A sejk egész elégülten várakozott, míg Ben-Húr a mezőről elhajtotta lovait a délelőtti pihenő-re, - egész elégülten, mert látta, hogy a lovak oly sebességgel és akkép futottak, hogy nem látszott, melyik a leglassúbb és melyik a leggyorsabb, vagyis, más szavakkal, úgy futottak, mintha mind a négy egy lett volna.
- Ma délután vissza akarom adni Szíriuszt, - mondta Ben-Húr és megveregette az öreg ló nyakát, amint beszélt. - Vissza akarom adni és előveszem a kocsit.
- Olyan korán? - csodálkozott Ilderim.
- Ilyen lovakkal, mint ezek, egy nap is elég - magyarázta Ben-Húr boldogan. - Nem ijednek meg; értelmesek, mint az ember és szeretik a gyakorlatot. Ez az egyik, - folytatta megrázva a gyeplőt a négyes legfiatalabbjának háta fölött - Aldebaránnak hívtad, úgy hiszem, a leggyor-sabb; egy stádiumot körülfutva, három hosszal előzné meg a többieket.
Ilderim a szakállával babrált és hunyorgatva felelt:
- Aldebarán a leggyorsabb; de melyik a leglassúbb?
- Ez az, - mutatta Ben-Húr, a gyeplőt Antaresz fölött rázva. - Ez az: de nyerni akar; mert lásd, sejk: teljes erejéből fut egész nap. Egész nap; és mire a nap lenyugszik, utól fogja érni a leggyorsabbat.
- Ismét helyes - bólintott Ilderim.
- Csak egytől félek - aggódott Ben-Húr.
A sejk kétszeresen komoly lett.
- Egy római, ha diadalra áhitozik, nem őrzi meg tisztán a becsületet - mondta Ben-Húr. - A játékokban valamennyinek végtelen sok cselfogása van; a kocsifuttatásban gazságuk min-denre kiterjed: a lóról a hajtóra, a hajtóról a tulajdonosra. Azért jól vigyázz minmin-denre, amid van; mostantól fogva addig, míg a versenynek vége nincs, még látni se engedd lovaidat az idegeneknek. Ha teljesen biztos akarsz lenni, tégy még többet: fegyveres kézzel és álmatlan szemmel őriztesd őket; akkor nem félek a végétől.
A sátor ajtajában leszállottak.
- Amit mondasz, meg fog történni - fogadkozott Ilderim. - Isten fényességére, semmi kéz se jusson közelükbe, csak a hűségeseké. Ma éjjel őröket állítok föl. De, Arriusz fia - folytatta Ilderim, előhúzván a csomagot, melyet lassan kibontott, miközben a divánhoz mentek és leültek: - Arriusz fia, nézz ide, és segíts ki latin tudományoddal.
A levelet Ben-Húrnak adta.
- Nesze; olvasd, és fordítsd le atyáid nyelvére. A latin utálat nekem.
Ben-Húr jókedvű volt és gondtalanul fogott az olvasáshoz... «Messzala Grátusznak!»...
Elhallgatott. A sejtelem szivére hajtotta a vért. Ilderim észrevette Ben-Húr fölindulását.
- Jó; én várok - mondta türelmesen.
Ben-Húr bocsánatot kért és újra olvasni kezdte a papirost, mely annak a levélnek egyik másolata volt, melyet Messzala a palotában lefolyt tivornyára virradó reggel oly gonddal küldött Grátusznak.
A bekezdő részek csak arról tettek bizonyságot, hogy az író még nem szokott le gúnyolódó természetéről; midőn ezeken túl volt, Ben-Húr hangja reszketett, és kétszer is megállt, hogy visszanyerje önuralmát. Erős igyekezet után folytatta: «Fölemlítem továbbá, hogy te tettél intézkedéseket a Húr-családra nézve»... Az ifjú itt ismét megállt és hosszú lélekzetet vett...
«mert abban az időben mindaketten föltettük, hogy a kieszelt terv a leghatásosabb lehet a szemünk előtt lebegő célokat illetőleg, vagyis, hogy hallgassunk és adjuk át őket az elkerülhe-tetlen, de természetes halálnak».
