Körülbelül abban az órában, amikor Géziusz felügyelő a tribún előtt megjelent az Antóniusz-toronyban, egy gyalogos ment föl az Olajfák-hegyének keleti lejtőjén. Az út köves és poros volt és a növényzet ezen az oldalon barnára sült, mert a száraz időszak uralkodott Judeában.
Az utas lassan mendegélt, gyakran tekintgetett jobbra és balra, mint aki örömmel kutatja és látja viszont az ismerős vidéket. Amint magasabbra hágott, néha megállt, hogy visszanézzen a fokozatosan szélesebbé váló tájképre, melyet Moáb hegyei határoltak; de mikor végre a tető közelébe ért, meggyorsította lépteit és megállás nélkül sietett tovább. A tetőn hirtelen megállt és kerekre nyilt szemekkel nézte az elébe táruló képet.
Az utas Ben-Húr volt, a látvány Jeruzsálem. Nem napjaink szent városa, hanem az a szent város, melyet Heródes hagyott hátra: a Krisztus szent városa. Még most is szép, amint az ősi Olajfák-hegyéről látszik, - minő lehetett hát akkor?
A nap kezdett aláhanyatlani pályafutásában. A lángoló tányér egy ideig mintha megállt volna a nyugati hegyek távol csúcsán, az egész eget bronzszinűre festette a város fölött, a falakat és tornyokat pedig az arany ragyogásával vonta be. Aztán hirtelen a szemhatár alá bukott és az alkonyattal együtt hüvösebb lett a levegő is. A nyugalom hazafelé irányította Ben-Húr gondolatát. Az égen, kissé éjszakra a szentek szentjének páratlan homlokzatától volt egy pont, s az ifjú arra szögezte szemét; az alatt, egyenest, ahová a mérő-ón zsinórja esett volna, ott állott apja háza, - ha ugyan még megvolt a ház.
Ebbe a házba indult, amikor egy este hirmondó jött hozzá azzal az ujsággal, hogy Grátuszt elmozdították és helyébe Ponciusz Pilátuszt küldötték. Messzala tehetetlen volt és holtnak hitte őt; Grátusz hatalmát vesztette és távozott: - miért halogatná tovább anyjának és hugának fölkeresését? Most már semmitől se kellett tartania. Ha ő maga nem is tekinthet be Judea börtöneibe, megvizsgálhatja őket mások szemével. Ha az elveszetteket megtalálja, Pilátusz-nak nem lehet semmi oka, hogy fogságban tartsa őket, - legalább semmi olyan, amelyet le ne győzhetne pénzzel. Ha megtalálja őket, biztos helyre viheti és aztán nyugodtabb elmével, békés lelkiismerettel, egészen az eljövendő királynak adhatja magát. Ezzel a tervvel került Jeruzsálembe, ahol Mallukhkal kellett találkoznia.
A jövőre való tekintettel tanácsos volt rejtőzködnie a hatóságok, főkép a rómaiak előtt. Ezért szorult rá Mallukhra, aki ravasz és megbizható volt; egészen arra termett, hogy a kutatás vezetésével őt bizza meg.
Hol kezdjék a dolgot, ez volt az első pont. Ben-Húr azt óhajtotta, hogy az Antóniusz-toronnyal kezdjék, mert sohase tudta feledni, hogy szeretteit akkor látta utoljára, mikor az őr az utcán a torony felé taszigálta őket. Ha most nincsenek is ott, de ott voltak és ott kell megfogni a fonalat, melyet csak hűségesen kell követni a végéig, hogy rájuk akadjon. Aztán meg Szimonidesztől tudta, hogy Amra, az egiptomi dajka él. A hű teremtés akkor reggel, mikor a Húrokat a szerencsétlenség érte, megszökött az őrtől és visszafutott a palotába, hol a többi ingóságokkal együtt őt is bezárták. Tehát most is ott volt, mint egyedüli lakosa a nagy háznak, melyet Grátusz minden kinálgatása dacára sem tudott eladni. A járókelő nép suttogva ment el mellette. Olyan hire volt, mint a kisértetes háznak; mert a szegény, vén Amrát, ha nem épen gyakran is, majd a háztetőn, majd a rácsos ablakban megpillantották. Ben-Húr tehát mindenekelőtt a régi házba akart menni, hogy Amrát fölkeresse.
