Három évvel azután, hogy Krisztus kihirdetése megtörtént Beth-Abárában, érdekes vendégei voltak a Húrok jeruzsálemi palotájának. Ben-Húr ugyanis, nem tűrhetvén tovább apja házának pusztulását, Mallukhkal megvásároltatta azt Ponciusz Pilátusztól és, miután teljesen kijavít-tatta és berendezte, fölajánlotta Boldizsárnak, hogy költözzék bele a leányával. Tulajdonos-ként nem ő szerepelt, hanem Mallukh, mert Ben-Húr még arra se vélte elérkezettnek az időt, hogy fölvegye a családi nevét. Egyelőre még mindig Galileában lakott, szervezvén légióit a kitüzött nagy cél végrehajtására, és csak időnként jött föl a szent városba, ahol ugyan az atyai házba szállt, de mégis csak mint idegen és vendég.
Ezek a látogatások, természetesen, mind szorosabbra fűzték a viszonyt Ben-Húr és a szép egiptomi leány között, úgy hogy a zsidó ifjú egyre jobban Irasz varázsa alá került. Így aztán a szerény Eszter képe lassanként elmosódott Ben-Húr emlékében és még akkor se éledt föl a régi, szines elevenséggel, mikor Ben-Húr meghívta Szimonideszt, hogy szintén jöjjön Jeruzsálembe és legyen vendége a husvéti ünnepekre. A kereskedő elfogadta a meghivást és valósággal megifjodott, mikor a terhes utazás után ismét viszontlátta szülővárosát. Órák hosszán át elüldögélt a palota terrasszán - a tetőn, ahonnan évekkel előbb a tégla Grátusz fejére esett - és ilyenkor rendesen a multról beszélgetett Eszterrel, aki szerető odaadással ápolta és szolgált neki.
Most is kint üldögéltek a tetőn, melyet enyhe meleggel árasztott el a márciusi verőfény, mikor a szolga pecsétes levelet hozott Szimonidesznek. A csomagot Eszter vette át és elpirult, mert megismerte Ben-Húr pecsétjét. A kereskedő, aki szemmeltartotta leányát, hirtelen elkomo-lyodott és így szólt:
- Látom, hogy tudod, kitől van, Eszter.
- Igen... a mi... urunktól.
- Te szereted őt, Eszter - mondta Szimonidesz fürkészve. - Jól meggondoltad, mit teszel?
- Megpróbáltam, apám, hogy ne gondoljak reá máskép, mint uramra, akihez kötelesség köt; de a kisérlet nem sikerült.
- Bocsásson meg az Úr, - sóhajtott Szimonidesz - de a szerelmed nem lett volna talán hiábavaló, ha megtartottam volna mindazt, amim volt, amint akartam is... oly hatalom van a pénzben! De így a szerelme, Eszter, egészen a másé.
- Tudom - mondta nyugodtan a leány.
- Az egiptomi hálójába kerítette őt - folytatta Szimonidesz. - Megvan benne fajának ravasz-sága és ráadásul a szépsége is segítségére van. De szive nincs neki. A leány, aki lenézi atyját, fájdalmat fog okozni a férjének is. Már únja az apját, mivelhogy öreg. Épen tegnap mondta, mikor róla beszélt, hogy: «Az ifjúság bolondságai menthetők; az öregekben mi csodálnivaló sincs, mint a bölcseség; és, ha az is elhagyja őket, haljanak meg...» Szívtelen beszéd, mely egy rómaihoz illik. De te, Eszter, sohase fogod mondani felőlem... nem, sohase, hogy: «Jobb volna, ha meghalna...» Mert a te anyád Júda leánya volt.
Eszter sirófélben megcsókolta az apját és így szólt:
- Én pedig az anyám leánya vagyok.
- Igen, és az én leányom, - bólintott Szimonidesz: - az én leányom, aki az nekem, ami a templom volt Salamonnak.
