VizsgálAti szempontok

A kis jégkorszakban, akárcsak a korábbi éghajlatváltozás korszakaiban (például a közép-kori optimum időszakában is) nem minden rendellenes helyzet előidézője a klíma. A „nem minden” jelző kiemelése tehát azt feltételezi, hogy az összes többi működési zavart kiváltó helyzet részben vagy egészében klímafüggetlen esemény. Az antropogén tényezők elő-idézte vészhelyzetek többsége, valamint az epidémiai, geológiai hátterű események tekint-hetők – részben – klímafüggetlennek. Ezekben az esetekben is a hangsúly csak a részben független jelzőn van. Először is az éghajlat, ha nem is mindig közvetlen meghatározó, de közvetve mégis valamilyen módon és mértékben, talán a geológiai tényezők kivételé-vel, befolyással van a biológiai, epidémiai, antropogén eseményekre. Azt is mondhatni, hogy évszakok időjárása térben és időben mindenhol és mindenkor jelenvaló, az akkor és ott, az itt és most valóságában, tehát nem lehet elvonatkoztatni ettől a meghatározó természeti tényezőtől. Tehát nem olyan, mint a geológiai (vulkáni, szeizmikus) esemé-nyek, melyek nagyobb időközönként ismétlődnek, a várható, de hirtelen kitörő jelenségek csoportjába vonhatók, tehát nem gyakoriak, térben pontszerűek, következményeik belát-hatatlanok, módosíthatják az éghajlat hőmérsékletét a csapadékmennyiségét, a domborzat konfigurációját, sérülést, pusztítást válthatnak ki a természetben, az embercsoportokban, az ember alkotta tárgyi világban. Ilyen és hasonló esetekben mindig kézenfekvő megoldás a természeti-biológiai, illetve epidémiai, antropogén eseményekhez kapcsolható zavarok, rendellenességek nagyságrend és intenzitás szerinti csoportosítása. Az eljárás egy sor kér-dőjellel jár, amikor az eseményt előidéző tényezők következményeinek számbavételével próbálkozunk. A kortársak megfigyelései többnyire a rövidebb vagy hosszabb időszakok

„nyomorúságát” és „örömét” előidéző mindennapjaikban jelen lévő domináns időjárási tényezőt emelik ki. Tény, a döntően mezőgazdaság hátterű társas világok létfenntartását (élelem, nyersanyag) szinte egészében az évszakok időjárása befolyásolta, azonban be-folyásának és következményeinek nagyságrendje és intenzitása régiónként, tájegységen-ként, településenként változó megoszlású. Hasonló szétszórtságot, egyenletlen megoszlást mutatnak a biológiai, epidémiai, antropogén tényezők előidézte zavarok is. Úgyszintén a szóban forgó tényezők összeadódása, egymásutánisága, átfedéseik, melyek következ-ményeikben együtthatást válthattak ki. Láthatóan egy lehetséges tipológia nehézségei az események, történések térbeli – időbeli szétszórtságából, a nagyságrend, az intenzitásvál-tozatok sokaságából adódnak. Mindez valószínűleg áthidalható, ha a geológiai, klimati-kus, endémiklimati-kus, biológiai, antropogén tényezők következményeit, jellemzőit elkülönítve tekintjük át, és a térbeli-időbeli kiterjedésük mentén a létfenntartással állítjuk párhuzamba, illetve a létfenntartás alakulását tekintjük vizsgálódásunk meghatározó viszonyítási szem-pontjának.

Létfenntartást veszélyeztető tényezők

Típusai Tartalma Térbelisége Időbelisége Következményei Geologiai vulkánkitörés,

földrengés lokális, globális hirtelen, katasztrófa, csapás Klimatikus meteorológiai,

hidrometeoro-lógiai

lokális, térségi állandó/ változó trauma, válság

Biológiai fenológiai lokális, változó, válság,

Epidemológiai* demográfiai térségi ciklikus trauma

Antropogén elvonások,

konf-liktusok lokális, térségi állandó válság, trauma

*

A létfenntartás alapját képező élelemhiány végig a kis jégkorszakban mindenütt a kon-tinensen, függetlenül az adott ország fejlettségi szintjétől – mondhatni – mindennapi gond.

