A palotát, mely a folyón túl, Szimonidesz telkével csaknem szemközt állt, a híres Epifanesz fejezte be. Perzsa stilus szerint épült és dísztermének csodájára jártak az idegenek. Nagyon tágas, csiszolt márványkockákkal kövezett szoba volt ez, melyet nappal az üveg helyett szines macskaüvegen áthatoló napsugár világított meg. A falakat Atlaszok szakították meg, melyek közül kettő se volt egyforma, de mindegyik rendkívül cikornyás arabeszkekkel diszített pár-kányzatot tartott, s ez még előkelőbb volt a szinek - a kék, zöld, tiruszi bibor és arany - miatt.
A szoba körül indiai selyemből és kasmiri gyapjúból készült diván futott végig a falak mentén és a bútorok groteszk faragású, egiptomi mintájú asztalok és székek voltak. A mennyezetről, csigán járó bronz-láncokon, öt csillár függ - mindegyik sarokban és a középen egy - égő lámpákból álló roppant piramisok, melyek még az Atlaszok démoni arcát és a párkányzat egész diszítményét is megvilágítják. Az asztalok körül, ülve vagy állva, vagy nyugtalanul ide s tova járva, mintegy száz személy van. Mindnyájan fiatalok, némelyik közülök jóformán gyermek. Hogy itáliaiak és többnyire rómaiak, az kétségtelen. Mindnyájan tiszta latinsággal beszélnek, de mindegyik a Tiber melletti nagy főváros házi ruhájában van; vagyis kurtaujjú és -derekú tunikában, ami nagyon jól illik az antiókhiai éghajlathoz és különösen kényelmes a szalon fülledt levegőjében. A divánon itt-ott tógák és lacernák hevernek, amint gondatlanul odavetették őket; némelyik jelentősen biborral beszegve. A divánon kényelmesen nyujtóz-kodó alvók is hevernek; hogy a forró nap hevétől és fáradtságától, vagy Bakkhusztól estek-e le lábukról, - ki tudná megmondani?!
A hangok zaja lármás és szüntelen. Néha nevetés, majd a harag vagy ujjongás kitörése hallat-szik; de mindezek fölött egy állandóan tartó zörgés uralkodik, mely eleintén zavarólag hat. A társaság ugyanis a kedvelt játékok, a húzás és kocka mellett ül és a zörgés csak a tesszeráktól, vagyis elefántcsont-kockáktól van, melyeket zajosan ráznak.
Most új társaság lépett a szobába és eleintén észrevétlenül a középső asztal felé tartott. A jelek arra mutattak, hogy egy imént feloszlott tivornyából érkeztek. Némelyik alig állott a lábán. A vezető homlokán koszorú volt, ami azt jelezte, hogy ő volt az ünnepség hőse, talán a házigaz-da. A bor nem ártott neki, legfölebb szépségét fokozta, mely a legférfiasabb, római szabású volt; fejét magasra emelve hordta; a vér majd kicsattant ajkain és arcán, a szemei ragyogtak, -habár a modor, amellyel foltnélküli, fehér és bőráncú tógájába burkolózva járkált, nagyon is fejedelmi volt egy józan emberhez képest, aki nem cézár. Az asztalhoz menvén, kevés teketóriával csinált helyet maga és követői számára és nem is kért engedelmet; s amidőn végre megállt és az asztal és a játékosok felé nézett, mindnyájan valóságos örömriadallal fordultak feléje:
- Messzala! Messzala! - kiáltozták össze-vissza.
Akik távolabb voltak, hallván a kiáltást, ott visszhangoztatták, ahol voltak. Azonnal feloszlot-tak a csoportok, félbenmaradfeloszlot-tak a játékok és általános volt a középre való rohanás. Messzala egykedvűen fogadta a tüntetést és azonnal hozzáfogott, hogy népszerűségének okát meg-mutassa.
- Egészségedre, Drúzusz barátom - mondá a jobbja mellett levő játékosnak - egészségedre és addsza egy pillanatra tábláidat.
Fölemelte a viaszkos táblákat, egy pillantást vetett a tételek jegyzékeire és ledobta őket.
- Denáriuszok, csak denáriuszok... a kocsisok és mészárosok pénze! - mondta gúnyos neve-téssel. - Hová sülyedt Róma, ha a cézárok ivadéka éjszakákat ül és lesi a szerencse forgását, hogy csak egy hitvány denáriuszt hozzon neki!
