Ilderim sejk még utazásain is örömét találta bizonyos pompában, mely amellett, hogy méltó-ságát az idegeneknél növelte, egyúttal személyes büszkeségét és kényelmét is biztosította. Így volt ez a Pálmaligetben is, ahol tekintélyes dóvárja, vagyis három nagy sátora volt: egy a maga, egy a látogatók, egy pedig kedvelt felesége és cselédje számára; azonkívül hat vagy nyolc kisebb, melyeket szolgái és azok a törzshöz tartozók foglaltak el, akiket kiválasztott, hogy mint testőrzőket magával vigye: kipróbált bátorságú, nyíllal, dárdával és lovakkal bánni tudó, erős férfiak. Bizonyos ugyan, hogy a ligetben semmiféle vagyona nem forgott veszély-ben; de mivel Ilderim híven megtartotta népének minden szokását s nem mellőzött egyet sem, még a legkisebbet sem, - élete a ligetben is csak folytatása volt a sivatagi életnek.
Az édesvizű tó mellett, a Pálmaliget pálmái alatt volt a sátor, amelynek ajtajában Ben-Húrt hagytuk. Már szolgák várták a gazda rendeletét. Az egyik leoldotta saruit; a másik lecsatolta Ben-Húr római cipőit; azután mindaketten fehér lenruhával váltották föl poros felsőruhájukat.
- Lépj be, Isten nevében, lépj be és foglalj helyet - mondta a gazda vidáman, a jeruzsálemi vásártér tájszólásán.
Egy asszony - kit a régi időben szolgálónak hívtak volna - ügyesen fölrakta a párnákat és vánkosokat, hogy a hátnak kényelmére szolgáljanak; ezután a diván oldalára ültek, míg a tóból friss vizet hoztak, a lábukat megmosták és törülközőkkel megtörülték.
- Van egy közmondásunk a sivatagban - kezdte Ilderim, szakállát összeszedve és karcsú ujjaival fésülgetve - hogy a jó étvágy hosszú életet igér. Van-e étvágyad?
- E szabály szerint száz esztendeig élek. Éhes farkas vagyok ajtódban, nemes Ilderim - felelte Ben-Húr.
- Jó, nem küldünk el, mint a farkast - nevetett a sejk. - A nyájak javát adom neked.
Ilderim tapsolt egyet, mire szolga jelent meg a sátor ajtajában.
- Nézd meg az idegent a vendégsátorban és mondd meg neki - parancsolta Ilderim - hogy másodmagammal tértem vissza a kenyértöréshez; és ha a bölcs Boldizsár meg akarja osztani a kenyeret, hárman lesznek hozzá.
A szolga elment, mire Ilderim a divánra ült, maga alá szedvén lábait, amint a kereskedők a damaszkuszi bazárokban szőnyegeiken ma is ülnek; és, abbahagyván szakállának fésülését, komolyan így szólt:
- Mivel vendégem vagy és ittál savanyú tejemből és meg fogod ízlelni sómat is, ne vedd rossz néven ezt a kérdést: Ki vagy?
- Ilderim sejk - felelte Ben-Húr udvariasan - kérlek, ne gondold, hogy tréfának veszem jogos kívánságodat; de nem volt soha oly idő az életedben, amikor ily kérdésre felelni bűn lett volna önmagad ellen?
- Salamon fényességére, volt! - felelte Ilderim. - Magát elárulni néha oly gyalázatos, mint egy törzset elárulni.
- Köszönöm, nemes Ilderim - mondta Ben-Húr. - Soha válasz nem illett jobban hozzád. De, nehogy a legrosszabbat gondold felőlem, szolgáljon megnyugtatásodra először, hogy nem vagyok római, amint neked mondott nevemről gondolhatnád. Továbbá zsidó vagyok, Júda nemzetségéből.
A sejk kissé fölhúzta szemöldökét, mialatt Ben-Húr nekihevülve folytatta:
- Nem csupán az. Sejk, én zsidó vagyok, kinek oly panasza van Róma ellen, hogy ahhoz képest a tied csak gyermekbánat.
Az öreg ember ideges sietséggel fésülte szakállát, és szemöldökét annyira lehúzta, hogy még szemének a pislogása is eltünt.