Rövid szünet mulva leánya vállára tette a kezét és így folytatta:
- Ha feleségül vette az egiptomit, bánattal fog reád gondolni, Eszter, és a lelke vágyakozni fog utánad, mert akkor majd tudatára ébred, hogy csak Irasz nagyravágyásának a szolgája lett. Ő a leány szemében Arriusz duumvir fia és nem Húr, a jeruzsálemi fejedelmek ivadéka.
- Mentsd meg őt, apám! Még talán nem késő! - könyörgött a leány.
- A vízbefuló embert még meg lehet menteni, - rázta a fejét szomorúan Szimonidesz, - de a szerelmest nem.
- Mutasd meg neki a veszedelmet - unszolta Eszter az apját esdekelve. - Mondd meg neki, milyen nő az, akinek odaadta a szivét!
- Az megszabadíthatná őt tőle - felelte Szimonidesz. - De megszerezné-e őt neked, Eszter?
Nem, - és szemöldökeit komoran összehúzta. - És még akkor se mondhatnám neki: «Ime, uram, a leányom! Ő szebb, mint az egiptomi és jobban is szeret téged!...» Ezek a szavak kisebeznék a nyelvemet. Nem, a pátriárkákra, Eszter; inkább akarnám, hogy mindaketten lefeküdjünk aludni anyáddal, amint ő alszik!... Olvasd föl a levelet.
A levél rövid volt és Ben-Húr a Galileától Jeruzsálembe vivő uton írta:
«A názáreti szintén úton van. Vele, de az ő tudta nélkül, egész légiómat viszem. A második légió követ bennünket. A húsvét menteni fogja a sokaságot. Elinduláskor azt mondotta: «Fölmegyünk Jeruzsálembe és beteljesül mindaz, amit a próféták felőlem írtak». Nem kell hát sokáig várakoznunk! Béke veled, Szimonidesz.»
Eszter visszaadta a levelet atyjának, miközben a torkát fojtogatta valami. Egy szó se volt a levélben számára, - még az üdvözletben se volt neki része - pedig oly könnyű lett volna odaírni: «és béke a tiednek». Életében először érezte a féltékenység fullánkjának fájdalmát.
E pillanatban feljött a szolga a borral és vízzel. Eszter öntött atyjának és eközben Irasz is feljött a tetőre. Eszter még sohase látta oly nagyon szépnek az egiptomit, mint ebben a pillanatban. Az arca örömtől ragyogott, amint fürge léptekkel, öntudatosan közeledett.
- Béke neked, Szimonidesz, és béke a csinos Eszternek - köszöntötte őket Irasz. És, karon-fogván Esztert, elvezette a mellvédőhöz, ahol Ben-Húr, évekkel ezelőtt, a törött téglát Grátusz fejére lökte.
- Tudod-e, hogy jön a király? - kérdezte hirtelen, minden bevezetés nélkül.
És amikor Eszter meglepődve nézett rá, halkabban folytatta:
- A názáreti, akiről apáink oly sokat beszéltek és akiért Ben-Húr fáradozott: a názáreti holnap itt lesz és Ben-Húr ma éjjel érkezik.
Eszter küzködött, hogy megőrizze nyugalmát, de ez nem sikerült; az áruló vér arcába és hom-lokába szökött, a szemei lecsukódtak és így nem láthatta azt a diadalmas mosolyt, mely az egiptomi arcán fölvillant.
- Lásd, itt van az igérete - folytatta és levelet húzott elő az övéből: - Örvendj velem, ó barátném. Ő ma éjjel itt lesz! A Tiber mellett van egy ház, királyi tulajdon, melyet nekem igért; és ha ennek úrnője leszek...
Lent, az utcáról, gyors léptek zaja hallatszott föl és az egiptomi a mellvédő fölé hajolt, hogy lássa: ki az?... És mindjárt ujjongva csapta össze két kezét a feje fölött:
- Legyen áldott Izisz! Ő az... Ben-Húr maga! Hogy akkor jön, amikor én épen reá gondoltam!
