A Z ÁLTALÁNOS RENDSZERELMÉLET

„Az 1980-as évektől a családterápiában egyre inkább nemcsak a családra, mint rendszerre, hanem az ún. „problémarendszerre”, a kommunikációk olyan rendszerére irányult a figyelem, amely egy bizonyos probléma vonatkozásában témává válik.” (Klammer, Klar, 2008. 64.). Mivel a problémát mindig szubjektív módon észleljük, ezért a figyelem a probléma személyes tartalmára tevődött át. Ez a posztmodern társadalom keretében azért is fokozottan érvényes, mert az emberek számos eltérő szociális közegben léteznek, különböző párképződési és családi formákat hoznak létre, maga a társadalom is hálózatszerűen szerveződik. A normalitás fogalma relatívvá vált, így a terapeuták számára sem maradt más lehetőség, mint a feladni a szakértő szerepet és megfigyelőként jelen lenni a szubjektív valóságok és normalitások dzsungelében (beleértve saját szubjektivitásukat is). Ezek a rendszerek már semmiképp sem írhatók le lineárisan. Ennek értelmében új elméletekre és koncepciókra lett szükség, melynek kiinduló pontja a konstruktivizmus lett (Klammer, Klar, 2008; Goldenberg I., 2008).

A nem –lineáris rendszerekről való gondolkodás valójában már a XIX. században megkezdődött és az I. világháború után folytatódott, de lényegi méltatásban alig részesült. (Henri Poincaré, Pierre Fatou, Benoit Mandelbrot, Mitchell Feigenbaum elméletei). Wolfgang Köhler gestaltpszichológus és a „nyílt rendszer” fogalmát bevezető Ludwig von Bertalanffy biológus, (az általános rendszerelmélet alapító teoretikusa, 1932) foglalkozott komolyabban a témával.

A rend önszerveződésére vonatkozó koncepciók a II. világháború után alakultak ki a kibernetika, a biológia, a rendszerelmélet és a szinergetika területén (Wieszt, 2015; Klammer, Klar, 2008).

3.2.1. Elsőrendű és másodrendű kibernetika

A kibernetika fogalma Norbert Wiener matematikus nevéhez köthető. A kibernetika (gör.

kübernétész = kormányos) központi gondolata, hogy a vezérlés és a szabályozás folyamatainak

3.2. Az általános rendszerelmélet | 55

formális törvényszerűségei a gépek, az organizmusok és a társas képződmények esetében ugyanazok. A rendszer lényege a szabályozókör, amely visszacsatolásai révén tart egyensúlyt az organizmus működésében: a rendszert kívülről vagy belülről érő hatások felborítják az egyensúlyt, a rendszer válaszának (visszacsatolás) célja az egyensúly helyreállítása. Negatív visszacsatolásról beszélünk, ha a rendszer az eredeti értékeihez áll vissza, míg pozitív a visszacsatolás, ha az eltérő értékeket ugyanabba az irányba erősíti tovább a szabályozó kör (Wieszt, 2015; Klammer, Klar, 2008; Goldenberg I., 2008).

A szabályozókör fogalmát a családterápia is átvette és az így létrejött családmodell alapvető működési mechanizmusa a homeosztázisra (állandóságra) törekvő nyílt rendszer, amely folyamatosan szabályozza a külső és belső változások okozta egyensúlyvesztést (Klammer, Klar, 2008; Goldenberg I., 2008; Feuer, 2008).

Az elmélet további differenciálódását jelentette, amikor megkülönböztette az elsőrendű és a másodrendű kibernetika fogamát. Az utóbbi, amely a „kibernetika kibernetikájaként”

értelmezhető, arra utal, hogy a folyamatok észlelése és leírása a valóságkonstrukció része, vagyis az észlelés az elemzés része kell, hogy legyen. Ezt követően már nem a megfigyelés tárgya volt az elsődlegesen vizsgálandó terület, hanem a megfigyelő és a megfigyelés elemzésére fókuszáltak az elméletalkotók (Klammer, Klar, 2008; Goldenberg I., 2008).

Következő lépésben a kialakuló általános rendszerelmélet elkülönült a lineáris-kauzális és az analitikus-elemző elméletektől és figyelmét a jelenségek közötti kapcsolatok leírására fordította. Az elmélet lényege, hogy „rendezett struktúrákkal és folyamatokkal leírhatónak tekintik a rendszereket (rendszertörvények: egész, „az egész több a részek összességénél”, nyitottság, operacionális zártság) (…), melyben a rend növekedése csak nyílt rendszerekben lehetséges. (…) a határok meghatározzák azt, amit kizárnak, egyidejűleg azokat a feltételeket is definiálják, amelyek mellett a „bezárt entitás” önmagára van utalva.” (Wieszt, 2015;

Klammer, Klar, 2008. 67-68.).

