A tapasztalási terek évszakainak időjárása és a korszak uralkodó lehűlési tendenciája nincs mindig korrelációban. Ha igen, akkor is fizikai formája, tartama, intenzitása, nagyságrendje különbözhet. Következésképpen, a lokális, helyi időjárás mindenütt minden éghajlat egyet-len, közvetlen mutatója, illetve az egyetlen közvetlen adat, amely megkerülhetetlen forrása is egyben a létfenntartás alakulásának vizsgálatában, még akkor is, ha a létfenntartás viszonya-inak alakulását más tényezők is befolyásolják. Elég ha, némi eltérés van a tengerszint feletti légköri viszonyokban– hazahúzó és megtapasztalt példával élek – a Bodoki-hegyvonulat két oldalán (Csíkszékben és Háromszéken) a napos órák száma, a szélviszonyok, a hőmérsék-let, a csapadékmennyiség és ezzel a két természetföldrajzi tájegység vegetációja, a termés mennyisége/minősége, sőt az ott élők szervezetének reakciója is más. Az időjárás lokális változatainak sokfélesége, amely a forrásokból elénk tárul, szinte követhetetlen: a megoldás, a forrásokban való tallózás, a létfenntartásra leginkább negatív, illetve pozitív hatással bíró történés- és eseménysorainak kiemelése.
Európa-szerte a kis jégkorszak első hűvös, csapadékos időszaka 1300–1380 között állt be, amelynek kezdetén, az 1310-es, és a végén, az 1370-es évtizedek szélsőséges hidrome-teorológiai eseményei voltak meghatározóak. A 14. század a Fekete halál (1347–1352), a rendkívül szélsőséges hidrometeorológiai események százada, amelyhez hasonlót sem előtte, sem utána nem ismerünk az európai történelemben. Több mint valószínű, hogy a pestis-járvány kiváltotta demográfiai katasztrófa szoros összefüggést mutat az 1310–321 közötti évek klimatikus szélsőségei nyomán az elhúzódó élelemhiánnyal, tömeges alultápláltsággal, amely legyengítette az emberek szervezetét. Ami pedig a klíma szélsőséges kilengéseit illeti, az vélhetően az éghajlatváltozás átmeneti jellegéből adódott, ugyanis a források, a rekonst-rukciós vizsgálatok egyaránt arra utalnak, hogy az átmenet a középkori klímaoptimum (me-legedés) és a kis jégkorszak (lehűlés) között hosszabb időtartamú, szinte két évszázadot ölel fel. Nem véletlen, mint fentebb is jeleztük, a kutatók körében a kronológiai bizonytalanság a kis jégkorszak kezdetét és végét illetően.
Az átlagon fölüli csapadékos évszakok, özönvízszerű áradások az 1314–1320, az 1374–
1375 években létfenntartási válságciklusokat, illetve katasztrófahelyzeteket idéztek elő az érintett térségekben. Általánosabb érvénnyel C. Pfister az évszakok (hidro)meteorológiai viszonyainak alakulása és a létfenntartás-korreláció kimutatásában a csapadék és a hő-mérséklet fluktuációjának szélsőséges megnyilvánulásait tekinti meghatározónak. Vagyis létfenntartási vészhelyzet alakulhat ki, ha az adott évben az őszi hónapokban (szeptember
– október) szélsőségesen csapadékos az időjárás és alacsony a hőmérséklet. A téli hónapok (december, január) szélsőségesen csapadékosak, vagy pedig elégtelen a havazás, vékony a hótakaró, az erős és elhúzódó fagyok miatt eljegesedés áll be. A tavaszi hónapok (március, április, május) szélsőségesen csapadékosak, alacsony a hőmérséklet (fagyok, havazás, hideg esők). A nyári hónapokban (főleg június, július) pedig alacsony a hőmérséklet és aratás ide-jén (július-augusztus) nagy esőzések vannak.133
Az 1315–1321 közötti évek sajátossága abban volt, hogy a szélsőségesen csapadékos, hűvös évszakok az egymást követő években ismétlődtek és földrészünk szinte egészét érin-tették. S az „özönvíz” mindenütt tönkretette a szántókat, vetéseket, kaszálókat, legelőket, a védelmi és közlekedési infrastruktúrát, és mindennek összeadódása súlyos demográfiai vesz-teségekkel járt együtt, már a Fekete halált megelőző években is. Viharok, vihardagályok, szö-kőárak a németalföldi partokat, településeket rombolták le, és mintegy 200-300 ezer ember halálát okozták.