Amellett, hogy a létfenntartás alapja az élelem, több más elem vonható összetevői közé, melyek térben és időben változók, ezért fogalmát kettős– tágabb, kiterjesztett és szűkebb–

értelemben használhatjuk. Tág értelemben a létfenntartás jelentésébe bevonható mindaz, ami az emberi lét keretfeltételeit képezi (élelem, ruházat, lakhatás, természeti-geopolitikai környezet, szerveződési formák, informális-formális intézmények, hagyományok, szokások, dolgok, tárgyak, szavak stb.). Szűkebb értelemben az élelem, ruházat, lakhatás elemi szük-ségletekre vonatkoztatható. A létfenntartás fogalmának az egyik vagy másik értelemben való használata a tárgy/téma vizsgálatának különböző eljárási módjaihoz vezethet. A létfenntartás fogalmának szűkebb értelemben való használata általánosító, nem differenciált, leegyszerű-sítő szemlélethez vezet, amely csupán az ember fizikai létszükségleteinek minimális anyagi keretfeltételeit hangsúlyozza. Rendszerint az éghajlatot kiemelő magyarázatokra jellemző, melyek– főleg az élelemtermelés és- ellátás alakulásának negatív következményeire, az éhe-zés, ínség, éhínség aspektusaira összpontosítanak. Kétségtelen, a korszakban a létfenntartás szinte egészében a mezőgazdaság (földművelés, állattartás), vagyis az élelem- és nyersanyag-termelés függvénye, amelynek alakulására állandó/változó hatással elsődlegesen az éghajlat (évszakok időjárásának) változékonysága, ingadozása volt. Azonban a létfenntartás alakulá-sában más tényezők is közrejátszottak, az éghajlaton, a járványokon, rágcsálókon túl, illetve mindezekkel együtt, meghatározó az adott közösség szerveződése, az igazgatás intézményei (bürokrácia), az elvonások rendszere (adózás technikák), a hatalom termelőket védő, törvé-nyekben kodifikált intézkedései, rendeletei, a térség, az ország geopolitikai sérülékenysége, háborús események stb. Másfelől azt is látnunk kell, hogy az éghajlat negatív kilengéseit a természet önkorrekciós mechanizmusai egyenlítik ki, tehát a hiány és a bőség váltakozásai jórészt ezzel is magyarázhatók. Ugyanakkor a szóban forgó tényezők közül csak az emberi tényező kiváltotta fordulatok hasonlíthatók az éghajlat mozgásához. De nem azonosak az-zal, egyrészt a természeti-antropogén tényezők működési módja eltérő szabályszerűségeket követ, másrészt az emberi szerveződések összetettebbek, éppen a természetnek és önmaga

alkotta, szellemi és anyagi javakkal létfenntartása érdekében bebútorozta világnak való ki-tettsége folytán. Emiatt és egyéb okok miatt létfenntartása elemi alapja ugyan az élelem, ruházat, lakhatás, de figyelembe kell vennünk, hogy ebben a természeti tényezők mellett, il-letve éppen abba ágyazódva, mégiscsak meghatározóbb maga az ember a sokféle létszükség-lete előállításában, fenntartásában és védelmében. Vizsgálódásaink során tehát a létfenntartás tágabb, kiterjesztett fogalma mentén próbáljuk nyomon követni a lokalitásokban a minden-napi életgyakorlatok alakulását, ami nem jelenti azt, hogy mellőzzük a fogalom szűkebb alkalmazását ott, ahol forrásadatolt a hozzákapcsolható jelenségek csoportja.

További kérdések ezzel összefüggésben a természeti és antropogén tényezők kiváltotta negatív és pozitív következmények egyik fontos aspektusának azonosítása mentén merülnek fel. A közösségek humán és tárgyi erőforrásaiban a sérülések, károsodások nem okoznak a kutatás számára identifikációs nehézségeket, annál inkább a múltbeli egyének lelki sérülései.