A rendszertörvények értelmében a szociális rendszerek nem emberek halmazát jelentik, hanem a kommunikáció folyamatának keretét teremtik meg (Klammer, Klar, 2008).

3.2.2. A szinergetika

A szinergetika (H. Haken) az együtthatás tana, amely a „struktúrák önszerveződés általi spontán kialakulásával foglalkozik” (Klammer, Klar, 2008. 70.). Lényege, hogy ha egy többszereplős rendszert közelről megvizsgálunk, akkor működését kaotikusnak látjuk. A megfigyelt káosz ellenére, ha változást provokálunk a rendszerben, akkor egy távolabbi nézőpontból azt tapasztaljuk, hogy a rendszer strukturáltabbá válik, vagyis önszerveződés játszódik le.

Ez a folyamat a terápiában is lezajlik: az észlelés a megfigyelőtől függ (a megfigyelő hozza létre, konstruálja), a megfigyelés tapasztalattá alakul, amelyet a megfigyelő visszaforgat a rendszerbe, amely a rendszer további változását eredményezi. A megfigyelés és a tapasztalatszerzés alapfeltétele, hogy a megfigyelés tárgyát a megfigyelő el tudja különíteni a környezetétől, meg tudja nevezni és le tudja írni azt. A leírás egyrészt belső folyamat (korábbi tapasztalatok alapján) és külső információfelvétel, vagyis a környezet tapasztalatának integrálása. Ez a kommunikációs oda-visszahatás (közlésfolyamat) eredményezi a szinergetikát és a szociális konstruktivizmust.

3.2.3. Szociális konstruktivizmus

„A szociális konstrukcionizmus szociálisan konstruáltnak tekinti a tapasztalatok világát. (…) Abból a feltételezésből indul ki, hogy együtt, párbeszédben konstruáljuk világunkat.”

(Klammer, Klar, 2008. 72.). Ez a konstrukciós folyamat magában hordozza a komplexitás redukcióját (sokszínűség csökkentését), mivel ezzel teremthető meg a rendezettség a dolgok átláthatóságának és megoszthatóságának érdekében. Így alakulnak ki makroszinten a szabályrendszerek, mikroszinten a mintázatok. Az észlelések, tapasztalatok, mintázatok narratívába rendeződnek, vagyis egy elbeszélésmódba, ahogyan kapcsolatok teremtünk az élményeink között és megosztjuk azokat. „Mindent, ami elhangzik, egy megfigyelő mond el”

(Klammer, Klar, 2008. 76.), tehát az interpretáció inkább szól a megfigyelőről, mint a megfigyelés tárgyáról. Az élmény megélése és elbeszélése nem tart igényt a valóságra, nem törekszik igazságra, az egyént tükrözi és képviseli minden rendszerben, így a családban is. A realitást a megfigyelő cselekvése teremti meg, ez vezet a felismeréshez, amellyel megokolja cselekedeteit. Így az élményvilág logikus rendbe szerveződik, „tudássá” válik, amit a további tapasztalatok tesztelnek és validálnak (Klammer, Klar, 2008; Goldenberg I., 2008).

Mindez, ahogy fentebb is áll, a társas közegben történik: az individuum egy adott társadalomba és kultúrába születik, azzal együtt szocializálódik. A társadalmi megismerés és gondolkodás fő iránya az egyénről a szociális szintre, a kölcsönös függésre helyeződött át.

3.2.4. Rendszerelmélet és szinergetika

„A rendszerek a megfigyelőtől függő konstrukciók, olyan modellek, amelyek segítségével leírják a megismerés tárgyait.” (Klammer, Klar, 2008. 78.). De ez nem jelenti azt, hogy a megismert mintázatok a megfigyelő puszta konstruktumai lennének (fantáziatermékek). A megfigyelés előfeltétele a megfigyelési keret meghatározása, vagyis először döntést kell hozni a megvizsgálandó probléma tárgyáról és azt össze kell kapcsolni egy megfelelő rendszerkoncepcióval. Így a kiválasztott megfigyelési keret és a hozzá rendelt elmélet biztosítja, hogy a megfigyelés eredményében konszenzus legyen a megfigyelők között.