A szakadatlan esőzések miatt, amely 1315. május-június hónapokban kezdődtek, nem tudtak aratni a Rajna vidékén, Vesztfáliában, Brandenburgban, Németalföldön, Flandriában (Brugge, Gent, Ypres), Brabant hercegségben (Antwerpen, Brüsszel, Leuven), Frízföldön, Zeeland, Holland grófságokban. Az utóbbi németalföldi régiókban 1315-ben pedig a tenger-víz elborította az alacsonyan fekvő területeket és a vetések, a termés tönkrement.134 Flandriá-ban (Ypres) például 1316. május és október között az alultápláltság, az éhínség s a járulékos betegségekben a város 30 ezer lakosának 10%-a (három ezer) halt meg. Bruges-ben az em-lített időszakban az éhínség okozta mortalitás aránya 5–10% – ra becsült, különösen július-augusztus hónapokban volt magas, amikor hetente átlagban 160-180 körül volt az elhaltak száma.135
Németország délnyugati és középső területein a válságciklus kezdete az 1309–1311 kö-zötti évek, csúcsidőszaka pedig 315–1317 három éve. A terméskiesés okozta akut élelemhi-ány miatt a lakosság a falvakban és városokban egyaránt a kutyák, macskák és a járvélelemhi-ányban (száj- és körömfájásban) elpusztult állatok tetemeit, valamint fakérget, füvet, rágcsálókat stb.
fogyasztott: körükben a vérhas, a tífusz szedte áldozatait, amelyben helyenként egész telepü-lések lakossága halt bele. Camp (a Rajna alsó folyásának vidéke) cisztercita monostor kró-nikása arról ír 1317-ben, hogy a döglött állatok tetemének fogyasztása miatt kiütött ragályos betegségben egész falvak lakossága pusztult el. Szászországban az Elba áradása pusztította a falvakat, a városokat, s az utcákon éhínségtől meghalt emberekről írnak a feljegyzések.
A mansfeldi krónika arról számol be, hogy Türingiában, főleg Erfurtban a szántók hét éven át parlagon hevertek, az embereket éhínség, betegségek kínozták. A gerstenbergi krónikák a házzal, birtokkal rendelkezők elvándorlásáról számolnak be. Az éhínség és járulékos beteg-ségei súlyosan érintették Magdeburg, Köln, Bréma lakosságát.
A hidrometeorológiai csapás Franciaország északi részein a gabona- és szőlőtermést tette tönkre. Mindenütt a hozamok gyengeségére, illetve helyenként, mint a Saint-Arnoul
