Mikor a helyért való kirohanás megkezdődött, Ben-Húr a hat versenyző legszélén volt bal-felől. Egy pillanatra az ő szemét is félig megvakította az aréna tündöklő fénye, mint a többiekét; de mégis iparkodott szemügyre venni ellenfeleit és kitalálni szándékukat.
Messzalára, aki több volt, mint ellenfele, fürkésző pillantást vetett. A finom patricius-arcon ott ült most is, mint régente, a jellemző, szenvedélytelen felsőbbség kifejezése, de BenHúr -lehet, hogy csak képzelődés volt, vagy a barna árnyék hatása, mely e pillanatban az arc-vonásokra vetődött - mégis azt gondolta, hogy az embernek lelkét mintegy üvegen keresztül látja, sötéten, kegyetlenül, ravaszul, kétségbeesve; nem annyira izgatottan, mint elszántan -egy éberségben és heves elhatározásban megfeszült lelket, mely érzi, hogy minden kockán forog és utolsó erőfeszítésével, még a halál kockázatának árán is, törekszik a győzelemre.
De Ben-Húr elszántsága se volt kisebb. Mindenáron, minden kockázattal meg akarta alázni ellenségét! Jutalom, barátok, fogadások, kitüntetés - minden, amit csak gondolni lehet, hogy a versenyben érdekes, eltünt ebben az egy eltökélt szándékban. Még életének a kimélése se tarthatta volna vissza. De ebben az eltökélt akaratban nem volt semmi szenvedély; nem volt a fölhevült vérnek a szívből az agyba tódulása és onnan vissza, ami elvakít; nem ösztönözte semmi, hogy a szerencsére bizza magát; Ben-Húr nem hitt a szerencsében; sőt ellenkezőleg.
Megvolt a maga terve és, bizva önmagában, soha nagyobb figyelemmel, soha nagyobb ügyességgel nem fogott a végrehajtáshoz.
Még az aréna fele útján se voltak, amikor már látta, hogy Messzala megszerzi a falat, ha összeütközés nem történik és a kötél leesik; hogy a kötél le fog esni, azon nem kételkedett;
továbbá hirtelen felvillant benne a gondolat, hogy Messzala tudta, hogy a kötelet csak az utolsó pillanatban fogják leereszteni. Ezt abból az önbizalomból következtette, amellyel Messzala előre hajtotta a négyesét ugyanakkor, amidőn versenytársai, a kötéltől féltükben, mérsékelni igyekeztek lovaik rohanását. Csak Messzala vágtatott előre merészen, tudván, hogy megteheti, mert bizonyára előzetesen megállapodott a rendezővel, hogy a kötelet min-denesetre leereszteti.
A kötél tehát lehullt és a négyesek, a Ben-Húrét kivéve, szóval és ostorral való biztatások közt mind a versenytérre ugrottak; Ben-Húr egyelőre lemondott a falról; jobbfelé rántotta a gyeplő-ket és arabjainak teljes gyorsaságával átvágott versenytársai mögött a pályán a külső oldalra.
Így, míg a nézők az athénei balesetéért reszkettek és a szidóni, a bizanci meg a korinthuszi tőlük kitelhető ügyességgel iparkodtak a bajban a bonyodalmat kikerülni, Ben-Húr kikerülte az összeütközést és a pályán Messzalával egy magasságban haladt, de kívülről. A bámulatos ügyesség, mellyel a szélső baloldalról minden időveszteség nélkül a jobb oldalon termett, nem kerülte ki a padokon ülők éles szemeit; a cirkusz újra és újra megrendült az ujjongástól. Ekkor Eszter örvendetes meglepetéssel tette össze a kezét, Szanballat pedig ekkor ajánlotta föl má-sodízben a száz szeszterciuszt, amelyre már nem akadt elfogadó; és ekkor kezdtek a rómaiak kételkedni, gondolván, hogy Messzala párjára - ha nem: mesterére - akadt a zsidóban!
