A pszichoszociális fejlődéselmélet - Erikson

A viszonylag egyoldalú freudi szemléletmódot Erik H. Erikson (1902-1994) fejlesztette tovább. Ellentétben sok más pszichoanalitikussal, ő nem tagadta, és nem is módosította Freud téziseit, hanem tovább gondolta és kiterjesztette azokat, megpróbálva kapcsolatot teremteni a pszichológiai, pedagógiai és társadalmi-kulturális jelenségek között. Nyolcszakaszos, a felnőttkort is magába foglaló fejlődési modelljét, pszichoszociális fejlődés-elméletnek hívjuk, amely az egyik legkevésbé vitatott, népszerű elmélet. Népszerűségét annak köszönheti, hogy az embert élete során mindig új és újabb énerőket kialakító, kreatív lénynek tekinti, aki képes pozitív változásokra, és életének aktív irányítására. Elfogadja a freudi ösztönfejlődés és a tudattalan elvét, de nem olyan hangsúlyozottan, mint azt Freud gondolta. Erikson a tudatos folyamatokra helyezi a nagyobb hangsúlyt. Szerinte minden társadalom alapvető struktúrái abban mutatkoznak meg, ahogy a gyerekeket természetes környezetükben nevelik. Kiemeli, hogy a társadalom az ösztönökre építve segíti az egyént a fejlődésében úgy, hogy bevezeti az adott kultúrába, olyan eszközöket és technikákat biztosítva a számára, melyekkel az a változó körülmények között is képes alkalmazkodni.

Elképzelésének középpontjában az identitás (énazonosság) keresése áll. Az identitás alakulását egész életen át tartó folyamatnak tartja, vagyis Freud-dal ellentétben szerinte a fejlődés nem zárul le a serdülőkorral, hanem egész életen át tartó folyamat, melyben a személyiségfejlődés mozgatórugójának az intrapszichés és szociális tényezők egymásra hatását, konfliktusait tekinti. A személyiség egyes szakaszokban megnyilvánuló jellegzetességei, fejlődése formálják az identitást, amelyek egymásra épülő sorrendben követik egymást. Két fejlődési fázis között ún. fejlődési krízis alakul ki, az újabb életszakaszok új elvárásokat támasztanak, azaz újabb feladatok megoldását követelik meg, melyekhez új konfliktusmegoldó stratégiákat kell mozgósítani. Minden életszakasz váltáskor pszichoszociális krízist, konfliktust élünk meg, melyek adekvát megoldása szükséges a

következő életszakaszba lépéshez. Erikson felosztása az adott korra jellemző krízisek és elérendő értékek alapján történik. Az első négy korszak a születéstől a gyermekkor végéig tart, az ötödik a serdülőkor, az utolsó három pedig a felnőttkort foglalja magába. A szakaszhatárok hozzávetőlegesek, a pontos életkorhoz kötésük nem lehetséges, mert az egyes személyek eltérő ritmus szerint haladnak.

1. szakasz

Az első szakasz az ősbizalom vagy bizalmatlanság szakasza, ami a születéstől két éves korig tart. Ebben a korban az első évek tapasztalatai alapján, ki kell alakulni a gyermekekben a bizalomnak a szociális környezet irányába, melyet ebben az időben a szüleik, illetve a gondozóik jelentenek. Ebben a szakaszban az egész életre kitartó attitűd alapozódik meg. Az ősbizalom az anyai szeretetből fakadó kora gyermekkori biztonságérzetet jelenti. Az anya a megbízható és elvárt külső jelenségekből belső biztonsággá válik. A krízishelyzetet a bizalom kialakulása, illetve ki nem alakulása jelenti, ami a felnőtt gondoskodásának függvénye.