133 Pfister, C. In: Wnner, Heinz– Siegenthaler, Urlich, 1988. 57– 82.
134 Abel,W. 1980. 38–39. (Idézi: Szántó R. 2005/I.57.)
135 Werveke, H. Revue du Nord, 41, janvier 1959. 5–14. (Idézi: Le Roy Ladurie, E.– Vasak, A. 2007. 26.)
apátságban (Párizstól északra) a gabonatermés 50%-os csökkenésére, valamint az állatállo-mány elhullására panaszkodnak. A másodlagos gabona, a rozs, árpa, zab piaci ára 1313–1317 között háromszorosára nőtt Strasbourgban, a búza ára pedig kilencszeresére.136 A francia-országi Bordeaux szőlőtermelő vidékén készített bor mennyisége 1305–1350 között folya-matosan csökkent, amit a borkivitel adatai mutatnak: 1305–1307-ben a kivitel 95 650 tun, 1347–1350-ben már csak 9 675 tun.137 Az utóbbi inkább a pestisjárvány okozta munkaerőhi-ánnyal kapcsolatos, mint a mostoha időjárással. Ott, ahol még tartalékok voltak gabonából és borból, mint a francia Gascogne vidékén 1315-ben, a következő évben már ezek is ki-merültek, s a mostoha időjárás miatt elmaradtak az őszi és tavaszi vetések, nem beszélve az igavonó állatok legyengüléséről, illetve elhullásáról. Szinte minden élelmiszert érintő hiányt és áremelkedést súlyosbított a víz alá került legelők, kaszálók miatt támadt takarmányhiány, és az állatállományt fertőző járvány: egyes vidékeken az igavonó állatok, a juhok 25-és 75%-a veszett el.138
Angliában a nagyon rossz 1315. évi termés miatt a búza quartere (1,136 liter) 5 shillingről 26 shillingre emelkedett 1316. nyár elejére.139 A tartalékok már 1315 őszén annyira kimerül-tek, hogy 1316 júniusában a Brit- szigetek északi térségeiben a gabona ára a piacokon 30-40 shilling között mozogott. Egyes számítások szerint a gabonahozamok Angliában 1315-ben 40%-kal, 1316-ban pedig 45%-kal csökkentek. A Brit-szigetek északi térségében helyenként a csökkenés elérte a 60-70-80%-ot. Az angliai Ramsey apátság egyik gazdaságának 47 ál-latából 45 hullott el a járványban, s az apát szerint a döglött állatok tetemei megmérgezték a levegőt, és az emberek is megbetegedtek.140 Az angolok fő exportcikke, a gyapjú kivitele Flandriába 1314–1320 között ugyancsak 50% körül csökkent, noha normális körülmények között az évi kivitel 10 ezer sack körül volt. Az ember, az állat számára nélkülözhetetlen só ára az éhínség előtt 3 shilling /1 quarter, 1315–1316-ban 13 shillingre emelkedett, mivel a tengerparti sópárolókat a víz elöntötte.141 A Brit-szigeteken a gabonahiány okozta éhínséget vérhas, tífusz, magas lázzal járó megbetegedések kísérték, amelynek nyomán helyenként, főleg a városokban, az áldozatok aránya 5-10% között volt.142
A Balti-tenger térségében, Litvániában és az észtek földjén, Riga, Ösel, Dorpat, Reval vidékén a kannibalizmus terjedt el. A német lovagrend gabonaosztása sem segített a súlyos helyzeten.143 A lengyelországi porosz területek– a korabeli krónikás szerint– az éhínség és a betegségekben (tífusz, vérhas) elhaltak miatt szinte elnéptelenedtek, nem volt, aki szánt-son, vessen. Tömeges elhalálozásról tudósítanak a feljegyzések Boroszló, Szilézia,
Lengyel-136 Abel, W. 1980. 39. (Idézi: Szántó R. 2005/I. 54.)
137 Szántó R. 2005/I.54–56.
138 Az állatjárvány 1317-ben Franciaországban ütötte fel a fejét, innen terjedt el Nyugat-Európába, főleg a juh- és szarvasmarha állományt fertőzte meg. A járvány 1321-ben Angliából terjedt át Skóciába, Írországba. (Lásd:
Szántó R. 2005/I. 56.)
139 Gabonamérésre használt űrmértékek: 1 quarter = 8 bushell, 1 bushell = 35,238 liter. (Lásd: Szántó R. 2005/I.
63/39. jegyzet.