Az embert nemcsak az éhezés, éhínség, hozzátartóinak elvesztése (járvány, háború stb.) miatt érik lelki sérülések, hanem – úgy tűnik, legalábbis a források alapján –, tárgyi javainak, mun-kája gyümölcsének károsodása, elpusztulása esetén is. A panasz- vagy szenvedésnarratívák-ban, de egyéb feljegyzésekben is, lakonikus rövidséggel közlik, hogy XY pestisben halt meg, vagy a téli hadjáratban maradt oda, ezzel szemben a létfenntartás összetevőiről: termés, ál-latok, gazdálkodás infrastruktúráját ért károsodásokról, vagy éppen elpusztulásukról, a piaci árak alakulásáról stb. hosszas, keserves, gyötrődő, aggódó állapot- és helyzetreprezentációk olvashatók. Ebből pedig, a fentebb elmondottakkal ellentétben, logikailag inkább az volna kézenfekvő, ha a forrásokat nem a kiváltó tényező/tényezők mentén csoportosítjuk, hanem járulékos következményeik szerint. Mivel többnyire a létfenntartási a zavarok járulékos kö-vetkezményei a panaszok kiváltói, így ebbe a csoportba lehetne vonni a forrásokban szereplő összes éhínség, ínség, éhség, betegség, mortalitás stb. szóval nevesített helyzeteket. A gon-dot az okozza, hogy a klíma s az antropogén tényezők hatása állandó/változó, míg a többi tényezőé jórészt akcidentális, így a létfenntartás tágabb és szűkebb összetevőiben a hiány és/

vagy a bőség kiváltotta következmények hasonló vagy eltérő változatai rejtve maradnának.

A nehézséget tehát az jelenti, hogy a létfenntartás a forrásokban szinte kizárólag az élelem-termelésre korlátozott, alakulását szinte minden esetben az éghajlat ingadozásával hozták összefüggésbe. Mivel tapasztalataik szerint is az elhúzódó, ismétlődő életműködési zavarok következményeit rendszerint az éghajlat önkorrekciós mechanizmusai mérséklik és állítják helyre, ennek tulajdonítják a hiány és bőség hullámzását, nagyságrendileg és minőségileg térben és időben való szétszórtságát. A hiány és a bőség térségenként változó, követési távol-sága időben hol rövidebb, hol hosszabb, és mivel társadalmi tartalommal telített, esetenként megoszlása ugyanabban a csoportban is változó. Ez pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a kiváltó tényezők és azok következményeinek egyneműsitése egyéb más közrejátszó kö-rülményeket álcáza. Rendszerint a létfenntartási zavarok klasszikusnak tekinthető háború – járvány – éhínség sémát emelik ki, ami annyiban indokolt, hogy az oksági reláció egyszerű, általánosítható, a sémába bevont elemek egymást feltételezik, a korreláció köztük gyako-ribb és ide-oda mozgatható, a következmények különösebb változása nélkül. Van néhány klímától, járványtól, háborútól független körülmény, ami a hiány és bőség vizsgálata során figyelmünket nem kerülheti el: ezek körébe vonhatók az adott lokális térben a társas világok

életgyakorlatát befolyásoló egyéni és csoportos beállítódások: a tunyaság, hanyagság, a le-hetőségek kihasználásának elmulasztása, az alternatív megoldások keresésének hiánya, a ter-mészeti adottságok egyoldalú kihasználása/elhanyagolása, a gyakori, nem anyagi okok miatti elvándorlás-visszavándorlás, a családi háztartások szerkezete, a feladatellátás megoszlása, a vallás, az együttműködés – szerveződés informális és formális intézményei, a hagyományok, szokások, presztízsminták stb. Tehát amikor a létfenntartás bizonytalansága/biztonsága te-kintetében a klímatényező meghatározó szerepétől nem tekinthetünk el, az nem azt jelenti, hogy csak a természet dinamikájának járulékos elemeire figyelünk, és azoknak tulajdonít-juk, főleg a körülmények negatív irányú alakulását. Az emberi életgyakorlatok nehézségei-nek klímával való magyarázata álcázza a hatás-visszahatás rejtett és látható módozatait, az egyének, csoportok beállítódásának szubjektív szándékolt mozgatórugóit. Ugyanakkor, mi-vel a korszakban a földműves, a kézműves, a kereskedő nemcsak a javak előállítója, illetve forgalmazója, hanem a gazdagság forrása, a terület belső- és külső biztonságának alapja is, a helyi és központi hatalom intézkedések sorával védi, óvja, könnyíti a csoportok mindennapi életgyakorlatának rendjét.

