Harminc nappal később, mint Ben-Húr Antiókhiát elhagyta, Valeriusz Grátuszt elcsapták és helyébe Ponciusz Pilátusz következett. Az elmozdítás Szimonidesznek kerek öt talentumba került római pénzben, melyet Szejánusz kezéhez fizetett, aki, mint császári kegyelt, hatal-mának a tetőpontján állott; ezzel Ben-Húron akart segíteni, hogy ne forogjon veszedelemben, míg Jeruzsálemben és környékén családjának felkutatásán fárad. Erre fordította a hű szolga azokat az összegeket, amelyeket Drúzusztól és társaitól nyert.
A legrosszabb emberek is fölváltják néha gazságaikat jó cselekedetekkel; így tett Pilátusz is.
Elrendelte az összes börtönök megvizsgálását Judeában, valamint a fogságban levő személyek nevének összeirását, azoknak a bűnöknek a megjelölésével egyetemben, amelyeket elkövet-tek. A leleplezések megdöbbentők voltak. Száz és száz személyt bocsátottak szabadon, akik ellen semmi vád se volt; sokan kerültek napfényre, akiket régen a holtak közé számítottak; de ami még meglepőbb volt, oly börtönökre is akadtak, amelyeket maga a nép se ismert, sőt a börtönhatóságok is elfeledtek. Az egyikre, és ez a legkülönösebb, épen Jeruzsálemben akad-tak reá.
Az Antóniusz-torony Grátusz egész kormányzata alatt helyőrséggel ellátott fellegvár és a forradalmárokra nézve rettentő, földalatti börtön volt. Jaj volt, ha a kohorszok kitódultak kapuin, hogy a rendetlenséget elnyomják! De nem kevésbbé jaj volt, ha egy zsidó ugyan-azokon a kapukon bement, hogy a földalatti börtönbe kerüljön!...
Az új prokurátor rendeletét az Antóniusz-toronyban is végrehajtották; és két nap mult el, míg az utolsó szerencsétlent is felhozták kihallgatásra. A táblázatos kimutatás, mely az elküldésre kész, a parancsnokló tribún asztalán fekszik; öt perc mulva úton lesz Pilátuszhoz, aki a szijón-hegyi palotában tartózkodik. A tribún már épen össze akarta szedni a kimutatást, mikor egy ember jelent meg a szomszéd szobába vezető ajtóban. Egy csomó kulcsot zörgetett, melyek mindegyike oly nehéz, mint egy kalapács.
- Ah, Géziusz! gyere be, - hívta a tribún.
Amint az ujonnan jött az asztalhoz közeledett, mely mögött a főnök karosszékben ült, valamennyi jelenlevő reája nézett s a rémület és harag kifejezését látván arcán, feszülten várták, hogy mit akar mondani.
- Ó, tribún! - kezdte, mélyen meghajolva - félek megmondani, amit most hozok neked.
- Pedig tudom, hogy azért jöttél, mert beszélni akarsz, - mosolygott a tribún. - Kezd rá hát gyorsan, Géziusz.
Körülbelül nyolc esztendeje, hogy Valeriusz Grátusz a toronyba zárt foglyok őrévé tett, -kezdte az ember megfontolva. - Emlékszem arra a reggelre, amelyen hivatalomat megkaptam.
Előtte való nap veszekedés és harc volt az utcákon. Sok zsidót megöltünk és mi is kaptunk eleget. Azt beszélték, hogy az egész dolog a Grátusz meggyilkolására irányult kisérletből keletkezett s egy tetőről ledobott tégla le is ütötte lováról a prokurátort. Ott ült, ahol most te ülsz, ó tribún, a feje kötésekbe bugyolászva. Tudtomra adta új hivatalomat és ezeket a kulcso-kat adta nekem, megolvasta, hogy a zárkák számával megegyezzék. Az asztalon pergament-tekercs volt, melyet kitárt. «A zárkák térképei», magyarázta. Három volt. «Ez az egyik», folytatta, «a felső emelet beosztását mutatja; ez a második emeletét; és ez az utolsó az alsó emeletét. Reád bizom őket. Most menj tüstént és ismerkedjél meg az egész beosztással;
látogass meg minden zárkát és nézd meg az állapotát. Ha valami szükséges, intézkedjél be-látásod szerint, mert te alattam és nem más alatt vagy, mint mester».