140 Abel, W. 1980. 39. (Idézi: Szántó R. 2005/I. 57.)
141 Postan, M. M. 1973.168. (Idézi: Szántó R. 2005./I. 56.)
142 Jordan, W. Chester. 1996. (Idézi: Le Roy Ladurie, E.– Vasak, A. 2007. 24.). Vö. (Szántó R.2005/I.55– 56.)
143 Lucas, H.S. In: Speculum. 1930/5.365– 375. (Idézi: Szántó R. 2007/I. 58.)
ország más területeiről, a két előbbiben még 1319-ben is éhínség sújtotta a lakosságot. A kelet-európai szláv térséget 1317-ben éri el a (hidro)meteorológiai szélsőségek helyi válto-zata okozta élelemválság. A természeti csapások okozta létfenntartási zavarok által kiváltott betegségek, elhalálozások Közép-Európa más részeit sem kímélték: Ausztria, Nyugat-Ma-gyarország területén a vetések, a kaszálók az 1316 tavaszi esőzések miatt tönkrementek.144
A Kárpát-medence térségét illetően Szántó tanulmányában Boroszlót említi, ahol 1317-ben „sokan haltak” meg. Észak-Magyarországon, a Szepesség1317-ben Hain Gáspár lőcsei kró-nikás azt jegyezte fel, hogy „ez idő tájt három évig olyan éhínség volt, hogy az emberek egymást ölték és ették, még a tolvajokat is levágták éhségükben az akasztófáról. Ugyanez történt a jószágokkal is.”145 Több forrás is megerősíti, hogy 1315–1317-ben, három éven át a nyugat-európaihoz hasonló szélsőséges hidrometeorológiai események voltak, sőt a Duna magyarországi szakaszán már 1312-ben nagy áradásokról írnak a feljegyzésekben. A króni-kák 1315 májusától az esztendő végéig, majd 1316 nyarán szakadatlan esőzésekről számol-nak be, melyek a Duna mentén áradásokat idéztek elő „minden víz alatt állott.” Ezt követően 1317 tele hideg, hóban gazdag volt, márciusig tartott, a gabona a hó alatt megfulladt.146
Az európai kontinens egyidejű, szinkrón válságciklusát előidéző hidrometeorológiai csa-pást követően, a fordulat éve 1328, amikor a krónikás nem kis elégtétellel írja, hogy Európa-szerte, „nagyon hamar nyílt a természet”, és „ebben az évben végződött az 1310 óta tartott nyomorúságos évek sora: bőséges gabona-, bor- és gyümölcstermés” lett. Minthogy utólag jegyezte le híradását, még hozzáfűzte: „A jó esztendők gyakran megismétlődtek.”147
A Magyar Királyságban, úgy tűnik, a fordulat éve valamivel korábban köszönt be, ugyan-is a német forrásban az olvasható, hogy 1320-ban „olyan bő termés volt az országban, hogy szűkölködő szomszéd országok lakósainak segítséget és menhelyet nyújtott.”148
Európa-szerte az 1315–1317. évi, helyenként 1321-ig is elhúzódó létfenntartási zavarok főleg azért volt pusztítóak, mert a szélsőségesen csapadékos időjárás nyomán támadt áradá-sok még az aratás előtt, 1315 nyarán tönkretették a termést, 1315 őszén pedig a szakadatlan esőzések miatt a földeket víz borította, elmaradt a vetés, hasonlóan 1316-ban is, aminek következményei 1317-ben tetőződtek. A katasztrófahelyzet utólagos megítélését azt is jelzi, hogy a nyugati- európai történészek korszakfordulatról beszélnek–, ettől az időponttól szá-mítják a gótikus középkor végét.
A pestisjárványt (1347–1353) követő években a kis jégkorszakra jellemző évszakok csa-padékátlagát meghaladó évek– mint említettük– az 1374–1375. Bizonyos mértékben ismét-lődése volt az 1315–1317- es nagy esőzések, árvizek előidézte terméskiesésnek.149
144 Lucas, H.S. 1930/5.374–375. (Idézi: Szántó R. 2005/I. 58.).
145 Véber Károly (szerk).1988. 17. (Idézi: Szántó R. 2005/I. 59.). Vö. Réthly A. 1962. 41., Szántó R. 2005. Az 1315– 17. évi európai éhínség. (Lásd: Márton Szabolcs– Teiszler Éva.(szerk.). 2005. Szegedi Középkorász Műhely.