A létfenntartás módozatai az alkalmazkodás különböző eljárásait feltételezik az adott és kialakított környezeti keretek között, mindezek leginkább a lokális terekben mutathatók ki, ahol az emberi cselekvés, viselkedés közvetlen egyéni és csoportos spontán, intézményes formái érhetők tetten. A lokalitásokban a természeti, biológiai, epidémiai tényezők elleni vé-dekezés/alkalmazkodás tudáskészlete nem tudományos, nem technológiai-technikai jellegű, s az időközben megjelenő újítások és az emberek bevett életgyakorlatába való átvitele, mint látni fogjuk, csak fokozatosan és kényszerek hatására épül be. A kényszerek védekezés jelle-gűek, szervezési-irányítási módszerek útján-módján érvényesítették, és néhány tudományo-san megalapozott eljárástól eltekintve, a hagyományos, ismert, tudott eljárásokat foglalják – jobb szervezéssel – keretekbe. Az állam és intézményei fokozatos térnyerésével a korábbi korszak egyházának multifunkcionális feladatellátó intézményi modelljét egyrészt szekula-rizálják, másrészt újabbakat hoznak létre. Mindaddig, amíg ki nem épültek a monarchia in-tézményei, a központosított közigazgatás, az általános hadkötelezettség, a fővároscentrikus politikai terek, az adózók egészségi állapota iránti aggódás stb., a lokális közösségekre hárult a természeti-antropogén tényezők előidézte veszélyhelyzetek kezelése. Mai szemmel a loka-litások társas világának innovációs készségeit többen hiányosnak tekintik, mert ragaszkodtak a konvenciókhoz, a megszokotthoz, azonban anakronizmus lenne napjaink tudáskészletének elvárásait elődeinktől számonkérni. Elődeink is azt tették, amit tuttak, amit a nemzedékek tapasztalata átörökített, ami a tudományokból hozzájuk időnként és alkalmanként eljutott, vagyis ami tudható volt számukra.

Ha a középkori optimum, melegedés időszakában az invenciók és innovációk, a fellendü-lés technikai-technológiai feltételeinek megteremtését, kibontakoztatását majd kifulladását, vonatkozásba tudtuk hozni egy viszonylag homogén gondolkodás-és tudáskészlettel (egy-ház), amelynek intézményrendszere laza egységbe fogta a kontinens sokszínű etno – kultu-rális tereit, a kis jégkorszak évszázadaiban, hasonló támpont keresése nehézségekbe ütközik.

A kis jégkorszak évszázadaiban is az ember és intézményei a meghatározóak: a lehűlési tendencia kiváltotta klimatikus események, az epidémiai, antropogén tényezők előidézte

veszteségek a humán- és tárgyi erőforrásokban, és mindennek nyomán a veszélyhelyzetek gyakorivá válása ellenére, az ember világában korszakalkotó változások történtek. A föld-rajzi felfedezések, a hadügyi forradalom, a háborús konfliktusok kontinentális kiterjedése (vallásháborúk), a nemzetállamok, a birodalmak, a gyarmati rendszerek kialakulása, megerő-södése, a tudományos eredmények, Newton-fizikája, a technikai-technológiai áttörés, ipari forradalom, szellemi és társadalmi mozgalmak (reneszánsz, reformáció, felvilágosodás) stb.

Mindez az emberi tényező, az általa létrehozott intézmények hálózatának meghatározó sze-repére utal, annak ellenére, hogy a tőle egészében vagy részben független természeti ténye-zők fékező hatása jelen volt. A kis jégkorszak, akárcsak az azt megelőző éghajlatváltozások évszázados ciklusai egészében természeti jelenségek, létrejöttükben az antropogén tényezők közrejátszása nulla. A klíma természetes ciklusainak az utóbbi kétezer évben történt (me-legedés – lehűlés – me(me-legedés – lehűlés – me(me-legedés) váltakozásai természetes folyamat eredménye. Amit az ember tehet, az az adott ciklus negatív hatásainak valamilyen módon való csökkentése: például napjainkban, a melegedés korszakos ciklusa esetében, az éghaj-lat – melegedés tendenciáját az ember nem tudja megváltoztatni, az természetes folyamat, csupán hatásait mérsékelheti.

Voltak olyan vélemények a korszakban is, melyekben szóvá tették, hogy a tudomány eredményeit a fegyvergyártásban és az erődök építésében használják fel, és nem szentelnek kellő figyelmet az ismétlődő járványok gyógyításában a medicinának. Tanulságos eset: a 17. században, amikor egy jezsuita szerzetes bemutatta a kínai orvosnak az európai tudo-mányokat és gyógyászati eljárásokat, a kínai megjegyezte, hogy az emberi szervezet azért bonyolultabb, mint a ballisztika s az asztrológia. Az európai és kínai tudományok– szemléleti különbségeik ellenére, – volt egy közös vonásuk, az empirizmus, amely nemcsak a medici-nára, hanem a fentebb említett emberi és nem emberi dolgok vizsgálateljárásaira is jellemző volt a kis jégkorszak nagy részében.