Ekkép el lévén határozva, a nap lemente után nemsokára fölkelt és lefelé kezdett haladni a hegyről azon az úton, mely a tetőtől kissé éjszakkeletre hajlik. Sötét volt már, mikor a Gethsemáne mellett a Halas-kapun át bejutott a városba és egy dél felé vivő szűk közbe
fordult. A nép közül, mellyel találkozott, néhányan köszöntötték őt. A kövezet nagyon durva volt. A házak mindkét oldalon alacsonyak, sötétek és barátságtalanok voltak; az ajtók mind zárva; a tetőkről néha gyermekeknek gügyögő asszonyokat hallott. Egyre szomorúbb érzel-mekkel egyenest ahhoz a mély medencéhez ment, mely most Betheszda-tava néven ismeretes.
Föltekintvén, az Antóniusz-torony északi falát pillantotta meg, egy fekete, komor tömeget, mely a sötét, acélszürke égbe nyúlt. Megállt, mintha fenyegető őr kiáltott volna reá...
A torony oly magasan állt és oly óriásinak látszott, hogy keserű szorongás fojtogatta a szivét...
Ha anyja ott van elevenen eltemetve, - mit tehet érette? Az erős kézzel semmit. Egy hadsereg döngethetné ezt a kőarcot vetőgéppel és kossal és az őrség kacagna rajta... És elgondolta, hogy a jó szándék oly könnyen meghiúsítható; és Isten, a gyámoltalanoknak mindenkor utolsó menedéke: - a jó Isten néha oly lassú a cselekvésben!
Kétség és aggodalom közt a torony homlokzatánál haladó utcába fordult és lassan nyugat felé haladt benne. Végre atyja házához érkezett. Az öreg ház éjszaki oldalán, a kapunál megállt. A sarokban még tisztán látható volt a lepecsételésnél használt viasz és a kapuszárnyakon keresztül ott volt a deszka ezzel a felirással:
«EZ TULAJDONA A CSÁSZÁRNAK.»
Zörgessen-e, mint régente? Tudta, hogy hasztalan; de nem állhatott ellent a kisértésnek. Amra meghallhatja és kinézhet valamelyik ablakon. Követ fogván, fölment a széles kőlépcsőn és háromszor halkan kopogott. Tompa visszhang felelt reá. Ismét megpróbálta hangosabban, mint az előbb; és ismét, - mindenkor szünetet tartván, hogy hallgatózzék. De a csönd szinte gúnyos volt: Amra nem adott jelet - még egy lélek se mozdult a lakatlan palotában. Ekkor leült a lépcsőre s az új királyért és azért imádkozott, hogy mennél hamarább jöjjön el... Aztán észrevétlenül úrrá lett rajta a nyári hőségben megtett hosszú gyaloglás fáradtsága és végre elaludt...
Ebben az időtájban két asszony jött le az utcán az Antóniusz-torony irányából és a Húrok palotájához közeledett. Csak lopva, félénk léptekkel közeledtek és gyakran megálltak hallga-tózni. A hatalmas épület sarkán, halk hangon, így szólt az egyik a másiknak:
- Ez az, Tirza!
És Tirza, fölpillantván a házra, megfogta anyja kezét és egészen reátámaszkodva, szótlanul zokogott.
- Menjünk tovább, gyermekem, mivel - az anya habozott és reszketett; majd nyugalmat erőltetve, folytatta: - mivel, ha megvirrad, kitesznek bennünket a város kapuján kívül, hogy...
ne térjünk vissza többé.
Tirza csaknem a kövekre rogyott és fájdalmasan zokogta:
- Ah, igen... elfelejtettem, hogy poklosok vagyunk és nincs otthonunk; a halottak közé tartozunk!
Az anya lehajolt és gyöngéden fölemelte őt, mondván:
- Nem kell semmitől se tartanunk. Menjünk tovább.