Amennyiben a szülő vagy gondozó mindig megjelenik, ahányszor a gyermeknek szüksége van rá, amikor az éhes, fájdalmai vannak, vagy fél, akkor a gyermekben kialakul a bizalom, későbbi élete folyamán nyitottabb lesz, megbízik társaiban. Ezzel ellentétes esetben, ha a gyermek szükségleteinek kielégítése akadályozott, vagy nem akkor elégítik ki, amikor igazán szüksége van rá, nem alakul ki az ősbizalom és a gyermek később sem fog ragaszkodni, nem fog tudni bízni embertársaiban. Erikson szerint az is pozitívan hat a további fejlődésre, ha a krízis negatív pontját is megtapasztalja a gyermek. Ahhoz, hogy a kompetencia-érzés megjelenjen, a személy kell, hogy érezze azt is, amikor nem tud hatékonyan megbirkózni a különböző helyzetekkel.

2. szakasz

A második szakasz az autonómia vagy a szégyen és kétely stádiuma, a gyermek 2-3 éves kor közötti időszaka. Jellemző erre a szakaszra az akaratlagos szabályozás kialakulása, a saját test feletti uralom, az önuralom, és a környezet utáni kíváncsiság megjelenése. Ebben az életkorban a gyermekek vagy megtanulják akaraterejüket, önkontrolljukat gyakorolni, vagy bizonytalanokká válnak, és kételkedni kezdenek abban, hogy ők is képesek a kihívásoknak eleget tenni. A gyermek önállóságának fajtája és foka a szülőktől függ. Túl merev, vagy korai és erős külső kontroll esetén az önállóság nem tud kialakulni. Megszégyenítés esetén a gyermek elidegenedik a saját testétől, ami kényszeres cselekedetek kiváltója lehet.

3. szakasz

A harmadik szakasz az óvodáskorra (3-6 év) tehető és a kezdeményezés vagy bűntudat dimenzióján értelmezhető. Ebben a korban a gyermek fokozatosan leválik környezetéről, független lesz, rengeteg kezdeményező képességgel rendelkezik. Mindent meg szeretne tapasztalni, önálló akciókat kezdeményez. Ha nem ütközik akadályokba, és biztosítják számára az önállóan végzett munka lehetőségét, akkor a későbbiek folyamán a gyermek kezdeményezővé válik, kreatív lesz, képes lesz örülni teljesítményének. Ellenkező esetben állandó bűntudat kíséri, mindig szorongani fog attól, hogy valamit nem helyesen cselekszik, kétségei lesznek saját erőforrásait illetően.

4.1. Egyéni életciklusok | 83

4. szakasz

A negyedik szakasz (6-11 éves kor) a kisiskoláskor, a teljesítmény vagy kisebbrendűség szakasza. Ebben a szakaszban kerül a gyermek iskolába, válik le egyre jobban a családjától. Az eddigi játék szerepét átveszi a szisztematikus tanulás, melyben már teret kap az állandó minősítés. Az iskola teljesítmény centrikus intézmény, megkezdődik a kortársak közötti versengés. A gyermek énképe saját iskolai teljesítménye függvényében alakul, mert a szülői, rokoni elismerés, a barátok választása is a jó teljesítményhez kötött. Ha nem sikerül megfelelnie a követelményeknek, kisebbrendűségérzés lesz úrrá rajta, s valamilyen pótcselekvésben próbálja kompenzálni iskolai sikertelenségeit. Ha ez a társadalom szemében kompetens tevékenység, sport, művészet stb., akkor kialakulhat a teljesítményérzés, ha nem, akkor lelkiismeret furdalása, kisebbrendűségi érzései lesznek.

