A hónap, amelyhez most értünk, július, az év Urunk születése után a 29-ik és a hely Antiókhia, akkoriban a Kelet királynéja és Róma után a legerősebb, ha nem a legnépesebb város a világon.
Egy kereskedőhajó fordult be az Orontesz-folyó torkolatába a tenger vizeiről. Délelőtt volt. A hőség rekkenő, de azért a hajó előkelő utasai - többi közt Ben-Húr is - mind a födélzeten voltak.
Az öt év teljes férfiúvá érlelte a fiatal zsidót. A fehér lenruha, amelybe öltözött, kissé eltakarta termetét. Akik szorosan megfigyelték, fönnakadtak a személyének nemes sajátságai és a mo-dora közt levő ellenmondáson. Komoly és udvarias, előkelő, finom magatartása és választé-kos beszédje azt mutatta, hogy patricius, ellenben plebejusi származás jele volt, hogy a karjai aránytalanul hosszúak és, midőn közelében valamit megfogott, hogy magát a hajó mozgása ellen biztosítsa, kezének nagysága és szemmel látható ereje is meglepő volt.
A gálya útközben, Ciprusz kikötőjében, egy igen tisztes, pátriárka-külsejű, nyugodt modorú zsidót vett föl. Ben-Húr néhány kérdést próbált hozzá intézni; a feleletek megnyerték bizalmát és végre huzamos társalgás fejlődött ki köztük. Midőn a gálya az Orontesz torkolatához ért, ép akkor két más hajó találkozott vele, melyek ugyanabban az időben indultak a folyamba; és mind a két idegen hajó apró, aranysárga zászlókat tüzött ki. Sokan kiváncsiskodtak, hogy mit jelenthetnek az apró, sárga zászlók, mire a tisztes zsidó ezt a felvilágosítást adta:
- A zászlók nem nemzetiséget jelentenek, hanem csak a tulajdonost jelzik.
Az utasok a beszélőre néztek, mintha folytatásra kérték volna. Ben-Húr is érdeklődve figyelt.
- Antiókhiában lakik - folytatta nyugodt modorában a zsidó. - Mivel roppant gazdag volt, sokan irigylik és megrágalmazzák, hogy nem igaz uton szerezte a vagyonát. A rágalom az, hogy Jeruzsálemben egy Húr nevű, igen ősi családból való fejedelem...
Júda iparkodott nyugodt lenni, de a szive gyorsabban vert.
- A fejedelem kereskedő volt - magyarázta az öreg zsidó. - Számos vállalatot létesített, melyek közül több a távol keletre, mások nyugatra terjedtek. Az egyiket Antiókhiában egy emberre bizta, akiről azt beszélik, hogy háziszolga volt, a neve Szimonidesz; a név görög, de ő maga zsidó. Az úr a tengerbe veszett. De üzlete azért époly virágzó maradt. Egy idő mulva szerencsétlenség érte a családot. A fejedelem egyetlen fia, aki még alig serdült föl, meg akarta ölni Grátusz prokurátort Jeruzsálem egyik utcáján. Elfogták és azóta nem hallott róla senki. A római haragja az egész családot befogatta és senki sem maradt életben a Húr-családból.
Palotájukat lepecsételték és a vagyont elkobozták; mindent elkoboztak, amit a Húrok tulajdo-nának tartottak. A prokurátor aranykenőccsel gyógyította be sebét...
Az utasok nevettek.
- Ugy érted, hogy a vagyont megtartotta? - hunyorított az egyik.
- Azt beszélik - viszonzá a zsidó - én csak úgy mondom a történetet, amint hallottam. És, hogy folytassam, ez a Szimonidesz, aki itt Antiókhiában a fejedelem ügyvivője volt, rövid idő mulva a maga szakállára nyitott üzletet és hirtelen rövid idő alatt a város első kereskedője lett.
Urának példájára karavánokat küldött Indiába és jelenleg annyi gályája van a tengeren, hogy elég volna királyi flottának. Azt mondják, hogy minden sikerül neki. Tevéi nem döglenek el, hacsak nem az öregségtől; hajói soha el nem sülyednek; ha egy forgácsot a folyamba vet, aranyozva kerül vissza hozzá.