- Köszöntem neki és megfordultam, hogy távozzam; ekkor visszahivott. «Ah, elfeledtem», mondta. «Add ide a harmadik emelet térképét.» Odaadtam neki és ő kiterítette az asztalon.
«Ide nézz, Géziusz», mondta: «látod ezt a zárkát...» Ujját az egyikre tette, mely V. számmal volt jelölve. «Ebben a zárkában három ember van elzárva, kétségbeesett jellemek, akik valami úton-módon egy állami titok tudomására jutottak és most a kiváncsiságukért lakolnak. Vakok és nyelvetlenek, és egész életükre vannak oda téve. Semmi mást ne kapjanak, csak ételt és italt! Egy nyiláson keresztül kell nekik beadni, melyet a falban, retesszel elfödve találsz. De jól vigyázz, Géziusz: az V. számú zárkát ugyanazon az emeleten... ezt az egyet, Géziusz», hangsúlyozta és ujját a külön zárkára tette, hogy bevésse emlékezetembe: «soha ki ne nyisd semmiféle célból, se be, se ki ne eressz senkit, még magadat se». De ha meghalnak? -kérdezem. - «Ha meghalnak», felelte Grátusz: «a zárka legyen sirjuk. Azért tettük őket oda, hogy meghaljanak és elvesszenek. A zárka poklos. Érted-e?» ...Ezzel elbocsátott.
Géziusz megállt és tunikájának melléből három pergament húzott elő, melyek az időtől és használattól nagyon sárgultak voltak; egyet kiválasztván közülök, a tribun előtt az asztalon kiterítette s kurtán ennyit mondott: Ez az alsó emelet.
Az egész társaság a térképre nézett.
- Ez egészen olyan, ó tribún, amint Grátusztól kaptam. Lásd, ott az V. számú zárka - magya-rázta Géziusz. - És a térkép mégse hű!
A főnök meglepődve nézett föl.
- Nem hű, - ismételte az őr. - Csak öt zárkát mutat azon az emeleten, pedig hat van ott.
- Hat, azt mondod?...
- Meg akarom mutatni az emeletet, amint van... vagy amint hiszem, hogy van, - felelte Géziusz és táblácskáinak egyik lapjára a következő vázlatot rajzolta:
- Helyesen jártál el - mondta a tribún, a rajzot vizsgálva és azt gondolva, hogy a jelentésnek vége. - Kijavíttatom a térképet; vagyis inkább újat csináltatok. Jöjj érte reggel.
Ezzel fölállt, mint aki menni akar, de Géziusz esengve visszatartotta.
- Még nincs vége, ó tribún, - folytatta izgatottan. - A parancsot, hogy az V. szám ajtója ki ne nyiljék, megtartottam; az egész nyolc esztendőn át három emberre való étel és ital ment a falban levő nyiláson keresztül. Tegnap oda mentem az ajtóhoz, kiváncsi lévén látni azokat a nyomorultakat, kik minden várakozás ellenére oly sokáig éltek. A zárak nem engedtek a kulcs-nak. Kissé megráztuk és az ajtó leesett, mert lerozsdásodott sarokvasairól. Bemenvén, csak egy öreg, vak, nyelvtelen és mezitelen embert találtam. Haja megkeményedett tincsekben lógott le a derekáig. A bőre olyan volt, mint ez a pergamen. Kinyujtotta kezét és a körmei oly görbék voltak, mint a madár karmai. Kérdeztem tőle, hol vannak a társai. Tagadólag rázta a fejét. Azt gondolván, hogy megtalálom a többieket, átvizsgáltuk a cellát. A padlózat száraz
volt; a falak szintén. Ha három ember lett volna oda zárva és kettő meghalt volna közülük, legalább a csontjaik megmaradnak... De, mivel semmit se találtunk, azt gondolom, ó tribún, hogy ott csak egy fogoly volt a nyolc esztendő alatt.