A Drúzuszok sarjadéka homlokáig elpirult, de, mielőtt felelhetett volna, Messzala már tovább beszélt:
- Tiberiszi férfiak: ki az, akit az istenek legjobban kegyelnek? A római. Ki a nemzetek törvényhozója? A római. Ki az, aki a kard jogánál fogva mindennek ura?
A társaságot föllelkesítette ez a fesztelen alak és a gondolat is olyan volt, amelyre születtek;
egy pillanat alatt megelőzték őt a felelettel.
- A római, a római! - kiáltották.
- Hallgassatok hát ide! - folytatta Messzala, kikapván a kockás ládikát az egyik szomszédja kezéből. - Ki meri azt, amit én merek?... A fellegvárban a nagy szekrényben öt talentumom van a piacokon folyó pénzben és itt az elismervény róluk...
Tunikájából papirostekercset húzott elő s az asztalra hajítva, síri csöndben folytatta, miközben mindenki reá szögezte szemét és minden fül figyelt:
- Az összeg, mely itt hever, annak mértéke, amit merek. Ki mer ennyit közületek? Hallgattok?
Nagyon nagy? Engedek belőle egy talentumot. Micsoda? még mindig hallgattok? Jertek hát és vessünk kockát egyszer ezért a három talentumért... csak háromért; kettőért; egyért... legalább egyért... egyért, ama folyó iránti becsületből, amelynek partján születtetek... a keleti Róma a nyugati Róma ellen! A barbár Orontesz a szent Tiberisz ellen!...
A kockát feje fölött zörgette, amíg várakozott.
- Az Orontesz a Tiberisz ellen! - ismételte növekvő gúnyos hangnyomattal.
Egy ember se mozdult; erre a ládikát az asztalra vágta és nevetve fölvette az elismervényt.
- Ha-ha-ha! Az olimposzi Jupiterre, most már tudom, hogy szerencsét akartok csinálni és üres zsebbel jöttetek Antiókhiába. Hó, Ceciliusz!
- Itt vagyok, Messzala! - kiáltott a háta mögött valaki - itt vagyok, elvesztem a tömegben s egy drakhmát koldultam, hogy a rongyos révésszel játsszam.
- Eredj - mondta neki Messzala - menj a szobába, ahonnan jöttünk és parancsold meg a szolgáknak, hogy hozzák ide az amforákat, a poharakat és serlegeket. Ha a cimborák pénz nélkül vannak, látni akarom, nincsenek-e gyomorral jobban megáldva! Siess!...
Azután Drúzuszhoz fordult oly nevetéssel, hogy az egész szobában hallatszott.
- Ha-ha, barátom! Ne légy megsértve, hogy a benned levő cézárt a denáriuszokkal egy szín-vonalra helyeztem. Jer, Drúzuszom, gyere! Próbáljunk szerencsét, amily összeggel te akarod.
- Hát nem bánom - felelte Drúzusz nevetve. - Szivesen dobok veled, Messzala... egy denáriuszért.
Messzala megrázta a kockás ládikát és épen ki akarta borítani az asztalra, mikor Drúzusz rá-kiáltott:
- Megállj, Messzala, megállj! Nem tudom, baljóslatú-e a megrázott kockát egy kérdéssel megállítani, de eszembe jutott és meg kell kérdenem.
- Ej, Drúzuszom - nevetett Messzala - megteszem a dobást és megőrzöm a baleset ellen. Igy...
Megfordította a ládikát az asztalon és erősen a kocka fölött tartotta, mialatt Drúzusz ezt kérdezte:
- Láttál-e valamikor valami Kvintusz Arriuszt?
- A duumvirt?
- Nem: a fiát.
- Nem tudtam, hogy fia volt.
- Nos, az nem tesz semmit - folytatta Drúzusz vállat vonva - de, Messzalám, Pollux nem hasonlított jobban Kasztorhoz, mint ez az Arriusz hasonlít hozzád.
A megjegyzésre húsz visszhang is támadt:
- Igaz, igaz! Szemei... az arca! - kiáltozták össze-vissza.
- Micsoda! - méltatlankodott valaki - hiszen Messzala római, Arriusz pedig zsidó!
- Igazad van! - kiáltotta egy harmadik. - Arriusz zsidó és le se tagadhatja.
- Akár zsidó, akár római - vágta ketté a vitát Drúzusz - ez az Arriusz szép, derék és ravasz.