Itt Ben-Húr egészen megtört. Anyjáról és hugáról volt szó, akiket Grátusz börtönre vetett, miután a családnak minden vagyonát elkobozta. És most... A papiros kiesett Ben-Húr kezéből s ő elfödte arcát.
- Meghaltak... meghaltak - suttogta megsemmisülten. - Egyedül én maradtam meg.
A sejk szótlan, de nem részvétlen tanuja volt a fiatalember szenvedésének; most fölállt és így szólt:
- Arriusz fia, bocsánatot kell kérnem tőled. Olvasd el a papirost magadban. Ha aztán elég erős vagy arra, hogy a többit közöld velem, izenj, és visszajövök.
Kiment a sátorból. Ben-Húr pedig a divánra vetette magát és szabad kitörést engedett érzel-meinek. Midőn némileg magához tért, eszébe jutott, hogy a levélnek egy része olvasatlan maradt, s fölvevén azt, folytatta az olvasást... «Emlékezni fogsz», - hangzott a levél - «mit tettél a gonosztevőnek anyjával és hugával; de most szeretném tudni, vajjon élnek-e vagy meghaltak...» Ben-Húr megdöbbent, újra elolvasta, és aztán megint újra, és végül fölkiáltott:
- Nem tudja, hogy meghaltak-e: nem tudja! Legyen áldott az Úr neve! még van remény!
Most már bátran végigolvasta a levelet, aztán újra előlről kezdte és az elsőnél gondosabb második olvasás megerősítette előbbi véleményét. Ekkor a sejkért küldött.
- Mikor vendégszerető sátorodba jöttem, atyám, - kezdte nyugodtan, midőn az arab leült és egyedül voltak - nem volt szándékom, hogy magamról többet mondjak, mint azt, amennyi elég volt arra, hogy lovaidat reám bizd. De a véletlen, mely ezt a papirost kezembe adta, hogy elolvassam, oly különös, hogy kötelességemmé teszi, hogy mindent közöljek veled. És annál hajlandóbb vagyok erre, mert e levél szerint mind a kettőnket ugyanaz az ellenség fenyeget, aki ellen egymással szövetkeznünk szükséges. Föl akarom olvasni a levelet és magyarázatot adok, amely után nem fogsz csodálkozni, hogy annyira fölindultam. Ha gyöngének vagy gyermekesnek gondoltál, mentséget fogsz találni számomra.
A sejk megőrizvén nyugalmát, éberen figyelt, mialatt Ben-Húr fölolvasta a levelet, amelyben Messzala beszámolt Grátusznak arról, hogy találkozott Ben-Húrral, akit már rég halottnak hittek és el is feledtek... «A zsidót tegnap Dafne berkében láttam», - olvasta Ben-Húr - «és ha most nem volna ott, bizonyosan a szomszédságban van és így könnyen szemmel tarthatom őt.
Valóban, ha kérdeznéd, hol van ő most, azt mondanám a legnagyobb bizonyossággal, hogy az ősi Pálmaligetben».
- A-h! - kiáltott fel Ilderim oly hangon, melyből nehéz lett volna megmondani, hogy meg-lepődése volt-e nagyobb, vagy a haragja; ugyanabban a pillanatban megfogta a szakállát.
- «Az ősi Pálmaligetben van!» - ismételte Ben-Húr, - «s az áruló Ilderim sejk sátora alatt található!»
- Áruló... én? - rikácsolta az öreg dühösen, míg ajka és szakálla rángatózott, homlokán és nyakán pedig kidagadtak és úgy lüktettek az erek, mintha meg akarnának repedni.
- Még egy pillanatot, sejk - szólt Ben-Húr kérő kézmozdulattal. - Ez Messzala vélekedése felőled. Halld most a fenyegetését. - És tovább olvasta: - «az áruló Ilderim sejk sátora alatt található, aki nem sokáig kerülheti ki erős karunkat. Ne légy meglepve, ha Maxenciusz, első rendszabály gyanánt, hajóra ülteti az arabot, hogy Rómába vigyék őt».
