A 19. század elején a napsugárzás gyengülése a hőmérséklet csökkenésével járt, amelyben a Tambora-vulkán tevékenysége, nyomán a Dalton-napfoltminimum (1810–1830) játszott közre. A legerősebb lehűlés az 1810-es éveket követő évtizedekben jelentkezett, főleg az őszi hónapok váltak hideggé. Az újabb lehűlési hullámmal együtt járó hűvös és nedves időjá-rásnak is szerpe lehetett 1846-ban az Amerikából „behurcolt gombabetegség”, az írországi burgonyavész kialakulásában. A lehűlési tendencia a 19. század második felére „megtört”
és a század 60-as éveire a „tavaszok átlaghőmérséklete elérte a 20. századi átlag szintet, amit fokozatosan megközelített a téli átlag hőmérséklet és az éves csapadék mennyiség is.”
A klímakutatók többsége részben ezért is a kis jégkorszak végét a 19. század második felének 70-es éveitől számítják.
A 19. század első felében, a Dalton-minimum időszakában (1810–1830) a kontinensen a napsugárzás csökkenése volt a tapasztalható. Egyes térségekben, mint például Franciaor-szágban már a század első éveiben, 1801/1802 tele nedves, nyirkos, csapadékos, a tavasz (áp-rilis – május) pedig száraz, aminek gazdasági és demográfiai következményei voltak: aratás utáni élelemválság, járványok, a házasságkötés- és születésszám csökkenés.
Az angol tengeri blokád (1807–1814) idején a termések közepesek (1808, 1810), és rosz-szak (1809, 1811, 1812). Erősen meleg, aszályos nyár az 1811. évi, akárcsak az 1778, 1781, 1788, 1794, 1811, 1846-os években. Az élelemhiány és a drágaság miatt 1812 márciusában zavargások törtek ki (Caen, Rouen, Rennes, Charleville).Több más országban is (1811) éle-lemhiány lépett fel (Belgium, Hollandia, Írország, Itália).
A Brit-szigeteken, noha még előfordulnak a 19. század első felében is az évszakok idő-járása kiváltotta létfenntartási zavarok, viszont a burgonyavész okozta írországi demográfiai katasztrófát nem közvetlenül a klíma váltotta ki, hanem a biológiai és ideológiai tényezők.
Az ipari forradalom kezdetén, az 1793–1810 közötti időszakban, az aratás-éghajlat reláció történetével foglalkozó angol kutatók tíz rossz, közepes évet jelöltek meg, melyeket nagyon nedves, esős tavaszok előztek meg. Szárazság, aszályos nyarak évei a Brit-szigeteken is az 1807, 1809, 1811, 1817-es évek. Angliában, akárcsak Franciaországban, az 1811. év nyarán, a rossz termés miatt, az aratást követő hónapokban gabonahiány és drágaság lépett fel.
A 19. században Európa-szerte kiugróan rossz év 1816, „amikor nem volt nyár.” Az erősen hideg és nagy havazásokkal járó telet követően a nyár is inkább hideg, mint hűvös volt. Ezt tekintik a kis jégkorszak második legerősebb hideg évének, illetve a 19. századi klíma „mély-pontjának.” A lehűlést jelzi az Alpok gleccsereinek (Grindelwald, Chamonix) 1812–1815 kö-zötti években történt maximális kiterjedése, amit az észak-dél irányú hideg atlanti légáramlat-tal, valamint az indonéziai Sumbawa-szigeten a Tambora hegy vulkánkitörésével (1815. április 5.) hoznak összefüggésbe. A Tambora vulkánhegy kitörése, mint szó volt róla, globálisan is klímamódosító hatással járó geológiai esemény volt. Különösen Észak-Amerika keleti part-vidéki államait, Kanada keleti területeit, továbbá Nyugat-, Délnyugat-, illetve Közép-Európát érintette. A vulkánkitörés nyomán az évszakok időjárása módosult: jellemzői a hőmérséklet csökkenése, a száraz köd, az eső, hó, áradás, fagy. Észak-Amerikában a hideghullám június 6.
