Abban az időtájban, mikor az újhold alsó szarva a Szulpiusz-hegynek körülépített ormait érintette, és Antiókhia népségének kétharmada a háztetőkön volt, Szimonidesz a székben ült és a terrászról lenézett a folyamra és a vasmacskáikon ringó hajókra. Eszter tartotta neki a tányért, melyen szerény vacsorája volt: egy kis búzakalács, mely oly könnyű volt, mint az ostya, egy kevés méz és egy pohár tej, melybe néha-néha a kalácsot mártotta.
- Mallukh ma éjjel lusta - mondta, elárulván, hogy hol járnak gondolatai.
- Azt hiszed, el fog jönni? - kérdezte Eszter.
- Ha csak a tengerre vagy a sivatagba nem ment, akire vigyáznia kell, akkor eljön.
- Remélem én is - mondta Eszter igen szeliden.
- Kivánod, hogy jöjjön, Eszter? - kérdezte Szimonidesz fürkészve.
- Igen - mondta a leány, apja szeme közé nézve.
- Miért? Meg tudnád-e mondani? - kérdezte Szimonidesz.
- Mert - a leány habozott, azután újra kezdte: - mert a fiatal ember... - Most egészen elakadt.
- A mi urunk. Ez az a szó? - kérdezte Szimonidesz.
- Igen, apám - felelte Eszter, lesütve a szemeit.
- És te mindig azt gondolod, hogy ne hagytam volna elmenni, míg azt nem mondom neki, jöjjön vissza, ha tetszik és vigyen el bennünket... és mindent, amink van... mindent, Eszter...
az árúkat, a sékeleket, a hajókat, a rabszolgákat és a hatalmas hitelt, mely a legfinomabb aranyból és ezüstből szőtt köpönyeg s amelyet az emberek angyalainak legnagyobbika szőtt számomra: a Siker... Igazán tetszik, ha elgondolom, milyen kegyelt ember a mi urunk. A vagyon mibe se kerül neki - semmi aggodalomba, egy csöpp verejtékbe, még annyiba se, mint a gondolat; úgy jut hozzá, hogy nem is álmodja. És még azt is kap, - folytatta keserűen, - amit a vásáron nem kaphatna és nem vehetne meg az egész kinccsel egy rakáson sem: téged, gyermekem, kedvesem; te elveszett Rákhelem sírjáról való virág!...
Magához vonta és kétszer megcsókolta őt: egyszer magáért, egyszer az anyjáért.
- Ne beszélj így - tiltakozott Eszter, midőn apja levette kezét a nyakáról. - Gondoljunk felőle jobbat; ő tudja, mi az a bánat és fölszabadít bennünket.
Csönd lett. Valahonnan messziről elhaló ének- és zene foszlányait hozta feléjük a langyos szellő, mely édes volt a kertek virágzó fáinak illatától. Sokáig hallgattak mindaketten és Szimonidesz már-már lefeküdni készült, midőn halk léptek csoszogása hallatszott a terrász-ról... Mallukh érkezett meg. Egészen közel járult a székhez és mély meghajlással köszöntötte a kereskedőt:
- Béke neked, jó mester és neked is Eszter, a leányok legderekabbjának.
Tisztelettel állt meg előttük és a tartás és a megszólítás nehézzé tette hozzájuk való viszo-nyának megállapítását; az előbbi szolgára vallott, az utóbbi a meghittet és barátot sejteté. Más részről Szimonidesz, mint az üzleti dolgokban szokása volt, az üdvözlet elfogadása után egyenest a dologra tért.
- Mi hír a fiatal emberről, Mallukh? - kérdezte élénken.
Nyugodtan hallgatta végig Mallukh jelentését, még a kezét se mozdította meg az elbeszélés alatt; úgy hogy kerekre nyilt és ragyogó szemétől és néha vett hosszú lélekzetétől eltekintve, szobornak lehetett volna tartani.
- Köszönöm, Mallukh, köszönöm, - mondta végül barátságosan, - helyesen jártál el... De most mondd: mit tartasz a fiatal ember nemzetiségéről?
- Ő izraelita, mester és pedig Júda nemzetségéből - felelte Mallukh.
- Bizonyos vagy benne?
- Nagyon bizonyos.
- Úgy tetszik, hogy csak keveset beszélt neked az életéről - firtatta tovább Szimonidesz.
Megtanulta valahol, hogy okos legyen. Én bizalmatlannak mondanám őt felelte Mallukh -és nem is tudtam szóra birni, míg csak a Kasztália forrástól Dafne falujába nem indultunk.
- Utálatos hely! - fakadt ki Szimonidesz. - Miért ment oda?