Nincsenek istenek, ha ez nem jó jel. Ölelj meg, Eszter... és adj egy csókot!
A zsidó leány fölnézett. Mindkét arca tűzben égett; szemeiben a harag villámai ragyogtak, ahogy végigmérte kérkedő vetélytársnőjét, aki bizalmaskodva közölte vele sikerét... De fékezte magát és csak ezt kérdezte:
- Tehát annyira szereted őt, vagy Rómát még jobban?
Az egiptomi észrevette a zsidó leány szemében a harag tüzét és meglepetve hökkent vissza;
de aztán, fölütvén kevély fejét, szinte metsző hangon kérdezte:
- Micsodád ő neked, Szimonidesz leánya?
Eszter, minden izében reszketve, felelt:
- Ő az én...
Már nyelvén lebegett a lesujtó, megszégyenítő beismerés, hogy ő csak rabnője Ben-Húrnak, de még idejében magához tért és így felelt:
- Ő az én apám barátja.
Nem több, mint az? nevetett Irasz kacér gúnnyal. De hiszen akkor minden rendben van! -Elfordult Esztertől és, félvállról visszatekintve, folytatta: - Sietek Ben-Húr elé. Béke veled!
Eszter megvárta, míg Irasz a lépcsőkön eltünik; aztán kezét az arcára szorítva, könnyekre fakadt, úgy hogy azok az ujjai közt peregtek alá: a szégyen és a fojtó szenvedély könnyei. A csillagok már mind kigyúltak a város és a hegyek sötét fala fölött, mikor annyira magához tért, hogy visszamehetett apja mellé, alázattal belenyugodván abban, hogy neki szenteli az ifjúságát, vagy akár az egész életét is.
Egy órával később Boldizsár és Szimonidesz, akinek széke mögött Eszter állt, a palota nagy-termében beszélgettek, mikor Ben-Húr és Irasz együtt jöttek be. A fiatal zsidó először Boldizsárt köszöntötte, aztán Szimonideszhez fordult, de Eszter láttára megállt. Meglepődve állt meg, amint a szép nővé serdült fiatal leányt megpillantotta; és, amint reá nézve ott állt, egy csöndes hang megszegett fogadásokra és nemteljesített kötelességekre emlékeztette...
- Béke neked, édes Eszter - mondta csöndesen. Leült a kis társaság közepére és a férfiakhoz fordult:
- Azért jöttem, hogy a názáretiről beszéljek nektek.
Valaki bejött a szobába, mire Ben-Húr megfordult és kitárt karokkal fölállt.
- Amra! kedves, öreg Amra! - kiáltotta megörülve.
A cseléd előre jött, az ifjú lábaihoz térdelt, átfogta térdeit és számtalanszor megcsókolta a kezét; az ifjú pedig, mikor hozzáférhetett, félresimította az öreg nő arcáról a ritka ősz fürtöket és megcsókolta őt, mondván:
- Ó, Amra, semmit, semmit se tudsz róluk... egy szót... egy jelecskét se?
A cseléd zokogása világosabban felelt neki, mint a mondott szó.
- Isten akarata történt - sóhajtott az ifjú csüggedt lemondással, amelyből kiérzett, hogy többé nem reméli családjának megtalálását. Szemébe könnyek gyültek, de nem akarta, hogy a többiek lássák, mert férfi volt.
- Jer, ülj mellém, Amra, ide - mondta aztán - vagy a lábamhoz; mert sok mondanivalóm van egy csodálatos emberről, akihez fogható még nem élt a világon. Holnap a városba fog jönni és fölmegy a templomba, melyet az ő atyja házának nevez és ki fogja nyilatkoztatni magát. Így holnap mi és Izrael megtudjuk, vajjon neked van-e igazad, ó Boldizsár, vagy neked, Szimoni-desz.