Valóban, ha fölemelték volna üres kezüket, nekimehetnek egy egész légiónak és megszalaszt-ják azt, - oly nagy volt a borzalom a poklosoktól... Tovább mentek hát, a durva falhoz lapulva, mint két kósza lélek, míg a kapuhoz értek, amely előtt szintén megálltak. Látván a deszkát, fölmentek a kövön Ben-Húrnak alig kihült nyomába és elolvasták a fölirást: «Ez tulajdona a császárnak»... Ekkor az anya összecsapta kezét és, fölemelt szemmel, nyögött kimondhatatlan fájdalmában.
- Mi az, anyám? Egészen megijesztesz! - riadt meg a leány.
És a gyors válasz ez volt:
- Ó, Tirza, meghaltak szegények! Ő is meghalt!
- Kicsoda, anyám?
- A bátyád! Mindent elvettek tőle... mindent... még ezt a házat is!
Csönd lett, majd az anya zihálva, rekedten folytatta:
- Holnap... - holnap, gyermekem, ülőhelyet kell keresnünk az útfélen és alamizsnát kell koldulnunk, mint a poklosok szokták; koldulni, vagy...
Tirza ismét reátámaszkodott és suttogva mondta:
- Haljunk meg... haljunk meg, anyám!
- Nem! - rikácsolta az anya szilárdan. - Az Úr kiszabta időnket és mi hiszünk az Úrban. Mi még ebben is megvárjuk őt. Jer innen!
Amint beszélt, megfogta Tirza kezét és megkerülvén a falat, tovább mentek a másik sarokhoz, hol visszarettentek a holdvilágtól, mely fényesen reásütött az egész déli homlokzatra és az utca hosszának egy részére. Az anya még egy utolsó pillantást vetett a nyugati ablakokra, aztán kilépett a világosságra és Tirzát is maga után vonta. Ekkor egész borzalmasságában látható lett a betegségük - ajkaikon és arcukon, csepegő szemükön, fölrepedezett kezükön;
különösen hosszú, kigyózó, utálatos gennytől megkeményedett fürteiken, melyek, szemöldö-kükhöz hasonlóan, kisértetiesen fehérek voltak. Nem is lehetett megmondani, melyik volt az anya, melyik volt a leány; mindakettő egyaránt vén boszorkánynak látszott.
- Pszt! - suttogta az anya. - Ott a lépcsőn fekszik valaki... egy férfi. Kerüljük meg őt.
Gyorsan az utca tulsó sorára kerültek és ott, az árnyékban, előre osontak egészen a kapuig, ahol megálltak.
- Alszik, Tirza!...
Hallgatóztak, de a férfi nagyon csöndes volt és meg se moccant.
- Várj itt, és én megpróbálom a kaput, - szólt az anya, nekibátorodva.
Nesztelenül átsurrant az utcán és megpróbálta kinyitni a kis kaput, de a férfi ebben a pillanatban sóhajtott és nyugtalanul megfordulván, úgy félretolta a fején levő keszkenőt, hogy az arca fölfelé fordítva maradt és látható lett a teljes holdfényben. A nő lepillantott reá és megdöbbent; azután, kissé lehajolva, ismét odanézett, majd fölegyenesedett és összekulcsolta kezét, mialatt szemét néma fohászkodással emelte ég felé. Csak egy pillanatig volt így és visszafutott Tirzához.
- Amint az Úr él, oly igaz, hogy ez a férfi az én fiam... a te bátyád! - mondta, félelmet keltő suttogással.
- A bátyám?... Júda?
Az anya mohón megfogta leánya kezét.
- Jer! - mondta ugyanazzal az erőltetett suttogással: - nézzük meg együtt... mégegyszer...
csupán egyszer... aztán segíts szolgáidnak, Uram!
Kisérteties gyorsasággal, kisérteties csöndben átmentek az utcán, egymás kezét fogva. Mikor árnyékuk a férfira esett, megálltak. Az alvó egyik keze, felfordított tenyerével a lépcsőn feküdt. Tirza térdre rogyott és meg akarta csókolni; de az anya visszahúzta őt.
- A világért sem... A világ minden kincseért sem! - suttogta rekedten. - Tisztátalan, tisztátalan!
És Tirza úgy visszatántorodott a bátyjától, mintha az alvó lenne a poklos.