- Mennyi idő óta üldözi a szerencse?
- Lehet vagy tíz esztendeje.
- Jól megvethette az ágyát, - vélekedtek az utasok.
- Az ám, mondják, hogy a prokurátor csak a fejedelem kész vagyonát vette el, - magyarázta az öreg zsidó: - a lovait, barmait, házait, földjét, hajóit, árúit. A pénzt nem találhatták sehol, habár óriási összegeknek kellett lenniük. Hogy mi lett a pénzből, az megoldatlan rejtély maradt.
- De nekem nem - mondá az egyik utas, vigyorogva.
- Értelek - felelte a zsidó. - Mások is rájöttek a gondolatodra. Mindenki azt hiszi, hogy az öreg Szimonidesz abból vetette meg az ágyát. A prokurátor is abban a véleményben van, azaz volt, mert öt év alatt kétszer fogatta be a kereskedőt és kínpadra vonta.
Júda iszonyú erővel markolta meg a kötelet, amelyet tartott.
- Mondják - folytatta az elbeszélő, - hogy nincs egy ép csont a szegény ember testében. Mikor legutoljára láttam, mint alaktalan nyomorék, párnákhoz dőlve, székben ült.
- Úgy megkínozták?! - szörnyűködtek a hallgatók közül többen egyszerre.
- De a kínzással nem mentek nála semmire. Annyi volt az egész, amit kicsikartak belőle, hogy minden, amije van, jogos tulajdona és jogosan is használja. Most már nem kell félnie az üldözéstől. Szabadalma van a kereskedéshez és azt maga Tiberiusz írta alá.
- Fogadom, hogy fizetett érte, mint a köles!
- Ezek a hajók az övéi - folytatta a zsidó, felelet nélkül hagyván a megjegyzést. - Hajósainál az a szokás, hogy találkozás alkalmával sárga lobogókkal üdvözlik egymást, aminek meg-pillantása alighanem azt jelenti: «Szerencsés utazást tettünk».
A történet itt véget ért. És az utasok szétszéledtek, de midőn a hajó csöndesen beért a folyam csatornájába, Júda megszólítá a zsidót:
- Mi volt a kereskedő urának a neve?
- Ben-Húr, jeruzsálemi fejedelem.
- Mi lett a fejedelem családjából?
- A fiát gályára küldték, - felelte az öreg zsidó. - Azt mondhatnám, hogy meghalt. Az ily itéletnél egy év az élet közönséges határa. Az özvegyről és a leányról nem hallani semmit;
akik tudják, mi lett belőlük, nem akarnak szólni. Kétségtelenül ama vártornyok egyikének cellájában haltak meg, amelyek Judea útfelein csufoskodnak.
Júda a kormányos tartózkodó helye felé sétált. Úgy gondolatba merült, hogy alig vette észre a folyam partjait, melyek a tengertől a városig bámulatos szépek voltak a szíriai gyümölcsös- és szőlőskertektől, melyek a gazdag villák körül csoportosultak. Nem látta már a végtelen flottá-ban járó-kelő hajókat se, nem hallotta a munkaközben vagy mulatságból daloló és kiabáló tengerészeket. Csak egyszer ébredt föl pillanatnyi érdeklődése és ez akkor volt, midőn valaki a Dafne berkére mutatott, melyet a folyam egyik kanyarodásánál látni lehetett.
Mikor a város egészen előttük feküdt, az utasok a födélzeten voltak és a tisztes zsidó magya-rázta nekik a part nevezetességeit.
- A folyam itt nyugat felé kanyarodik - mutatta: - és az egész folyam mentén kőpartok és dokkok vannak. Amott - a beszélő dél felé mutatott - van a Kájusz-hegy, vagy mint az itteni nép hívni szereti, az Orontesz-hegység; amarrább vannak a Fekete-hegyek, honnan a királyok vízvezetékei a legtisztább vizet hozzák.
- A Dafne berke? - felelte egy kérdezősködőnek. - Senki le nem írhatja azt; de jegyezd meg!
Apolló kezdte és ő is végezte be. Többre becsüli Olimposznál. Az emberek csak egy pillanat-ra mennek oda... csak egyre... és nem jönnek vissza. Mindenki odamegy, a cinikus bölcselő, a férfiasodó gyermek, az asszonyok és a papok: mindenki megy... De itt a város fala! ott van Xereusznak, a falépítmények mesterének remeke.
