Ben-Húr két sátort ütött a Felső-Kidronnál és a rendelkezésére álló összes kényelemmel berendezte; anyját és hugát minden idővesztegetés nélkül idekisérte, hogy ott maradjanak, míg a vizsgáló pap bizonyságot adhat teljes megtisztulásukról. Eközben az ifjú oly komoly megfertőzésnek tette ki magát, mely a közellevő nagy ünnep szertartásaiban való részvételből kizárta őt. Még a templom legkevésbbé szent udvarába se léphetett be. Így szükségből, vala-mint szabad választásból, szeretett családjával maradt a sátorokban. Sok hallanivalója volt tőlük és sok mondanivalója volt nekik önmagáról.
Időközben lenn a Kidronnál és Bezetha felé, különösen az utak mentén, egészen a damaszku-szi kapuig, rohamosan megtelt a tájék mindenféle ideiglenes lakóhellyel a húsvéti zarándokok számára. Ben-Húr meglátogatta ezeket az idegeneket és beszédbe ereszkedett velük; és visszatérvén sátoraihoz, mindig jobban és jobban elálmélkodott roppant számukon. És midőn reájött, hogy a világ minden része képviselve van köztük, - a Földközi-tenger mindkét partján levő városok, egészen Herkules oszlopáig, a folyamparti városok a távol Indiában és Európa legészakibb tartományaiban - és hogy ezt a tömeget ugyanaz a cél hozta együvé: a nevezetes ünnep megülése - elkezdett gondolkozni, hogy nem értette-e félre a názáretit? Hátha türelmes várakozásával csak leplezgeti a csöndes előkészületet?... Mennyivel alkalmasabb ez az idő a mozgalomra, mint az a másik, mikor, a Gennezáret mellett, a galileaiak akarták a korona elfogadására kényszeríteni! Akkor a kisérlet csak néhány ezerre szorítkozott volna; most milliók fognak felelni a felhivására, ki tudná megmondani, mennyien? Hiszen a világ minden részéből vannak itten zsidók, akik csak a jelszót várják, hogy egy emberként a zsidók királyának zászlója alá álljanak!
Időközben többször zömök termetű, barna szinű, födetlen fejű és fekete szakállú férfiak jöttek és Ben-Húr után tudakozódtak a sátorban; a találkozás mindig négyszemközt történt; és anyja kérdésére, hogy kik azok, azt felelte:
- Néhány jó barátom Galileából.
Általuk kapott hírt a názáretiről és ellenségeinek terveiről. Tudta, hogy a jó ember élete veszélyben forog; de azt nem hihette, hogy akadnának olyanok, akik elég merészek volnának őt megtámadni. Úgy látszott, hogy túlságos biztosan körülbástyázza a nagy hírnév és a nép-szerűség, bár Ben-Húr mégis leginkább Krisztus csodás hatalmában bizott, mert egyszerűen hihetetlennek és megfoghatatlannak látszott, hogy az életnek és halálnak ily mindenható mestere ne fordítaná saját védelmére a hatalmát, ha erre szükség volna.
Végre Ben-Húr már nem birta fékezni türelmetlenségét és elhatározta, hogy a városba lovagol. Egész úton nem látott se gyermeket, se asszonyt, se férfit. A házakban, melyek előtt elnyargalt, nem voltak lakók; a tüzek a sátorajtókban kialudtak; mert ez volt az első húsvét-este és a «két húsvét-este» közötti óra, mikor a látogató milliók mind a városban sereglettek össze és az áldozati bárányok mészárlása a templom előudvaraiban végbement s a papok rendezett sorokban fogták föl a kifolyó vért, melyet a csepegő oltárokhoz vittek, mikor mindenki sietett és sürgölődött s a gyorsan jövő csillagokkal versenyzett, mert ezek voltak a jelek, melyek után a sütés, evés és éneklés megkezdődhetik, de az előkészület már nem.
A lovas a nagy északi kapun vágtatott be és ime! Jeruzsálem a bukás előtt, a dicsőség teljessé-gében, ki volt világítva az Úr tiszteletére!