A főnök élesen végignézte az őrt és nyomatékosan mondta:
- Vigyázz; te többet mondasz, mint hogy Valeriusz hazudott! Vagy nem magad állítottad, hogy nyolc éven át három embert láttál el étellel és itallal?
- A történetnek csak felét tudod, ó tribún, - rázta a fejét Géziusz. - Ha az egészet meghallod, nem fogsz vádolni engem. Tudod, mit csináltam az emberrel; hogy fürdőbe küldtem, meg-nyirattam és felruháztam, és aztán, a torony kapujához vezetve, azt parancsoltam neki, hogy menjen szabadon... Ez tegnap volt. És ma visszajött az ember, akit hozzám vezettek. Jelekkel és könnyekkel végre megérttette velem, hogy vissza óhajt menni a cellájába; megcsókolta a lábamat és szánalmas, néma könyörgéssel sürgette, hogy menjek vele. Én hát elmentem, mert a három ember titka járt az eszemben. Nem voltam vele tisztában. Most örülök, hogy enged-tem a kérésének...
Ennél a pontnál az egész társaság nagyon csöndes lett és Géziusz szinte lázasan folytatta:
- Mikor ismét a cellában voltunk, a fogoly mohón megfogta kezemet és egy nyiláshoz vezetett, mely ahhoz hasonlított, amelyen át az ő eledelét szoktuk beadni. Ez a nyilás tegnap kikerülte a figyelmemet. Kezemet folyton tartván, a fogoly állatias kiáltást hallatott. Egy hang felelt vissza gyöngén. Meglepődtem és félretolván az embert, fölkiáltottam: «Hó, ide!»
Először nem volt felelet. Ismét kiáltottam és ezt a választ kaptam: «Légy áldott, ó Úr!» De, ami még meglepőbb, ó tribún, a hang asszonyi hang volt. És én azt kérdeztem: «Ki vagy?»
mire ez a felelet jött: «Egy zsidó asszony, akit a leányával együtt temettek ide. Segíts gyorsan rajtunk, vagy meghalunk». Azt mondtam nekik, hogy bizzanak és ide siettem, hogy megtud-jam akaratodat.
A tribún sietve kelt föl. És, odafordulván barátaihoz, hogy tanui legyenek, így szólt:
- Szabadítsuk meg az asszonyokat. Jertek mindnyájan.
- Áttörjük a falat, - mondta Géziusz megörülve. - Megtaláltam, hol volt az ajtó, de azt kövek-kel és vakolattal erősen kitöltötték.
A tribún megállt és odaszólt egyik segédjének:
- Küldj utánam munkásokat szerszámokkal. Siess; de a jelentést tartsd vissza, mert látom, hogy ki kell igazítani.
***
A tribún gyorsan dolgozott. Félóra mulva már az egész kis társaság odalent volt az V-ös számú cellában és a tribún fojtott hangon bekiáltott a kis nyiláson a titokzatos VI. cellába:
- Hó, odabenn!... Merre vagytok?...
- Itt! - hangzott a reszkető felelet a szűk nyiláson át.
A fal azonnal döngeni kezdett és a cella visszhangozta a vasszerszámoktól származó csapá-sokat. A belső cellából egy hang se hallatszott többé... a foglyok hallgatóztak: jól tudván, mit jelent mindez, hogy a szabadsághoz vezető utat készítik számukra. A karok erősek, a kezek ügyesek voltak és az akarat jó. A csapások minden pillanatban tisztábban hangzottak; hébe-hóba egy-egy darab fal roppanva omlott le; és a szabadság közelebb közelebb jött. Most nagy szikladarab esett befelé és egy másik - aztán egy nagy tömeg, és az ajtó nyitva volt. Vako-lattól és kőportól piszkos férfi lépett be rajta és a feje fölött fáklyát tartván, megállt. Két vagy három más ember követte szintén fáklyákkal, és félreálltak, hogy a tribún beléphessen.