- Azt mondanám, kiváncsiságból - felelte Mallukh. - De inkább hiszem, hogy szívbeli szomo-rúsága van, amelytől szabadulni szeretne. És azt gondolom, úgy ment a berekbe, mint mi a temetőbe megyünk halottainkkal... búját ment temetni, szegény.
Ha úgy van, akkor jó volna mondta Szimonidesz halkan; majd hangosabban folytatta: -Mallukh, a kor átka a pazarlás. A szegény szegényebbé teszi magát azzal, hogy a gazdagot majmolja és a gazdag úgy viselkedik, mint a fejedelmek. Nem láttad ennek a gyöngeségnek jeleit az ifjúban? Nem szórta a pénzt... római vagy zsidó pénzt?
- Nem, nem, mester - rázta Mallukh a fejét.
- Mallukh, ahol bizonyosan annyi alkalom van a bolondságra... teszem föl evésre és ivásra...
bizonyosan tett efféle bőkezű ajánlatot neked. Ha egyéb nem, hát kora nagyon is valószinűvé teszi ezt.
- Társaságomban se nem evett, se nem ivott.
- Szavaiból vagy tetteiből nem vehetted ki valamikép az őt vezérlő eszmét, Mallukh? Tudod, hogy a gondolatok oly hasadékon is átkandikálnak, melyen a szél sem fú keresztül.
- Erre már egész bizonyossággal felelhetek, mester. Anyjának és húgának megtalálására szentelte magát: ez az első. Azonkívül sérelme van Rómával szemben; és, mivel a Messzala, akiről beszéltem, összefüggésben van a bántalommal, jelenleg az a főgondja, hogy megalázza őt.
- A Messzala befolyásos - mondta Szimonidesz, elgondolkozva.
- Igen; de a legközelebbi találkozó a cirkuszban lesz - felelte Mallukh. - És Arriusz fia nyerni akar.
- Honnan tudod?... És mi a célja bosszútervének? Csak arra a néhányra szorítja-e, akik megbántották őt, vagy a többit is bele foglalja?... Csak a Messzalán vagy minden rómain akar bosszút állni? És nem puszta szeszély ez a bosszú?
- Ahogy én láttam, - felelte Mallukh, - türtőztette magát; ami természetes is, mert sokáig élt a római féltékenység légkörében. De láttam fellobbanásait... egyszer, mikor tudni akarta Ilderim érzelmét Róma iránt és azután, mikor elbeszéltem neki az egiptomi Boldizsár történetét és azt a kérdést mondtam: «Hol van az, aki a zsidóknak királyul született?»
Szimonidesz hirtelen előre könyökölt és izgatottan mondta:
- Ah, Mallukh, a szavait... mondd el a szavait; hadd itéljem meg, minő hatással volt reá a titok!
- Tudni akarta tüzetesen a szavakat. Úgy hangzottak-e: «legyen» vagy: «született, hogy legyen?» Látszott, hogy meglepte a két kifejezés hatásában levő látszólagos különbség. És, amikor közöltem vele Ilderim nézetét a titok felől... hogy a király Róma pusztulását hozza magával, a fiatal ember vére mind az arcába szökött, amint magában eltünődött: «Ki lehet más király, mint egy Heródes, míg Róma áll?»
- Mit értett ezen? - kérdezte Szimonidesz mohón.
- Hogy a birodalomnak el kell pusztulnia, mielőtt más kormány lehetne.
Szimonidesz egyideig a hajókra és a folyamon ringó árnyékaikra bámult; midőn föltekintett, véget akart vetni a párbeszédnek.
- Elég, Mallukh - mondta. - Eredj enni és készülj vissza a Pálmaligetbe. Segítségére kell lenned a fiatal embernek jövendő próbálkozásában. Jöjj hozzám reggel. Levelet küldök Ilderimnek. - Azután, mintha magában beszélne, halkan hozzátette: - Magam is ott szeretnék lenni a cirkuszban.
Midőn Mallukh a szokásos áldás után eltávozott, Szimonidesz nagyot ivott a tejből és magá-hoz szólította a leányát. Eszter elfoglalta helyét apja mellett a szék karján.
- Isten jó hozzám, nagyon jó - kezdte Szimonidesz buzgón. - Az ő szokása, hogy titokban működik, de néha megengedi, hogy lássuk és megértsük őt. Én öreg vagyok, édesem, és mennem kell; de most, a tizenegyedik órában, midőn reményem haldokolni kezdett, küld nekem egy igéretet és ez fölemel. És látom az okát, miért kaptam ezt a roppant gazdagságot és látom a célt is, amelyre szolgál. Valóban, gyermekem, ismét kedvet kapok az élethez.