5. szakasz

Az ötödik szakaszra - a serdülőkorra - az identitáskeresés jellemző, az identitás alakulása szempontjából ez a legfontosabb szakasz. Ez az identitás vagy szerepdiffúzió stádiuma. A serdülő megpróbálja felfedezni saját értékeit, pozitív vonásait, megpróbálja megtalálni a saját helyét a világban. Az alapképességekből kibontakozhat a tehetség, és elkezdődik a szerepekkel való azonosság. Kiválaszt néhány olyan társadalmi szerepet, melyet elfogadhatónak tart és ezeket gyakorolja, ezáltal megtalálja helyét a világban. A gyermekkori azonosításokat integrálja a serdülő identitásban, így egyfajta személyes identitást alakít ki a társas csoport részeként. Ha ez nem sikerül, ha egyetlen szerepet sem talál megfelelőnek, összezavarodik, nem találja a helyét, énképe összetevői között nem talál kongruenciát, én ideálja nagyon eltávolodik énképétől s ez szerepzavart eredményez. Ilyenkor összezavarodva keresi identitását. (Ki vagyok én? Hol a helyem a világban?)

6. szakasz

A hatodik szakasz az intimitás vagy izoláció, a 20-40 éves kor, az ifjúkor és a fiatal felnőttkor időszaka. Az érett genitalitás, az én uralkodása a test felett jellemzi ezt a szakaszt. Ebben az életkorban fejezi be a személy a tanulmányait, megjelenik az intimitás iránti igény és képessé is válik az intim kapcsolatok felvállalására. Kialakítja saját személyes életterét, baráti társaságot alakít ki, beilleszkedik egy családba. Amennyiben ez nem sikerül, izolálódik (elszigetelődik), fokozatosan leválik környezetéről, magányos lesz, ami akár tartós állapottá is válhat. Elszigetelődés bekövetkezhet olyan esetben is, amikor valaki saját kezdeményezésére marad távol a többiektől, vagy akkor is, ha intimitását féltve nem enged közel magához senkit.

Munkahelyén fontossá válik az egyre magasabb státusok betöltése, de ezeket össze kell egyeztetni a családon belül betöltött szerepeivel. A konfliktus legtöbbször abból adódik, hogy a személy nem tud megfelelni mindkét elvárásnak, és ez is elszigetelődéshez vezethet.

7. szakasz

A hetedik szakasz az alkotóképesség kibontakozásának vagy a stagnálásnak a stádiuma, a 40-60 éves kor, a középső felnőttkor. Ezt a szakaszt Erikson a generativitás, illetve a stagnálás szakaszának tekinti. Ebben az életkorban a személyek még nem érzik öregnek magukat ahhoz,

hogy bizonyos változtatásokat hozzanak életükben, legtöbben ekkor érik el alkotóképességük csúcsát. Érdeklődésüket fokozatosan kiterjesztik, termékenyek a munkában. Kialakul a szülői felelősségérzet. Amennyiben ez sikerül, nyugodtan készül az öregedésre. Ellenkező esetben a tespedtséget kockáztatják, a személy stagnálhat, beletörődik abba, amit elért, nem akar változtatni, vagy szubjektíven úgy ítéli meg, hogy nincs lehetősége a változtatásra.

8. szakasz

Az utolsó –nyolcadik- szakasz 60 éves kor után zajlik, ez az integritás vagy kétségbeesés stádiuma, a késő felnőttkor, vagy időskor. Az egyén elfogadja egyszeri és páratlan életútját, elemzi mindazon eredményeket, teljesítményeket, melyeket élete folyamán elért és elbírálja ezeket. Amennyiben úgy ítéli meg, hogy nem élt hiába, hogy hagyott valamit maga után, akkor nyugodtan készül fel a halálra. Ezt nevezi Erikson énintegritás-érzésnek. Amennyiben a személy úgy véli, hogy hiába élt, nincs megelégedve azokkal a dolgokkal melyeket megélt, alkotott, kétségbeesés vesz erőt rajta, mert belátja, hogy most már lehetetlen változtatnia.