és 11. között tört be, igen hideg keleti szél, havazás, fagy kíséretében (Connecticutban, Albany, New York és Dennysville vidékén, Quebec). A nyár alacsony hőmérséklettel július 12. és au-gusztus 20. között tért vissza. Nagy kárt szenvedtek a gabona és a kukoricaföldek. A keleti államok lakosai tömegesen vándoroltak az Egyesült Államok nyugati, északnyugati területeire (Illinois, Indiana, Ohio). Európában főleg Svájc középső és keleti területein, Dél- és Délnyugat-Németországban (Baden, Württemberg, Bajorország), Ausztriában (Tirol,Voralberg) szenved-ték meg a hűvös, csapadékos időjárást, a gyakori áradásokat. Az elvetett gabonának mindössze egyharmadát tudták betakarítani. Svájcban a hegyi kaszálók eliszaposodtak, az állatokat nem volt mivel etetni. A kontinens északkeleti, keleti területeit viszont nem érintette az évszakok időjárásának módosulása (Svédország, Lengyelország, Oroszország európai részeit.) Európá-ban 1817 kora nyarán az 1815. évinek a két és fél–háromszorosáért lehetett csak a gabonát beszerezni. Svájcban az éhínség mintegy 5 ezer ember halálát okozta, több ezren kivándoroltak a tengerentúlra. I. Sándor orosz cár a svájciak megsegítésére 100 ezer rubelt és gabonaszállít-mányt küldött katonai fedezettel. Az éhező népesség ugyanis gyakran megtámadta, kifosztotta a szállítmányokat, felégette a pék- és húsüzleteket. Németország- és Ausztria- szerte a hatósá-gok kenyér és „rumfordi leves” osztásával próbáltak az éhezőkön segíteni: 1817-ben a délné-met államokban „éhségtallérokat” verettek, az éhínség emlékére.
Nyugat- és Közép-Európában a szegénység s a nyomor mellett az égi jelenségek keltette képzetek, asszociációk gyötrik – a napóleoni háborúkban kimerült lakosságot. Nem világos, hogy a Tambora vulkánkitörés hatása és a migrációs hullám között volt-e kapcsolat vagy sem.
Tény, hogy ezekben az években jelentős kivándorlás történt például Württenberg és a Rajna vidékéről Angliába, Amerikába és Dél-Afrikába. A gazdaságilag, közigazgatásilag szerve-zettebb társadalmakban, mint az angol, francia és porosz, a nyomor, fertőzések, járványok,
mortalitás együttesét nem tudták megfékezni. Közép- és Kelet-Európában, de Nyugaton is a vándorkoldulás hétköznapi jelenség. A vérhas, a tífusz, a tuberkolózis, az alultáplált fiata-lok és idősek körében szedte áldozatát. Az 1816. „nyár nélküli évnek” demográfiai hatása a házasságkötések arányának csökkenésében mutatkozott meg: Franciaországban 21%, Né-metalföldön 28%, Svájcban 27,3%, Toscanában 15,4%, Bécsben 32,7%, Tirolban 40, 8 %, Svédországban 7,48%, Norvégiában 5,5%., Csehországban 3,1%.397
A változást például Franciaországban 1825-ben tapasztalhatták meg, ugyanis ebben a „cso-dálatos” évben, a hektáronkénti gabonahozam 12,5 hektoliter, a szüret korai (szeptember), az árcsökkenés általános az élelem alapját képező növényi és állati nyersanyagok esetében, ami jótékonyan befolyásolta a köznép táplálkozását. Jó termés– alacsony árak séma érvényesült.
Ezt követően az 1827-1831 közötti évek kritikusak, nemcsak Franciaországban, hanem Ang-liában is: a termés mennyisége átlag alatti és gyenge minőségű, az árak emelkedtek, kivételt képeznek az 1829. és 1832. évek, amikor jó, illetve 15,52 hektoliter/hektár átlag a gabonater-més. Az traumatikus évek előidézője az évközi változás, a nagyon esős tavaszok és nyarak.398
A kis jégkorszaknak ezt az átmeneti, lehűlési epizódját Le Roy Ladurie egy átfogóbb sémába próbálta illeszteni, és két modellt vázolt fel: az „A” változatban a meleg-aszályos éveket (1692/1693, 1788,1794,1811, 1846), az óceáni anticiklon alakította. A „B” változat esetében a jeges és nedves, nyirkos tél kombinációja az uralkodó, bizonyos mértékű sarki hidegáramlattal együtt. A klímának az utóbbi változatát tartja katasztrofális hatásúnak az élővilágra (1314, 1527-1529, 1590, 1690, 1740, 1770, 1816, 1829).399 A sarki hideg hatását a búza- és rozstermés csökkenésének mértékére (1829–1830) két régió összehasonlításával érzékeltetette:
Aix-la- Chapelle Koblenz
Búza -50,9% -17,0%
Rozs -35,3% – 50,6%
Forrás: Abel, W. 1974. 353., Le Roy Ladurie, E. 2006. 343.