Ben-Húr csakhamar atyja házának kis kapujánál és még rövidebb idő alatt a nagy szobában volt. Legelőször az öreg Boldizsár felől kérdezősködött, de az atya helyett Irasz jött be a
terembe és a szolga egyedül hagyta őket. Ben-Húr a szép egiptomi elé sietett, hogy üdvözölje, de a félúton megdöbbenve állt meg. Irasz megvető gőggel állt a terem közepén és talán egy idegent se fogadott volna metszőbb hidegséggel; látszólag oly szenvedélytelen volt, mint egy szobor és kis fejét kissé hátra szögezte, amint éles, dölyfös hangon megszólalt:
- Épen jókor jössz, ó Húr fia! Köszönetet akarok mondani a vendégszeretetért; holnapután már nem lett volna rá alkalmam, hogy megtegyem.
Ben-Húr szótlanul meghajolt, de a szemét egy pillanatra se vette le Iraszról.
- Hallottam egy szokásról, mely a kockajátékosok között divatos, - folytatta az egiptomi, - ha a játéknak vége, előveszik táblácskáikat és összeszámolnak; ekkor az isteneknek áldoznak és megkoszorúzzák a szerencsés nyerőt. Mi játszottunk... sok napon és éjszakán át. És most, hogy a végén vagyunk, ne lássuk-e, hogy kié a koszorú?...
Ben-Húr könnyedén felelte:
- A férfi ne állja útját az olyan asszonynak, aki a maga útján akar járni.
- Mondd csak, - folytatta most a nő, a fejét meghajtva és a gúnyt megértve, - mondd csak, ó jeruzsálemi fejedelem, hol van ő, a názáreti ácsnak és nem kevésbbé Istennek a fia, akitől oly sokáig oly nagyszerű dolgokat vártak?
Az ifjú türelmetlenül intett kezével:
- Én nem vagyok az ő őre.
A szép fej előbbre, de mélyebbre hajolt.
- Darabokra törte Rómát? - kérdezte Irasz gúnyosan.
Ben-Húr ismét fölemelte a kezét, de most már haragosan, mint aki tiltakozik.
- Hová helyezte székvárosát? - gúnyolódott tovább Irasz. - Nem mehetek-e el, hogy lássam a trónját és bronz oroszlánjait? És palotáját... hiszen ő feltámasztja a halottakat; és az ilyennek micsoda az, egy aranyházat emelni? Neki csak a lábával kell dobbantania és kész a ház oszloposan, mint Karnak, tele trónusokkal, kincsekkel és koronákkal!
Nyilvánvaló volt, hogy a nő nem tréfál; a kérdések sértők voltak, tele epés gúnnyal, ami arra intette Ben-Húrt, hogy ő maga annál óvatosabb legyen; jókedvvel mondta tehát:
- Ó nem, egiptomi, várjunk talán egy napig, sőt egy hétig is, ő miatta, az oroszlánok és a palota meg a koronák miatt.
A nő, mintha észre se vette volna a célzást, még maróbb gúnnyal folytatta:
- És mint van az, hogy ebben a ruhában látlak? Nem ilyen India kormányzóinak, vagy más alkirályoknak a viselete. Attól tartok, hogy nem foglaltad el királyságodat... a királyságot, melyet én osztottam volna meg veled.
Ben-Húr nyugodt udvariassággal hallgatott és Irasz, miután hiába várt feleletre, így folytatta:
- Láttam álmadozó cézárod bevonulását Jeruzsálembe. Láttam a hegyről leszálló menetet, mely őt hozta. Hallottam az éneküket, de hiába kerestem a királyi alakot... egy lovast bíbor-ban, kocsit ragyogó fegyverzetbe öltözött hajtóval, hatalmas katonát a kerek pajzs mögött, kinek termete a lándzsával versenyez. Kerestem testőrségét... a jeruzsálemi fejedelmet és a galileai légiók egy kohorszát, amelyet vártam...
Kihivóan lenéző pillantást vetett Ben-Húrra, aztán hangosan fölkacagott, mintha a kép nevet-séges volta sokkal erősebb volna elméjében a megvetésnél.
- Szeszosztrisz helyett, aki diadallal tér vissza, vagy egy sisakos és kardos Cézár helyett... ha, ha, ha!... egy asszonyos képű és hajú férfit láttam, egy szamár vemhén ülve és könnyezve. A király! az Isten Fia! a világ Megváltója! Ha, ha, ha!...
