A 16. század létfenntartási viszonyainak vizsgálata a kontinens mindkét nagyobb térsége – a nyugati és közép-keleti – vonatkozásában, főleg a járulékos következmények tekintetében, némileg gazdagabb és változatosabb dokumentációra támaszkodhat. A klímatényező csak néhány nagyon szélsőséges (aszály, fagy, csapadék) esetben volt veszélyes a lokalitások tár-sas világainak élelemháztartására, de nem mindenhol. A legnagyobb veszélyt a korszakban az ismétlődő epidémiák, a pandémiák jelentették az emberek életére.
A Hennig által összeállított meteorológiai katalógusban a 16. századi Európa éghajlata viszonylag két jól elkülöníthető szakaszra osztható: az első az 1500–1559, a második az
187 Le Roy Ladurie, E. 2004. 158–161.
1560– 1600 közötti évtizedek.188 A két periódus évszakainak időjárása csak nagyjából korre-lál a létfenntartás, illetve az élelemháztartás alakulásával, vagyis a lokalitásokban a lineáris oksági reláció (rossz időjárás – rossz termés, jó időjárás – jó termés), egy az egyben nem mindenhol mutatható ki.
Északnyugat- és Közép-Európa, a Kárpát-medence egyes térségeiben a tavaszok a 16.
század elején 1509-től 1520-ig váltakozva hol hűvösek, hol hidegek: a hőmérséklet 0,3-tól 0,8 Celsius fok között ingadozott. A nyarak viszont Nyugat – Európában enyhék 1500–1506 között. Az átlagtól eltér az 1520–1529 évtized, amikor a tavaszi évszakok kimondottan hi-degek. A klimatológusok a 16. században 1529 nyarát tartják a leghidegebbnek és legned-vesebbnek. Szép, meleg nyarak voltak az 1532–1567 közötti évtizedekben, melyet néhány száraz nyár szakított meg az 1534–1536, 1540 és az 1556–1559 években. Ezeket az évti-zedeket a kis meleg korszak jelzővel illetik, és az azori anticiklon átmeneti erősödésével magyarázzák, példaként, többek között, az Alpok gleccsereinek visszahúzódását is említik.
A század 60-as éveitől a telek hónapjai hidegebbek s a nyarak szárazabbak, a század végén pedig hűvösebbekké és csapadékosabbá váltak, az évi középhőmérséklet 1%-kal csökkent.189 A sok téli csapadék csökkentette a talaj kálcium –, foszfát- és nitrogén összetételét, s aminek kumulatív hatása főleg Angliában mutatkozott. 190 A 16. században két nagyon meleg és aszá-lyos nyarat (1540, 1556) tartanak számon, amit Pfister a kelet-nyugat irányú anticiklonnal hozott kapcsolatba, amely július hónap közepén érintette a kontinens nyugati és középső térségeit: ezzel magyarázzák az aratás utáni gabonaárak emelkedését, gyakori tűzeseteket.191
188 Hennig, R. 1904. (Idézi: Grove, M. Jean, 1988.Vol. II. 591–642.)
189 A 16. század végén például Svájcban 0,8 Celsius fokkal hűvösebbek és 20%-kal csapadékosabbak voltak a nyarak. A poláris légtömegek hatásai először az Európa nyugati, atlanti térségében jelentkeztek, 1580-ban a tenger jege elzárta az Izland és Grönland közötti szorost. A lehűlés erősségét jelzik Hennig adatai is, amelyek nagyjából megegyeznek a Pfister– Brázdil – Glaser a 16. századi európai időjárás – ingadozását vizsgáló kuta-tásai eredményeivel: az Alpok gleccserei az 1560-tól 1570-ig terjedő évtizedben fokozatosan nyomulnak előre, maximális kiterjedésüket a 16. század végén érik el, ami arra utal, hogy az 1560. évtől az évszakok átlagos hőmérséklete is csökkenő tendenciát mutat. Az átlagos évi középhőmérséklet 1560– 1600 között 0,5 Celsius fokkal alacsonyabb, mint például 1901–1960 között évtizedekben. Pfister-Brázdil-Glaser a téli hőmérséklet negatív és pozitív ingadozásait 1560–1599 között 0,68 szemben az 1500– 1559 évtizedek 0,35 jelzőszámokkal érzékeltette (Lásd: Pfister,C.– Brázdil, R–-Glaser, R. 1999. Vol. 2. 179-181. Dordrecht. Pfister, C.– Brázdil, R.