És most, egymás oldalán, együtt futtatva, csak egy keskeny köz lévén köztük, mind a ketten a második sorompóhoz közeledtek. A három oszlop talapzata itt félkör idomú kőfal volt, mely körül a pálya és az átellenes erkély szabályos párvonalban kanyarodott. Ez a forduló volt a kocsihajtó ügyességének legékesenszólóbb bizonysága, - és a nézők érdeklődésének önkény-telen nyilvánulása volt az a csend, mely az egész cirkuszt betöltötte. A versenyben most hallatszott először tisztán a húzó paripák után ugráló szekerek zörgése és lármája... Ekkor Messzala, úgy látszik, észrevette Ben-Húrt és felismerte őt, mire a semmitől vissza nem riadó ember merészsége egyszerre meglepő módon fellobbant.
- Le Érosszal, éljen Mars! - kiáltotta, gyakorlott kézzel forgatván ostorát. - Le Érosszal, éljen Mars! - ismételte és Ben-Húr igyekvő arabjaira oly csapást mért, amilyenről azelőtt sohase tudtak.
Az ütést minden részen látták és a meghökkenés általános volt. A cirkuszban halálos csönd lett; de csak egy pillanatig; aztán önkénytelenül, mennydörgés gyanánt tört ki a nép méltat-lankodó kiáltása az erkélyről.
A négyes ijedten ugrott előre. Soha eddig nem nyult kéz hozzájuk máskép, mint szeretettel;
mindig gyöngéden ápolták őket és, amint nőttek: az emberek iránti bizalmuk még az embe-reknek is szép lecke lehetett. Ily finom természetű lények mit tehettek egyebet az ostor-csapásra, mint hogy ugorjanak, - akár csak a haláltól?... Szilajon előre ugrottak tehát és a kocsi is előre zökkent. - Honnan szerezte Ben-Húr a hatalmas markot, mely most megsegí-tette, hogy el nem bukott?... Honnan, ha nem az evezőtől, amellyel oly sokáig szelte a tengert?
És mi volt a kocsifenék szökellése lábai alatt ahhoz a szédületes tánchoz képest, amellyel hajdan a remegő hajó a csapkodó hullámok ütésének engedett, mintha megittasult volna a hatalmuktól? Így tehát megmaradt a helyén, szabadjára hagyta a gyeplőt a négyesnek, csupán arra törekedvén, hogy a veszélyes forduló körül kormányozhassa lovait; és, mielőtt a nép láza csillapulni kezdett, már visszaszerezte uralmát, sőt: az első sorompóhoz közeledvén, már ismét Messzala oldala mellett volt. A tömeg dühösen szidalmazta Messzalát, aki most már, minden merészsége dacára sem tartotta tanácsosnak, hogy tovább gyermekeskedjék.
Amint a szekerek a sorompó körül fordultak, Eszter megpillantotta Ben-Húr arcát, amely ugyan kissé halvány, de egyébként nyugodt, sőt szelid volt. Ekkor egy ember fölmászott a választófal nyugati végén levő gerendára és a gömbölyű falabdák közül egyet levett. Egy-idejüleg a keleti gerendáról is levettek egy delfint. Hasonlókép tünt el a második labda és a második delfin is... Aztán a harmadik labda és a harmadik delfin következett. Szóval három kerülőt tettek és Messzala még mindig megtartotta a belső helyet, Ben-Húr pedig még mindig az oldala mellett futott és a többi versenyzők távolabbról követték őket, mint előbb. A küzdelem azoknak a kettős versenyeknek az alakjára alakult, amelyek oly népszerűek lettek Rómában az utolsó cézárok korszakában: Messzala és Ben-Húr az elsőben, a korinthuszi, a szidóni és bizanci a másodikban.
Az ötödik kerülőben sikerült a szidóninak Ben-Húr mellett kívül helyet foglalnia, de ezt a kis előnyt csakhamar elvesztette, úgy hogy a hatodik kerülőt a régi helyzet változása nélkül kezdték meg. Ezalatt a gyorsaság fokozatosan nagyobbodott és a versenyzők vére is fokoza-tosan hevült a munkától. Az emberek és állatok mintha egyaránt tudták volna, hogy a döntés közel van és a nyerő számára meghozza azt az időt, amelyben az ügyessége érvényesülhet.
