat. Egyre fag- gattak a személyzeti irodán, én meg talá- lomra bemondtam egy gyári mókusnak a nevét. Tárgyalás lett belőle. A pali retten- tően izzadt, már akkor gyűrűs menyasszo- nya volt, fenyegetett, hogy megruház, amiért ilyen botrányt vertem körülötte. De én erősen ütöttem a vasat, tudtam, hogy a srác jól keres, a többi meg mind olyan katonaféle, egy fillér se nézett ki belőlük.

Amilyen gazember, bebizonyította, hogy semmiesetre se lehet a gyerek apja, papírt, ceruzát vett elő, addig firkált, amig min- denki neki adott igazat. Dehát akár előre megmondhattam volna, hogy a végén ki- semmiznek, hisz egész életemben elkerült a szerencse.

Ráadásul most már gondoskodni kellett a gyerekről. Igaz, kaptam kelengyét meg segélyeket, még külön szociális segélyt is, de úgy elment a pénz, ha agyonütnének se

tudnék elszámolni vele. Kivártam a szü-

lési szabadság végét, beadtam a kislányt a bölcsődébe, aztán kiléptem a gyárból. Ugyan kinek van kedve dolgozni ilyen körülmé- nyek között? A személyzetis még azt is el- intézte, hogy Marikát »hetesbölcsödésnek«

vették fel, pedig a többi gyerek csak ad- dig lehet ott, amíg az anyja dolgozik. A bölcsődevezető fogadkozott, hogy külön gondja lesz rá, mégis kiadta egyik nap a cuccokat.

— Ilyen rujiában nem hozhatja ide a kis- lányt, Magda, annyi pénze csak van. hogy szappant vegyen, és kimossa. Már kétszer, 'mi magunk mostuk ki, pedig ez szigorúan tilos!

Borzasztó, mintha az a gép nem bírná ki harmadszor is. Mit csináljak, ha nincs tüzelőm, a hideg víztől meg csupa szutyok marad az ilyen kényes holmi. Még akkor neki állt följebb, hogy miért nem vettem tüzelőt, micsoda felelőtlenség a gyerekkel szemben, meg ehhöz hasonlók. Fordulj föl

— gondoltam, kegyetlenül el voltam kese- redve.

A Szegedi Kenderben kaptam munkát, de csak egy hétig dolgoztam. Előleget vettem föl, aztán megint Pestre utaztam. Ki kel- lett valahogy vonatozni magamból ezt a nagy keserűséget. Mert hiába, csak magára- marad az ember a végén, senkinek se kell.

Én is micsoda erős lány voltam az intézet- ben, most meg a szél visz előre, a járáshoz sincs elég erőm. No, Pesten kicsit megvi- gasztalódtam. Megismerkedtem egy motoros sráccal, aztán két napot úgy elmotoroztunk, mint a pinty. Harmadnap otthagyott a pali az országúton, hagy neki lejárt a szabad- sága. Megint vissza kellett mennem arra az átkozott Szegedre.

Persze az a vén irodakukac Ruttkai, aki a felvételeket intézi, semmiképpen nem akarta elfogadni a könyvemet. Majd meg- tudná, ha egy fillér nélkül kódorogna na- pokig. Itt is a személyzetishez fordultam, végül ő meg az igazgató intézték el a doty gomat, de csak nagy keservesen, mert Rutt-

kai még azt a falat kenyeret is elsajnálná tőlem.

A mester szintén ugyanazt a nótát fúj- ta:

— Minek hoznak ide ilyen semmirevaló- kat?! Az én osztályom nem jótékonycélú intézmény, inkább a zsebemből kifizetek egy ötvenest, csak hagyjon nekem béícit.

I j, . persze látták, hogy I cJtZ ailgónyuk a mester így fogad, nekik se kellett több. Attól kezdve örökké piszkáltak. Nem mondom, lassabban járt a kezem, mint a többi szedőlánynak, dehát némelyiket majd szétfeszítette a teli gyom- ra. Ha a felügyelőnő odaküldte őket — per- sze ezzel: segítsetek már annak a szerencsét- lennek —, nem győztem hallgatni a morgá- sukat. Fenn az irodában megfogadtatták velem, hogy nem szájaskodok, de két nap-

nál tovább nem bírtam ki. Más se tűrne szó nélkül, hogy beletapossanak az önérze- tébe. Ezt ugyanígy megmondtam a mester- nek. Az mag vissza:

— Kevesebbet foglalkozna az önérzetével, többet a munkával, mindjárt nem lenne- annyi baj.