Wilhelm Abel 1829/1830 telét szintén szibériainak nevezte: kontinensszerte megfagytak a vetések, élelemhiányt, áremelkedést vontak maguk után Németországban, Franciaországban, Angliában, Németalföldön.400 Ezzel indokolják az angliai ipari munkások magasabb bérkö-vetelését, Franciaországban pedig a helyi zavargásokat. A hiány megismétlődik 1835-1845 között és 1846-ban. Például Franciaországban, amikor a hektáronkénti átlaghozam 11,9, il-letve 10,23 hektoliter, szemben az 1832. évi 15,52 hektoliter/hektár átlaggal. A hozamok visszaesése, mint Le Roy Ladurie megjegyzi, nem a klímatényezőben keresendők, hanem gazdasági és politikai fejleményekben. Franciaországban 1846 nyarának rossz
terméshoza-397 Le Roy Ladurie, E. 2006. 305, 297, 303, 295.
398 Le Roy Ladurie, E. 2006. 328– 329.
399 Le Roy ladurie, E. 2006. 332– 334.
400 Abel, W. 1974. 353, 386. sk.
mait, az 1848-as forradalom előzményének tekintik. Az 1847. évben jelentkező gazdasági és társadalmi nehézségek mögött nemcsak a gabonahiány, az árak emelkedése állt, hanem a francia textilipar gyengélkedése és a munkanélküliség.401 Mindez részben vagy egészében gyúanyagul szolgálhatott a forradalom kitörésében, azonban a klimatikus tényezők (valószí-nűleg a gördülő aszály) meghatározó közrejátszása a konfliktusban némi visszafogottságot igényel. Azon egyszerű oknál fogva is, hogy egy nagy és változatos földrajzi adottságokkal rendelkező országban valamilyen formában érvényesülnie kellett a hiánykiegyenlítődésnek a lokális piacokat összekötő közlekedési, kereskedelmi hálózatban. Valószínű, hogy inkább ellátásszervezési problémák súlyosbíthatták a helyzetet, hasonlóan az 1789-es forradalmi he-vület előidézte 1790-es évekbeni kaotikus állapotokhoz.
A környezettörténészek az 1845–1848 közötti éveket a mezőgazdaság számára, némi túl-zással, globálisan is előnytelennek tartják: 1845 és 1846 nyara meleg és aszályos, rossz a termés gabonából, burgonyából az európai kontinensen és Észak-Amerikában is.
A 19. század első felének katasztrofális demográfiai következményekkel járó eseménye, mint említettük, Írországban történt, ahol 1846 nyara nagyon nedves, nyirkos, tehát nem volt korrelációban a tágabb térség klimatikus viszonyaival. Az írországi katasztrófa kiváltásában a természeti-biológiai tényezők mellett, a doktriner gazdasági (szabad verseny) megfontolá-sokkal is számolnunk kell. Az Ír-szigeten a burgonya népélelmezési cikknek számított, s a kitört fertőzést– Fungus phytophthora infestans (burgonyavész)– a levegőben terjedő gomba okozta három egymást követő évben: 1845-ben a burgonyavetések szétrohadtak, szétmállot-tak a földben, és mivel egy fajtát termesztettek, a lakosság főtáplálék nélkül maradt. Az 1845.
évi fertőzött vetőmagot használták a következő évben, így tönkrement az 1846. évi termés is, 1847-ben viszont jó termés volt, ezért 1848-ban növelték a vetésterületeket. Azonban 1848 nyara továbbra is nagyon csapadékos volt, a gomba újra felütötte a fejét és a termés ismét elrohadt. A burgonyavész éveiben a tífusz, vérhas, skorbut tovább ritkította az alultáplált lakosságot, 1849-ben pedig kolerajárvány pusztított a szigeten, amely 36 ezer áldozattal járt.