- Még tovább - folytatta Ben-Húr; - Esküszöm neked, Ilderim sejk... esküszöm a frigyre, melyet az Úr apáimmal kötött: ha lehetővé teszed a bosszút, amelyre törekszem, a pénz és a verseny dicsősége legyen a tiéd.
Ilderim szemöldöke visszatért helyére; a fejét fölemelte; az arca ragyogni kezdett; és csaknem látni lehetett a megelégedést, mely hatalmába kerítette őt.
- Elég! - mondá. - Ha nyelved gyökerében hazugság lappang, Salamon maga se lenne biztos ellened. Hogy nem vagy római, hogy, mint zsidónak, panaszod van Róma ellen és hogy bosszúdat akarod kitölteni, mind elhiszem; és ebből elég. De ügyességedre vonatkozólag adj biztosítékot. Micsoda gyakorlatod van a kocsifuttatásban? És a lovakat akaratod eszközeivé tudod-e tenni?... hogy ismerjenek téged? hogy hívásra jöjjenek? hogy, ha te mondod, pára-szakadásig és végső erővel menjenek? és azután, a döntő pillanatban, életed éleselméjűsé-gével a legesleghatalmasabb erőfeszítésre ösztönözd őket?... Ez az adomány, fiam, nincs meg mindenkinek. Ah, Isten fényességére mondom! Ismertem egy királyt, ki millió embert kormá-nyozott, mint tökéletes úr, de nem tudta megnyerni egy lónak a vonzalmát sem. Jegyezd meg!
Nem azokról a buta barmokról beszélek, amelyeknek az a sorsuk, hogy rabszolgáknak szol-gáljanak; mert ezek vérre és formára elkorcsosultak, lélekre megholtak; hanem olyanokról, mint itt az enyémek, amelyek fajuknak királyai, és oly vérből valók, hogy az első fáraó fajtájáig érnek föl; nekem pajtásaim és barátaim, sátorokban lakók, melyek ösztönükhöz megszerezték a mi eszünket és érzékeikhez csatolták a mi lelkünket, úgy hogy mindazt érzik, amit mi becsvágyról, szeretetről, gyülöletről és megvetésről tudunk; a háborúban hősök, biza-lomra nézve hívek, mint az asszonyok. Hó, amott!...
Egy szolga jött elő.
- Hadd jöjjenek be arabjaim! - parancsolta Ilderim.
Az ember félrehúzta a sátor elválasztó kárpítjának egy részét, mire egy csapat ló lett látható, melyek egy pillanatig várakoztak, mintha meg akartak volna bizonyosodni a hivásról.
- Jertek! - beszélt nekik Ilderim. - Miért álltok ott? Mim van, ami nem a tietek? Jertek, ha mondom!
A lovak lassan bejöttek.
- Izrael fia - mondta a gazda - a te Mózesed hatalmas ember volt, de... ha-ha-ha!... nevetnem kell, ha meggondolom, hogy atyáidnak megengedte a nehéz munkát végző ökröt, meg a komor, lassú természetű szamarat és eltiltotta nekik a lovak tartását. Ha-ha-ha! gondolod-e, hogy így tett volna akkor is, ha ezt az egyet látta volna... és azt... meg ezt?...
Igy szólván, az elsőnek fejére tette kezét, hogy elérje őt és végtelen büszkeséggel és gyöngéd-séggel megveregette.
- Helytelen itélet, sejk, helytelen itélet - felelte Ben-Húr melegséggel. - Mózes époly jó harcos volt, mint Istennél kedvelt törvényhozó; és, háborút viselni... ah, mi más, mint szeretni annak minden teremtményeit... tehát ezeket is, a többi közt?
Egy gyönyörű formájú fej - nagy, szelid szemekkel, mint az őzéi s félig elrejtve a sűrű homloksörény alatt, előreálló, piciny, élesen hegyezett fülekkel - közeledett ekkor egészen a
melléig; orrlyukai nyitva voltak és a felső ajka mozgott. - Ki vagy te? - kérdezte oly világo-san, mintha csak egy ember szólt volna... Ben-Húr megismerte a négy versenyzőló egyikét, melyeket a futtatásnál látott és odatartotta tenyerét a szép állatnak.