Minden szem a zsidó mutatóujját követte.
- Ez a rész az első Szeleukida parancsára épült. Háromszáz évvel ezelőtt. A tetején négyszáz torony van és mindegyik víztartó - folytatta a zsidó. - Nézzetek oda! A fal fölött, bár jó magas, némi távolságban két dombot láttok, melyekről tudnotok kell, hogy a Szulpiusz csúcsaival vetekednek. A messzebbiken áll a fellegvár, melynek egész éven át egy római légió a helyőrsége. Vele szemközt Jupiter-temploma emelkedik és alatta a legátus székházának homlokzata: hivatalokkal telt palota, de egyúttal erőd, mely ellen a csőcselék oly ártalmatlan volna, mint a déli szél.
Midőn szavait befejezte, a hajó megfordult és lassan a kikötőhelynek tartott; pár perc mulva kidobták a köteleket, az evezőket bevonták és az utazás véget ért. Ekkor Ben-Húr fölkereste a tisztes zsidót.
- Bocsáss meg, hogy néhány pillanatra háborgatlak, mielőtt búcsut mondanék.
A férfiú meghajtá magát.
- Történeted, melyet a kereskedőről beszéltél, kiváncsivá tett arra, hogy lássam őt. Szimoni-desznek nevezted?
- Igen. Görög nevű zsidó.
- Hol találhatnám meg őt?
Az öreg zsidó éles pillantást vetett Ben-Húrra, mielőtt felelt, s aztán vállát vonva mondta:
- Meg akarlak kimélni a bosszúságtól. Ő nem pénzkölcsönző.
- Én sem vagyok adósságcsináló - felelte Ben-Húr, elmosolyodva a másiknak ravaszságán.
Az ember fölemelte fejét és egy pillanatig gondolkozott.
- Ha nappal akarod fölkeresni, - mondta aztán - menj a folyó mentén addig a hídig, mely alatt roppant rakodóhely van, mindig teli érkező és szállítandó árúkkal. A hajóraj, mely ott horgonyoz, az övé. Nem tévedhetsz el, hogy reá találj.
- Atyáink békéje legyen veled.
- És veled.
Ezzel elváltak és Ben-Húr parancsot adott két teherhordónak, hogy vigyék podgyászát a fellegvárba. Meg is indultak a Nimfeum felé, ahol, mikor a teherhordók délnek fordultak, Ben-Húr csodálkozva állt meg, noha Rómából jött. Jobbról és balról paloták voltak, s közöt-tük végtelennek látszó kettős márvány oszlopsor, mely külön utakat hagyott a gyalogosok, jószágok és kocsik számára; mindez árnyékban és szüntelen ugró szökőkutaktól hűs volt.
De Ben-Húr nem volt oly hangulatban, hogy gyönyörködjék a palotasorok nagyszerűségében.
Egyre Szimonidesz története járt a fejében. És, midőn az Omfaluszhoz ért, hirtelen megvál-toztatta szándékát.
- Ma éjjel nem megyek a fellegvárba - mondá a teherhordóknak. - Vezessetek a legközelebbi khánba, a szeleukiai út hídja mellett.
Másnap reggel Ben-Húr egyenesen Szimonidesz házát kereste föl, mely közvetlenül a szeleukiai híd alatt volt, faragatlan, szürke kövekből rakott, stilustalan tömeg. Elülről két roppant kapu közelekedett a kikötővel. A tetőhöz közel voltak az erős vasrácsos ablakok, a kövek hasadékaiban fű lengett és helyenként fekete moh tarkítá a különben csupasz köveket.
A kapuk nyitva voltak. Ezek egyikén a forgalom befelé irányult; a másikon át pedig kifelé tódult; és sietség, sietség volt itt minden mozdulatban. Ben-Húr belépett a házba, melynek belseje olyan volt, mint egy roppant tárház, hol beosztott helyeken és szorgosan rendezve mindenféle árú volt felhalmozva. Mialatt előre bukdácsolt a túlzsufolt folyosón, Ben-Húr azon gondolkozott, hogy ez az ember, akinek lángeszéről annyi bizonyság tanuskodik, csak-ugyan apjának a rabszolgája lehetett-e? Ha igen, úgy melyik osztályhoz tartozott? Ha zsidó, egy szolgának a fia volt-e? Vagy talán adós, vagy egy adósnak a fia volt, vagy úgy itélték el és lopásért adták el?... Végre egy ember közeledett hozzá és megszólította:
- Mit akarsz?