1999. Vol. II. 179.)
190 A 16. század utolsó évtizedeiben szélsőséges rendellenességekről számolnak be a svájci feljegyzések: 1587-ben sarkköri hidegek voltak, június-július hónapokban havazott, Luzernben pedig 1588-ban június-augusztus hóna-pokban 77 napon át esett az eső. Franciaországban a kritikus év 1586–1587. Az 1586 ősze nedves, ezt követte a nagyon hideg, nedves tél, hideg tavasz (1587 május 11-ig), melyet nagy áradások kísértek március, május, június hónapokban, ez pedig rossz terméssel járt. Az 1599–1600-as és 1600– 1601-es évek nagy telén a nyugat-európai adatok szerint a hőmérséklet 0,5, tavasszal pedig 0,3 Celsius fokkal volt alacsonyabb az átlagnál. A kis jégkorszak 1570–1630 között csúcsidőszakában Dél-Németországban, Stuttgartban például 1526. május 24-én a jeges szél tönkretette a termést, élelemválságot idézett elő. A vallásháborúkkal egybeeső hűvös-hideg éghajlat fluktuációját (1560–1600) tovább súlyosbították a pestisjárványok ismétlődései. (Lásd: Behringer, W.–Leh-mann, H.–Pfister, C. 2005. 21-30. Vö. Le Roy Ladurie, E.– Vasak, A. 2007. 38– 39.)
191 A 16. század utolsó évtizedeiben az Alpok gleccsereinek újabb előretörését tapasztalták: az Altesch 1581-1600 között évente 28 méterrel nőtt, a jelzett időszak egésze alatt pedig 580 métert, míg 1600– 1678 között évente csak 13 méterrel gyarapodott. A gleccser jégtengere, a („Bois-i jég”) teljesen elsodorja Chastellard és részben Bonanay (Bonnenuict) alpesi falvakat. Európa-szerte a hideg telek, tavaszok (március-április hónapokban) és a ködös, csapadékos nyarak a gabonavetéseket és a szőlőt érintették, aminek következtében a gabona ára magasra ugrott 1570-ben és 1630-ban, ebben viszont közrejátszott a potosí ezüst is. (Lásd: Pfister,C. 2005. 118– 138.)