146 Réthly A. 1962. 41.
147 Hannus, Reis, 74. (Idézi: Réthly A. 1962. 41.)
148 Linzbauer, I.88., Milhoffer, 1898, 382. (Idézi: Réthly A. 1962. 41.)
149 Kirchhofer, A. et al. (ed.). 2009. 99. (Idézi: Le Roy Ladurie, E.– Vasak, A. 2011. 33.)
Curt Wiekinn, Witterungsgeschichte című kompilációjában arról ír, hogy az 1374. évi szélsőségesen csapadékos időjárás 1373 októberében, a vetés idején vette kezdetét, 1374 január-február hónapokban is folytatódott, nagy árvizeket okozott Vallóniában, Konstanz-ban, a Rajna mentén, ElzászKonstanz-ban, BajorországKonstanz-ban, Csehországban. Március-április hónapban a Rajna vidéke víz alatt állt, hasonlóan októberben víz borította Montpellier környékét is. Az árvizek sújtotta német, cseh, francia területeken gyenge és rossz minőségű volt a termés, a szüret kései.150 Nagy esőzések voltak 1374. áprilisában Közép-Franciaországban, tönkrement a szőlő, a gabonavetés, felszöktek a gabonaárak. Hasonlóan rossz termés volt Angliában 1374-ben, mintegy 18%-kal csökkentek a gabonahozamok az előző évhez képest. Itáliában 1374 meleg, száraz telét követően, áprilisban a szakadatlan esőzések miatt nagy térségekben a vetések elrohadtak. A Duna, a Rajna 1374. januári nagy áradásait jegyezték fel a bajor és az osztrák krónikák is. Egészében 1374–1375. tavaszi hidrometeorológiai eseményei miatt az imént említett régiókban a másodlagos gabonafélékben (rozs, árpa, zab) is gyenge termés volt. Azokon a területeken, melyek nem kerültek víz alá, az északnyugati hűvös áramlat miatt, amely 1374-ben Európa hőmérsékletét lehűtötte, a termés közepes volt: a Moselle, Weser folyók vidékén, Itália alpesi részein. A rossz termés miatt az árak megugrottak, például Párizsban és környékén, az élelmiszerárak 1374. március-április hónapokban átlagosan 32 frank emelkedést mutattak.151
Általánosabb ételemben azt mondhatni, hogy az 1374–1375. évek hidrometeorológiai történéseinek következményei a társas világra jóval enyhébbek voltak, mint az 1315–1317 közötti években. Inkább az 1321–1385 közötti évtizedek, a kis jégkorszakra jellemző ti-pikus időjárásviszonyaiba illeszthetők, amikor gyakoribbak voltak a fagyos, havas telek, esőzésekkel, áradásokkal járó tavaszi, nyári és őszi évszakok. A nyugati- és dél-európai hidrometeorológiai eseményeknek nincs dokumentálható megfelelője 1374–1375-ben a Kárpát-medencében. Viszont a korábbi évtizedekben, 1340-ben Erdélyben, majd 1352-ben, 1353-ban Magyarországon, Németországban forró nyárról tudósítanak: az erdők kiszáradtak, és nagy éhínség lett. Németországban még a fiaikat is megették az apák.152 Mintegy tíz évre rá, 1363–1364-ben viszont több feljegyzésben a magyarországi száraz télről és nyárról ír-nak: „nagy csapás nehezedett a hazára az 1363. és 1364. esztendőkben. Példa nélküli aszály és ennek nyomán a terméketlenség és éhínség támadt,” amit súlyosbítottak a sáskajárás és rágcsálók (egerek) károkozásai a gyér termésű földeken.153
A 14. században az éghajlatváltozás fentebb ismertetett kezdeti hidrometeorológiai rend-ellenességei, a század második felében is, főleg kontinens északnyugati, part menti térsége-iben volt romboló. Változásokat idéztek elő a vízrajzi-domborzati, települési alakzatokban.
A tengeráradások miatt tanyák, falvak tűntek el, illetve művelés alá fogott földek mennek tönkre (1374, 1376, 1377, 1396), mivel a csatornák vízelvezető rendszere és a gátak (polder)
150 Idézi: Le Roy Ladurie, E. 2004. 83.
151 Idézi: Le Roy Ladurie, E. 2004. 86.
152 Bod Péter az Eccl. Historia, 316., Hannus 3, Milhoffer 498. Term, Tud. Közl. 1891. 438. (Idézi: R.éthly A.
1962. 43.)