- Szimonidesz kereskedőt akarom látni - felelte Ben-Húr.
- Akarsz-e ezen az úton jönni?
Az ember előre ment és fölvezette Ben-Húrt egy lépcsőn a tárház lapos tetőzetére, ahol egy földszintes házacska állt alacsony fallal kerítve. Portalan ösvény vitt az ajtóhoz, melyet teljes virágzásban álló perzsa rózsabokrok szegélyeztek. Belehelvén az édes illatot, Ben-Húr a vezető után ment, míg egy sötétes folyosó végén félig félrehuzott kárpit előtt álltak meg. Az ember bekiáltott.
- Egy idegen akarja látni az urat.
- Isten nevében hadd jöjjön - felelte egy csengő hang.
A szoba fala, melybe a látogatót vezették, deszkázva volt; minden deszkázat úgy volt be-osztva, mint egy modern iróállvány és minden osztály tömve volt jelzőcédulás, az időtől és használattól sárgult foliókkal. Aranygolyós karnis fölött emelkedett a mennyezet, mely végre alacsony, száz meg száz violaszinű macskaüveg lemezből rakott kupolába ment át és kellemes fényt bocsátott be. A padozatot oly vastag, szürke pokrócok födték, hogy a belépő láb félig besüppedt és nesztelen volt rajta a járás.
A szoba közepén két személy volt: - magas támlájú, széles karú, puha vánkosokkal rakott székben egy férfi pihent; balján, a szék hátához támaszkodva, egy asszonnyá fejlődő leány.
Ben-Húr, meglátván őket, érezte, hogy a vér a homloka felé tódul; meghajtotta magát, hogy palástolja elfogódottságát és így nem vette észre, hogy az ülő alak megdöbbenve emelte föl a két kezét... Ez az ijedelem azonban époly gyorsan elmult, mint ahogyan jött. És midőn Ben-Húr fölemelte szemét, mind a kettő ugyanabban a helyzetben volt, mint az imént, csak a leány keze mozdult meg és könnyedén az öregnek vállán pihent; mind a ketten merően néztek reá.
Ha te Szimonidesz kereskedő vagy és zsidó kezdte BenHúr és egy pillanatra elhallgatott -úgy Ábrahám atyánk Istenének békéje legyen veled és a tiéddel.
Ez az utolsó köszöntés a leánynak szólt.
- Én vagyok Szimonidesz, akiről beszélsz, születésemnél fogva zsidó - felelte az ember, különösen csengő hangon. - Én Szimonidesz és zsidó vagyok; és viszonzom üdvözlésedet azzal a kérelemmel, hogy tudni szeretném, ki látogat meg.
Ben-Húr a válasz közben odanézett és látta, hogy a férfi felsőteste csak alaktalan tömeg volt, mely a párnák mélységébe süppedt és kivarrott sötét selyemruha takarta. E tömeg fölött királyi arányosságú fej látszott - egy államférfiúnak és hódítónak az eszményi feje - alul széles, homlokban domború fej, aminőnek Cézárt modellálta volna Michelangelo. A fehér szemöldökökre vékony fürtökben csüngött alá a fehér haj, ami csak fokozta szemeinek fekete-ségét, melyek komor fénnyel ragyogtak. Az arc vértelen és ráncoktól puffadt volt, különösen az áll alatt. Szóval: a fej és az arc olyan emberé volt, aki könnyebben megmozdíthatta volna a világot, mint a világ őt: - oly emberé, aki huszonnégyszer kínpadra vonva lett ily alaktalan nyomorékká, nyögés vagy vallomás nélkül: - oly emberé, aki eldobja életét, de a tervét vagy célját soha föl nem áldozza. Ennek nyujtá Ben-Húr a kezét, tenyérrel fölfelé, mintha fölaján-laná és egyúttal kérné is a békét.