— Azért, mert nekem van egy gyerekem, velem se lehet mindent!...

— Ki bántotta a gyerekét?' Tőlem ugyan lehet belőle tíz is!

Pedig tudtam, hogy ez szúrta mindnek a szemét. Arról se én tehetek, hogy kibeteged- tem. Leforráztam a kezem mosás közben, jó hogy szaladtam az orvoshoz. Persze, nem irt ki, kapkodná ő az orsókat sebes kézzel!

Dehát mit tud az orvos egy munkáslány sorsáról? Csak egy hétig maradtam otthon, van aki hónapokig betegeskedik, mégis ló- gósnak, szimulánsnak neveztek. Hétfőre Ma- rika belázasodott. Két nap ajatt rendbejött, de engem annyira kimerített a szeszélyes- kedése, hogy még két nap kellett, amíg ki- pihentem magam valahogy.

Még a konyháról is kiszekíroztak. Pedig maga az igazgató adta ki a rendelkezést, hogy adjanak ebédet a maradékból. Aztán, mert egy kicsit többet szedtem, csak azért, hogy vacsorára legyen. Istenem, éhes vol- tam, ők mindennap telizabálhatták magu- kat. Mindegy, megszoktam már, hogy min- denki a görbe szemével néz rám, de ha már meglett az a gyerek, nem fojthatom a kútba. Mert amiatt van az egész, min- den miatta.

Két hónap alatt nagyon felgyűlt a hi- ányzásom. Hol Marika, hol én, valamelyi- künk mindig nyomta az ágyat, vagy egy- szerűen olyan gyengének éreztem magam, hogy nem bírtam felvenni a munkát.

Utoljára a mester azzal fogadott, akár haza is mehetek, neki ilyen munkásra nincs szükséige. Mihez kezdhettem volna?

Ha így simán kirúgnak, a táppénzt se ka- pom, megint üres zsebbel kerülök ki a kalamajkából. Nem segített énrajtam a kutya se.

Jiüimdik fi.inze.men egy csomó belloidot, pontosan harminc dara- bot szedtem be belőle. Ez szombat este történt háromnegyed hétkor. Hétre talál-

kát beszéltem meg a barátnőmmel. Sem- mi értelme nem volt, hogy az üres szobá- ban várjam, amíg a gyógyszer hatni kezd.

Zsebembe tettem az orvosság dobozát meg az igazolványom — ha tudnak, mentsenek meg. A haláltól ugyan nem félek, de azért jobban szerettem volna életben maradni, hiszen nekem még Marikát is föl kell ne- velnem. Azt mondja a barátnőm, fél nyolc- kor estem össze a korzó patika felőli ol- dalán. Mentőért szaladt. Hogy később mit csináltak velem, arra nem emlékszem, de másfél hét alatt rendbejöttem. Így legalább elértem, a célomat. Megkapom visszame- nőleg is a táppénzt — amire nem számí- tottam —, idegszanatóriumba küldenek, utána kötelezik a Fonalmentőt, hogy al- kalmazzon. Ráadásul a mesterre alaposan ráijesztettem. Holnapután utazom a sza- natóriumba. Most már csak Marikával va- gyok bajban, mi legyen vele a három va- sárnap, amíg nem leszek itthon. Valószí- nűleg írok a vezetőnőnek, vigye el magá- hoz, a levéltől jobban meghatódik, mintha beszélek vele.

Azután meg... azután majd csak lesz valahogy...