Az érdeklődés kezdettől fogva főkép a római és a zsidó küzdelmében összpontosult. A nézők minden padon mozdulatlanul előre hajoltak és a lélekzetüket is visszafojtották, csakhogy mennél jobban szemmeltarthassák a versenyzőket. Ilderim abbahagyta a szakálla fésülését és Eszter is feledte a félelmét.
- Száz szeszterciuszt a zsidóra! - kiáltotta Szanballat a konzul páholyában ülő rómaiaknak: de nem volt rá felelet.
- Egy talentumot... vagy öt talentumot, vagy tizet; válasszatok!...
Megvetőleg rázta feléjük a tábláit.
- Elfogadom szeszterciuszaidat - felelte egy római ifjú, iráshoz készülve.
- Ne tedd - szólt közbe egyik barátja.
- Miért?
- Messzala elérte legnagyobb gyorsaságát. Nézd, kocsijának peremére támaszkodik és a gyeplők oly lazák, mint a lengő szalagok. Aztán nézz a zsidóra.
- Herkulesre - döbbent meg az ifjú, hosszúra nyúlt ábrázattal. - A kutya minden erejét a zablákra fordítja, hogy visszatartsa a lovait. Látom, látom! Ha az istenek nem segítenek Messzalán, a zsidó elébe fog vágni. Nem, még nem!... Nézd!... Jupiter velünk, Jupiter velünk!
A kiáltás, melyet valamennyi római ismételt, megrázkódtatta a konzul feje fölött a veláriu-mokat.
Ha igaz volt, hogy Messzala elérte legnagyobb sebességét, akkor a törekvést siker koronázta;
lassan, de biztosan előre kezdett kerülni. Lovai mélyen leeresztett fővel száguldtak; az erkélyről tekintve úgy látszott, mintha testük valósággal a földet érintené; orrlikaik vérvörö-sek voltak a feszültségtől; szemeik szinte kiugrottak az üregeikből. A jó paripák bizonyosan megfeszítették erejüket. De meddig birják ki a futást?... Csak most kezdődött a hatodik kerülő! Tovább rohantak; és, mikor a második sorompóhoz közeledtek, Ben-Húr a rómainak szekere mögé fordult, mintha már nem birta volna a versenyt!
A Messzala pártjának öröme tetőpontjára hágott; sivalkodtak és üvöltöttek, lobogtatták a szineiket és Szanballat teleírta tábláit az új fogadások tételeivel.
Mallukh, aki a diadalkapu alsóbb karzatán ült, csak nehezen birta megőrizni nyugalmát.
Folyton arra a távoli célzásra gondolt, melyet Ben-Húr tett előtte, hogy a nyugati oszlopok fordulójánál «valami» történni fog. Az ötödik fordulót is megtették, de az a «valami» nem történt meg; és Mallukh azzal biztatta magát, hogy majd meghozza a hatodik... De ime! Ben-Húr alig tartotta meg ellensége kocsijának hátuljánál a helyet, szinte már csak cammogott utána.
Fönn, a keleti végen, Szimonidesz társasága is vegyes érzelmekkel küzködött. A kereskedő mélyen lehajtotta fejét, Ilderim a szakállát rángatta, és szemöldökeit annyira lehúzta, hogy szeméből mi sem látszott, csak egy-egy, néha kilövellő sugár. Eszter alig lélekzett. Egyedül csak Irasz látszott örülni. A versenyzők már hazafelé tartottak - a hatodik kerülőben - és még mindig Messzala vezetett, bár Ben-Húr közvetlenül a nyomában volt... Így ment ez az első sorompóig és azután is, míg megkerülték. Messzala, attól tartván, hogy elveszti a helyét, veszélyes öleléssel karolta át a kőfalat; csak egy lábnyira bal felé, és darabokra zúzódik; de midőn a fordulat véget ért, a két szekér nyomát nézve, senki sem tudta volna megmondani, hogy itt ment Messzala és amott a zsidó. Csak egy nyomot hagytak maguk után.