Titokzatosan került föl és oly távol tartja magát, mintha jobbnak tekintené vagy rosszabbnak tudná magát, mint mi vagyunk. A palesztrákban nem volt párja; a rajnamelléki kékszemű óriásokkal és a szarmata szarvatlan bikákkal úgy játszott, mintha fűzfacsóvák lennének. A duumvir roppant gazdagon hagyta hátra. Szenvedélyesen szereti a fegyvereket és semmire se gondol, csak a háborúra. Maxenciusz a családja körébe fogadta őt és velünk kellett volna hajóra szállnia, de Ravennában elvesztettük őt. Ám azért mégis épen megérkezett. Ma reggel hallottunk róla. Perpol! Ahelyett, hogy a palotába jött, vagy a fellegvárba ment volna, a khánban rakta le podgyászát és megint eltünt.
A beszéd kezdetén Messzala udvarias egykedvűséggel figyelt; de aztán figyelmesebb lett; a végén levette kezét a kockás ládikáról és fölkiáltott:
- Hó, Kájuszom! Hallod-e?
Könyökénél egy ifjú - rendes pajtása a napi kocsipróbánál - akinek ez a figyelem fölötte hizelgett, így felelt:
- Ha nem hallottam volna, Messzalám, nem volnék barátod.
- Emlékszel-e arra az emberre, aki ma kibuktatott? - kérdezte Messzala.
Bakkhusz fürtjeire mondom, nincse a vállam összezúzva, hogy segítsen eszemben tartani? -felelte mérgesen az ifjú.
- Nos, adj hálát a Fátumnak - mondta Messzala - mert megtaláltam ellenségedet. Figyelj csak ide...
Erre Drúzuszhoz fordult:
- Beszélj többet felőle, aki zsidó és római... Mily ruhát szokott hordani, Drúzuszom?
- Zsidósat - felelte Drúzusz.
- Hallod, Kájusz? - nevetett Messzala. - A fickó fiatal, ez egy; az arca római, az kettő; leg-jobban szereti a zsidó-viseletet, ez három; és a palesztrákban oly híres és szerencsés karja lett, hogy felfordít egy kocsit, ha szükség van rá, az négy. És, Drúzusz, segíts újra barátomnak. Ez az Arriusz kétségtelenül több nyelvet is tud, máskülönben nem zavarhatná úgy össze magát, hogy ma zsidó, holnap római; de hát a görögöt... époly jól beszéli azt is?
- Oly tisztasággal, Messzala, hogy az iszthmoszi játékoknál versenyezhetne - felelte Drúzusz.
- Figyelsz-e, Kájusz? - mondta Messzala. - A fickó még azt is megteheti, hogy görögül üdvözöljön egy nőt, és ha jól számítok, ez már öt. Mit szólsz hozzá?
- Megtaláltad, Messzalám - felelte Kájusz - vagy én nem vagyok én.
- Bocsánatot, Drúzusz - szólt most Messzala - de az imént, ha jól hallottam, valami titokkal hoztad összeköttetésbe Arriusz fiának feltünését. Beszélj nekem erről.
- Semmi, Messzala, semmi - felelte Drúzusz - gyermekmese az egész. Mikor Arriusz a tengeri rablók üldözésére elvitorlázott, nem volt felesége vagy családja; onnan egy fiúval tért vissza...
azzal, akiről beszélünk... és másnap örökbe fogadta őt.
- Örökbe fogadta? - ismétlé Messzala. - Az istenekre, Drúzusz, ez valóban érdekes! Hol találta a duumvir a fiút? És ki volt az?
- Ki tudna erre felelni más, mint maga a fiatal Arriusz? - mondta Drúzusz vállat vonva. - Az ütközetben a duumvir, akkor csak tribún, elvesztette a gályáját. Egy visszatérő hajó megtalálta őt és egy másikat, mindössze ez maradt életben a személyzetből, amint ugyanazon a deszkán libegtek. Most a mentők elbeszélését ismétlem, amelynek legalább az a jó tulajdonsága van, hogy soha nem tagadta senki. Azt mondják azok, hogy a duumvir társa a deszkán egy zsidó volt...
- Egy zsidó!? - visszhangozta Messzala.
- És rabszolga - tette hozzá Drúzusz.
- Hogyan, Drúzusz? Rabszolga?...
- Mikor a kettőt a födélzetre emelték, a duumvir tribúnuszi fegyverzetében volt, a másik pedig az evezősök ruhájában.