2

T Ó T H B É L A

i U ő w e g & l a n y

A frissen homokolt kocsmaudvaron álmosan rezeg-

^ tették a fúvósok. Még senki sem forgott lassan himbálódzó keringőjükre, de már jövögettek az érdek- lődök. Főleg legényfélék. Előbb csak bekukkantottak a kitárt nagykapun, azután ráérősen lépegettek a tágasabb térek felé kezüket mélyen a nadrágzsebbe feszítve. Me- leg van, s az asztaloknál világos sört vedelnek, kancsó- jukat hangosan koppantják oda a borszítta kopott asz- tallapokhoz. Három—négy kupacban is iszogatnak. De csak úgy csendesen és kalappal a fejen. Fogas nincs, az igaz, de meg a kalapnak a fejen a helye. Aki anélkül jár, az már olyan úrhatnám, piperkőc ember. Egyik sörivó bokorban négyen emelgetik égnek a korsó fenekét. Az ötödik, jobb öltözékű idegen, nem iszik. Csak néha té- ved tekintete a körében iszogatok arcára. Addig tán, míg előhúzza erszényét, s valamelyiknek odanyújtja.—Fi- zessen! kérjen amit akar! — Azután megint elhunyo- rog tekintete, fölnéz a csöndes akáclombokra, talán a falun is túlra, azután még messzebbre.

— Maga nem iszik, doktor úr?

— Nem kívánom.

— Tudom én, mit kívánna — nevet pajzánkodva az egyik —, dehát ha olyan... Talán nincs itt elég lány vagy menyecske?

— De bizony... — így biztat a második. Akárme- lyik elvetné magát a szavára, ha nem lenne olyan.

A doktor leinti őket, bálkezével legyintve.

— Tán nem hiszik? Már pedig én csak tudom. Mióta van maga itt? Három hete? Ha most csak annyi tíze- sem lenne, ahány lány utána kérdezett magának, nem volnék rászorulva a maga bukszájára.

— Ne mondja?

— Mondom én, hallja! Minek hazudnék? Csak az igazat mondom. Egész megbolondultak maga után.

— Ugrasztani akar?

— Bortul rohadjon ki a nyelvem csapja, ha hazu- dok! Maga fiatal is, szemrevaló is, állatorvos is. Ebből t sok jóból nálunk egy is elég lenne. Ha még három hetet eltölt nálunk, maga is megtapasz- talja, csak nyissa ki jól a szemét! Dehát már ne hara- gudjon, maga eddig, én úgy néztem, csak a torzskan- cákban gyönyörködött, a tsz kanjaiban meg a Szabadi kocáiban. Hát nézze mán mög a lányokat is, a csuda verje mög a világot!

— Ugyan. Nem vagyok tán gyerek.

Ujabb söröskancsók kerülnek az asztalra. A temp- lomban váratlanul kondul meg három harang. A galam- bok ijedten röpoennek fel a torony szegletéről. Kezdő- dik a litánia. A fúvósok, hosszúra nyújtva az utolsó hangot, maguk elé rakják a rezeket. A bantonos sokáig tornászik, míg megszabadul hangszerétől. Azután ok is összepuszilkoznak a söröskancsóval. Amíg az asszonyok magas fejhangja pántlikázza a "mennyek királyné asz- szonyát« nem fújnak táncot. Már nem ezert vagy azért, de ne keljen az ember háborúságba az asszonynéppel.

Meg azután az igazi mulatság is csak akkor kezdődik amikor a tornyosházból kitódul a lánycsorda. Akkor aztán belevernek az elevenbe, s hadd szoljon százegyig.

Hanem addig csendesen kortyolgatnak, sűrítik magukba az indulatot, hogy az esti kurjongatáshoz minden együtt legyen.

Csak a doktor nem iszik. Szívesen elúldogel sege- deinek társaságában, hiszen nélkülük, ügyes kezük nél- kül nem tudna beteg jószágokat gyógyítani. Azt se sza- bad elfelejteni, hogy őt most még csak ez a négy em- ber kapcsolja a faluhoz. Azok tudják, hol zabaihat be- léndeket a tehén, farkasalmát a csürhe. Azután meg, mint nemrég idekerült legényember, kivel idozzon hat vasárnap délután. Különben is. Közülük valo. Parasz- tok falusiak, jámborszemű jószágok közül. Azért is ké- szült állatorvosnak. És amikor végtett s megkerdeztek, hova menne, csak falura vágyott. Allatukért reszkető parasztok, szelíd lovak közé. Kutatóallomasra akartak küldeni. Maradhatott volna a fővárosban, közel a lány- hoz, akire úgy kellene vigyázzon, mint a gyertyalang- ra Hiszen az amilyen! Különben meg is mondta őszin- tén. Ha nem marad Pesten, vége a szerelemnek. Egy na- pig se gondol rá. ö nem bírja ki fiu nelkul. Az utolsó szava is ez volt, mielőtt becsapta maga mogott az aj- tót O meg vár, les, szomorkodik itt lent mar harma- dik hete. Majd csak ír, szól, könyörög, visszaszerzi.