Midőn tovaszáguldtak, Eszter ismét látta Ben-Húrnak az arcát, és az fehérebb volt, mint az imént. Szimonidesz, ravaszabb lévén, mint Eszter, abban a pillanatban, midőn a vetélytársak a pályatérre fordultak, így szólt Ilderimnek:
- Akármi legyek, ha Ben-Húr nem töri a fejét valami terven. Az arca ezt mutatja.
- Láttad, milyen tiszták és frissek a lovak? - felelte Ilderim. - Isten fényességére, barátom, még nem is futottak! De most vigyázz!
A gerendákon már csak egy labda és egy delfin maradt; és az egész nép nagyot lélekzett, mert a vég kezdete küszöbön volt. Először a szidóni ostorozta meg négyesét, és a lovak, a félelem-től és fájdalomtól megriadva, kétségbeesetten rohantak előre, azt igérvén rövid ideig, hogy előre törnek. Ámde az igyekezet csak igéret maradt. Majd a bizanci és korinthuszi tett próbát hasonló eredménnyel, amely után tényleg ki is maradtak a versenyből. Erre, teljesen érthető módon, minden párt Ben-Húrba vetette reményét, a rómaiakat kivéve, és ezt az érzelmüket nyiltan ki is fejezték.
- Ben-Húr! Ben-Húr! - kiáltozták; és a sokaság vad ujjongása mindent elnyomva hömpölygött a konzuli emelvény felé. És, ahogy Ben-Húr tovavágtatott, a fölötte levő padokról heves biztatásokban nyilvánult a jóakarat:
- Siess zsidó!... Kerülj most a falhoz!... Rajta! Ereszd neki az arabokat! Ereszd meg a gyeplőt és az ostort!... Ne engedd, hogy a római ismét eléd kerüljön. Most vagy soha!...
A mellvédő fölött mélyen kihajoltak és esdőleg nyujtották feléje kezöket... De Ben-Húr vagy nem hallott semmit, vagy nem tehetett jobbat, mert a kerülő fele útján voltak, s ő még mindig hátul ment; sőt még a második sorompónál se történt változás! Ekkor Messzala, hogy a for-dulót megtegye, a baloldali paripákat befelé kezdte húzni, amivel szükségképen meglassította gyorsaságukat. Hangulata emelkedett volt: győzni fog - a római géniusz még mindig uralko-dott. A három oszlopon túl - csak hatszáz lépésnyire - dicsőség, vagyon, tisztességek és a bosszú folytán kimondhatatlan édességű diadal várja!...
Ebben a pillanatban Mallukh a karzatról látta, hogy Ben-Húr előre hajol arabjai fölé és meg-ereszti a gyeplőket. A sokszorosan összetekert ostor kibomlott kezében, - a megijedt paripák háta fölött pattogott és suhogott, újra meg újra suhogott és pattogott - és habár nem sujtott le, gyors pattogásában mégis ösztönzés és fenyegetés volt: úgy hogy a lovak - nem egy, de mind a négy - egyetlen, roppant szökéssel a római kocsijának oldalán termettek. Messzala, a sorom-pónak veszélyes szélén hallotta, mit jelent ez az ébredés, de nem mert odanézni. A néptől nem kapott semmi jelt. A futtatás zaján kívül csak egyetlen egy hang hallatszott és ez Ben-Húré vala. Ó-aram nyelven szólítgatta arabjait, mint a sejk maga:
- Rajta, Atair! Rajta Rigel! Mit, Antaresz, most késlekedsz? Előre, Aldebarán! Hallom a sátorban az éneket. Hallom énekelni a gyermekeket és az asszonyokat... énekelnek a csilla-gokról, Atairról, Antareszről, Rigelről, Aldebaránról, a győzelemről!... és az éneknek soha sincs vége. Holnap hazamegyünk a fekete sátor alá... haza! A törzs vár bennünket és a gazda is vár! Megvan! Ha-ha-ha! Levertük a kevélyt. A kéz, mely megvert bennünket, a porban hever. Miénk a dicsőség! Pihenjetek!...