153 Hann, I. 123., Wencel 305., Fejér György, Codex Dipl. IX., Podhraczky, Chronika 359. (Idézi: Réthly A. 1962.
43–44.)
nem bírták a tengervíz nyomását. A slesvigi dán egyházmegye 60 községe víz alá került már a 14. század elején. A németalföldi Zuyder Zee területe megnövekedett. Zeeuws-Vaanderen gátjait 1335–1356 között évtizedekben a sorozatos jeges ár megsemmisítette. Wulpen szi-getének 1345-ben, Outsburg környékének 1394-ben, Biervlietnek pedig 1404-ben a gátjai-kat a víz szétrombolta, s elöntötte a településeket.154 A fríz és dán partok környékén is több kisebb sziget tengervíz alá került: eredetileg Heligolnad-sziget 1300-ban 25 km hosszú volt, a tengerár azonban felét elmosta. Az Alpok gleccsereinek mélyebbre nyomulása miatt a hó – és erdőhatár a magas hegységekben 100-200 méterrel lennebb került. A szőlőtermesztés határa az 50. szélességi kör alá húzódott, így a korábban szőlőtermő Dél-Angliában, Észak-Franciaországban felhagynak a termesztésével. Hasonlóan Baden vidékén is 220 méterrel alacsonyabbra került a szőlő határa. A lehűlés további következménye, hogy a magasabban fekvő területek, gyengébb talajú, korábban művelt földeket elhagyják.155
Felmerül a kérdés, hogy a két hidrometeorológiai szélsőség előidézte létfenntartási tra-umahelyzetekben milyen védekezési intézményi keretekkel, eszközökkel rendelkeztek az érintett térségek, illetve milyen intézkedésekkel próbáltak a helyzeten enyhíteni. Az elit egyes tagjai, mint az Odera menti Wizlaw, a pomerániai hercegség és Hainau grófja adako-zásra szorítják a városok gazdag polgárait. Franciaországban X. Lajos (alias Hutin), rövid uralkodása alatt (1314. november 29.– 1316. június 5.), a kincstár égető pénzhiányától is ösz-tönözve, fizetség ellenében felszabadítja a jobbágyait. Ezzel elindít egy jobbágyfelszabadító mozgalmat Ile-de-France térségében.156 A természeti csapás, az éhínség, a járvány 1315-ben és 1316-ban több helyen zavargásokkal járt. A szegénység, a kis egzisztenciák éhséglázadá-sait említik a feljegyzések Douai, Magdeburg, Verdun, Metz városokban. A városi tanácsok, az egyház Flandriában, Magdeburgban várospatronáló szentek védelmét kérő körmenete-ket rendeznek. A járványos (vérhas, tífusz) helyeken korházakat létesítenek (Magdeburg, Mayence, Lübeck). Angliában, Franciaországban hadjáratot indítottak a gabonaspekulánsok ellen, az egyház kiközösíti őket. Próbálkozások történek az gabonaárak megfékezésére, a gabonabehozatal megszervezésére. Az 1374–1375. évi toulouse-i éhínség idején a város a gabona kivitel felfüggesztésével, és piaci árak maximalizálásával próbálkozott.157 Az aszály miatt támadt éhínség idején (1363, 1364), II. Lajos magyar király elrendelte az elöljáróknak, hogy házanként írják össze a gabonakészletet, amiből mindenkinek meghagyatott egyévi szükségletet, a többit kötelesek voltak kiszabott áron átadni. A „bölcs intézkedés” mint írják, az éhhalált sok helyen nem volt képes megakadályozni.158
A felsorolt néhány intézkedés mint látni fogjuk, a későbbi hasonló helyzetekben is sab-lonszerűen ismétlődnek, hatékonysága nagyon alacsony. Az állam még alakulóban van, a me-legedés korszakában (9–13. század) kiépített védekezési és szervezéstechnikai tudás még él,
154 Hoffmann T., 1998. I.:169–170.
155 H.H. Lamb.1995. 187–195. (Idézi: Szántó R. 2007. In: Révész Éva– Halmágyi Miklós (szerk.). 5. Szeged.
2007. Szegedi Középkorász Műhely. 160– 161.)
156 Le Roy Ladurie, E.– Rousseau, D. – Vasak, A. 2011:28.
157 Le Roy ladurie, E.– Rousseau, D.– Vasak, A. 2011. 28–29.
158 Hann, I. 123., Wencel 305, Fejér György, Codex Dipl. IX., Podhraczky, Chronika 359., Hannus 3, Milhoffer 498. Term. Tud. Közlm. 1891. 438. (Idézi: Réthly A. 1962. 43–45.)