M

Mikor leszállt a vonatról a falusi állomáson, csaknem kézenfogva vezették a tanácshoz a kalapot lengető pa- rasztok. Körülörülték, körülszerettek, egy eletre ráztak vele kezet. Most elfusson a lany miatt? Majd elmúlik, vagy visszajön a fruska vagy?...

A fúvósok fölhajtották a söralját, azután nekikészi- tették szájukat a vékonyabb végének. Nyolcasával ösz- szefogódzva tódultak be a lányok, s ha volt okuk, ha nem, kacarásztak, fehér fogukat mutogatva. A nagy- dob pattogóshoz verte meg a kezdő ütemet. Erre rábo- rultak a klarinétból ömlő hangok.« Barna kislány oda- szólt a legénynek..

A doktor segédei fölálltak. Táncba mennek. Csak a leghűbb ember, Vendel marad vele. ö már nős. Né- ki, ha nincs itt az asszony, táncolni nem illik. Nézi egy ideig az újonnan jövőket, azután hirtelenül a fülébe súg a doktornak.

— Ezeket a lányokat nézze meg a doktor úr. A Kis Bálintét. Micsoda eleje, hátulja van annak! Az a turcsi orrú ott, a Kapoli kertész lánya. Az isten is azért te- remtette a derekát, hogy az emberfia átnyalábolja. A Bozó-lánynak meg, az a harmadik az ágasnál, olyan fe- hér a képe, hogy még tán színésznő is válhatna belőle.

Hüjhaj, lenne itt választék, jutna belőle minden ujjam- ra vagy kettő, s még akkor is hátramaradna a java.

Azután ha magának iskolázott kellene, hát nézze, itten az asztal végében van a Köböl-lány. Haj, micsoda pél- dány az. Azért még én is lediplomáznék. Dehát én már kigyónlam belőle. ,

A doktor nem szál, hallgatja Vendelt, álmosan, szemrebbenés nélkül.

— Na, odapislantson, doktorom, a Török Pista lá- nyára. Látja, az már ném egyszer kifaggatott maga fe- lől. Annak aztán nem akad párja a faluban. Micsoda haja van annak, nem is fekete ián, hanem kék, mint a varjú tolla, aztán meg a képe bőre, de tán a teste is olyan fehér, mint a frissen fejt tej habja. Azután most készül az érettségire. Okos lány, vág az esze, mint a hajderménkű. A két lábát meg mintha előre rajzol-

tatták volna, olyan szép hajlatúák. Ha csak ráles az ember, a fene rázza. Épp magának való. No de, elmék, dolgom van. Nem köllök én ehhöz, majd tudja azt ma- ga.

A doktor egyedül marad. Száraz unalmában ujjait ropogtatja, s tekintetével lázasan kutat a táncolók kö- zött.

Egyszer csak olyan hirtelen és váratlanul, ahogy a mesékben szokott lenni, a doktor elé áll a lány, a Tö- rök Pista lánya, s lányos gyöngédséggel nyújtja oda ujja végeit a doktornak bemutatkozásképpen.

— Ica vagyok. Szabad egy táncra? — S már re- pültek is, hisz mi gyógyíthat jobban, mint ez? És rúg- ják tán órahosszáig is a nedves homokot. Amikor meg- áll a nóta a fúvósok ajkán, már szomjas a doktor. Szom- jas vagyon, italra s másra. És iszik, itatja a lányt is.

Tán nem is akarja megrészegíteni, hiszen részegek let- tek egymás nézésétől. S mégis pohár pohár után ván- dorol asztalukra. Ahogy beleereszkedik a kislány rej- telmes mélységű szemébe, úgy érzi, minden tagja ki-

gyúl, és égni kezd. Bánta azt a doktor, hogy mozdulatlan belefeledkezését a szünetekben már a fél kocsma figyeli.