Messzala most kezdte megkerülni a sorompót és Ben-Húr ekkor tört előre, hogy elébe kerül-hessen. Veszélyes vállalkozás volt, mely pontos számítást követelt; Ben-Húrnak kereszteznie kellett a kerékvágást, - még pedig a fal felé, amelyhez a római már könnyen odaszoríthatta, hacsak egy gondolattal is elkésik. A padokon levő ezrek mind látták ezt; látták a négyest közvetlenül a Messzala kocsija mögött, - látták a merész kanyarodást és Ben-Húr kocsijának a fölnyomulását Messzala mellé, - mindezt látták. Aztán csattanást hallottak, mely élesen verte föl a cirkusz csöndjét - mire a versenypálya fölött ragyogó fehér és sárga szilánkok sokasága röpködött... A római kocsijának ládája féloldalt fordult és a kemény földet verdeső tengelytől ugrálni kezdett; ide-oda billent, ismét oldalt csapódott és végre darabokra szétment; Messzala pedig, a gyeplőkbe bonyolódva, egész hosszában előre bukott.
Fokozta a katasztrófa borzalmát, hogy a szidóni, aki közvetlenül Messzala mögött a fal mellett haladt, megállni vagy kitérni nem tudott. Teljes gyorsasággal hajtott a törmeléknek, azután a római fölé és az utóbbinak négyese közé, mely a félelemtől egészen megvadult. A zűrzavarból, a lovak küzdelméből, a csapások zajából, a por és homok szennyes felhőjéből azonban repülve bukkantak ki Ilderim arabjai és a kocsiban, lángbaborult arccal, mint a bosszú eleven szobra, diadalmasan tört előre Ben-Húr, akit mindez egy pillanatra sem tartóz-tatott föl.
A nép fölemelkedett és a padokra ugrált, kiabált és sivalkodott. Sokan a rómait keresték és néha meg is pillantották Messzalát, most a toporzékoló négyes, majd az elhagyott szekerek alatt. Nem mozdult; azt gondolták, meghalt; de a túlnyomó rész nem törődött vele, csak Ben-Húrt kisérte szemmel. Ők csak a sikert látták, de nem látták a gyeplők ügyes fogását, mellyel,
kissé balra fordulva, tengelyének vasas végével elkapta Messzala kerekét és szétzúzta azt;
látták ellenben az ember átalakulását és ők maguk is érezték lelkének hevét és lángolását, a hősi elszántságot, a cselekvés megőrjítő erélyességét, melytől ösztökélve, szemmel, szóval és kézmozdulattal oly hirtelen sugalmazta arabjait. És hogy vágtattak a paripák!... Inkább be-fogott oroszlánok hosszú ugrása volt; mert a hömpölygő kocsiról úgy látszott, hogy a négyes röpült. Mikor a bizánci és korinthuszi a pálya fele útján voltak, Ben-Húr már befordult az első sorompónál.
A verseny meg volt nyerve! A konzul fölkelt; a nép rekedté kiabálta magát; a rendező lejött üléséből és megkoszorúzta a győzőket.
Az ökölvivók közt egy alacsony homlokú, sárgahajú szász volt a szerencsés, akinek baromias arca rögtön föltünt Ben-Húrnak; régi mesterére ismert benne, akivel egyetemben Róma kedveltje volt valaha... A fiatal zsidó Szimonideszre és az erkélyen ülő társaságra emelte tekintetét. Kezükkel integettek feléje. Eszter még ült; de Irasz fölállt és reá mosolyogva, a legyezőjével integetett neki... Azt, persze, nem tudta Ben-Húr, hogy ez a kitüntető tisztelet-adás mind Messzalának jutott volna, ha véletlenül ő a győző!...