- Én Júda vagyok - mondta aztán. - Itamárnak, a Húr-család néhai fejének és jeruzsálemi fejedelemnek a fia.
A kereskedő jobbkeze a ruhán kívül feküdt - hosszú, vékony, a szenvedésektől formátlanná tett kéz. Most szorosan összecsukódott - és ez volt minden, ami elárult némi meglepődést vagy érdeklődést; utána pedig ez a nyugodt válasz következett:
- A tiszta vérű jeruzsálemi fejedelmeket mindig szivesen látom házamban; légy üdvöz. Adj széket a fiatalembernek, Eszter.
A leány egy közel levő széket fogott és odavitte Ben-Húrnak. A tekintetük találkozott, amint üléssel megkinálta:
- Urunk békéje legyen veled - mondá szerényen. - Ülj le és pihenj.
Ben-Húr nem fogadta el a fölajánlott ülést, hanem állva folytatta:
- Kérem a jó Szimonidesz mestert, hogy ne tartson tolakodónak. Tegnap a folyamon feljövén, azt hallottam, hogy ismerte atyámat.
- Ismertem Húr fejedelmet, - bólintott az öreg zsidó. - Némely vállalatban összeköttetésben is állottunk. De ülj le, kérlek; te pedig, Eszter, hozz bort a fiatalembernek. Mert, ha valóban az vagy, aki vagy, bizonyára nem fogsz visszautasítani egy pohár színbort a sóreki valódi tőkéből, mely Hebron déli domboldalain termett.
Mire szavait befejezte, Eszter már Ben-Húr előtt állt az ezüstserleggel, melyet az asztalon álló edényből megtöltött. Az italt lesütött szemmel kinálta. Az ifjú gyöngéden megérinté kezét, hogy vigye el. Szemük most ismét találkozott; ekkor Ben-Húr észrevette, hogy a leány ki-csiny, alig ér magasságban az ő válláig; de nagyon kedves, nyájas, fehér arcú, kimondhatatlan szelid, fekete szemekkel... Olyan, mint Tirza volna, ha élne. Sóhajtozott magában. Azután hangosan kérdezte:
- Nem atyád?...
- Én Eszter vagyok, Szimonidesz leánya - felelte a leány méltósággal.
- Tehát, szép Eszter, tudom, hogy atyád nem gondol rosszat felőlem, ha most nem sietek el-fogadni hires borát; sem én nem remélem, hogy csekélyebb leszek a te szined előtt.
A leány letette a bort az asztalra és visszament az atyjához; Ben-Húr pedig, Szimonideszhez fordulva, így szólt:
- Atyámnak, a halálakor, egy olyan nevű meghitt szolgája volt, ahogy téged hívnak; és nekem azt mondták, hogy ez az ember te vagy.
Erre hirtelen rángás vett erőt a nyomorék aggastyánon, akinek vékony keze ökölbe szorult. De ez csak egy pillanatig tartott. Azután fáradtan csendült meg az öreg ember szava:
- Az emberekkel való érintkezésben megöregedtem - megöregedtem időm előtt. És tapasz-talataim megtanítottak arra, hogy fajom iránt csak bizalmatlan lehetek. Izrael Istene segítsen azon, aki élete végén ily vallomást kénytelen tenni! Az én szeretteim kevesen vannak, de vannak. Ezek egyike oly lélek, aki - itt gyöngéden megcsókolta a leány kezét: - oly lélek, aki ekkorig önzéstelenül az enyém volt és oly vigasztalás, hogy meghalnék, ha elvennék tőlem.
Eszter lehajlott és gyöngéden megcsókolta atyját.
- A másik szeretet csak emlék - folytatta Szimonidesz; - erről azt akarom még mondani, hogy az, mint az Úr áldása, összetartaná az egész családot, ha csak... - a hangja halkabb lett és reszketett - ha csak tudnám, hogy hol vannak...
Ben-Húr arca kigyúlt, ahogy előre lépve fölkiáltott:
- Anyám és hugom! Te róluk beszélsz?