A többéves éhínség és a járványok több mint egymillió ember életét követelték, és kiván-dorlási hullámot indítottak el Észak-Amerikába (Egyesült Államok, Kanada).A Kanadába kivándorlókat szállító „koporsóhajókon” a 100 ezer ír közül 16 ezren haltak meg a tengeren vagy partraszállásukat követően.
A burgonyavész kiváltotta katasztrófa azért is különbözik az átlagos éhínségtől, mert időben elnyúlt és a lakosság túlnyomó többségét, 3 millió földműves életét veszélyeztette.
Az éhezés és a nyomában fellépő ragályos betegségek miatt 1845-1851 között egymillió ember halt meg az 1800-as Act of Union, a Nagy-Britannia és Írország egyesülését kimon-dó törvény megalkotása óta a brit korona alá tartozó szigeten, s a következő dekádban is mintegy két millióan hagyták el a szülőföldjüket. A kérdést The Great Irish Potato Famine című könyvében vizsgáló J. Donnelly (Jr.) szerint a brit döntéshozókat az ír éhínség idején ideológiai megfontolások vezérelték. A laissez – faire elmélet nem engedte, hogy a kormány érdemben beleszóljon a gazdasági folyamatokba (az export – importszállítások szabályozá-sa elfogadhatatlan volt Londonnak). Ezzel az életidegen beállítódásszabályozá-sal indokolta közvetve
401 Le Roy Ladurie, E. 2006. 368.
London az „ingyen konyha” rendszerének felszámolását is, és mondtak nemet a kivándorlás megszervezésére, amely magánakció keretében zajlott: 1776-ig már 250 ezer ír protestáns kelt át az óceánon s telepedett le Bostonban, New Yorkban és Philadelphiában, 1815 és 1845 között pedig egymillió katolikus emigrált a szigetországból, akiket a „fehér négereknek”
címkéztek, és gyalázatosan bántak velük.402 A 19. század első felében az írországi katasztrófa hátterében tehát meteorológia-biológiai tényezők és a szabad verseny szociáldarwinista gya-korlatának társadalmat romboló kombinációja állt.
A nagyobb térségeket érintő 1845–1847 közötti évek száraz és aszályos nyarai (Fran-ciaországban, Németalföld, Hollandia, Németországban, Magyarországon a Felvidéken) a gabonafélékre voltak károsak: a bor minősége szinte mindenütt kiváló volt.403 Nem ér-dektelen felfigyelnünk a röviden fentebb vázoltak alapján arra is, hogy az ipari forradalom kibontakozásának és térnyerésének századában a mezőgazdaság klímakitettsége, továbbra is erőteljes hatást gyakorolt a létfenntartás alapjára, az élelemháztartásra. Különösen meglepő, ha nem éppen paradox Franciaország esete, mely a térség leginkább agrárjellegű országa volt. A francia történészek, az angliai mezőgazdasággal összehasonlítva, rendszerint a tech-nikai, technológiai elmaradottságot, a központi szervezés tökéletlenségeit, az angol modell alkalmazásának nehézségeit emelik ki, főleg 1789 után, amikor a centralizáció olyan mér-téket öltött, melyről XIV. Lajos és utódai álmodni sem mertek, mindehhez hozzáadódott a politikai instabilitás is (1831,1848,1871).
A kis jégkorszak végét a kontinensen (1860-as évek Le Roy Ladurie) a hőmérséklet és csapadék ingadozása jellemzi: a tavaszok-nyarak 1850–1856 között hűvösek, csapadékosak, 1857–1859 között pedig enyhék és melegek. A Párizsban mért adatok szerint 1856-ban 200 nap volt esős. Nyugat-Európában a termés szinte mindenütt közepes (1853, 1855, 1856), amely némileg csökkentette az 1848-tól 1856-ig elhúzódó viszonylagos élelemhiányt. A szó-ban forgó időszakszó-ban az időjárás a korábszó-ban is tapasztaltakhoz hasonlítható (1740, 1770, 1816, 1827–1831, 1839). Franciaországban például, csak az 1860-as években, a második császárság utolsó évtizedében, a vasúti agrárkereskedelemnek, az óceáni kereskedelemnek, valamint az amerikai és oroszországi gabonaimportnak köszönhetően javult az élelemellátás.