Ben-Húr érezte a vágást és akarata ellenére is görnyedezett.
- Nem hagytam el a helyemet, ó jeruzsálemi fejedelem - folytatta Irasz, mielőtt az ifjú magá-hoz térhetett volna. - Nem nevettem. Azt mondtam magamban: «Várj. A templomban fogja magát megdicsőíteni, mint az olyan hőshöz illik, aki a világot készül birtokába venni». Láttam őt bemenni a Susán-kapun és az asszonyok udvarába. Láttam megállni és vesztegelni a dísz-kapu előtt. Sok nép volt velem a tornácon és az udvarokban; az oszlopcsarnokokon és a templom három oldalának lépcsőin ismét más nép volt... azt mondom, egy milliónyi nép és mind a lélekzetét visszafojtva várta, hogy hallja a Messiás kijelentését. Az oszlopok nem voltak csendesebbek, mint mi... Ha, ha, ha... Azt képzeltem, hogy hallom, amint a hatalmas római gépezet tengelyei ropogni kezdenek... Ha, ha, ha... Ó fejedelem, Salamon lelkére mondom, akit te a világ királyának tartasz, a te Messiásod, összehúzta a ruháját maga körül és elsétált, még pedig a legtávolabbi kapun át és ki se nyitotta száját... és a római gép még mindig forog!
Mikor saját csalódásának megerősítését ily durva formában hallotta, Ben-Húrban fölébredt a férfibüszkeség. Kezdte megérteni, hogy Irasz az ő dicsősége és esetleges koronája remé-nyében volt kedves hozzá eddig és ez a kétszinű játék lelke mélyéig fölháborította. Mégis fékezte indulatait és nyugodt méltósággal mondta:
- Ha ez az a játék, Boldizsár leánya, amelyről beszéltél, fogadd a koszorút... átengedem neked.
De vessünk véget a szavaknak. Hogy valami szándékod van, abban bizonyos vagyok. Térj arra, kérlek, és én válaszolok reá; aztán menjünk a magunk útján és feledjük el, hogy valaha találkoztunk.
A nő egy pillanatig fürkészően vizsgálta Ben-Húrt, mintha fontolgatná, hogy mit tegyen, lehet, hogy az ifjú szándékát latolgatta - aztán hidegen mondta:
- Engedelmet adok... mehetsz.
- Béke veled - felelte az ifjú és kifelé indult.
Mikor épen ki akart menni az ajtón, a nő megállította:
- Egy szóra - mondta dölyfösen.
Az ifjú ott állt meg, ahol volt és hátranézett.
- Gondold meg, hogy mindent tudok rólad - folytatta Irasz.
- Ó, legszebb egiptomi, - kérdezte Ben-Húr visszatérve, - mi mindent tudsz rólam?
A nő szórakozottan nézett reá és habozva mondta:
- Te inkább római vagy, Húr fia, mint bárki zsidó az atyádfiai közül. És talán ez visz rá, hogy megmentselek.
- Megmenteni... engemet!?...
Irasz rózsaszínre festett ujjai vidáman játszottak a nyakán levő ragyogó függődísszel és a hangja is halk és szelid volt; csak a selyemszandál toppantása a padlón figyelmeztette Ben-Húrt arra, hogy vigyázzon.
- Volt egy zsidó, egy menekült gályarab, aki az idernei palotában megölt egy embert - kezdte a szép egiptomi lassan.
Ben-Húr megdöbbent; Irasz pedig csöndesen folytatta:
- Ugyanez a zsidó Jeruzsálemben, a Vásártéren megölt egy római katonát; ugyanez a zsidó Galileából három begyakorlott légiót hozott, hogy a római kormányzót ma éjjel elfogja;
ugyanez a zsidó szövetségeket kötött a Róma elleni háborúra, és Ilderim sejk egyike az ő társainak...
Közelebb húzódván Ben-Húrhoz, csaknem suttogva mondta:
- Te Rómában laktál. Tegyük föl, hogy ezek a dolgok ismétlődni fognak ismert fülekben. Ah!
Te sáppadozol...
