Viszonyulás a magyar nyelvhez

Az azonosságtudatnak a fentiekben bemutatott jellegéből is érzékelhető, hogy az erdélyi magyar nyelvközösségnek a saját nyelvéhez való viszo-nyulásában (attitűdjében) a szimbolikus fölértékelés dominál. Az ezzel kapcsolatos vizsgálatok is ezt igazolták. Ez elsősorban a jogi státuszbeli alárendeltségnek a következménye, az ezzel összefüggő korlátozásnak, hátrányos megkülönböztetésnek. A beszélők államnélküli helyzetüket, veszélyeztetettségüket érzik, a szétszórtságot, felekezeti megosztottsá-got. Ilyen körülmények között a magyar nyelvben élik meg közösségüket, összetartozásukat, viszonyulásuk tulajdonképpen menekülés a nyelvbe. Ez szüli az olyan szimbolikus-mitikus, már-már szakrális kinyilatkoztatáso-kat, hogy „A mi hazánk a magyar nyelv.” Az anyanyelv szent céllá válik, miközben a napi döntések (nyelvválasztás, iskolaválasztás) nincsenek min-dig összhangban ezzel a kivételes belső értékeléssel.

Az anyanyelvi (értékelő) és a külső (rendszerint az etnocentricitás és a történelmi tudati gyökerek miatt stigmatizáló) sztereotípiák a valóságtól elszakadt értékelési sémák. Az erdélyi magyar nyelv külső és belső érté-kelésében a szomszéd népek történeti gyökerű előítéleteinek és saját törté-neti mítoszaiknak is nagy szerepe van (Péntek 1997b). Az 1990-es évek-ben végzett közös Kárpát-medencei kétnyelvűség-vizsgálat szerint: „A felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, muravidéki és ausztriai magyarok együttes válaszai alapján a legszebb magyart Erdélyben beszélik ([...] különösen az erdélyiek és az ausztriaiak véleménye alapján), majd lényegesen keveseb-ben választották Budapestet ([...] ez leginkább a muravidéki és a felvidéki magyarok véleménye alapján) [...] Az ausztriaiak, a felvidékiek és a mura-vidékiek saját kontaktusváltozatukat a többi magyar nyelvi változathoz képest leértékelik, míg a kárpátaljaiak és különösen az erdélyiek felérté-kelik” (Göncz 1999, 85). A székely nyelvjárás és az erdélyi magyar nyelv-változat több évszázados mítosza napjainkban is tovább él. A pozitív belső értékelés egyébként mindenképpen kedvező, de ez kizárólag a regionális

magyar nyelvi változatok megítélésére vonatkozik, és nem ellensúlyozza a magasabb státuszú többségi nyelv presztízsét és vonzását.

A mindennapi pragmatikus döntések gyakran a szimbolikus fölérté-keléssel szembeni másik végletet jelzik: a könnyű lemondást. A pozitív önfelértékeléssel nincs összhangban például az, hogy továbbra sem csök-kent lényegesen azoknak a tanulóknak az aránya, akik a többségi nyelvet választják az oktatás nyelveként. Akik magyarul tanulnak, azok körében is szinte sztereotípiává vált az a vélemény, hogy a magyar jelenti a többletet, a terhet a tanulás-tanítás heti programjában. Például „Az »anyanyelv terhe«

alatt Mi lesz veled magyar szakiskola?” című riport szövegéből a kolozs-vári Szabadságból (1998. július 14.): „Az idén végre megtört a jég: bein-dult a magyar szakiskola, ahol a bőrfeldolgozást magyarul lehetett tanulni.

A beiratkozások viszont katasztrofális eredményt jeleztek: egyetlen diák sem akart idejönni tanulni. – Nem könnyű választ találni arra, hogy miért ez a teljes érdektelenség a magyar bőrfeldolgozó szakiskola iránt – mondta B. L. bőrdíszműves [...] Sokak számára „teher az anyanyelv” [...] Magyar tagozaton egy tantárggyal többet kell tanulni! Nagyon sokan gondolkoz-nak így! Hogy durvábban fogalmazzak: a magyar diákot nem József Attila érdekli meg Szilágyi Domokos, hanem a Coca-cola [...] A mai magyar diák az Avram Iancu téren lötyögteti magát. Nincs már olyan, hogy csa-ládi hagyomány [...] (Sz. Cs. riportja). Szülők, pedagógusok, sőt oktatás-vezetők is osztják ezt a véleményt: „Ha már többletmunka hárul a magyar iskolába járó gyermekeinkre, legalább arról kellene gondoskodni, hogy az anyanyelv mint tantárgy ne váljék buktatóvá számukra. Mi történne, ha ez nem volna vizsgatárgy sem felvételin, sem érettségin.” (F. L. tanár:

Egy eretnek gondolat. Romániai Magyar Szó 1998. november 20.). Ez a

„szépnek” tartott, szimbolikusan fölértékelt anyanyelv abban a tekintetben sem elég vonzó, hogy a nyelvileg vegyes családokban a román mellett a magyarnak is meglegyen a kellő egyensúlya. Ezekben is a többségi nyelv dominál, a gyermekek 30:70 arányban nem a magyart tekintik anyanyel-vüknek, illetve sokan közülük meg sem tanulnak magyarul.

