Az utazás harmadik napján a társaság a Jabbók folyó mellett delelt, hol száz vagy több ember is volt, leginkább Pereából, barmaikkal együtt pihenőt tartva. Alig szálltak le s egy ember máris odajött hozzájuk, vizeskorsóval és itallal kinálva őket; aztán beszélgetés közben el-mondta, hogy épen most tért vissza a Jordántól, amelynek egyik gázlójánál sok nép sereglett össze.
- És mit akar ott az a sok nép? - kérdezte Ben-Húr.
- Látom, hogy te is külföldi vagy - felelte az idegen - és nem hallottad a jó hireket.
- Micsoda hireket?
- Nos, egy férfi jött elő a vadonból... egy nagyon szent férfiú, akinek a szája tele van különös szavakkal, melyek mindenkit megragadnak, aki hallja őket. Názáreus Jánosnak, a Zakariás fiának nevezi magát és azt mondja, hogy ő a Messiás előtt kiküldött hírmondó.
Még Irasz is éberen figyelt, amíg az ember tovább beszélt:
- Azt beszélik erről a Jánosról, hogy életét gyermekségétől fogva lenn, Én-Gedi mellett, egy barlangban töltötte, ahol az esszénieknél is szigorúbban élt és imádkozott. Csoportonkint mennek hozzá, hogy a prédikálását hallgassák. Én is elmentem a többivel, meghallgatni őt.
- És mit prédikál? - kérdezte Ben-Húr.
- Új tanítást, amilyent eddigelé sohase tanítottak Izraelben. Ő bűnbánatnak és keresztségnek nevezi. A rabbik nem tudják, mit csináljanak vele és mi se tudjuk. Sokan azt kérdezték tőle, vajjon ő-e a Krisztus, mások, vajjon ő-e Illés; de ő mindezeknek azt válaszolja: «Én a pusztá-ban kiáltónak a szava vagyok. Tegyétek egyenessé az Úr útját!»
E pontnál az embert elhívták barátai; amint távozni akart, Boldizsár megszólalt:
- Jó idegen! - mondta reszkető hangon - mondd meg nekünk, vajjon megtaláljuk-e a prédi-kátort azon a helyen, ahol elhagytad?
- Igen, Beth-Abáránál - felelte a zsidó.
- Ki volna ez a názáreus? - fordult Ben-Húr Iraszhoz - ha nem királyunk hírmondója?
Ily rövid idő alatt annyira jutott, hogy a leányt inkább érdekeltnek tekintette ama titokzatos személyiség iránt, akit keresett, mint az agg atyát? Az utóbbi mindazonáltal beesett szemének határozott ragyogásával fölállt.
- Siessünk, - szólt most Boldizsár fölkelve: - én nem vagyok fáradt.
Fölkerekedtek, hogy a rabszolgának segítsenek és gyorsan mentek napszállatig. Rámót-Gileádtól nyugatra, az éjszakai megállóhelyen, hamar megvacsoráztak és lefeküdtek.
- Keljünk korán, Húr fia, - mondta az öreg. - A Megváltó megjöhet és mi nem leszünk ott.
- A király nem lehet messze hírmondójától, - suttogta Irász, amint fölszállt apja mellé a tevére.
- Majd meglátjuk holnap! - felelte Ben-Húr, megcsókolván a nő kezét.
Másnap három óra tájban a szent folyótól keletre, egy kopár pusztára érkezett a társaság.
Velük szemközt Jerikó régi pálmásainak felső határát pillantották meg, mely messze, Judeá-nak dombos vidékébe nyúlik. Ben-Húr vére gyorsan lüktetett, mert tudta, hogy a gázló egészen közel van.
- Légy nyugodt, jó Boldizsár, - mondta, - csaknem ott vagyunk már.
A hajtó gyorsabb ügetésre nógatta a tevét. Csakhamar kalyibákat, sátrakat és megbéklyózott jószágokat pillantottak meg, azután pedig a folyót és a parton összegyült sokaságot, a nyugati parton pedig még nagyobb tömeget. Tudván, hogy a prédikátor beszél, jobban siettek; de, amint közelebb értek, hirtelen mozgás támadt a tömegben, amely fölkerekedett és kezdett elszéledni.
Későn jöttek!
- Maradjunk itt - mondta Ben-Húr Boldizsárnak, aki a kezeit tördelte. - A názáreus talán erre jön.