Az ifjú olyanforma pillantással vonult vissza tőle, mint aki azt hitte, hogy macskával játszik és tigrisre akadt; a nő pedig tovább beszélt:
- Te ismerős vagy Rómában és ismered Szejánusz urat. Tegyük föl, hogy bizonyítékkal a kézben... vagy akár bizonyítékok nélkül is... azt mondják neki, hogy ugyanez a zsidó a leg-gazdagabb ember egész Keleten... nem: az egész birodalomban. A Tiber halai meghíznának-e máson, mint ennek a zsidónak a hulláján? - És míg azok lakmároznának... ha! Húr fia!... mily pompát fejtenének ki a cirkuszban! A római népet mulattatni szép mesterség; de még szebb mesterség: megszerezni a pénzt, hogy mulattatni lehessen őket; és volt-e valaha oly mester, aki Szejánusz úrhoz fogható ebben?!...
Irasz kézzelfogható aljassága nem izgatta föl annyira Ben-Húrt, hogy ne gondolkozhatott volna. Felújult emlékezetében a Jordánhoz vezető úton, a forrásnál lefolyt jelenet, amikor Irasz először árulta el, hogy tudja a titkait és szemmel tartja őt. Ben-Húr akkor Eszterre gyanakodott, hogy Irasz tőle csalta ki bizalmas értesüléseit és most meg akart győződni arról, hogy nem tévedett-e; tőle telhető nyugalommal mondta tehát:
- Hogy örömöt szerezzek neked, Egiptom leánya, elismerem a ravaszságodat, meg azt, hogy a kegyelmedtől függök. Megölhetnélek, de te nő vagy. Ám a sivatag nyitva áll előttem; és, habár Róma jó embervadász, sokáig és messzire jöhet utánam, míg elfog. De hagyjuk ezt;
ellenben szeretném tudni: ki mondta neked mindazt, amit rólam tudsz? A szökésben vagy a fogságban, sőt a halálban is vigasztalásomra lesz, hogy oly ember átkát hagyom az árulóra, aki életében nem tapasztalt gazságnál egyebet. Ki mondta neked mindazt, amit rólam tudsz?
- Vannak hazánkban mesterek, - felelte Irasz elgondolkozva, - kik a tengerparton tarkaszinű kagylókat gyüjtvén, fölvágják azokat, és a darabokat, mint betéteket, márványlapokba illeszt-vén, képeket készítenek belőlük. Így cselekedtem én is: ettől a személytől egy marék adatot gyüjtöttem, és amattól megint egy marékkal, és később összeraktam őket.
- Nem, ez nem elég, - mondta Ben-Húr, - ez nem elég. Lehet, hogy holnap meghalok, de előbb tudni szeretném, hogy ki volt az árulóm.
- Ha oly fontos ez neked, - felelte Irasz vállat vonva, - hát egyet-mást Ilderimtől tudtam meg, mikor apámmal künn feküdt a ligetben, a sivatagban. Az éjszaka csöndes volt, nagyon csöndes és a sátor falai áteresztették a beszédet a kívül hallgató füleknek, melyek a madarakat és a levegőben röpködő bogarakat hallgatták... Más dolgokat pedig folytatta mosolyogva -úgy hallottam...
- Kitől?
- Magától Húr fiától - felelte Irasz. - És senki mástól nem is kérdezősködtem soha.
Ben-Húr megkönnyebbülten lélekzett föl és jókedvvel mondta:
- Köszönöm, most már könnyű szívvel megyek. Nem jó volna, ha Szejánusz urat sokáig várakoztatnám reád. Még egyszer, ó Egiptom, béke veled!
Ben-Húr ismét megfordult, hogy távozzék. De a nő útját állta; hevében még egyik kezét is odanyujtotta neki.
- Megállj! - mondta parancsolóan.
Az ifjú visszanézett reá, de a kezét nem fogadta el. Sejtette, hogy most következik a jelenet legfontosabb pontja, amely meglepetést tartogat számára.
- Megállj és ne kételkedjél bennem, ó Húr fia, ha kijelentem, hogy tudom, miért tett téged örökösévé a nemes Arriusz. És Iziszre! Egiptom összes isteneire! esküszöm, hogy sajnállak, ha reá gondolok, hogy vagy egy lelkiismeretlen miniszter kezébe kerülsz, vagy örökre el kell temetkezned a sivatagba. És, ha megteszed, amit mondok, megmentelek téged. Erre is esküszöm, szent Iziszünkre!