- Rómába! Engemet... Ilderimet... tízezer dárdával fegyverzett lovasnak sejkjét!... engemet Rómába!...
Talpra ugrott, mint a párduc, karjait kitárta, ujjait, mint karmokat, szétterpeszté és szemei úgy ragyogtak, mint a kigyóé.
- Ó Isten!... nem, valamennyi Istenre, kivéve Róma isteneit!... Mikor lesz vége ennek a szemtelenségnek? Én szabad ember vagyok; népem is szabad. Rabszolgák gyanánt kell-e meghalnunk? Vagy, ami rosszabb, eb gyanánt kell-e élnem, hogy az Úr lábaihoz másszak?
Kezét kell-e nyalnom, hogy meg ne üssön? Ami az enyém, nem az enyém; én magam se vagyok a magamé; a test lélekzetéért is egy rómainak a lekötelezettje legyek? Ó, ha ismét fiatal volnék! Ó, ha lerázhatnék húsz évet... vagy tizet... vagy ötöt!
Fogát csikorgatta és dühösen rázta öklét a feje fölött; azután egy más eszme hatása alatt elment, majd ismét gyorsan Ben-Húrhoz sietett, akinek vállát erős szorítással megragadta.
- Ha olyan volnék, mint te, Arriusz fia... oly fiatal, oly erős, oly jártas a fegyverekben; ha volna okom, mely bosszúra ingerelne... okom, mint a tiéd, mely elég nagy arra, hogy a bosszút szentté tegye... Ej, félre az álarccal részedről és részemről! Húr fia, Húr fia, azt mondom...
E névre Ben-Húr vérének minden csöppje megállt; meglepődve, megütközve bámult az arab szemébe, mely az övéhez közel volt és tűzben égett.
- Húr fia, azt mondom, - folytatta Ilderim rekedten: - ha olyan volnék, mint te, ha félannyi sérelmem volna és oly emléket hordoznék szivemben, mint a tieid, én nem akarnék, nem tudnék nyugodni. - Az öreg, meg nem állva, szavait zuhatag gyanánt ontva, folytatta: - Az én sérelmeimhez adnám a világéit és a bosszúnak szentelném magamat. Országról-országra mennék, hogy az egész emberiséget feltüzeljem. A szabadságért nem folyna háború, amely ott nem találna; nem volna Róma ellen háború, amelyben részt nem vennék. Párthussá lennék, ha okosabbat nem tehetnék. Ha az emberek hiányoznának, még akkor sem adnám föl a kisér-letet... Ha, ha, ha! Isten fényességére! A farkasokkal tanyáznék, barátságot kötnék az oroszlánokkal és a tigrisekkel abban a reményben, hogy a közös ellenség ellen vezethetném őket. Fölhasználnék minden fegyvert. Nem kérnék, de nem is adnék kegyelmet! Tűzbe mindent, ami római; kardra minden római szülöttet. Éjjelente a jó és rossz isteneket egyaránt arra kérném, hogy bocsássanak Rómára minden csapást: a viharokat, aszályt, forróságot, fagyot és mindazt a névtelen mérget, melyet szabadon bocsátanak a levegőben, mindazt az ezer bajt, amelytől az emberek tengeren és szárazon meghalnak. Ó, nem tudnék aludni. Én...
én...
A sejk lélekzet fogytán, lihegve és kezét tördelve, elakadt. De Ben-Húr mindebből a szenve-délyes kifakadásból csak homályos szavakat hallott, mert egyre csak tulajdon neve csengett a fülében.
Esztendők óta először hallotta magát tulajdon nevén szólíttatni. Az járt az eszében, hogy ime:
legalább egy ember ismerte őt és elismerte az azonosság követelése nélkül; és ez az egy ember a sivatagból való arab!