Eszter közelebb simult hozzá, mintha gondolatainak távolba röppenését akarná meggátolni.
- A király megszületett - folytatta Szimonidesz szinte révedezve - és a közönséges életkor feléhez közel kell járnia. Boldizsár azt mondja, hogy anyja ölében volt a gyermek, amikor látta és imádta őt; és Ilderim azt tartja, hogy a mult decemberben volt huszonhét éve, amikor Boldizsár és társai az ő sátorába jöttek és Heródes elől búvóhelyet kértek. Most már tehát nem húzódhatik soká az eljövetele. Talán ma éjjel... holnap következik be. Izrael szent atyái, mily boldogság van ebben a gondolatban?! Szinte hallom a vén falak hullásának roppanását és az általános változás zaját... igen, és az emberek legnagyobb örömére megnyilik a föld, hogy elnyelje Rómát. Gondolataimban zengő cimbalmok és hangosan pengetett hárfák vegyülnek össze a sokaság hangjaival, mely egy újonnan emelt trón körül áll... És a királynak, ha eljön, szüksége lesz pénzre és emberekre, mert amint ő asszonytól született gyermek volt, úgy egyáltalában ember is lesz, aki az emberi utakhoz van kötve, mint te vagy én... Nem látod-e a széles utat, Eszter, amelyen járok és amelyen az ifjú, a mi urunk rohan?... És végén a dicső-séget és bosszút mindkettőnkért?... És... és... - folytatta ellágyulva, miközben Esztert meg-csókolta - a boldogságot anyád gyermeke számára?...
A leány csendesen ült és mitsem szólt. Majd megcsókolta atyja kezét és szeliden könyörgött:
- Küldj érte, apám. Küldj érte ma éjjel és ne engedd őt a cirkuszba menni.
- Ah! - riadt meg Szimonidesz, a felkiáltást elnyújtva és szivén átnyilalt a féltékenység fájdalma... Hátha leánya igazán szereti fiatal urát?... A leány tizenhat éves volt. Ezt jól tudta.
Utolsó születésenapján vele ment a hajóépítőműhelybe, hol épen akkor eresztettek a vízre egy új hajót és a sárga lobogón, melyet a gálya viselt, «Eszter» neve volt; így ünnepelték meg együtt a napot. És most elveszítse leányát, aki talán szerelmes az urába és a kedveért még őt is el fogja hagyni?... Szeretett volna fölsikoltani fájdalmában, de mégis legyőzte magát és nyugodtan kérdezte: - Ne menjen a cirkuszba, Eszter? Miért, gyermekem?
- Nem Izrael fia számára való hely az, apám.
- Rabbinusi felfogás, Eszter! Ez az egész?...
A kérdés hangja fürkésző volt és a leány szivéig hatott, mely hangosan kezdett dobogni - oly hangosan, hogy nem birt felelni. Új és sajátságosan kellemes zavar fogta el őt.
- A fiatal embernek szerencsét kell próbálnia - törte meg a csöndet Szimonidesz, megfogván a leány kezét és a hangja gyöngédebb lett: - Övéi lesznek a hajók és a sékelek... minden, Eszter, minden. De azért nem leszek szegény, mert te megmaradsz nekem, és megmarad a szereteted is, mely úgy hasonlít az elhunyt Rákheléhoz. Vagy mondjad, Eszter: ez is az övé legyen?
A leány közelebb hajolt atyjához és ennek vállára fektette a fejét.
- Beszélj, Eszter - sürgette Szimonidesz. - Erősebb leszek, ha megtudom. A figyelmeztetésben erő van.
Erre a leány felült és mintha maga a szent Igazság volna, szeliden mondta:
- Légy nyugodt, apám. Sohasem akarlak elhagyni; habár elfogadná is szerelmemet, a te leányod akarok lenni mindig, amint most is az vagyok.
És lehajolván, megcsókolta apját.
- De ő tetszik nekem - folytatta bátran - és megborzadok arra a gondolatra, hogy veszélyben van. Igen, apám, ki se mondhatom, mennyire örülnék, ha ismét látnám őt. De a nem viszon-zott szeretet nem lehet tökéletes szeretet; azért, megemlékezvén arról, hogy a te leányod és anyámé vagyok: egyideig várakozom.
- Az Úr valódi áldása vagy te, Eszter! - ujjongott Szimonidesz. - Áldás, mely gazdaggá tesz, habár minden egyéb elvész is. És az Úr szent nevére és örök életére esküszöm, hogy nem fogsz szenvedni.
Kevéssel később a szolga eljött és betolta a széket a szobába, ahol Szimonidesz egyideig a király eljöveteléről gondolkodva üldögélt, míg leánya az ártatlanok álmát aludta.