Messzala fölemelkedett az asztalra könyöklésből.
- Egy gálya... - elnyelte a becstelenítő szót és, talán először életében, megzavarodva nézett körül. Épen ekkor egy csapat rabszolga vonult a szobába, némelyek nagy boros korsókkal, mások gyümölccsel és nyalánkságokkal megrakott kosarakkal, ismét mások többnyire ezüst poharakkal és palackokkal. A látvány mindenkit fölvillanyozott. Messzala rögtön fölállt egy székre.
- Tiberiszi férfiak - mondta csengő hangon - engedjétek meg, hogy a főnökünkre való várako-zást Bakkhusz-ünneppé tegyük. Kit választotok mesterré?
Drúzusz fölemelkedett.
- Ki más legyen a mester, mint az ünnep adója? - kérdezte. - Feleljetek, rómaiak.
Egy kiáltás - a Messzala neve - volt a felelet.
Messzala levette fejéről a koszorút, odaadta Drúzusznak, aki az asztalra mászott és mind-nyájuk szemeláttára ünnepiesen visszatette előbbi helyére és így Messzalát avatta az éjszaka mesterévé.
- A szobába néhány barátom jött velem - mondta - akik ép az imént keltek föl az asztaltól.
Hogy ünnepségünk megtartsa a szentelt szokást, hozzátok ide közülök azt, akit a bor leg-jobban legyürt.
- Itt van, itt van! - kiabálták többen.
És a földről, ahol elesett, egy ifjút hoztak előre, aki nőies szépsége révén beillett volna a fiatal Bakkhusznak, bár a koszorú leesett volna a fejéről és a thirzusz a kezéből.
- Emeljétek föl az asztalra - parancsolta a mester.
Kisült, hogy nem bir ülni, mire Drúzusz karjai közé fogta a részeget. Ekkor Messzala, meg-szólítván a bágyadt fiút, mély csendben így szólt:
- Ó Bakkhusz! az istenek legnagyobbika, légy kegyes ma éjjel. És magamért és ezen tiszte-lőidért neked ajánlom ezt a koszorút - tisztelettel levette a fejéről - ezt a koszorút oltárodnak szentelem Dafne berkében.
Meghajolt, visszatette a koszorút fürtjeire, azután leszállva a székről, kitakarta a kockát és nevetve mondá:
- Lásd, Drúzuszom, a Szilénusz szamarára mondom, a denáriusz enyém!
Olyan kiáltás támadt, hogy a föld is megrendült bele - és az orgia megkezdődött.
***
A tivornyát követő reggel a diván tele volt fiatal patriciusokkal. Jöhet már Maxenciusz és tolonghat fogadására a város; a légió leszállhat a Szulpiusz-hegyről a fegyverek és fegyverzet ragyogása közt; Nimfeumtól Omfaluszig pompázhat a szertartásos fény, hogy megszégyenítse még a leghíresebbet is, amelyet a ragyogó Keleten azelőtt valaha láttak vagy hallottak - ez a sok ember folytatni fogja dicstelen alvását a divánon, ahová úgy dőltek, vagy az egykedvű rabszolgák vetették oda; hogy ezek aznap résztvegyenek a fogadáson, oly valószinűtlen volt, mint az, hogy egy modern művész műtermében a mozgatható bábú fölkel és sapkában, föl-bokrétázva, csárdásra perdül.
Mindazonáltal az orgiában résztvevők közül nem mindenki volt ily gyalázatos állapotban.
Midőn a nagyterem boltozatának ablakain át a hajnal derengeni kezdett, Messzala fölkelt és ledobta fejéről a koszorút, annak jeléül, hogy a tivornya véget ért; azután fölvette ruháját, végignézett a hortyogó társaságon és búcsuzás nélkül hazament. Ciceró nem vonulhatott volna vissza nagyobb méltósággal egy éjszaka-hosszáig tartó vitától a tanácsban.
Három órával később két futár lépett Messzala szobájába és mindegyik egy lepecsételt és lemásolt sürgős iratot kapott, de voltaképen mindakettő azonos volt és Valeriusz Grátusz prokurátornak szólt, aki még mindig Cezáreában székelt. Fontosságát a levélnek abból követ-keztethetjük, hogy az egyik futárnak a szárazföldön, a másiknak a tengeren kellett mennie, hogy ha az egyik elpusztul is az úton, azért a másik mégis kézbesítse az irást.