CsaJk könyököl két kezére dőlve, és lubickol poklok és mennyek gyönyörűségében. A lány megadta magát, mint szűz hó, ha hosszan süt rá a nap. Engedékenyen ha- jolt a doktor erős karjaira, miközben sötétedésig pereg- ték a táncot. Szavai csak sóhajos igenekből álltak, sze- relmes tekintetét a fiú szemében feledte, se látott, se

hallott már.

Vendel meg állt összefonott karral, és büszkén né- zegette őket, mint nagy-nagy művét valami kiváló mes-

ter. '

— összegabalyítottam őket. Milyen jól összebolon- dultak!

Ettől a gondolattól kicsit maga is megszédült, s pillanatnyi irigy kíváncsiság lopakodott a karja alá.

— Mit fognak ezek csinálni? összeházasodnak? Rá- les.

S mintha csak azt várták volna a fiatalok, hogy va- laki lesse őket, abbahagyták a táncot. Az elsötétült ut- cára mentek. Vendel utánuk. Tisztes távolból lépkedett nyomukban, irányzóul a lány fehér iskolablúzát vette, hogy szem elől ne tévessze őket. Azok meg jöttek-men-

tek, sétálgattak.

Négyszer is visszatértek a kocsma felé, míg végül a templomkert szürkére festett vaskapuja elnyelte őket.

— No itten, itten — magyarázta magának Vendel, s a piactér felöl átlépte a drótot. A doktor derékon fogva vezette a lányt a kő-Mária alá. Kicsi, izgalmas teketória után nesz és zaj nélkül terültek el, mint föld-

re ejtett gyolcsfehér kendők...

Valaki szemtelenül csettintett a dróton kivül. Hal- kan röhögtek kaján suhancok, s fütyülve tértek vissza

a homokra.

*

rFjrök Pista meg vizet húzott a vályúba, hogy a lova- kat itassa. Csendes szürcsölésük, nyálas nyelvcsa- pásuk nem zavarta a kocsmából idecsapkolódó fúvósok zenéjét.

Szelíd vasárnap esti hangulat ült a falun. Az udva- ron sehol lámpafény, de a megszokás sötétben is út- jára vezeti a gazdát. Hirtelen felsír a kiskapu. Tükrös- szárú csizmában siet valaki a kútnak. Szokatlan ven- dég. Ki szomszédol ilyenkor? A rövid aggyonistenelést a gazda feszült érdeklődése követi.

— Mi szél?...

— Hát, csak úgy...

— Valami hajtott.

— Nehéz elnyefegni.

— Ki vele.

— Csak a jószándék hozott.

— Nyögjed.

— Ica, Icát, hogy is mondjam?...

— Miii?

— Icát a doktor megejtette.

— Micsoda?

— Magam láttam.

— Hun?

— A kű-Mária alatt.

— A doktor?

— Az.

— Kösd a lovat a jászolhoz. Majd letöröm én a gyertyáját neki! — Azzal kiröpítette kezéből a kötőfék- szárakat, és haragos robajjal indult a konyhaajtónak.

Az asztalfiát kiborította a földre. Barna fakanalak és vertzománcú levesmerők között lapult, de meglett a kés.

Ügy markolta föl, mintha már a doktor nyakát fogná.

— Ezért....ö ezt a szégyent....Úgyis felakasztaná magát. Az legalább majd masra szorul. Megöli a gya- lázatost, de most Íziben, aztán jelentkezik, s többet nem találkozik falubelivel, aki tudja, hogy a Török Pista lányát leterítették, mint egy utolsó, rossz vásári subát.

A kű-Mária alá. Ezért küzdött, hogy így — a legszebb lány, a falu szépe... Nem, nem lehet az oka — a doktor a bűnös.

Ügy csápolt kezében a kessel, ahogy futott visszafe- lé alatta a járda, mintha csak megérett hízott disznóra menne.

— Azt a mocsok vért kieresztem belüle

Lábával lökte be a templom, kapuját. A kereszt előtt picit hallgatózott, de a fúvósok bécsi valcer én, meg a fejében sustorgó ajzott vér zaján kívül más nem ért füléhez. Csaknem lábujjhegyen lépdelt a kő-Mária felé.