A nép annyira figyelt arra, amit hallott és oly hévvel vitatkozott róla, hogy az újonnan jötteket észre se vették. Midőn már több százan eltávoztak, a folyótól fölfelé, nem messziről egy ember jött feléjük oly furcsa külsővel, hogy minden szem csak reá tekintett. Barna, pergamen-szinű, keskeny, sovány arcán, vállain és egész háta közepéig kuszált fürtökben hullott alá naptól perzselt haja. Szemei égően ragyogók voltak. Jobboldala egészen mezitelen és olyan szinű volt, mint az arca; a legdurvább teveszőrből oly durvából, mint a beduin sátorponyva -készült ing födte testének többi részét egészen térdéig, s ezt az inget cserzetlen bőrből való széles öv szorította a derekához. Mezítláb volt. Övéről szintén nyers bőrből való tarisznya lógott. Görcsös botra támaszkodva jött és a járása gyors, határozott és sajátságosan óvatos volt. Minden percben félresimította szeméből rendetlen haját és körülnézett, mintha keresne valakit.
A szép egiptomi meglepődéssel, sőt csaknem undorral vette szemügyre a sivatag fiát. Hirtelen fölemelvén a húdah kárpitját, odaszólt Ben-Húrnak, aki mellette lovagolt:
- Ez a király hírmondója?
- Ez a názáreus - felelte Ben-Húr és félrenézett.
Valóban, ő maga is csalódott. Bár ismerte az Én-Gediben lakó aszkéták szigorú szokásait, hogy sanyargatják testüket és se a ruházattal, se az evéssel nem törődnek - és habár ilyen-félének képzelte a názáreust is, aki egyszerűen a pusztában kiáltó szavának nevezte magát, - a képzelete mégis annyira kiszinezte minden gondolatát a király felől, hogy előfutójában az ő nagyszerűségének és királyi voltának némi jelét vagy bizonyságát várta. Az előtte álló vad alakra bámulván, visszaemlékezett az udvari emberek hosszú sorozatára, akiket Rómában a thermákban és a császári folyosókon szokott látni, és összehasonlítván ezt azokkal, meg-döbbenve, megszégyenülve, csalódva ismételte:
- Ez a názáreus.
Boldizsárnál viszont szó se volt csalódásról. Ő a Megváltót mint gyermeket egy jászolban látta, elő volt hát készülve a közönségesre és egyszerűre. Így ülve maradt, kezét keresztbe tette a mellén és ajkai imádságra nyiltak. Ő nem királyt várt, hanem a Megváltót akarta imádni.
Ugyanekkor a folyó szélén egy ember ült a kövön egymagában, valószinüleg még most is a beszéden gondolkozván, amelyet hallott. De most mégis fölállt és a parttól lassan fölfelé haladt, keresztezvén a názáreus útját, mely őt a tevéhez közel vitte. És, ahogy mindakettő - a prédikátor és az idegen - közelebb jöttek, az előbbi tíz ölnyire, az utóbbi tíz lábnyira az állathoz, a prédikátor hirtelen megállt, félresimította szeméből a haját, az idegenre nézett, fölemelte kezét mintegy jelül az egész népnek... És mikor a csend tökéletes volt, a názáreus jobb kezében levő bot lassan leereszkedett és az idegenre mutatott.
Mindenki arra nézett és a szemek megálltak a magas és karcsú, de törékeny alakon. Szabadon hagyott fejét hosszú és középen kettéválasztott haja födte, melynek szine gesztenyés volt és sárgavörös szinbe hajlott, ahol a nap reá sütött. A széles, alacsony homlok alatt, a szépen ivelt fekete szemöldökök alatt nagy és sötétkék szemek ragyogtak, melyeknek fényét a nagyon hosszú szempillák enyhítették. A többi vonásokról bajos lett volna eldönteni, hogy görögök vagy zsidók voltak-e, de bizonyos, hogy inkább nőiesen szelid, semmint férfiasan erélyes volt arcának egész kifejezése. És bizonyos az is, hogy minden katona kinevette volna őt a mérkőzésnél, minden nő bizott volna benne első látásra és minden gyermek gyors ösztönnel kezét nyujtotta volna neki, - és nem lett volna senki, aki azt mondja, hogy nem szép.
Lassan jött közel - a háromhoz közelebb. És nem a lovon ülő Ben-Húrra nézett, akinek férfias daliássága leköthette volna a szemét, és nem is Iraszra, akinél kedvesebb női arc nem igen mosolygott még férfira, hanem az öreg és tehetetlen Boldizsárra, aki magába mélyedve imádkozott.
A csend mélységes volt. A názáreus, botjával még mindig az idegenre mutatva, nagyhangon felkiáltott:
- Ime az Isten Báránya, ki elveszi a világ bűneit!
A csöndesen álló sokaság, melyet a beszélő cselekvése lebilincselt, félelemmel telt el a külö-nös és értelmét meghaladó szavakra, melyek Boldizsárra megrendítő hatással voltak. Ismét szinről-szinre látta az emberek Megváltóját. Hitének eszményképe volt előtte, mely arcban, alakban, ruházatban, korban egyaránt tökéletes... Ah, ha most valami történnék, ami az idegent minden kétségen kívül azonosítaná!