A nők iránti tisztelet nem merő szokás, hanem természetes ösztön. A tribún is megállt, mert a nők elfutottak tőle, - nem a félelem, hanem a szégyen miatt, - sőt nem csupán a szégyen miatt!
Félreeső rejtekhelyük homályából kiáltották a tribún felé az emberi nyelv legszomorúbb, legrettentőbb, legkétségbeesettebb szavait:
- Ne jöjjetek közelünkbe... tisztátlanok, tisztátlanok vagyunk!
A férfiak fáklyáikat lobogtatták, miközben egymásra bámultak és önkénytelenül vissza-hökkentek... A foglyok tehát poklosak voltak!
- Tisztátlanok, tisztátlanok vagyunk! - hangzott ismét a sarokból a lassú, bánatos, reszketeg panasz.
Képzeletünk szerint ily kiáltással távozik a lélek a paradicsom kapuitól, miközben egyre visszatekint.
«Ezt a négyet kell a halottak közé számítani: - a vakot, a poklost, a szegényt és a magzat-talant.» Így szól a talmúd.
Vagyis, aki poklos volt, úgy tekintették, mint a halottat: - kizárták a városból, mint a hullát;
akit legjobban szeretett s aki legjobban szerette őt, csak távolról beszélhetett vele; nem lak-hatott mással, csak poklosokkal; meg volt fosztva minden kiváltságtól; megtagadták tőle a templom és a zsinagóga szertartásait; meghasított ruhákban, eltakart szájjal kellett járnia, ki-véve, mikor azt kiáltotta: - «Tisztátalan, tisztátalan!» - A vadonban vagy elhagyatott sírokban talált csak lakóhelyet: Hinnóm és Gehenna testet öltött kisértete volt; az egész idő alatt nem annyira másoknak szolgált élő botránkozásul, mint inkább élő gyötrelmül önmagának; félt meghalni, pedig reménye csak a halálban lehetett.
Akit megtámad a szörnyű baj, egyszer csak száraz vart érez a tenyerén, oly csekélységet, hogy megpróbálja lemosni. De a var makacsul odatapad, majd átterjed az egész kézre, a bőr föl-repedezik, a körmök leválnak a húsról. Nem jár vele nagy fájdalom, csak állandó, egyre növekvő kényelmetlenség. Később az ajkak kicserepesednek és repedezni kezdenek és a szemöldökök oly fehérek lesznek, mint a hó. És a szörnyű betegség lassan, állandóan, borzasztó bizonyossággal terjed; egy idő mulva egészen fehérre festi a fejet, lyukat rág az ajkakba és szemhéjakba, varral borítja be az egész testet; aztán a torkot támadja meg és rikácsolóvá teszi a hangot, majd az izületeket, megkeményítvén az izületeket és porcogókat, végül pedig megtámadja a tüdőt, az ütőereket meg csontokat és a kór előrehaladása egyre utálatosabbakká teszi a szenvedőket; és így fog ez tartani egészen a halálig, amely csak esztendők mulva váltja meg a beteget szenvedéseitől...
De, mint a megszokás ereje magával hozza, ezek a szerencsétlenek idővel nem csupán nyugodtan beszéltek betegségükről, hanem személyük ijesztő átváltozását is természetesnek tartották és annak ellenére is ragaszkodtak az élethez. A VI-os cella rabjai is biztak az Úr jóságában, hogy visszaadja nekik életük egyetlen örömét: az anyának a fiát, a leánynak a testvérbátyját. Már csak ez az egy földi kötelék maradt számukra; nem törődvén saját el-hagyatottságukkal, bizonyos jókedv is megmaradt bennök a Ben-Húrról való beszélgetés és álmodozás folytán. Az anya azt igérte, hogy a nőtestvér ismét egyesülni fog vele és a leány szintén azt igérte az anyának, és egyikök sem kételkedett azon, hogy ép oly hű hozzájuk és ép oly boldog lesz a találkozás után. És e vékony fonálnak fonogatásában és újrafonásában örömet találtak, és ezzel okadatolták azt, hogy nem halnak meg.