Ezt követően, ha volt is élelemhiány (1871), a háború idézte elő és nem az évszakok időjá-rásának az alakulása.404
„hA A szárAzság mérsékelt, még nem is kár”
A kis jégkorszak utolsó hat-hét évtizedében Magyarország területén nagyobb térségeket érintő agrármeteorológiai rendellenességek közül, a század első felében, a Tambora vulkán-kitörés éghajlat-módosító hatása (1815–1817), a Maros (1821), a Duna (1838) áradása, az
402 Donnelly, S. J. Jr. 2 (2001). 218– 222. Vö. Le Roy Ladurie, E. 2006. 369– 374.
403 Le Roy Ladurie, E. 2006.420–421.
404 Le Roy Ladurie, E. 2006.441-444.
éhínség (1846–1847), a század második felében pedig a Magyaralföldön pusztító (1863) aszály, s a Tisza áradása (1879) emelhető ki.
Mindezek mellett, illetve a köztes években ha szétszórtan is, gyakoriak a csapadékos, viharos, árvizes, aszályos évek, melyek a tájegységek kisebb-nagyobb tereiben változó mér-tékű traumahelyzeteket kiváltó veszteségekkel jártak. A szétszórt, néha egyidejű, fizikai for-májuk tekintetében különböző klimatikus rendellenességek okozta hiányt, jó terméssel járó évek egyenlítik ki, amelyek az ország változatos földrajzi (domborzati, talaj,vízrajzi, klima-tikus) tagoltságának is mutatói.
a) A Tambora vulkánkitörést megelőző (1815) években a viharok, az esőzések, az áradások, a környezet átalakítása, a járványok, a napóleoni háborúk befolyásolják az élelemháztar-tások nyersanyagtermelését és infrastruktúráját. A század eleji pesti tudósítás vélhetően az általános hangulat hátterét tárta fel, amikor azt írta: „Mindenfelől tsak a sok panaszt halljuk a drágaság ellen. Az életre (gabonára) nézve legalább középszerű termés mindenfelé volt, sok helyen pedig jobb is, de mivel szünet nélkül való esőzés miatt az életet bé takarítani nem lehetett, úgy hogy még a keresztben tsirát vert: ez az oka, hogy az élet ára annyira felment, hogy már a rozsnak mérője (3 véka) 4 forint, s egy néhány krajcárral, a búzáét pedig majd forintjával kell fizetnünk. Szénánk igen kevés lett általlyában.”
Somogy megyében (180–1802) az elhúzódó aszály miatt éhínségről számoltak be: a la-kosok fűrészport, őrölt kukoricacsutkát dagasztottak korpával: sokan felpuffadtak ettől a ke-nyértől, meghaltak. A keszthelyiek, debreceniek is szárazságra panaszkodnak 1801 nyarán.
Sopronban, Tokajban a bor közepes, Zimonyban 100 akó helyett 50 akót szüreteltek.405 Jászberényben 1804 márciusában a Zagyva áradása, „sokféle jószágot, juhokat, bárányo-kat hordott össze nagy tömegben, némely helyeken” annyi volt, hogy a „kutyák nem tudták el-fogyasztani.” Az országos kárjegyzék 1804 áprilisában tomboló viharokban, „fergetegekben”
elpusztult állatok (lovak, juhok) számát 80 000 darabban állapította meg. Az Alföldön 30 000 szarvasmarha a kár: Hódmezővásárhelyen 1000, Makón 800 körül, Orosházán 400, Tótkom-lóson, Mezőtúron, Mezőberényben 300-300, Csabán, Szarvason 100 darab. A „megfagyott emberek számát sem lehet tudni, de hogy nem egy-két százból” állott, „gyanítható.” Hasonló-an, a mintegy 72 órás szélviharban 867 jószág pusztult el 1807 áprilisában Kiskunhalason is.