- Ti éleseszű emberek vagytok, - folytatta Ben-Húr némi szünet mulva - mit szóltok hát az olyan emberhez, aki gazdag lehetne azáltal, hogy a lábainál heverő kövekből aranyat csinál-hat, de szabad elhatározásból szegény marad?
- Hogyan tudod, hogy ez az ember ilyen? - kérdezte Szimonidesz hirtelen.
- Láttam, hogy a vizet borrá változtatta - felelte Ben-Húr.
- Nagyon különös, nagyon különös, rázta a fejét Szimonidesz; - de mégse oly különös, mint az, hogy szegényen akar élni, mikor gazdag lehetne. Hát olyan szegény?
- Nincs neki semmije, de nem irigyli senkinek a vagyonát. Sőt sajnálja a gazdagot. De mit szólnátok hozzá, ha olyan embert látnátok, aki hét kenyeret és két halat úgy megszaporíthat, hogy elég ötezer ember jóltartására, sőt még teli kosarak is maradnak? Láttam, hogy a názáreti ezt cselekedte, sőt ettem is a kenyérből és a halból.
- De vannak még csodálatosabb dolgok is - folytatta Ben-Húr. - Mikor kijöttünk Jerikóból, az útfélen két világtalan férfi kiáltott a názáretire; ez megérintette a szemüket és a vakok láttak.
Majd egy inaszakadtat hoztak hozzá és ő csak annyit mondott: «Menj házadba», és az ember egészségesen távozott. Mit szóltok ezekhez a dolgokhoz?
A kereskedő nem talált választ. Ben-Húr pedig tovább beszélt:
- Ne gondoljátok, hogy mindez csak merő szemfényvesztés. Mert vannak még nagyobb dolgok is, amelyeket tőle cselekedni láttam. Gondoljatok először Isten átkára, a poklosságra, amelyet, mint mindnyájan tudjátok, csak a halál tud megorvosolni.
Amra föltérdelt a földről kiváncsiságában, hogy jobban hallja Ben-Húrt, aki egyre nagyobb komolysággal beszélt:
- Mit szólnátok hozzá, ha azt láttátok volna, amit most elbeszélek? Egy poklos jött a názáreti-hez, míg lenn voltam vele Galileában és így könyörgött: «Uram, ha akarsz, megtisztíthatsz engem». Ő meghallotta a kiáltást, megérintette kezével a számkivetettet, mondván: «Tisztulj meg»... és az ember azonnal oly egészséges lett, mint bármelyikünk, aki a gyógyítást látta;
pedig nagyon sokan voltunk.
Amra itt fölkelt és sovány ujjaival elsimította szemeiből a kuszált fürtöket. A szegény teremtésnek agya már régen a szivébe szállt és ettől a csodától annyira megzavarodott, hogy nem kisérhette tovább figyelemmel a beszédet.
- Aztán ismét tíz poklos jött hozzá egy napon, együttesen - folytatta Ben-Húr megszakítás nélkül - és lábaihoz borulva felkiáltottak... mindnyájukat láttam és hallottam: «Mester, mester, könyörülj rajtunk!» Ő pedig így szólt hozzájuk: «Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak, amint a törvény kivánja; és, mielőtt odaértek, meg fogtok gyógyulni».
- És meggyógyultak? - kérdezte Szimonidesz izgatottan.
- Mind a tíz - felelte Ben-Húr. - Az úton menvén, betegségük elhagyta őket, úgy, hogy mi sem maradt, ami arra emlékeztetett volna bennünket, csak megfertőztetett ruháik.
- Ilyen dolgot azelőtt sohase hallottunk... soha egész Izraelben! - mondta Szimonidesz halkan.
És ekkor, míg ő beszélt, Amra megfordult és nesztelenül az ajtóhoz menvén, távozott; a társaságból pedig senki sem látta, hogy elment.