- Isten - kezdte most Ilderim áhitatos komolysággal - az első arabnak egy mérhetetlen homok sivatagot adott, néhány fátlan hegységgel és itt-ott egy-egy keserű vizű kúttal és mondá neki:
«Ime a te hazád!» És mikor a szegény ember panaszkodott, a Mindenható megszánta őt és ismét mondá: «Bizzál! mert kétszerte jobban megáldalak más embereknél». Az arab hallotta és hálákat adott és hittel a szivében elindult, hogy keresse az áldást. Először bejárta a határo-kat, de hasztalan; azután a sivatagba vette útját és ment, mendegélt, míg a pusztaság kellő közepén gyönyörű zöld ligetet látott; és a sziget kellő közepén, ime! egy tevecsapatot, meg egy ménest! Örömujjongva fogadta és gonddal ápolta őket, mert ezek voltak Istennek legjobb adományai. És erről a zöld szigetről származott minden ló a földön; még Nezea legelőire is elkerültek; és éjszak felé a borzasztó völgyekig, melyeket a Hideg szelek tengere felől örökö-sen viharok korbácsolnak. Ne kételkedjél e történeten, mert azonnal bebizonyítom neked.
Kezével tapsolt.
- Hozd elő a törzs okiratait - parancsolta a szolgának, aki megjelent.
Míg a sejk várakozott, a lovakkal enyelgett, veregette a pofájukat, ujjaival fésülgette homlok-sörényüket és mindegyikkel éreztette, hogy megemlékezett róluk. Hirtelen hat ember jelent meg, hatalmas rézpántokkal kivert cédrusfaládával. A ládát kinyitották és nagy halom, ezüst drótból készült, karikákra fűzött elefántcsont-táblácska volt benne; és mivel a táblácskák alig voltak vastagabbak az ostyánál, minden karikára néhány száz ráfért. Ben-Húr fogta a kariká-kat és a táblácskákariká-kat szétválasztván, látta, hogy durva, arab hieroglifákkal vannak teleírva, melyeket a megtüzesített érc éles hegyével égettek a sima felületre.
- El tudod-e őket olvasni, Izrael fia? - kérdezte Ilderim.
- Nem - rázta a fejét Ben-Húr. - Neked kell megmondanod az értelmüket.
A táblácskák némelyike már csaknem egészen elkopott. A régiségtől valamennyi sárga volt.
- Ebben a ládában - magyarázta Ilderim - a tökéletes történet van, mert megmutatja, hogy mely törzsből származtak ezek... ez az egyik, és az, amelyik most figyelmedet és cirógatá-sodat kéri. És, amint ezek hozzánk jönnek, úgy jöttek apáik, még a legtávolabbi korban is, az én apáimhoz egy másik sátorfödél alá, mely az enyémhez hasonló, hogy tenyérből egyék kimért árpájukat és hogy beszéljenek hozzájuk, mint a gyermekekhez; és, mint a gyermekek, csókkal fejezik ki a hálát, amelyet szóval nem tudnak kifejezni. És most, ó Izrael fia, elhiheted magyarázatomat: ha én a sivatag ura vagyok, nézd meg szolgáimat! Vedd el őket tőlem és olyan leszek, mint a beteg ember, kit a karaván elhagy, meghalni. Csodákat tudnék beszélni, melyeket e paripák ősei vittek véghez; de most... nem tudom. Félek, mert először vannak járom alatt és a siker föltétele nagyon sok. Megvan bennük a büszkeség, a gyorsaság és a kitartás. Ha mesterükre találok, nyerni fognak. Izrael fia! ha te vagy az az ember, esküszöm, hogy boldog lesz az a nap, amely idehozott. Beszélj most magadról.
Most már tudom, miért van az, hogy az arab, gyermekei után, a lovait szereti legjobban -mondta Ben-Húr - és tudom azt is, miért legjobbak az arab lovak a világon. De nem akarom, hogy csupán szavakból itélj meg engem; mert, mint tudod, néha dugába dől az embernek minden igérete. Engedj először is valahol a rónán próbát tennem és bízd holnap kezemre a négyest.