És épen ez történt. A kellő pillanatban, mintha a reszkető egiptomit biztosítani akarná, a názáreus ismétlé a fölkiáltást:
- Ime az Isten Báránya, ki elveszi a világ bűneit!
Boldizsár térdreborult. Neki nem volt szüksége magyarázatra; és, mintha a názáreus tudná ezt, azokhoz fordult, akik közvetetlenül csodálkozva bámultak reá, és így folytatta:
- Ő az, akiről mondottam, hogy utánam jön a férfiú, aki előttem lett, mert előbb vala nálam-nál. És én nem ismertem őt; hanem: hogy kijelentessék Izraelben, azért jöttem én vízzel keresztelni. Láttam a Lelket leszállani, mint galambot, a mennyből és rajta maradt. És én nem ismertem őt; de aki engem küldött, hogy vízzel kereszteljek, az mondotta nekem: «Akire látod a Lelket leszállni és rajta marad: az az, aki a Szent-Lélekben keresztel». És én láttam és bizonyságot tettem, hogy ez - itt megállt és botja még mindig a fehérruhás idegenre mutatott:
- én bizonyságot tettem, hogy ez az Isten Fia!
- Ő az, ő az! - kiáltotta Boldizsár, fölemelvén könnyes szemét. A következő pillanatban aléltan lerogyott.
Ben-Húr ez idő alatt az idegen arcát tanulmányozta, mert csak egyetlen egy gondolat foglalta el az elméjét: - Ki ez az ember?... És micsoda?... Messiás-e, vagy király? És csalódva állapította meg, hogy erre a nyugodt, jóságos arcra tekintve, a háborúnak és hódításnak, az uralomravágyásnak még a puszta gondolata is megszentségtelenítés. Ez az ember nem azért jött, hogy újra felállítsa Salamon trónját; nincs meg benne Heródesnek sem a természete, sem a géniusza; király lehet, de nem olyan nagy és hatalmas, mint Róma.
Mialatt ezen tünődött és a csodálatos arcra bámult, az emlékezőtehetsége vajudni és küzködni kezdett.
- Bizonyosan láttam ezt az embert, - mondta magában - de hol és mikor?...
Először halványan, végre tiszta világosságban tünt föl, mint a napfény kitörése, a jelenet a názáreti kútnál, mikor a római őrség a gályára hurcolta őt... Ezek a kezek segítettek rajta, mikor csaknem elveszett. Ez a szelid arc hajolt föléje, mikor az út porában hevert és ez a férfi - akkor még gyermek - itatta meg őt, mikor halálra tikkadt... Ez járt az eszében, míg a prédikátor beszélt, úgy hogy csak az utolsó szavakat hallotta, az annyira csodás szavakat, hogy a világ most is attól visszhangzik:
...Ez az Isten Fia!...
Ben-Húr leugrott lováról, hogy hódolatát nyilvánítsa jótevőjének; de Irasz reákiáltott:
- Segíts, Húr fia, segíts, vagy meghal az apám!
Az ifjú megállt, visszatekintett, aztán a nő segítségére sietett. Irasz egy csészét adott neki;
Ben-Húr a rabszolgára bizván, hogy a tevét letérdeltesse, a folyóhoz futott vízért. Mikorra visszajött, az idegen elment. Eközben Boldizsár visszanyerte az eszméletét. Kezeit kinyujt-ván, gyönge hangon kérdezte:
- Hol van ő?
- Kicsoda? - kérdezte Irasz.
- Ő... a Megváltó... az Isten Fia, akit ismét láttam - felelte Boldizsár.
- Te is úgy hiszed? - kérdezte Irasz halk hangon Ben-Húrtól.
- Az idő tele van csodákkal; várakozzunk, - ez volt az egész, amit Ben-Húr mondott.
És másnap, míg mind a hárman a názáreusra figyeltek, az hirtelen félbeszakította beszédét és tisztelettel mondta:
- Ime az Isten Báránya!...
Oda tekintvén, ahová mutatott, ismét az idegent látták. Amint Ben-Húr szemügyre vette a karcsú alakot és a szomorúságig résztvevő, szent, szép arcot, egy új eszme villant föl előtte.
- Boldizsárnak igaza van... és Szimonidesznek is. Miért ne lehetne a Megváltó király is?...
És megkérdezett valakit, aki mellette állt:
- Ki ez az ember, aki amott megy?
A másik gúnyosan nevetett, mialatt felelt:
- Egy ácsnak a fia, fönt, Názáretben.