A Kárpát-medencétől nyugatra eső térségekben a 16. század egészében, négy-öt nagyobb működési zavarral számolhatunk, melyek előidézői a meteorológiai szélsőségek. A század első négy évtizedének enyhe éghajlati konjunktúrájába illeszthetők az 1524, 1538, 1545, 1556 évek rossz termést kiváltó nagyon meleg, aszályos nyarai, melyek a lokális terekben a gabonaárak emelkedésével jártak. A hidrometeorológiai események a kontinens északnyuga-ti és középső-déli régióiban az 1530-as évek elején voltak, amikor konészaknyuga-tinensszerte áradások-ról számoltak be: a Szajna, Loire, Elba, Tiberis folyók mentén.192
A kontinens nyugati térségeiben és a Brit-szigeteken az élelemháztartásban számon tar-tott zavarok egyenletlenül oszlottak meg, ami a meteorológiai és hidrometeorológiai ténye-zők ingadozás változataival függött össze. Angliában például (1562– 1563) a hiány, a rossz termés miatt, az aratást követően jelentkezett. Franciaországban a gabonaárak az 1557–1558 évekéhez képest 1562-ben hirtelen a kétszeresére emelkedtek. A lakosság egyes térségekben élelemhiánytól szenvedett az 1565–1597 közötti évtizedekben. 193 Az 1532–1563 és 1565–
1566 években a pestis, 1572–1573-ban pedig az ínség, pestis, vallásháború együtthatásaiban a klimatikus tényezők közrejátszása, a demográfiai állapotok alakulásában nem egyértel-műek. Valószínűbb, hogy a demográfiai veszteségek inkább az ismétlődő pestisjárványnak (1563– 1574) és a megszakításokkal zajló protestáns- és katolikus liga közötti háborúnak (1560–1576), az angol kalózok fosztogatásainak tulajdoníthatók. A klímatényező inkább 1586-ban és 1587-ben jöhet szóba, amikor a rossz termés miatt az aratás utáni hónapokban az alultápláltságban és járulékos betegségekben csak a párizsi medencében 40 ezerre becsülik az halottak számát.194 A francia esetben a 16. század második felében három klíma– epidémia – antropogén tényező együtthatásával számolhatunk (1565–1566, 1571–1573, 1586–1587), amely egymást követő ciklusokban, váltakozó nagyságrendben és intenzitással létfenntartási zavarokat idézett elő, főleg a királyság központi, nyugati, északi térségeit sújtotta. A 16.
század négy meleg, aszályos (1524,1538, 1545, 1556) valamint az 1529–1531 közötti árvi-zes évek és az öt hideg periódusa megegyeznek az élelemhiány időszakaival (1562–1563, 1565–1566, 1573–1574, 1586– 1587, 1596–1597). Az újabb lehűlési szakaszban, 1573–1586 és az 1587–1601 közötti évtizedekben a gabona ára 60%-kal, a bor ára pedig 147%-kal emel-kedett.195 A Német – római Császárság területein szintén ebben a periódusában (1564–1600) két erős (1560, 1590) áremelkedést mutattak ki. A Brit-szigeteken is a 16. század utolsó évti-zedében a létfenntartási zavarok és a demográfiai állapotok alakulása összefüggésében R. B.
Outhwaite számításai 150 ezerre becsülik az emberveszteség – többletet, amit az 1598–1600-as évek rekuperációs folyamata (születéstöbblet) mintegy 100 ezerrel pótolt. Másfelől, ha a temetések számának növekedése, illetve a születésszám csökkenése összefüggésében néz-zük, akkor azt látjuk, hogy Angliában, az aratás utáni időszakban (1597. július-1599. július), az előző évek (1596–1597) hasonló időszakához képest 19%-os a veszteség.