Erikson szerint a fejlődés során minden korábban átélt periódus hozzájárul a teljes személyiség kialakításához, vagyis egész életünkben jelen van. Az egyes szakaszokban felmerülő konfliktusok a maguk kitüntetett szakaszában a legfontosabbak, de nem zárulnak le teljesen, lappangó formában egész életünket végig kísérik. Ez az epigenetikus elv, ami egyrészt azt jelenti, hogy egy adott krízissel való találkozásunkkor magunkkal hozzuk az összes előző szakasz kimenetelét, másrészt azt, hogy ha egy szakasz fő krízisét megoldjuk, ezzel egy időben megoldásokat találunk a később következő válságokra is. Erikson epigenetikus elve szerint a krízisek nem oldhatók meg egyszer s mindenkorra, mert egy konfliktus megoldása új és új formában visszaköszön későbbi életünkben. (József, 2011)

4-1. táblázat: Freud, Erikson és Piaget fejlődési szakaszai

Életkor

3-6 év fallikus III. kezdeményezés

vagy bűntudat

kisiskoláskor

kb. 6-10-12 év latencia IV. teljesítmény vagy

csökkentértékűség

III. konkrét műveletek kora

4.1. Egyéni életciklusok | 85

serdülőkor

kb. 11-13-19 év genitalis V. identitás vagy

szerepdiffúzió

Egy újszülött számára a környezete legfontosabb tényezője az anyja, vagy az őt pótló személy.

A gyermek idegrendszeri fejlődését, magatartásának kialakulását alapvetően meghatározza az anyával való kapcsolata. Konrad Lorenz (imprinting) kutatásai óta ismert, hogy létezik a születés után egy szenzitív periódus, ahol az idegrendszerben mély lenyomatok képződnek. A Harlow házaspár majomkísérletei („ drótanya”, „szőranya”) igazolták, hogy ez a jelenség a magasabb rendű gerincesekben is kimutatható. Később több más állatkísérlet is bizonyította, hogy a születés utáni szenzitív periódusnak nagy szerepe van a kötődés kialakulásában, illetve az anyai viselkedés „beépített programjának” előhívásában. Ez utóbbi különösen fontos az először szülő anyáknál, ezért lényeges, hogy az anyának a szülés után azonnal legyen lehetősége gyermekével fizikai kapcsolatba lépni. Ha ez valamely okból nem jöhet létre, az anya-gyermek kapcsolat sérülékenyebb lesz, mely az elsődleges szocializációs folyamatban gyakran „kommunikációs zavarokban” nyilvánul meg.

Az emberi kötődés vizsgálatánál abból célszerű kiindulni, hogy az újszülött nem képes aktív helyváltoztatásra, ezért hiába is rögzítené édesanyja képét születése után, követni semmilyen formában nem tudná őt. Esetében a kötődési viselkedés az, ami az anyát és gyermekét nem engedi eltávolodni. A kötődés egy jól fejlett szabályozórendszer, melynek működése a gyermek mozgékonyságának növekedésével párhuzamosan válik hangsúlyossá. A 7-8 hónapos gyermeket két, egymásnak ellentmondó vágy vezérli, egyrészt fel akarja fedezni a világot, megérinteni, megtapasztalni mindent, másrészt keresi a felnőtt közelségét, mely számára a biztonságot jelenti. A kötődési rendszer többek között e két vágy közötti egyensúlyt teremti meg. A kötődési rendszerben az anya is részt vesz, a gyermek távolodása, sírása esetén az anya közelít gyermekéhez, felveszi és megnyugtatja őt. A kötődés tehát egy komplex viselkedési rendszer, melyben mind az anyának, mind a gyermeknek aktív, kezdeményező szerepe van. A kötődéselmélet egyik kulcsmotívuma szerint a biztonság élményének korai megtapasztalása – illetve ennek elmaradása – mentén kiépül a gyermekben egy modell, mely későbbi kapcsolatainak is alapjául szolgál. A biztonságosan kötődő gyermek magabiztosabb, társaságban jobban feltalálja magát, együttérzőbb társaival és közeli kapcsolatait valódi érzelmi mélység jellemzi.