Sehol senki. Egy tücsökszónyi neszt nem vert föl a gaz körül, olyan csend ült az istenháza körül. Itt hát. Itt vágták hanyatt egyetlen szép lánya becsületét. De ha csak az irigység? S kérdőn nézett a billentfejű Má- riára. Arca merev vonásait most nem láthatta, csak teste tömege s térdigérő köntöse feketedett föl a sötét- lő égre. Most is csak azt tudta mondani; megölöm! Ku- pakos gyújtójával hosszú lángot lobbantott szét, s meg- hajolva vizsgálta a letiport harmatzöld füvet.

— Itt, itt,.. .megfeküdték a földet. — Aztán a dok- tor után nézett. De a kocsmában már nem lelte. A MoL nárék háza felé fordult, ott lakik a doktor. Minden ab- lak sötét. Keményen bezörget. Semmi válasz. Álomból felvert rekedtes asszonyhang szól ki az ablakon.

— Nincs itthon a doktor. 1 alan a bálban. •

— Ott már néztem!

— Akkor nem tudom.

Százszor is végigjárja az utcát, mellékutcákba is betérül. Kótyagosan gajdoló legényfélék összekapasz- kodva dülöngélnek hazafelé, de a doktor sehol a földön. Elbújt volna? Még egy pillanatra üldögél az árok partján, talán elhűlne feje haragja, talán eresztene

PARÓCZAi GERGELY:

Ember vagyok

A higgadó Föld lázában fogantam Bölcső helyett a barlang ringatott D a j k á m — az ég — suhogó paplanával s madárdalokkal betakargatott

Évmilliárdok kérges keze formált:

törvény szerint — S a hosszú láncolat vajúdva-visszafájó örök nyomát hordozva sejtjeimben — arcomat véres viszályok testvérharca verte eszmékkel terhes századokon át hogy szenvedéseimben megtanuljak legyőzni daccal száz mohó halált Ember vagyok: élő anyag s halandó

— A testem: csont hús parázs vér erek De a szellemem a halhatatlanság egébe ránt hol álmodott terek szorongva vágyott zárt világa tárul S tudjátok-e hogy ez mit jelent?

Ember vagyok és véges értelemmel meghódítom a roppant végtelent

a keményre sikerült harag, de jön egy fiatal pár szo- rosan egybefonódva, s biz' azok mások szerelmével trak- tálják egymást.

— Lám, a Török Ica! Mi bögyösen járt az! Ki hitte volna? Még csak a fát se rázta meg a doktor, csak épp alája állt, s az alma a markába hullott. Hihihi.

Török Pista azt érezte, újra megforgatják bensejé- ben a kést, éppen azt, amit a kabátja ujjúban szorongat.

Fölugrik, mint álmából űzött vad.

/\lni! Mire megvirrad, legyen hát vége. Hisz itt ma

" éjjel úgyse alszik senki, mind a Török Pista lányát tárgyalja. Nekisarkallta magát az útnak, mindegy, hogy merre megy. Rohanni.

A hajnal föllesett az égre. Hosszú kukorékolások segítették a napot, kipirítani a világot. Pista áll a há- za előtt, veszettül hallgat. Minden árnyban, idegenül leoppanó lépésben a késre jövőt sejti. Röhögve nyerít fel a csikó. Ezer közül is megismerné. Azután fájda- lomba csavarodva jutnak hozzá a csikó siralmas pana- szai.

— Mi leli már? Lám csak? De keze, míg eléri a ki- lincset, kivágódik a kapun, mintha vihar lenne. Riadt arccal lép ki rajta fia.

— Apám, a Makó beleugrott a herekaszába!

— Hova szaladsz? — De a fiú már nem szólt, csak a kabát libegett sebesen váltakozó lábszárai fölött. IHsta maga se tudta, hogyan, csak ugrott a csikóhoz. Messzi- ről odafehérlett már kicsüngő, vastag béle. A kasza meg oldalra volt dobva. Lassan csepegett a vér, a bélen végig csurogva.

— Hőj, a körme hulljon le annak a senki ember- nek, hát így körötte be ezt a lovat az este? De én va- gyok az oka. Mért nem magam. Mert mi is volt az este?

Mindennek az az oka, nemcsak a lányom, a lovam, az életöm!

A csikónak sebesen forog a szemgolyója.

— Megdöglik! Ezen az isten se segít. Csak a fejsze.