Sopron vidékén is áprilisban arra panaszkodtak, hogy „négy hete” majdnem naponta esik, az utak járhatatlanok, az élelmiszer – felhozatal a piacon igen kevés és drága. Szintén soproni történet: Esterházy Miklós 7 éve a Rábcán csatornát építtetett, hogy a Fertő tót kiszárítsa: a tó vízállása ugyan csökkent, de az elmúlt havas, esős télen „erősen megáradt,” és víz alá ke-rültek Hidegség, Révfalu, Sütör, Pomogy, Bánfalu, Széleskút, Sérc, Ruszt, Meggyes, és nagy területen a szántók is víz alatt álltak: az okozott kár félmillió forint.406
A katonaság által (1806) behurcolt „fél forma pestisben” és/vagy „forró betegségben”, Veszprémben 80 katolikus, 50 „kálomista és lutheránus” halt meg, a katonák közül pedig
405 Zipser Bote, 1879. XVII. 12., M. K. 1801. aug. 11., P.Z. 1801. dec .4., P. Z. 1802 júl. 10., P.Z. 1801. okt. 20., Nemzeti Gazda 1814. jún. 24., Mózner I., esketési anyakönyv., Nagyváthy, J. 52., Bogár, M. 22., M.K. 1801.
aug. 4., MK 1801. szept. 9., Kaposvár. Áll. Levt. (Idézi: Réthly A. 1998. I. 24–30, 35, 144.)
406 Gazd.Lap. 1941, 290., P. Z. 1804. ápr.. 24. (Idézi: Réthly A. 1998. I. 44.)
„megszámlálhatatlan, kiknek sem helyét, sem nevét nem ismerték. Nagy volt a zavar és ren-detlenség a katonák között. Csak ott volt a baj a merre a katonák mentek, mert ők hurcolták be mi hozzánk is, azokba a házakba ahol el voltak szállásolva.” Sopronban napjában 8- 12 ember halt meg „forró betegségben,” az év folyamán pedig 430 katolikus és 4000 evangéli-kus: főleg a szegénység és a gyóntatópapok közül szedte áldozatait a járvány. Másfelől pedig a „polgárok folyamatosan mulattak, táncoltak mindenfelé.”407 A pozsonyi német nyelvű újság az ország minden tájáról kapott értesítés után, a 1806. július 10-i számában, arról tudósít, hogy az „idei gabonatermés jobb lett, mint remélték. Az árak észrevehetően estek.”
„Hazánkban békesség van– írja a 1807 végén a komáromi tudósító– mégis mindenben nagy szükséget látunk: sehol nem volt még Magyarországon a marha húsának fontja 15 forint, mint most, és az is hitvány: de a ruházat még drágább, mert a gyapjúnak mázsájáért előre 200 forintot kínálnak a zsidók, egy hosszú szűr 15 és 18 forint. De nem tsuda, mert a múlt 1807.-i nyáron kilenc hetekig nem volt eső, a gabona szűken termett, a szarvasmar-ha eldöglött, s azonban a tél idején (a vetés) béfagyott, és oly hosszan tartott, hogy április elején még a juhokat is benn kellett tartani, még pedig oly száraz fagyok jártak, hogy február közepétől április elejéig jó eső, vagy hó nem volt, s a fagy oly kemény volt, hogy Pesten március 19-én is jégen járták a Dunát s a kisebb vizekben Március végén sem találtatott víz.”
Abonyban 1809-ban az előző év éhínségének tulajdonították 2733 katolikus, 63 református elhalálozását.408
A Duna jeges áradásával indult az 1809. esztendő: a tudósító amiatt aggódik, hogy ma-gasabb lesz a víz állása, mint 1775-ban volt. Pozsonyban január végén megindult a „rette-netes” jeges áradás, azonban a Duna jobb partján Ligetfalvát pusztítják el folyó jégtáblái:
117 ház, 113 ló, 130 ökör, 3594 forint készpénz lett oda, és „498 hajléknélküli embert hoztak hajón Pozsonyba.” A kárt 136 994 forintra becsülték. Február első napjaiban megkezdődött a takarítás: az uszadéktól, jégtáblától, sártól, iszaptól. Naponta több száz ember dolgozott.
Megindult segítség is: februárban 10 511 forint 30 krajcár gyűlt össze. A Tanács 1000 forint (értékű) kenyeret osztott szét, sokan szállást adtak a károsultaknak: az izraelita hitközség 100 kereszténynek adott menedéket és ellátást.