Ben-Húr szépsége férfias volt. Arca és homloka egészen megbarnult a sivatag napjától és levegőjétől; de a kisded bajusz alatt az ajkai pirosak voltak, a fogai fehéren ragyogtak és a lágy szakáll nem rejtette el az áll és a nyak teli kerekdedségét. Mily hatalmasan vágyott az anya, hogy karjaival átölelje, hogy keblére szorítsa a fejét és megcsókolja őt, amint tenni szokta volt boldog gyermekkorában! Honnét vette mégis az erőt, hogy ellenálljon az ösztön-zésnek! Szeretetéből - anyai szeretetéből, mely minden más szeretettől abban különbözik, hogy magzatához gyöngéd lévén, önmaga iránt végtelenül zsarnok lehet és innét van önfelál-dozásának minden ereje... De mégis meg kellett érintenie a fiát: hisz a megtalálás pillanatában mindjárt örökre le is kell róla mondania! Letérdelt hát az anya, és fia lábához csúszván, egyik sarujának talpát megérintette ajkával, habár a saru sárga volt az utca porától... és újra meg újra megcsókolta: - és egész lelkét a csókokba lehelte.
Ben-Húr megmozdult és fölvetette a kezét. A nők visszahúzódtak, de hallották, amint álmában suttogja:
- Anyám!... Amra!... Hol van?...
Ismét mély álomba merült. Az anya pedig a porba temette arcát és el akarta fojtani a mély és heves zokogást, melyről azt hitte, hogy megrepeszti a szivét. Csaknem azt óhajtotta, hogy fölébredjen a fia... Hiszen az anyja után kérdezősködött; tehát nem felejtette el: mély álmában is reá gondolt. Nem volt-e ez elég?... Az anya hirtelen intett Tirzának, még egy pillantást vetettek Ben-Húrra, mintha be akarnák vésni emlékükbe feledségnek induló arcát, s aztán egymás kezét fogva visszamentek a tulsó sorra. Ott, a fal árnyékában meghuzódva, letérdeltek és egyre őt nézve várták, hogy fölébredjen... valami kinyilatkoztatást vártak, de nem tudták mit.
Később, míg az ifjú egyre aludt, egy másik asszony jelent meg a palota sarkán. A lappangó kettő tisztán látta őt a világosságban; gyönge, meghajlott, sötét bőrű, szürkehajú alak, tiszta cselédruhába öltözve, amint élelmiszerekkel telt kosarat visz. A lépcsőn fekvő ember láttára megállt az ujonnan-érkezett; aztán elszántan tovább ment... egész nesztelenül, amint az alvóhoz közeledett. Megkerülvén őt, a kapuhoz ment és a kis ajtó reteszét könnyedén félre-tolván, kezét a nyilásba dugta. A bal kapuszárny egyik széles deszkája nesztelenül kitárult.
Bedugta rajta a kosarat és már csaknem ő maga is belépett, mikor a kiváncsiságnak engedve, tétovázott, hogy egy pillantást vessen az idegenre, akinek arca egész tisztán látható volt.
Az utca tulsó során halk kiáltást hallott a két nő és látták, hogy az asszony a szemét dörzsöli, mintha nem hinne saját magának, közelebb hajlik az alvóhoz, összecsapja a kezét, zavaro-dottan körülnéz, ismét az alvóra pillant, lehajlik és fölemeli a kinyuló kezet, amelyet gyön-géden megcsókol - amit ők is oly nagyon óhajtottak megtenni, de nem mertek... És látták, hogy Ben-Húr erre az érintésre fölébredt és ösztönszerüleg visszahúzta kezét; de amíg ezt tette, szeme az asszonyéval találkozott.
- Amra! - kiáltott föl ujjongva, - ó Amra! te vagy az?
A jó lélek nem felelt szavakkal, hanem örömkönnyek közt Ben-Húr nyakába borult. Az ifjú könnyedén lefejtette vállairól az öreg nő karjait és a könnytől nedves, barna arcot fölemelve, megcsókolta azt, mert öröme semmivel se volt kisebb, mint az asszonyé. Ekkor a tulsó soron levők hallották, hogy így szól:
- Anyám... Tirza... ó Amra, beszélj róluk! Beszélj, beszélj, kérlek!