192 Weikinn, Court. 1958. 294.
193 Le Roy Ladurie, E. 2004. 201, 209.
194 Le Roy Ladurie, E. 2004. 234.
195 Le Roy Ladurie, E. 2004. 269.
Élelemárak, mortalitás, születés a 16. század végi Angliában Év shilling/
quarter Év Mortalitás
(többlet) Születés (többlet)
1591 18,41
1594 34.87 1593-1594 41 000
1595 37,09 1594-1595 53 000
1596 46,18 1595-1596 33 000
1597 50,07 1596-1597 6 000
1597-1598 16 500
1598-1699 42 000
1599-1600 47 500
Forrás: Outhwaite, R. B. 1969. 70, 371. adatai alapján szerkesztett
Egészében a népességveszteség emelkedésében kisebb mértékben szerepe volt a pestis-nek is, a piaci árak kiváltotta szűkös táplálkozásnak, éhségzavargásoknak (1596–1598), az angol– spanyol tengeri háborúnak (1597–1598), amelynek logisztikája nemcsak emberi és anyagi erőforrásokat vont el, hanem hiányt okozott az ellátásban is. Számolnunk kell azzal is, hogy a század második felében öltött nagyobb méretet a lakosság bizonyos csoportjainak kivándorlása az Újvilágba.196 A monarchiák, Angliában és Skóciában, a válság éveiben tarta-lékokat próbált felhalmozni, ellenőrzés alá vonták piacokat, megtiltották a maláta termeszté-sét (sör) és gabonát hoztak be a Baltikumból. Az angol koronatanács 1598-ban támadást indít a vajpiacok ellen, azzal vádolva a termelőket, hogy előnyben részesítik a szarvasmarhatartást a gabonatermesztéssel szemben.197 A szóban forgó években (1594–1598) a hideg, esős évsza-kok elsősorban a dombvidéki mezőgazdaságot sújtották, tehát inkább lokális fejleményekről beszélhetünk, ugyanis a fejlettebb Dél-Anglia térségét kevésbé érintették. A létfenntartási zavarok ugyan traumahelyzeteket idéztek elő, de a veszteségek, melyeket R.B. Outhwaite kimutatott, szétszórt lokális fejlemények. Nem beszélve arról, mint említettük, hogy a népes-ségcsökkenést a 1590-es évek végén egy erősebb rekuperációs folyamat jellemzi, vagyis a mortalitástöbbletet jóval meghaladta születések többlete.iH HA198
A fentebbi hivatkozások is azt mutatják, hogy a szerzők néhány forrásadatolt lokális eseményből általánosítottak. Ebben bizonyos elméleti-módszertani sémák az irányadók.
Említettük korábban, hogy a kis jégkorszak beköszöntését többen északnyugat-európai és észak-amerikai fejleménynek tekintették: a szerzők számára irányadó az eljegesedéselmélet, mivel a lehűlési tendencia mutatóinak (Alpok gleccserei, Északi-tenger partvidéke, fjor-dok stb.) dinamikája többé – kevésbé jól jelzi az évszakok időjárásának szabálytalansága-it. Ebből adódik, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a téli évszakok hőmérséklet- és
196 Outhwaite, R. B. 1969. 14.
197 Outwaite, R. B. 1978. 371.
198 Le Roy Ladurie, E.– Vasak, A., 2007. 43-45. Vö. Kaplan, St. 1982. 27– 31.
csapadékmegoszlásának, amelyet meghatározónak tekintenek az év többi évszaka tekinte-tében is. Átlagosan a mínusz 10 Celsius fok hőmérséklettel járó telek, számítanak hidegnek Nyugat-Európában, ami pedig meghaladja ezt az átlagot, az a szélsőséges kategóriába sorolt.
Anélkül hogy vitatnánk, látnunk kell azt is, hogy a téli évszakok időjárása és a termésalakulás nem mindig korrelál, ugyanis az évközi változásokkal (tavaszi, nyári) is számolni kell, melyek negatív vagy pozitív irányba módosíthatják a vegetáció fejlődését. A másik kérdés, amelyet a klíma-létfenntartás reláció vizsgálata során nem hagyhatunk szó nélkül: a forrásokban sze-replő események, történések rögzítésének helye és ideje. A műszeres mérés előtti időszakban is optikai csalódás áldozatai lehetünk, ha azt hisszük, hogy a jobban forrásadatolt Nyugat- és a német Közép-Európa nagy térség egészére érvényes általánosítások tehetők. A kontinens, de egyetlen ország domborzati viszonyai, ebből adódóan a mikroklímák változatossága már eleve óvatosságra int. És akkor még nem is említettük az emberi tényezőt, vagyis azt, hogy volt-e, aki lejegyezze a történteket, ha igen, akkor az eseményt látta (tanúja volt, esetleg el-szenvedője) vagy hallomásból (hírekből) tudta. Egyáltalában: a látottakból vagy hallottakból mit tartott lejegyzésre méltónak. Noha a történészi forráskritika, a számítógépes éghajlat-re-konstrukciók megrostálták, illetve megbízhatósági próbának vetették alá a forrásokat, ennek ellenére továbbra is fennáll a bizonytalanság.