A családterápia gyakorlatára lefordítva három mintázatot érdemes szemügyre venni, amelyek a keret és a koncepció megfelelő kiválasztásával válnak vizsgálhatóvá:

Dinamikus rendszerben eleinte nincs jelen a mintázat, csak később jön létre – csoportdinamika alakulása, különösen újonnan alakult csoportok esetében.

A struktúra csak külső behatásra válik láthatóvá (kívülről érkező dinamizálás) – családszobor felállítása, amely az „itt és most”-ban megjeleníti a család rendszerét.

A struktúra könnyebb megfigyelése érdekében a meglévő struktúrákat dinamizálják – cirkuláris kérdezéstechnika, amely egymásra reflektáltatja a családtagokat.

3.2.5. Evolucionáris ismeretelmélet

Konrad Lorenz (1979): „A környezet egy adott adottságához való alkalmazkodás egyet jelent az ezzel az adottsággal kapcsolatos információ megszerzésével.” (idézi: Klammer, Klar, 2008.

80.). A konstruktivista elméletek kritikájaként jelent meg az evolúcióra alapozott ismeretelmélet. Ennek értelmében léteznie kell egy, a megismerőtől független külső világnak,

3.2. Az általános rendszerelmélet | 57

amely információt közvetít az egyed felé. De ennek a világnak a megismerése sem független a megfigyelőtől, hiszen az evolúció nézőpontjából kiindulva a megismerés lényege az, hogy a túlélés és a szaporodás szempontjából helyesen értelmezzük az információkat és adaptív válaszaink legyenek a környezeti kihívásokra.

Az ember döntéshozó képességének ún. raciomorf apparátusa (alakzat- és mintakonstruáló tevékenység) gyorsabban működik, mint az egyéb kognitív (logikus rendbe szervező) rendszer. A megismerési folyamat vonzódik a mintázatokhoz, az asszociációkhoz, mivel gyors döntéseket hozhat általuk (evolúciós termék). Ezzel együtt viszont az ember az egyetlen olyan lény, amely olyan felimeréseket is megtarthat, amelyek nem szolgálják a túlélést és olyan evidenciákkal élhet, amelyek tetszés szerint alkotott összefüggésekből jöttek létre (pl.

babonák) (Klammer, Klar, 2008).

3.2.6. Az intervenció mint mintafeldolgozás

A családok és a kliensek világát többen konstruálják, ez gyakran disszonanciát okoz, a konszenzushoz a rendszer változására van szükség. A terapeuták feladata, hogy egyidőben foglalkozzanak a megismeréssel, a cselekvéssel, mindkettő változásával és megváltoztatásával.

Ez utóbbihoz, a célzott megváltoztatáshoz a rendszer alapos ismerete szükséges.

A rendszerállapotok folyamatos csekély változása minőségi struktúraváltást eredményezhet.

Ebben az értelemben a tünetek egyfelől képviselik a diszfunkciót, de jelzik az átalakulás, a változás jelenlétét is. Mivel a tünet bejósolhatatlan, a rendszerben megjelenik a véletlen, ami az instabilitást helyezi előtérbe az egyensúllyal szemben.

Nehéz előre megmondani, hogy akár apró behatások milyen eredményre vezetnek egy család életében. Ezt a kiszámíthatatlan folyamatot kezeli a társadalmi szocializáció, amely az alternatívák csökkentésére szolgál és az előrelátást segíti. A családokban ez a szocializáció az elvárások alapján szerveződik. A rendszer tagjai tisztában vannak azzal, hogy egy adott cselekvést a családon belül hogyan kell értelmezni. Nem feltétlenül a tényleges cselevésre ragálnak, hanem arra, amit az szerintük jelent. Ha ez a folyamat túlságosan merev, akkor a család nem képes kilépni a megszokott értelmezési kategóriáiból és megakadályozza a változást.

A terápiás helyzetben szükséges a mintafelismerést és az összefüggések észlelését mindig megújítani. A terapeuta részéről ez a hipotézisalkotás folyamatában valósul meg, míg a kliensek a jelentésadás ösvényén haladva folyamatosan újradefiniálják rendszerük működését.

Ez ugyanúgy magában hordozza az alternatívák csökkentését (komplexitás redukció), hiszen minden megegyezés egyben bizonyos aspektusokról való lemondást is jelent. A terápiában ez hol előnyös (cselekedni kell!), hol hátráltató (új ötletek kellenek!) folyamat.