De Amra újra csak sírt.
- Te láttad őket, Amra. Te tudod hol vannak - könyörgött Ben-Húr: - mondd, hogy itthon vannak.
Tirza megmozdult, de az anya, kitalálván leánya szándékát, megfogta őt és suttogva mondta:
- Ne menj... a világért se. Tisztátalan, tisztátalan!...
Szeretete zsarnoki volt. Habár mindkettőjük szive meghasadna, akkor se tudja meg a fiú, mivé lettek; és az anya győzedelmeskedett.
Eközben Amra, akit egyre kért az ifjú, csak annál jobban sírt.
- Be akartál menni? - kérdezte Ben-Húr hirtelen, amint a félretolt deszkát látta. - Gyere tehát.
Én is veled megyek. - Míg beszélt, fölállt. - A rómaiak... az Úr átka legyen rajtuk!... a rómaiak hazudtak. A ház enyém. Kelj följ, Amra, és menjünk be.
Egy pillanat mulva távoztak, ott hagyván a kettőt az árnyékban, hogy nézzék a félig tárt kaput... azt a kaput, amelyen nem mennek be többé soha!... Mind a ketten a porba kuporodtak, - megtörve, de meg is vigasztalódva. Megtették kötelességüket: - hősies próbát tettek szere-tetükről. De most menniök kellett; mert másnap reggel, ha megtalálják, kövekkel kergetik ki őket a városból.
- Takarodjatok! Ti a halottak közé tartoztok; menjetek ki a halottakhoz!...
Itéletük a fülükben csengett és ők elvánszorogtak.
***
A Kidrón-völgyében még ma is híres hely a «Király kertje», mely fölött balkéz felé emelkedik a Gonosz Tanács hegye. Durva és zordon sziklabérc ez, melynek töve a régi babona szerint -a kénköves és tüzes pokolb-an, -a bibli-ai Gehennáb-an gyökerezik; délen és délkeleten, -a város felé néző, ragyás oldala sirokkal van szegélyezve és átlyuggatva, melyek emlékezetet meg-haladólag a poklosok lakóhelyei voltak. Itt alapítottak várost és itt laktak ők maguk, mert kerülték őket, mint Isten elátkozottjait.
A most elmondott eset után következő második reggelen Amra az En-rógel kútja közelébe ment és egy kőre ült. Vizes korsót és kosarat hozott, mind a kettőt letette maga mellé a földre, leoldotta fejéről a sálat, ölében egymásba tette a kezeit és komolyan nézett arra felé, ahol a halom meredeken ereszkedik alá a Fazekas mezejébe.
Nagyon korán volt és még senkise járt a kútnál; senkise zavarta hát a gondolatait. És ezek a gondolatok nagyon szomorúak, de egyúttal nagyon kedvesek is voltak neki. Tegnap este, mikor a Halaskapu mellett a piacon a legjobb mézet kereste Ben-Húr számára, olyan törté-netet hallott, amelytől megfagyott ereiben a vér... Azoknak az embereknek egyikétől hallotta, akik az Antóniusz-torony parancsnokának a fáklyát tartották, mikor lenn, a VI-os cellában a Húrokat megtalálták. A megtalálás részleteit mind elbeszélte és Amra hallotta a foglyok nevét, valamint az özvegynek előadását maga felől... A hűséges cseléd kapkodva bevásárolt és mintegy álomban tért haza. Mily boldogságot tart készen a fiú számára! Megtalálta az anyját! És hogy fog a nyakába borulni Ben-Húr, ha elmondja neki a jó hírt!
Félretette a kosarat és majd nevetett, majd jajgatott. De hirtelen megállt és elgondolkozott.
Megölné az ifjút, ha megmondaná neki, hogy anyja és Tirza poklosok. Ben-Húr elmenne a Gonosz Tanács hegyén levő borzasztó városba, - minden megfertőztetett sírt átkutatva pihenés nélkül, a poklosok közt szerte kérdezősködnék utánuk, míg a betegség reáragadna és az ő sorsa is az lenne, ami az övék. Mind ezt végiggondolván, Amra a kezét tördelte. Mit tegyen?...