- Csaknem... csaknem hiszek neked, - mondta Ben-Húr habozva, oly igaznak látszott az egiptomi nő felhevülése.
De azért résen állt, mert ösztöne tiltakozott a behódolás ellen - és gyanakodva leste a nőt, aki gyorsan és lelkesen beszélt:
- Volt egyszer egy barátod - mondta. - Gyermekkorodban volt. Vita támadt köztetek és te meg ő ellenségek lettetek. Ő rosszat tett neked. Sok esztendő mulva ismét találkoztatok Antiókhiá-ban, a cirkuszban.
- Messzala! - kiáltott föl Ben-Húr, és most már még inkább résen állt.
- Igen, Messzala - folytatta Irasz. - Te a hitelezője vagy. Felejtsd el a multat; lépj vele ismét barátságra; add vissza azt az összeget, melyet a nagy fogadásban elvesztett; mentsd meg őt. A hat talentum neked semmi; annyi se, mint egy leesett bimbó a teljes virágjában álló fának; de neki... Ah, nyomorék testtel kell járnia! Bárhol találkozol vele, a földről kell reád fölnéznie.
Ó, Ben-Húr, nemes fejedelem! oly római sarjadéknak, mint ő, a koldulás gyülöletesebb a halálnál. Mentsd meg őt a koldulástól!
Mialatt Irasz beszélt, az ifjúnak úgy tetszett, hogy magát Messzalát látja a nő válla fölött kikandikálni, és a római arcának kifejezésében semmise volt a koldusból vagy barátból;
gúnyos mosolya patriciusi volt, mint mindig, és a dölyfösség finom éle oly teljes és kihívó, mint valaha.
- Eszerint a kérés eldőlt és Messzala ez egyszer mitse kap - felelte Ben-Húr nyugodt méltó-sággal, mikor Irasz elhallgatott. - Mennem kell, de a nagy események könyvébe följegyzem...
egy rómainak itéletét egy római ellen! De vajjon ő... Messzala küldött-e téged hozzám ezzel a kérelemmel, ó Egiptom?
- Ő neki nemes természete van és aszerint itélt meg téged! - mondta Irasz, szinte könyörögve.
Ben-Húr megfogta a karján levő kezet és csöndes gúnnyal kérdezte:
- Mivel Messzala ily barátságos hozzám, szép egiptomi, mondd csak: vajjon ha a helyzet megváltoznék, megtenné-e ő nekem azt, amit tőlem kíván? Felelj, Iziszre! Felelj, az igazság kedvéért!
Sürgetés volt az ifjú kezének érintésében, valamint a pillantásában is.
- Ó! - kezdte a nő akadozva - tudod, hogy ő...
- Római, akartad mondani - egészítette ki Ben-Húr a mondatot. - És te azt vélted, hogy nekem, a zsidónak, nem szabad az én jogomat az ő jogainak mértékével meghatároznom.
Nekem, mivelhogy zsidó vagyok, el kell engednem a nyereségeimet, mert ő római. Ha van még mondanivalód, Boldizsár leánya, úgy beszélj gyorsan, gyorsan; mert Izráel Urára,
Iste-nére, ha tovább forralod a véremet, el fogom felejteni, hogy nő vagy! És csak egy úr kémjét látom majd benned, aki annál gyülöletesebb, mert ez az úr római. Beszélj hát, de gyorsan!
- A nő eltaszította az ifjú kezét és teljes magasságában kiegyenesedett, természetének összes rosszindulatával, mely a szemében és hangjában gyült össze.
- Te seprőivó, héjzabáló! - tört ki rekedten. - Azt gondolod, hogy szerethettelek, mikor Messzalát láttam? Az olyan, mint te vagy, arra született, hogy neki szolgáljon. Ő meg-elégedett volna a hat talentum elengedésével; de én azt mondom, hogy a hathoz adj még huszat... huszat, hallod-e? Mert meg kell fizetned, hogy a rokonszenv fitogtatásával kisértelek és oly sokáig megtürtelek magam mellett, jóllehet azzal is őt szolgáltam. Ha ez a kereskedő holnap délig nem kap parancsot arra nézve, hogy Messzalának kifizessen huszonhat talentumot... jegyezd meg az összeget... akkor Szejánusz úrral gyülik meg a számadásod.