Ilderim arca ismét ragyogott és beszélni akart, de Ben-Húr elébevágott:
- Egy pillanatra, nemes Ilderim: engedj tovább beszélni. Megmondom, hogy ezek a te sivatag fiaid, habár külön-külön a sasok sebességével és az oroszlánok kitartásával futnának is, kudarcot vallanak, ha nem gyakoroljuk be őket, hogy a járom alatt együtt fussanak. Mert gondold meg, nemes Ilderim, hogy minden négyesben egy a leglassúbb és egy a leggyorsabb;
és mivel a futtatás a leglassúbbtól függ, a baj mindig a leggyorsabbal van. Így volt ma is; a hajtó nem tudta összhangzatos működésre birni a leggyorsabbat a leglassúbbal. Lehet, hogy az én próbámnak se lesz jobb eredménye; de ha úgy van, esküszöm, hogy megmondom neked. Azért ugyanazzal a lélekkel mondom, hogy: ha annyira vihetem, hogy akaratomtól hajtva, úgy együtt fut mind a négy, mint egy, akkor tieid lesznek a szeszterciuszok meg a koszorú és enyém lesz a bosszú. Mit szólsz hozzá?
Ilderim figyelt, miközben szakállát fésülgette. Végezetül nevetve mondta:
- Jobbat gondolok felőled, mint hiszed, Izrael fia. A lovakat megkapod reggel.
Ebben a pillanatban a sátor hátulsó bejáratánál nesz hallatszott.
- A vacsora itt van - mondta a sejk - és amott Boldizsár barátom, aki vendégünk lesz.
A szolgákhoz fordult ekkor:
- Vigyétek el az okiratokat és vezessétek vissza drágaságaimat a lakásukba...
A szőnyegre három pokrócot terítettek a diván által szűkre zárt helyen; ugyanerre a helyre egy lábnál alig magasabb asztalt hoztak, melyet terítővel betakartak. Időközben Boldizsárt a divánhoz vezették, hol Ilderim és Ben-Húr állva fogadta őt. Testét bő, fekete ruha födte; lépte gyönge és minden mozdulata lassú és óvatos volt; hosszú botra és egy szolga karjára támasz-kodva közeledett.
- Béke veled, barátom - köszöntette őt Ilderim tisztelettel. - Béke veled és üdvöz légy.
Az egiptomi fölemelte fejét és halkan felelte:
- És veled is, ő sejk: az Egy Isten békéje és áldása, az igaz és szerető Istené.
Modora gyöngéd és ájtatos volt, beesett szemeiben szelid fény ragyogott, amíg beszélt, úgy hogy Ben-Húr az első pillanattól kezdve megszerette.
- Ez az, ó Boldizsár - szólt most a sejk, kezét Ben-Húr karjára téve - aki ma este kenyeret tör velünk.
Az egiptomi a fiatal emberre pillantott s aztán meglepődve emelte föl a kezét; a sejk, nem tudván, mire vélje ezt a mozdulatot, kissé zavartan folytatta:
- Lovaimat próbára igértem neki holnapra; és, ha minden jól megy, ő hajtja majd őket a cirkuszban.
Boldizsár folyton merően nézett Ben-Húrra és még mindig hallgatott.
- Jó ajánlással jött - folytatta Ilderim, egészen megütközve. - Tudd meg, hogy ő Arriusz fia, aki nemes római tengerész volt, habár - a sejk habozott, majd nevetve tette hozzá - habár ő zsidónak vallja magát Júda nemzetségéből; és, Isten fényességére mondom, el is hiszem, amit mond.
Most már Boldizsár sem állhatta meg tovább magyarázat nélkül. Kinyujtotta reszkető karját és így szólt:
- Ma reggel veszélyben forgott az életem és elvesztem volna, ha egy ifjú, ennek a mása... ha ugyan valósággal nem ő az... közbe nem lép és meg nem ment, mikor a többiek mind el-futottak. Azután egyenest Ben-Húrt szólította meg: - Nem te vagy az?...
- Én vagyok az - felelte Ben-Húr szerény tisztelettel - aki megállítottam a szemtelen római lovait, mikor Kasztália forrásánál tevédre akartak rohanni. Leányod egy poharat hagyott nálam.
Tunikájának zsebéből előhúzta a poharat és Boldizsárnak adta. Az egiptominak fonnyadt arca ragyogni kezdett.
- Az Ur küldött ma téged hozzám a forrásnál - mondta reszkető hangon, kezét Ben-Húr felé nyujtva - és ő küld téged hozzám most. Hálákat adok neki és magasztald te is Őt, mert az Ő kegyelméből birom azt, amivel nagy jutalmat adhatok és akarok is adni neked. A pohár a tiéd;
tartsd meg.