A poklosok, tudta, reggelenkint le szoktak jönni a halmon levő sírlakásaikból és az En-rógel kútból egész napra való vízkészletet visznek. Elhozván korsóikat, leteszik majd a földre és távol állva várakoznak, míg megtöltik őket. Úrnőjének és Tirzának is el kell evégből jönniök;
mert a törvény kérhetetlen és nem tűr megkülönböztetést. A gazdag poklos se különb, mint a szegény.
Így Amra elhatározta, hogy nem szól Ben-Húrnak arról a történetről, amelyet hallott, hanem egyedül megy a kúthoz és várakozik, míg úrnője és Tirza eljönnek vízért. A virradat köze-ledtével tehát megrakta kosarát, kiválasztott egy korsót és az En-rógel felé vette útját. Ke-véssel napfölkelte után, mikor a kútnál legsürgősebb volt a munka és egyidejüleg hat vödör is működött, a halom lakói is kezdtek föltünedezni és sírjaik ajtai körül megmozdultak. Valamivel később csoportosan voltak láthatók, számosan lekanyarodtak a szikla fordulóján -asszonyok, korsókkal vállukon, öreg és nagyon gyönge férfiak, boton és mankón bicegve.
Némelyek mások vállára támaszkodtak; kevesen - az egészen gyámoltalanok - gyaloghintón feküdtek, mint odalökött rongyhalmazok.
Amra a kút melletti üléséből tartotta szemmel a kisérteties csapatokat. Hogy ott vannak a halmon, akiket keres, azon nem kételkedett; de sejtette, hogy csak akkor jönnek majd, mikor a kútnál levő nép mind merített magának vizet.
Egészen a sziklatömb alján volt egy sír, mely lakatlannak látszott, mivel a nap a legmelegebb órákban épen beléje sütött; és Amra mégis innen látott két asszonyt kijönni, akiknek egyike félig támogatta, félig vezette a másikat. Mind a ketten fehérhajúak voltak; mind a kettő öregnek látszott; de a ruhájuk nem volt meghasogatva és úgy látszott, hogy még ujoncok itten, mert megrémülve összerezzentek az ijesztő gyülekezet láttára, amelyhez ők maguk is tartoz-tak.
A két nő lassan, kínosan és nagy félelem közt tartott a kút felé, ahonnan több hang hallatszott, hogy megállítsa őket; de ők csak tovább haladtak. A vízmeregető néhány kavicsot kapott föl, hogy meghajigálja őket, mire a halmon levő nagyobb társaság rikácsolva kiabált a két magányos nőre: «Tisztátalan, tisztátalan!»
- Ezek még - gondolta Amra a kettő felől, amint folytatták útjokat - bizonyosan nem isme-rősek a poklosok szokásaival.
Fölkelt és a kosarat és korsót fogván, eléjük ment, hogy találkozzék velük. A kútnál levőket elfogta az álmélkodás:
- Micsoda bolond, - mondta az egyik nevetve - micsoda bolond, hogy jó kenyeret ad a holtaknak!
- És még elébük is megy! - mondta a másik.
Amra azonban rájuk se hederített, csak ment előre. Hátha csalódnék!... Szive szinte repesett a keblében. De minél tovább ment, annál zavarodottabb lett. Négy-öt ölnyire attól a helytől, ahol a két nő reá várakozott, megállt ő is. - Ez volna az az uriasszony, akit ő szeretett? Akinek kezét hálából annyiszor megcsókolta; akinek matrónai kedvességű arcát oly hűségesen, kincs gyanánt őrizte emlékezetébe? És ez az a Tirza, akit csecsemő korában dajkált? Akinek fájdalmait ő csillapítgatta, akinek játékaiban osztozott? Ez az a mosolygó, kedves arcú, dalos Tirza, a nagy háznak fényessége, az ő agg korának biztos áldása? Az ő úrasszonya, az ő bálványa: - ezek? A szegény cseléd lelke megfájdult a boldogtalanok látására.
- Ezek öreg asszonyok - mondta magában. - Ezeket sohase láttam azelőtt. Visszamegyek.
- Ezek öreg asszonyok - mondta magában. - Ezeket sohase láttam azelőtt. Visszamegyek.