Az ország keleti felében 1809 áprilisában a Maros, a Körösök áradása tett kárt az állat-állományban, az utak járhatatlanok, a postaszolgálat megszűnt, „elzáródott” a közlekedés.
Deáki (Pozsony) tudósítás 1809 „iszonyú telén,” mint írja, „majdnem éhen döglött minden barom”, viszont az őszi mérleg bő termést mutatott, amit a „franciák emésztettek fel.” Emiatt éhség, drágaság lett: a lótífusz (petacs) sok embert „hordott el.” A háborús nyugtalanság mi-att a soproni szőlőkben „hiányos munka folyt”, mégis 1809. év bor-és gabonatermése jó lett.
Tokajon a „tartalmatlan boroknak nem volt értékük.”409
A Szepességben 1813 augusztusában árvizek tombolnak, főleg a Poprád menti települé-sek szenvedtek: Leibic városának, mint írják, 1813 augusztusában 456 háza volt, 2261 lelket számlált 36 órán át állt víz alatt a város, melynek „háromnegyed része” elpusztult, a kár
407 Bolgár M. 19. (Idézi: Réthly A. 1998.I.52, 55.)
408 Abonyi L.– Abony I. 240. (Idézi: Réthly A, 1998.I. 74.)
409 Esztergom, Állami Levéltár., Bolgár M, 19., P.Z. 1806. febr. 28., Brukner , G., Abonyi L. 240., P.Z. 1809. febr.
10., Hazai és Külf. Tud. 1809. ápr. 26. Schams, F. 98. Jókai J. 30., (Idézi: Réthly A. 1998. I. 52-55, 68, 74–75.)
200.000 forint. Trencsén és Nyitra megyékben az (1813) „iszonyatos” áradásokban 287 (101 férfi, 92 nő, 94 gyermek) halt meg, elpusztult 621 ló, 248 csikó, 381 ökör, 1048 tehén, 1246 üsző, 249 borjú, 8155 barom, 3 kecske, 2395 sertés. A kárt 4.698.000 forintban állapítot-ták meg. Felső-Magyarországon 1813. augusztus– szeptember hónapokban szinte mindenütt (Tátra, Liptó, Árva, Turóc, Zólyom, Kassa, Rozsnyó, Hanság, Vágvölgye, Gömör, Sáros) ár-vizek voltak. Egerben rossz bortermő évet jegyeztek 1813-ban. A tavaszi fagy és az esős nyár a tokaji „reménylett szüretnek legnagyobb részét megsemmisítette.” Dél-Magyarországnak pedig „azon boldog részei, amelyek egyébkor a bőségnek példájául szolgálhattak a múlt esz-tendei (1813) rossz termés miatt a mostani (1814) télben oly szorultságot szenvedtek, hogy az árpa, kukorica kenyérben sem ehetett eleget. Ily szomorú esetben voltak Békés, Torontál,
200.000 forint. Trencsén és Nyitra megyékben az (1813) „iszonyatos” áradásokban 287 (101 férfi, 92 nő, 94 gyermek) halt meg, elpusztult 621 ló, 248 csikó, 381 ökör, 1048 tehén, 1246 üsző, 249 borjú, 8155 barom, 3 kecske, 2395 sertés. A kárt 4.698.000 forintban állapítot-ták meg. Felső-Magyarországon 1813. augusztus– szeptember hónapokban szinte mindenütt (Tátra, Liptó, Árva, Turóc, Zólyom, Kassa, Rozsnyó, Hanság, Vágvölgye, Gömör, Sáros) ár-vizek voltak. Egerben rossz bortermő évet jegyeztek 1813-ban. A tavaszi fagy és az esős nyár a tokaji „reménylett szüretnek legnagyobb részét megsemmisítette.” Dél-Magyarországnak pedig „azon boldog részei, amelyek egyébkor a bőségnek példájául szolgálhattak a múlt esz-tendei (1813) rossz termés miatt a mostani (1814) télben oly szorultságot szenvedtek, hogy az árpa, kukorica kenyérben sem ehetett eleget. Ily szomorú esetben voltak Békés, Torontál,