Eszter, mintha Ben-Húr hozzá szólt volna, fölemelte a fejét; de Szimonidesz, nyugalmát visszanyerve, hidegen folytatta:
- Hallgass végig. Mert az vagyok, aki vagyok és épen ezért kérlek, mielőtt, óhajtásodhoz képest, visszatérnék Húr fejedelemhez való viszonyaimra: mutasd meg nekem a bizonyí-tékokat arra nézve, hogy te ki vagy. Bizonyítékod irásban van-e? Vagy a személyed az?
A követelés egyenes és jogosultsága elvitázhatatlan volt. Ben-Húr elpirult, összekulcsolta a kezét, dadogott és zavarában elfordult. Szimonidesz azonban sürgette őt.
- A bizonyítékokat, mondom, a bizonyítékokat! Add elém őket... add a kezembe!
De Ben-Húr nem felelt: hiszen - mit mondhatott volna?... A gályán eltöltött három év azonos-ságának minden bizonyítékát eltörölte. Ki bizonyíthatná, hogy ő valóban Ben-Húr és fia Itamárnak?... Még Kvintusz Arriusz is, ha élne, csak azt mondhatná el, hogy a gályán találta és elhitte neki, hogy valóban a Húr fia! De hát bizonyíték-e ez?
- Szimonidesz mester - szólt végre - én csak a történetemet mondhatom el, ha jóakarattal méltóztatol meghallgatni.
- Beszélj - mondta Szimonidesz, aki most valóban a helyzet ura volt: - beszélj és én annál készségesebben hallgatlak, mert nem tagadtam, hogy csakugyan az a személy vagy, akinek kiadod magadat.
Ben-Húr tehát hirtelen elbeszélte életét egészen addig, midőn Arriusz társaságában az égei tengerről győzelmesen visszatért és Mizénumnál a szárazra lépett, majd így folytatta:
- Jótevőm a törvény formális szertartásai szerint fiának fogadott; tudóssá akart képeztetni, de én elutasítottam kivánságát, mert zsidó vagyok és nem feledhettem az Úr Istent, se a próféták dicsőségét, meg a várost, melyet Dávid és Salamon a hegyeken építettek. Azt kérded, hogy akkor hát miért fogadtam el a rómaitól mindezeket a jótéteményeket? Szerettem őt; de meg azt is gondoltam, hogy a segítségével összeköttetéseket szerzek és így majd egy napon föl-deríthetem az anyám és hugom sorsát zárva tartó titkot. De volt ezeken kívül egy más indítóok is, amelyről csak annyit mondhatok, hogy megszerezni iparkodtam mindazt, ami a hadi mesterség tökéletes ismeretére szükséges. Titkos célom állhatatos követésében jöttem Antiókhiába. Maxenciusz konzulhoz szándékozván csatlakozni abban a hadjáratban, melyet a párthusok ellen szervez. Minden fegyvernemben mester lévén a személyes ügyességet
illető-leg, most a felsőbb tudományt akarom elsajátítani, mely a hadtestek vezetéséhez szükséges a csatatéren. De tegnap, midőn hajónk az Oronteszba ért, velünk együtt két más, sárgalobogós hajó is fölvitorlázott. Egy cipruszi utas, aki szintén zsidó, megmagyarázta, hogy a hajók gazdája Szimonidesz, Antiókhia első kereskedője; ő mondta el azt is, hogy ki volt ez a keres-kedő és nem hallgatta el Grátusz kegyetlenkedéseit, valamint az általuk elérni óhajtott célt sem.
E célzásra Szimonidesz lehajtá fejét, s a leány, mintha segítene elrejteni atyja érzelmeit és saját mély részvétét, reáborult az atyjára. Ekkor a kereskedő hirtelen fölemelte szemét és csengő hangon mondta:
- Beszélj tovább: én figyelek!
- Ó Szimonidesz! - szólt most Ben-Húr egy lépéssel előre menve: - látom, hogy nem vagy meggyőződve és hogy még mindig bizalmatlanságod árnyékában állok.
A kalmár vonásai mozdulatlanok maradtak, mint a márvány és a nyelve is oly néma volt.
- És magam is époly tisztán látom helyzetem nehézségeit - folytatá Ben-Húr. - Minden római
- És magam is époly tisztán látom helyzetem nehézségeit - folytatá Ben-Húr. - Minden római