Ben-Húr visszavette az ajándékot és Boldizsár, látván Ilderim fürkésző arcát, elbeszélte a forrásnál történteket.
- Micsoda! - kiáltott föl a sejk, Ben-Húr felé fordulva. - Te mitse szóltál erről, pedig jobb ajánlást nem hozhattál volna. Nem vagyok-e arab és ő nem a vendégem-e? És a vendég iránti kötelességem nem azt mondja-e, hogy a jót vagy rosszat, amit neki teszel, azt a jót vagy rosszat nekem tetted? Hová fordulhatnál ezért jutalom végett, mint ide? És kinek a keze adja azt, ha nem az enyém?
Ezzel elfordult és a szolgákra ügyelt, akik már hozzáfogtak a vacsora föltálalásához.
Boldizsár pedig egy lépéssel közelebb ment Ben-Húrhoz és nyájasan kérdezte tőle:
- Hogy is mondta a sejk, hogy hívjalak? Úgy gondolom, római név volt.
- Arriusz, Arriusz fia - felelte Ben-Húr.
- De nem vagy római?
- Egész családom zsidó volt.
- Volt, azt mondod? Hát nem élnek? - kérdezte Boldizsár.
A kérdés époly ravasz, mint egyszerű volt; szerencsére Ilderim megmentette Ben-Húrt a felelettől.
- Jertek - mondotta nekik - a vacsora kész.
Ben-Húr karját nyujtotta Boldizsárnak és az asztalhoz vezette őt, hol keleti divatú pokrócaikra azonnal mindnyájan leültek. Mosdótálakban megmosták s aztán megtörülték a kezüket; majd a sejk jelt adott, amire a szolgák megálltak és az egiptominak hangja szent érzelemtől reszket-ve hangzott föl:
- Mindenek Atyja, Isten! Amink van, tőled van; fogadd hálánkat és áldj meg bennünket, hogy folytonosan a te akaratodat cselekedjük.
Ily társaságban - egy arab, egy zsidó és egy egiptominál, kik mind egy Istenben hittek - a beszélgetésnek csak egy tárgya lehetett; és a három közül ki lehetett más a beszélő, mint az, aki látta az istenséget egy csillagban, aki hallotta hangját az utasításban, akit az ő Lelke oly messzire és oly csodálatosan vezérelt? És miről beszélt volna, mint arról, aminek tanújául meghivatott?...
Az egiptomi a hármak sivatagbeli találkozásának történetét beszélte el és a sejkkel meg-állapították, hogy huszonhét év előtt, decemberben volt, midőn ő és társai, Heródes elől menekülve, a sátorhoz érkeztek és menedéket kértek. Az elbeszélést nagy érdeklődéssel
hallgatták; még a szolgák is megálltak az egyes részleteknél. Ben-Húr pedig úgy hallgatta, mint az egész emberiséget mélyen érdeklő kinyilatkoztatást, mely azonban senkit jobban nem érdekelt, mint Izrael népét. Elméjében olyan eszme kezdett kristályosodni, mely hivatva volt arra, hogy élete irányát megváltoztassa, ha ugyan egészen le nem köti.
Ilderim sejk előtt a történet nem volt új. Hallotta már a három bölcstől együttesen, mikor ezek az első Heródes haragja elől hozzá menekültek. Most a hármak egyike ismét asztalánál ült, mint szivesen látott vendég és tisztelt barát. Ilderim sejk tehát föltétlenül hitte a történetet; de a dolgok természeténél fogva annak hatalmas főeseménye nem lehetett reá oly erős mély hatással, mint Ben-Húrra. Ő ugyanis arab volt, akinek érdeklődése a következmények iránt csak általános volt; míg Ben-Húr viszont zsidó vala, akit a különösnél sokkal jobban érdekelt a tény igazsága. Mert ő tiszta zsidó elmével fogta fel a dolgot, ami természetes is volt. Hiszen már bölcsejétől fogva hallott a Messiásról; az iskolákban megismerkedett mindazzal, amit róla tudtak, hogy a választott népnek ő a reménye, félelme és különös dicsősége; a próféták az elsőtől az utolsóig mind megjövendölték őt; és eljövetele végtelen fejtegetések tárgya volt a rabbiknál, a zsinagógákban, az iskolákban, a templomban, nyilvánosan és magánúton, úgy hogy Ábrahám minden gyermeke, bárhová vetette őket a sors, várva-várta a Messiást és életét szó szerint és vasszigorúsággal szabályozta általa és hozzáformálta.