- De kétségeim, aggodalmaim és bámulatom még nem voltak teljesek - beszélte folytatólag Ben-Húr. - Amint egyszer a tengerparton tanított, meg akartuk őt koronázni, vagy akarja, vagy sem; de ő eltünt és csakhamar egy hajón láttuk, amint a parttól eltávozott. A vágyak,
melyek más embereket megőrjítenek... a kincsek, a hatalom, sőt a királyság is, melyet egy nagy nép nagy szeretete ajánlott föl: ezt az egyet meg nem hatják. Mit szólsz hozzá?
A kereskedő, fölemelvén a fejét, határozottan válaszolt:
- Él az Úr és élnek a próféták szavai is. Az idő még csak most zöldül; hadd, hogy holnap felelhessek.
- De még nem végeztem - szólt ismét Ben-Húr. - Engedjétek meg, hogy most oly dolgokról szóljak, melyekről a világ kezdetétől fogva mindenki elismerte, hogy az emberi erőt meg-haladják. Mondjátok csak: hallottatok-e valaha olyasmiről, hogy valaki kinyujtotta a kezét és elvette a haláltól azt, amit a halál megragadott?... Ki adta valaha ismét vissza az elveszett élet lehelletét? Ki más, mint...
- Isten! - vágott közbe Boldizsár tisztelettel.
- Ó bölcs egiptomi! Nem utasíthatom vissza a nevet, amelyet kimondtál - hagyta helyben Ben-Húr. - Mit mondanál te... vagy te, Szimonidesz: mit szólnátok mindketten, ha láttátok volna, amint én láttam, hogy egy ember, néhány szóval és minden teketória nélkül, nem több igye-kezettel, mint egy anyáé, mikor beszél, hogy felköltse alvó gyermekét... megsemmisíti a halál művét? Lenn Náimban volt. Épen be akartunk menni a kapun, midőn egy halott férfit vivő társaság jött ki. A názáreti megállt, hogy a csapat elvonulhasson. Egy jajgató asszony volt köztük. Láttam, hogy a názáreti arcát megszelidíti a szánalom. Megszólította az asszonyt, aztán odament és megérintette a gyászpadot és így szólt annak, aki a temetésre felöltöztetve feküdt: «Ifjú, neked mondom, kelj föl!»... Mire a halott rögtön felült és beszélt!
- Csak Isten ily nagy! - kiáltott föl Boldizsár.
- Jegyezzétek meg, - folytatta Ben-Húr - hogy csak oly dolgokat beszélek, amelyeknek tanuja voltam, más emberek seregével egyetemben. Ideutaztunkban pedig még nagyobb cselekedetet láttam. Bethániában volt egy Lázár nevű ember, aki meghalt és eltemették; és miután négy napig feküdt a sírban, melyet egy nagy kő zárt le, a názáretit kivezették arra a helyre. Mikor elhengerítették a követ, láttuk, hogy az ember benn fekszik megkötözve és rothadóban. Sok nép állt ott és mindnyájan hallottuk, amit a názáreti mondott, mert hangosan beszélt: «Lázár, jöjj ki!»... Nem tudom elmondani, hogy mit éreztem, midőn, mintegy feleletül, az ember fölkelt és kijött hozzánk a viaszos vásznakban, amelyekbe göngyölítve volt. «Oldjátok föl», mondta legott a názáreti, «oldjátok föl és hagyjátok elmenni őt». És mikor a kendőt levették a föltámadtnak arcáról, ime, barátaim! a vér újra csörgedezett az elpusztult testben, amely épen olyan volt, mint amilyen életében vala, mielőtt a halál elragadta őt. Most él, és bármely órában látható és beszélni lehet vele. Holnap elmehettek, hogy lássátok őt. És most kérdelek benneteket: mi ez a názáreti, aki több az embernél?...
A társaság még éjfél után is sokáig együtt ült és vitatkozott azon, hogy kinek van igaza?...
Hogy a názáreti a Megváltó-e, amint Boldizsár állítja, vagy pedig az a bizonyos király, akit a kereskedő vár?...