Erre példa a metafora használata. A metafora egyfelől csökkenti a komplexitás, de mivel jelentése ideiglenes (csak az „itt és most”-ban értelmezendő), nem a megegyezés a fontos, hanem a kliensek eltérő látásmódja, amely életre hívta azt a metaforát. A tünet (diagnózis) metaforaként történő értelmezése újra lehetővé teszi, hogy beszéljünk róla és ne tekintsük megkérdőjelezhetetlen valóságnak. A metafora tehát úgy segít a komplexitás redukcióban, hogy közben nem rögzíti a jelentésadást, fenntartja a témáról szóló diskurzust.

3.2.7. Az intervenció mint feltételezések tesztelése

„Hogyan interveniálok, hogyan végzek terápiát?” – kérdést megelőzi a „Hogyan lehetséges intervenció és hogyan lehetséges terápia?” kérdése (Klammer, Klar, 2008. 85.). A rendszert ért hatások következményét előre megjósolni nehéz feladat (ld. fentebb!). Míg bizonyos behatásokra alig reagál a rendszer, addig mások lényeges változást eredményeznek. Az intervenció feltétele, hogy megtaláljuk az érzékeny pontokat és folyamatokat: fel kell tennünk magunknak „a kérdést, hogy mi a rendszer funkcionális összefüggése, mi vezérli a felszínen zajló folyamatait, mi a rendszer alapvető cirkularitása, és optimális integrációjának feltételei.”

(Klammer, Klar, 2008. 85.).

Következő fontos feltétel, hogy csak úgy idézhetünk elő változást a rendszerben, hogy nem romboljuk le a rendszer önszerveződő hálózatát. Ezért az ún. kódok, az alapvető vezető cselekvési sémái nem változtathatók meg, csak az ún. programok, vagyis a kódok által kidolgozott cselekvési formák. A program megváltozása visszahathat a kódolásra is.

A család és a terapeuta kölcsönösen nem tudnak egymásról semmit, ezért mindkét fél egymásról alkotott feltételezésekkel dolgozik. A feltételezések tesztelése (hipotézisek), addig zajlik, amíg meg nem születnek a kölcsönös leírások. Ezek a leírások ideiglenesek, addig vannak érvényben, amíg képesek magyarázni a rendszer viselkedését. A párbeszéd kevésbé a konszenzus, sokkal inkább a disszenzus mentén halad, az eltérések azok, amelyek korrekcióra bírják a leírást. „A terapeuta művészete abban áll, hogy képes a disszenzus puszta erejét produktív irányba átfordítani.” (Klammer, Klar, 2008. 87.). A végső eredmény a kölcsönösen elfogadott rendszerdiagnózis.

3.2.8. Az intervenció mint párbeszéd

Egy család akkor keres fel egy terapeutát, ha elakad a kommunikáció, vagyis bizonyos gondolatok, lehetőségek, problémák stb. nem kerülnek megvitatásra. Ennek feloldására ki kell alakítani azt a nyelvet, a kommunikációnak azt a szintjén, ahol a családtagok képesek hozzáférni egymás gondolataihoz. A terapeuta bekapcsolódik a család történetébe, kérdéseivel, kíváncsiságával új típusú párbeszédet kezdeményez. A cél az, hogy olyan változat jöjjön létre, amelyben mindenkinek a története szerepet kap. A szociálkonstruktivista terapeuta egy olyan párbeszéd moderátora lesz, amelyben a kliensek megalkothatják közös koherens történetüket (Klammer, Klar, 2008.).

3.3. A RENDSZERFOGALOM A CSALÁDI FOLYAMATOK MEGFIGYELÉSÉBEN

Don Jackson, a rendszerszemlélet meghatározó teoretikusa megfigyelte, ha valamelyik páciense javulni kezdett, gyakran lett - a beteg környezetéből - valaki más beteg, illetve a hozzátartozók ahelyett, hogy örültek volna a javulásnak, ingerültek vagy depressziósak lettek.

Viselkedésük visszahatott a páciensre, amitől az ő állapota rosszabbodott. 1957-ben vetette fel egy cikkében, hogy a családok működése hasonlatos a kibernetikai rendszerekhez, azaz a

3.3. A rendszerfogalom a családi folyamatok megfigyelésében | 59

rendszerelméletű modell hasznos lehet annak megértésére, ami a családban történik (Dallos, Procter, 2001; Sárváry, 2011).

3.3.1. A rendszerszemléletű modell alapelvei