Le kell vágni! A drága csikó. A fejsze segít itten. Eleresz- teni a vérit. Fejsze után nézett. Épp kirántotta a faragó- tőkéből, mikor hevederekkel és táskával, a futástól szuszog- va odaért a doktor. Pista feltolta izzadó homlokáról az ünneplős kalapot. De nem köszönésképpen, csak azért, mert éppen nem tudott mit tenni. A fejsze meg a kezében.

Most melyiket csapja le először? De az orvos nem so- kat ügyelt a gazdára. Meg nem is ismerte. Csak leszór- ta magáról a gúzsokat, azután az emberre rá se nézve odaparancsolta.

— Hozzon egy kis szalmát gyorsan, mert le kell a cocát dönteni!

— Ne fáradjon.

— Miért ne fáradjak?

— Két órán belül úgyis elviszi a hashártyagyulla- dás.

— Ügy szokott lenni, de azért csak próbáljuk meg.

Drága, szép jószág ez.

— Lecsapom, ne szenvedjen.

— Butaság.

A gyerek már hordta is a szalmát. A doktor meg ez- alatt felrakta a hevedereket.

— Húzza maga a hátsó lábát. De óvatosan. — Pista csak állt, ég felé tartva a fejsze nyelét, mintha supellát- nyelet szorongatna úrnapi körmeneten.

— Azt hiszi, ezzel segít? — kapta ki a fejszét a dók- tor az elhűlt ember kezéből.

A ló tehetetlenül terült el a recsegő szalmán. A doktor hosszú tűkkel, selyemfonalakkal odatérdepelt a sebhez. Tett-vett. Tán órákig tartott, tán csak percekig, a bél eltűnt. Az orvos haja a szemébe lógott, ünneplős nyári ingét mindenütt átverte az izzadság. Egy szót se szólva nógatta lábra a kínjában mély torokhangon föl- fölnyögő lovat. Széles haskötő szorította fel sebét, de már állt, remegve, leejtett fejjel és nagyokat fújva.

Azután villogó tűvel döfött a húsba decinyi szérumo- kat. Az óráját vizsgálgatta, a lázméröt nézegette. A láz- mérő higanyában alattomosan kúszott föl az ezüst a pi- ros vonal alá. Pista kábán állt, látszatra mivel sem tö- rődve. Pedig belül legalább annyira rángatózott valami, ahogy lovának lázasan puha cimpája.

Uítha nem is volt igaz? — vitatkozott magában.—

Hátha ő is szereti? Méi* ne jöhetne jóra ki? Hiszen volt már ilyen.

Lába úgy vitte el onnét, mintha nem is az övé lenne.

Itt semmi sem az övé már. Legjobb volna nem is lenni.

Azért szíve sok ablakából egy szem mégis nyitva fe- lejtődött. Azon meg ott világolt be egy pici kis hátha- hátha sugaracska. Lovat is hívnak így: Remény. De er- re nem gondolt keményebben. A konyhában tett-vett az asztalfia körül. Talán órák, talán csak percek teltek, s az ész a lábába rejtőzve vitte erre-arra a ránehezedő terhet. Amint kilép, csak nézi, de alig hiszi. A Makó óvatos mozdulattal nyúl le, s a szalmából bevesz egy pofával. Mintha nem kínjában rágna, hanem az egész- séges lovak mindent kívánó falánkságával enne...

A doktor vidáman csapja szét kezét, akár a gyere- kek, ha sikerül nekik a játék.

— Megmarad. — Pista fátyolos hangon szól.

— Mivel tartozom, doktor úr? — A doktor össze- csomagolja a szerszámait, de a kérdésre sokáig nem vá- laszol. — Estére még elszaladok megnézni, meg majd reggel. Vizet csak keveset adjanak neki!

— Hát a fizetséggel mi lesz? — A doktor kezet nyújt.

— Ha majd a sebek begyógyulnak. — S megy.

Jó, hogy kapufélfa is van a világon. Pista nekitá- maszkodik, és hosszan néz a doktor távolodó alakja után.

— A sebek begyógyulnak, a sebek begyógyulnak.

Es a kés már ott kucorgott újra a barna fakanalak, vertzománcú levesmerők között az asztalfiában.

225