A fáklyák vörösen bevilágították a börtönt és a szabadság elérkezett. - «Az Isten jó!» - kiáltá az özvegy: nem azért, ami volt, ó olvasó, hanem azért, ami történt. A jelen irgalomért való hálában mi sem illik úgy hozzánk, mint a mult bajok feledése.
A tribún egyenest feléjük tartott; ekkor a sarokban, a hová a nő menekült, a kötelesség érzete hirtelen megragadta az idősebb asszonyt, és innét legott a borzasztó figyelmeztetés:
- Tisztátlanok, tisztátlanok!
Ah, minő fájdalomba került az anyának, hogy ezt a kötelességet teljesítse! Az öröm minden önzése, mely kilátásban volt, nem vakíthatta el őt a szabadulás következményei iránt, mely küszöbön vala. A régi, boldog élet nem ismétlődhetik újra. Ha ahhoz a házhoz közeledik, melyet otthonának nevezett, meg kell állnia.
A tribún megdöbbenve hallotta a rémes intelmet, de a helyén maradt és szilárd hangon kérdezte:
- Kik vagytok?
- Két nő, aki majd meghal az éhségtől és szomjúságtól - felelte az idősebbik. - De ne köze-ledjetek hozzánk, se ne érintsétek meg a kövezetet vagy a falat. Tisztátlanok, tisztátlanok vagyunk!
- Mondd el a történetedet, asszony: - kérte részvéttel a tribún, - a nevedet, és mikor tettek ide, és kicsoda, és miért?
Itt, Jeruzsálem városában, volt egykor egy fejedelem, felelte reszkető hangon az asszony: -Ben-Húr, a nemes rómaiak barátja, és akinek cézár is barátja volt. Én az ő özvegye vagyok, és ez, aki velem van, az ő gyermeke. Hogyan mondjam meg neked, miért kerültünk ide, mikor nem tudom? Hacsak azért nem, mert gazdagok voltunk? Valeriusz Grátusz, aki ellenségünk volt, megmondhatja neked, és azt is, hogy mikor kezdődött a fogságunk. Én nem tudom.
Lásd, mivé lettünk... ó, lásd, és légy irgalmas!
A levegő nehéz volt a ragályos kórtól és a fáklyák füstjétől, de a római maga mellé szólította az egyik fáklyavivőt és csaknem szóról-szóra följegyezte a feleletet. Tiszta és tartalmas volt az: egyszerre benne volt a történet, a vád és a könyörgés. Annyira egyszerű, világos és őszinte volt, hogy a tribún egy pillanatig se kételkedett benne.
- Megszabadulsz, asszony - mondta, összecsukva a táblácskáit. - Ételt és italt küldök neked.
- És ruházatot és tisztító vizet kérünk, ó nemeslelkű római! - könyörgött az asszony.
- Amint akarod - bólintott a tribún.
- Az Isten jó - zokogott az özvegy. - Legyen az ő békéje veled!
- És aztán - tette hozzá a tribún: - én nem láthatlak többé. Készülj föl, mert ma éjjel a torony kapujába vitetlek téged és szabadonbocsátalak. Te ismered a törvényt. Isten veled.
Ezzel kiment az ajtón. Csakhamar néhány rabszolga jött a cellába, nagy vizes tömlővel, medencével és törülközőkkel, meg egy tállal, melyben kenyér és élelmiszerek voltak. Hoztak néhány női szabású ruhát is; és lerakván mindent a foglyok közelében, elfutottak...
Az első őrváltás közepe táján a két nőt a kapuhoz vezették és az utcára küldték. Így a római megszabadult tőlük és ők ismét szabadok voltak atyáik városában. Föltekintettek a csilla-gokra, melyek oly szép fényesen tündököltek, mint régente; aztán azt kérdezték maguktól:
- Mi lesz most? és hová?...