Légy okos és... élj boldogul!
A nő az ajtó felé indult, de az ifjú útját állta.
- Akár holnap, akár a legközelebbi napon, akár itt, vagy Rómában látod is Messzalát, - kezdte nyugodtan, - add át neki ezt az izenetet. Mondd meg, hogy visszakaptam a pénzt, még a hat talentumot is, amelyet tőlem lopott, mikor atyám vagyonát elrabolta; mondd meg neki, hogy túléltem a gályát, ahová küldött és erőm teljességében örvendek az ő koldus voltán és becstelenségén; mondd meg neki, hogy anyám és hugom, kiket az Antónia egyik zárkájába küldött, hogy ott a poklosságtól meghaljanak, élnek és egészségesek, hála a Názáreti erejének, akit te annyira utálsz; mondd meg neki, hogy mikor Szejánusz úr eljön, hogy kifosszon engem, nem fog találni semmit, mert a duumvirtől kapott örökséget a mizénumi villával egyetemben eladtam és ez a pénz hozzáférhetetlen, mivel a világ piacain váltók alakjában forog; és hogy ez a ház, a jószágok, az árúcikkek és a hajók és a karavánok, melyekkel Szimonidesz kereskedik, császári őrizet oltalma alatt állanak, mert egy okos fő kiszámította e kiváltság árát, és Szejánusz úr többre becsüli az észszerű nyereséget ajándék alakjában, hogysem nagyon sok hasznot akarna kihalászni a vér és jogtalanságok mocsarából, mint ahogy Messzala és Grátusz tette; és végezetül mondd meg, hogy megvetésemmel együtt nem szavakban küldöm az átkomat, hanem olthatatlan gyülöletem zálogaként olyasvalakit küldök hozzá, aki reá nézve valamennyi átok teljessége lesz; és ha reád néz, midőn ezt az izenetemet megviszed, ó Boldizsár leánya: az ő római ravaszsága megmondja neki, hogy te vagy az átok, akire gondolok. Most pedig menj... és én is megyek.
A ifjú az ajtóhoz kisérte őt és szertartásos udvariassággal húzta vissza a kárpitot, míg a nő kiment.
- Béke veled - mondta csöndesen és Irasz eltünt.
***
Midőn Ben-Húr a vendégszobát elhagyta, a léptei lassúbbak voltak és fejét csaknem mellére csüggesztve ment tovább. Az a gondolat, hogy az álnok egiptomi éveken át Messzalának az érdektársa volt és így őt az orránál fogva vezette, fájdalmas sebet ütött a fiatalember hiúságán.
- Eszembe jut, - mondta magában, - hogy nem volt egy méltatlankodó szava sem az álnok római ellen a Kasztália forrásánál! Eszembe jut, mennyire magasztalta őt, mikor a Pálmaliget taván csónakáztunk! És, ah!... most már nem titok az a találkozó se, melyet az idernei palotá-ban adott nekem!
A seb, megjegyzendő, hiúságán esett. Az emberek, szerencsére, nem halnak bele a hiúságu-kon esett sebbe, sőt nem is soká betegek tőle. Ben-Húr is csakhamar megkönnyebbült és hangosan felkiáltott:
- Áldott legyen az Úr Isten, hogy ez a nő nem tart tovább rabságban! Látom, hogy nem szerettem őt...
Lassan fölment a tetőre, és mialatt gépiesen a mellvédő felé tartott, ahol Szimonidesz szokott üldögélni karosszékében, eltökélt szándékkal hajtogatta magában:
- Nem bocsátok meg a rómainak. Nem osztom meg vele a vagyonomat, se megszökni nem akarok atyáim városából. Először felhivom Galileát és itt kezdem meg a harcot. Az, aki Mózest támasztotta, talál nekünk is vezetőt, ha én elbukom. Ha a názáreti nem is, de a soka-ság közül mások készek lesznek meghalni a szabadsoka-ságért...
A kereskedő ott ült székében, de elszunnyadt; lábainál, a földön, a kis Eszter ült és szintén
A kereskedő ott ült székében, de elszunnyadt; lábainál, a földön, a kis Eszter ült és szintén