De hogyan tudta meg ez az ember a valót? - A levélből? - Nem. Az csak a kegyetlenségeket mondta el, melyeket családja elszenvedett; saját szerencsétlenségeinek történetét mondta el, de azt nem állította, hogy ő volt az áldozat. Ez volt az a pont, melyet meg akart magyarázni, ha a sejk a levél olvasását végig hallgatta: és ime, Ilderim már mindent tudott!
- Jó sejk, - kérdezte Ben-Húr - hogyan jutottál ehhez a levélhez?
- Embereim őrzik az utakat a városok között, - felelte Ilderim tompán. - Ők vették el egy futártól.
- Tudják, hogy ők a te embereid?
- Nem. A világ szemében ők rablók, akiket nekem kell elfognom és megölnöm.
- Még egyet, sejk, - folytatta Ben-Húr. - Te engem Húr fiának hivsz, az apám nevén. Nem gondoltam, hogy ismer valaki ezen a földön. Hogyan jutottál ennek a tudomására?
Ilderim habozott; majd összeszedvén magát, így felelt:
- Ismerlek, de nem szabad többet mondanom.
- Valaki talán kötve tart?
Az arab becsukta a száját és tovább ment; de észrevevén Ben-Húr kedvetlenségét, visszatért és kérlelve mondta:
- Ne beszéljünk most többet erről. A városba megyek; ha visszajöttem, mindent elmondok neked. Add ide a levelet.
Gondosan összehajtotta a papiruszt, visszatette borítékjába és a míg lovára és kiséretére várt, komolyan fordult Ben-Húrhoz:
- Én megmondtam, mit tennék, ha neked volnék, és te nem adtál választ.
- Válaszolni akartam, sejk, és akarok is, - mondta Ben-Húr, mialatt arca és hangja megválto-zott az indulattól. - Amit te mondtál, mind meg akarom tenni... legalább mindent, ami egy ember hatalmában áll. Már sokkal előbb a bosszúnak szenteltem magamat. Az elmult öt év minden órájában nem gondoltam egyébre. Nem pihentem. Nem élveztem az ifjúság örömeit.
Róma hizelgéseit megvetettem, de szükségem volt reá, hogy a bosszúra kineveljen. Leg-híresebb mestereit és tanítóit látogattam... nem a szónoklat vagy a bölcselet mestereit: hej!
számukra nem volt időm. A katonának szükséges mesterségekre vágyakoztam. Gladiátorokkal és a cirkuszban díjakat nyerőkkel pajtáskodtam; és ők voltak az én tanítóim. A gyakorló mes-terek a nagy táborban tanítványul fogadtak és büszkék voltak rám. Tudd meg, hogy katona vagyok; de a dolgok, melyekről álmodom, azt kivánják, hogy hadvezér legyek. E gondolattal veszek részt a párthusok elleni hadjáratban; ha az véget ért, akkor, ha Isten éltet és erőt ad...
akkor - ökölbe szorított kezét fölemelte és hévvel beszélt: - akkor mindenben Rómától ki-tanított ellenség leszek; akkor Róma római életekkel adjon számot bántalmaiért!... Sejk, megkaptad válaszomat.
Ilderim egyik karját az ifjú vállára tette és megcsókolván őt, szenvedéllyel mondta:
- Ha Istened nem gyámolít téged, Húr fia, az azért van, mert meghalt. Hallj most engem:
esküvel igérem, ha hasznod úgy kivánja: legyen a tied kezem és annak bősége... az emberek, lovak, tevék és a sivatag az előkészületre. Esküszöm reá! Mostanra ez elég. Még az éjszaka előtt látni fogsz, vagy hallasz felőlem.
Hirtelen megfordult és gyorsan a városba vezető úton volt.
***
Az elfogott levél több, nagyérdekű pontot tisztázott Ben-Húr előtt. Az a hatása volt, mint egy vallomásnak, amelynek írója részes volt a Húr-család kiirtásában; hogy ő szentesítette az e célra elfogadott tervet; hogy részt kapott az elkobzott vagyonból és részét most élvezte; hogy rettegett az ő váratlan megjelenésétől s azt fenyegetésnek tartotta; és végül, hogy saját bizton-sága érdekében kész megtenni akármit, amit bűntársa Cezáreában tanácsol.