de már nem felel meg a megváltozott természeti kihívásoknak. Az éghajlatváltozás előidézte hidrometeorológiai katasztrófa, némi előjelek ellenére, hirtelen köszönt be, felkészületlenül éri a városi, egyházi intézmények koordinálta védelmi infrastruktúrát. A hirtelen természeti csapások később is a lakosság tehetetlenség – állapotát erősítették. Nem véletlen, hogy a korszak tudáskészletének oksági rendszerében a katasztrófák az evilági lét tévelygéseit bün-tető szándékok megnyilvánulásai, amelyet bűnbocsánattal– szimbolikus rituálékkal– lehet kiengesztelni. Viszont azt is látnunk kell, hogy egy olyan nagyságrendű, időben elhúzódó hidrometeorológiai esemény, mint amely 1315–1317-ben a kontinens jelentős részét sújtotta, bizony napjaink társadalmainak katasztrófa elhárítását, közellátását is próbára tenné.
A hiányos információk ellenére a fentebb ismertetett két hidrometeorológiai katasztrófa között a létfenntartási zavarok léptéke, intenzitása és mélysége, megoszlása tekintetében kü-lönbségek vannak. Mindkét eset közös jellemzője az egyidejűség, vagyis több lokális szélső-séges rendellenesség azonos időben való megjelenése, melyek összeadódása nagy térségeket átfogó működési zárlatot (földművelés, ipar, közlekedés, kereskedelem) vált ki. Ugyanakkor a természeti csapások vizes és száraz formáinak megoszlása a kontinensen térbeli és időbeli változatokat mutat: északnyugat- és német Közép-Európa térségeiben inkább a csapadékos évszakok váltják ki, szemben a Kárpát-medencével, ahol inkább a száraz évszakok jellem-zőek. Az 1315– 1320 közötti létfenntartási válságciklus átfogóbb, összetettebb és mélyebb, mint az 1374/1375. évi. Az előbbi a létfenntartás keretfeltételeinek egész vertikumát rombol-ta le: a természetet (vízrajzi, domborzati, rombol-talaj stb.), az életet és tárgyi feltételeit (népesség, infrastruktúra, gátak, épületek, falvak, tanyák stb.) károsította. A katasztrófából való kimenet egészében a klimatikus tényező jobbrafordulásának a függvénye. Ami azzal hozható össze-függésbe, hogy viszonylag nagy és szomszédos, összefüggő térségeket egyidejűleg érintett a természeti csapás: a termelés, a közlekedés, a piaci élet fizikailag lehetetlenné válik, még ott is, ahol némi termésre voltak kilátások. A helyzet leginkább katasztrofális a kontinens észak-nyugati térségeiben, a part menti szakaszokon, valamint a nagy folyók mentén. Ezekben a térségekben a legnagyobbak a demográfiai és infrastrukturális, tárgyi, termelési feltételek mélységi veszteségei. Ugyanakkor látnunk kell azt is a terméshozamok, a piaci árak mozgá-sát ismertető feljegyzésekből, hogy az élelemhiány viszonylagos, egyenletlen megoszlású.
A válság (táplálkozás, alultápláltság, betegségek, demográfiai veszteségek stb.), inkább a városi népesség eszköz nélküli (föld, ipar, készlet stb.) csoportjait érinti. Erre utal, hogy az urbanizált nyugati térségek városi népessége átlagos 5–10%-os veszteséget szenvedett: nem ismerjük viszont egészében az árvíz borította falvak, tanyák emberi veszteségeit. Az álta-lános és konkrét jellemzők alapján a tulajdonképpeni létfenntartási zavarok az 1315–1320 közötti években ismétlődő voltuk miatt, válságciklusokat idéztek elő, mivel nemcsak a ter-mészeti-társas környezet fizikai elemeit rombolták, hanem mélységében is olyan károsodá-sokat váltottak ki, melyek az érintett térségek életgyakorlata helyreállításában hosszabb ideig tartó fékező hatást fejtettek ki. (Nem beszélve az érintett személyek sokaságában előidézett testi-lelki traumákról.)
Az 1374/1375. évi klímaesemény kiváltotta működési zavar a kontinens belső térségeiben inkább regionális, nem általánosítható a kontinens egészére. A közép-európai
Az 1374/1375. évi klímaesemény kiváltotta működési zavar a kontinens belső térségeiben inkább regionális, nem általánosítható a kontinens egészére. A közép-európai