Ebből kétségtelen, hogy maguk a zsidók közt is sok vita folyt a Messiásról és a vitatkozás majdnem mindig egy pont körül forgott és csak egy körül, - mikor fog eljönni?... Most aztán Ben-Húr egyszerre csak azt hallotta, hogy a Messiás eljött; hallotta pedig egy szemtanútól, aki látta születni és imádta is őt. Látta az isteni gyermeket, aki «azért született, hogy a zsidók királya legyen», - hogy megtörje a római zsarnokságot, hogy kiszabadítsa Izrad népét a szol-gaságból és minden nemzetek fölé rendelvén őt, úrrá tegye a föld kerekségén... Ám, amikor mindezt megtudta és megértette, két kérdés merült föl előtte, mely magában foglalta mindazt, amit ebben a pillanatban tudni kívánt:
- Hol van most a gyermek?... És mi az ő hivatása?...
- Ha felelni tudnék neked - mondta Boldizsár az ő egyszerű, komoly és jámbor módján, - ha tudnám, hogy hol van ő: mily gyorsan odamennék hozzá! A tengerek, sőt a hegyek sem akadályoznának meg.
- Tehát megpróbáltad felkeresni őt? - kérdezte Ben-Húr.
- Miután a sivatagban kapott menedéket elhagytam - felelte Boldizsár és hálás pillantást vetett Ilderimre - első dolgom az volt, hogy megtudjam, mi lett a gyermekből. De csak egy év mult el a születése óta és én nem mertem személyesen fölmenni Judeába, mert Heródes ült a trónon, aki akkor is oly kegyetlen volt, mint mindig. Egiptomban volt néhány barátom, aki hitt a csodálatos dolgokban, melyeket láttam és hallottam. Ezek közül többen fölmentek helyettem, hogy a gyermek után nézzenek. Először Betlehembe mentek s a khánt és a barlan-got ott találták ugyan; de a kapus, aki a születés éjszakáján, midőn a csillabarlan-got követve oda-mentünk, a kapunál ült, már eltünt. A király elvitte őt és nem látták többé.
- De csak találtak valami bizonyítékot? - kérdezte Ben-Húr élénken.
- Igen, vérrel irott bizonyítékokat - sóhajtott az egiptomi egy gyászoló falut; anyákat, akik most is siratják kisdedeiket. Tudnod kell, hogy amikor Heródes meghallotta menekülésünket, leküldött egy csapat fegyverest és a betlehemi gyermekek ujonnanszülötteit mind leölette.
Egy se menekült meg. Az én küldötteimnek hite megerősödött; de azzal a hírrel jöttek hozzám, hogy a gyermek meghalt; megölték a többi ártatlannal együtt.
- Meghalt! - kiáltott föl Ben-Húr elszörnyűködve. - Meghalt, azt mondod?
- Nem, fiam, én nem mondom - rázta a fejét Boldizsár. - Azt mondtam, hogy a küldötteim hozták hirül, hogy a Gyermek meghalt. Az értesítést akkor se hittem és nem hiszem most sem.
És ha figyelsz, megmondom, miért hiszem, hogy a Gyermek él. Aztán itélhetsz, hogy jól okoskodom-e.
Ilderim és Ben-Húr egyetértőleg pillantottak reá s látszott, hogy tehetségüket összeszedik, mikép jól megértsék azt, amit hallanak. Az érdeklődés a szolgákra is átment, akik közelebb huzódtak a divánhoz és hallgatózva megálltak. Az egész sátorban a legmélyebb csend volt.
Ilderim és Ben-Húr egyetértőleg pillantottak reá s látszott, hogy tehetségüket összeszedik, mikép jól megértsék azt, amit hallanak. Az érdeklődés a szolgákra is átment, akik közelebb huzódtak a divánhoz és hallgatózva megálltak. Az egész sátorban a legmélyebb csend volt.