Midőn tehát Ilderim elhagyta a sátort, Ben-Húrnak elég gondolkozni valója volt a legköze-lebbi jövő felől. Ha ellenségei féltek tőle, annál nagyobb oka volt neki, hogy tőlük rettegjen.
De ez eszébe se jutott, mert minden más érzését lenyügözte az a gondolat, hogy anyja és húga él és hogy van valaki, aki megmondhatja, hol vannak ők. Annyira urrá lett rajta ez a boldog meggyőződés, hogy azzal se igen törődött, miképen tudhatta meg Ilderim, hogy kicsoda ő;
most csak egy gondja volt: hogy mennél előbb megtalálja anyját és hugát, akik Judeának ki tudta, melyik börtönében sorvadoznak...
Hogy szabaduljon kínzó gondolataitól, kiment sétálni és szinte öntudatlanul ért a tóhoz, amelyen a szép egiptomi leánnyal csónakázott az elmult éjszaka. És akkor újra emlékébe idézte a bájos Irasz kacagásának üdeségét, figyelmének hizelgő voltát, kis kezének melegét, mely az evezőn az övé alatt volt. Gondolata erről a nőről csakhamar Boldizsár felé szállt s azokra a különös dolgokra, melyeknek az öreg tanúja volt s melyeket a természet semmi törvénye sem fejthet meg; és ő róla ismét a zsidók királyára, akit a jó ember a türelem oly páthoszával várt a szent igéret folytán. És itt elméje boncolgatni kezdte, hogy miféle királyság lehet az, melynek fölállítása végett jön a király. A lelkek királysága, ahogy ezt Boldizsár kép-zelte, csak puszta elméletnek látszott, mely a túlságosan együgyű és ábrándos áhitat mélysé-geiből származott. Másrészről a Judea-királyság annál kézzel foghatóbb volt és Ben-Húr büszkeségének hizelgett ez az új királyság, mely területre szélesebb, hatalomra nagyobb és páratlanul ragyogóbb lesz majd, mint a régi volt; az új király pedig bölcsebb és hatalmasabb lesz, mint Salamon...
Ily hangulatban tért vissza a dóvárba, s miután megebédelt, kitolta a kocsit a napfényre, hogy szemügyre vegye. Nagy örömmel látta, hogy a minta görög volt: a kerekek között szélesebb, alacsonyabb és erősebb, mint a római és a nagyobb súlyból származó hátrányt bőven ellen-súlyozta arabjainak nagyobb kitartása. Azután a lovakat vezette ki és a kocsiba fogván őket, a gyakorlótérre hajtott, hol óráról-órára a járom alatti futásra gyakorolta be őket.
Midőn este visszatért, a kedve helyreállt és elhatározta, hogy Messzalával csak aztán számol le, ha már a futtatást megnyerte vagy elvesztette. Nem akarta elszalasztani azt az örömet, hogy ellenségével a Kelet szemeláttára megmérkőzzék. A győzelemről bizonyos volt, mert nem kételkedett saját ügyességében, a négyes pedig tökéletes társa volt a dicső játékban.
Az esti alkonyat után Ben-Húr a sátor ajtajában ült és Ilderimre várakozott, aki még nem tért vissza a városból. Helyette Mallukh jött meg lovon és Ilderim nevében arra kérte Ben-Húrt, hogy rögtön menjen be vele a városba. Csakhamar mind a ketten úton voltak s miután a szeleukiai hídon alul egy gázlónál átkeltek a folyón, nyugat felől érkeztek a városba. Aztán a folyó partján lelovagoltak Szimonidesz kikötőjéhez s a híd alatt, a nagy árúházzal szemközt, Mallukh meghúzta a kantárszárat.
- Megérkeztünk - mondta. - Szállj le.
Egy őr átvette a lovakat és Ben-Húr ismét ott állt a nagyobb ház fölött levőnek ajtajánál, várakozva a belülről hangzó feleletre: - Isten nevében, lépjetek be.