Az a kiterjedt vizsgálat is, amelyet Katona Hajnal Tünde végzett a jog-ismerettel, jogigénnyel kapcsolatos nyelvi attitűd vonatkozásában Erdély három, a nyelvi környezet szempontjából különböző régiójában, azt álla-pította meg, hogy ebben is az attitűd a meghatározó: pozitív viszonyulás esetén a beszélő igyekszik élni is a jogaival. A várakozással ellentétben nem ott a legnagyobb az érzékenység az anyanyelvhasználat fontossága

és lehetősége iránt, ahol a leggyakrabban használják, nem Hargita megyé-ben, hanem Maros megyémegyé-ben, ahol a leggyakoribbak a nyelvi problémák és konfliktusok, a legkisebb pedig Hunyad megyében, ahol az a megszokott és természetes, hogy mindenki románul beszél. Tehát a megszokás mintegy csökkenti az érzékenységet (Katona 2016, 272).

2.6. Asszimiláció

A 2002-es népszámlálásnak az 1992-eshez viszonyított adatai sokkolták az erdélyi magyarokat és provokálták a demográfusokat és a szociológusokat.

Az tudniillik, hogy minden korábbi borulátást is felülmúlva a nyelvközös-ség apadása tíz év alatt közel kétszázezer volt. Ezt nem lehetett bagatel-lizálni a népszámlálások módszertanára hivatkozva, szembe kellett nézni a tényekkel. A kézenfekvő az volt, és a népszámlálás számszerű adatai is elsősorban ezt kínálták föl, hogy az apadást a két fő tényező, a tömeges elvándorlás és az alacsony születésszám számlájára írják. Az asszimilációs veszteség mértékében elhanyagolhatónak, számszerűségében megfogha-tatlannak tűnt. A folyamat nehezen hámozható ki a számokból, különösen, ha arra az álláspontra helyezkednek a szakmabeli illetékesek, hogy asszi-miláció nincs is, mivel maga a fogalom is bizonytalan, megfoghatatlan. A nyelvészek számára nem volt kétséges, hogy van nyelvcsere, és hogy ez minden bizonnyal fontos eleme az identitásváltásnak, asszimilációnak is.

Az asszimiláció általa definiált fogalmából kiindulva Szilágyi N. Sándor volt az, aki több egymást követő tanulmányban³⁴ három fő elemére, majd Erdély vonatkozásában a népesség tekintetében részleteire bontotta a folya-matot, és a két népszámlálás részletező adatsoraiból óvatos becsléssel az asszimiláció arányát is kiszámította. A kiindulópontnak tekinthető definícó a következő: „demográfiai értelemben asszimiláció minden olyan folyamat, amelynek eredménye valamely nyelvi, etnikai vagy felekezeti kritériumok szerint meghatározott népesség lélekszámának és/vagy reprodukciójának egy másik, ugyanolyan kritériumok szerint meghatározott népesség javára történő csökkenése.” (2005, 25). Fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az asszimiláció „populációszintű” (és nem egyedszintű) folyamat, és hogy az erdélyi magyarság asszimilációja „legnagyobbrészt kényszerű spontán asszimiláció” (28), fajtái pedig a fogalom definíciójából is következően:

nyelvi asszimiláció: a magyar nyelvközösség számszerű csökkenése a

román nyelvközösség javára, etnikai asszimiláció: a magyar etnikumúak számának csökkenése a román etnikai közösség javára és felekezeti asszi-miláció: a „magyar” felekezetek híveinek apadása az ortodoxok javára.

Az asszimiláció okait, kiváltó tényezőit fontossági sorrendben Szilágyi a következőkben látja: (1) az illető közösség alacsony számaránya az adott településen, illetve ennek közvetlen vonzáskörében, (2) az anyanyelvi oktatás hiánya nemcsak nagyon fontos tényezője az asszimilációnak, hanem közvetve oka is, (3) a vegyes házasságok nemcsak fontos tényezői és okai az asszimilációnak, hanem legfőbb megvalósító környezetei is, (4) a közösségi szerveződés alacsony szintje vagy hiánya, a közösségi alkal-mak ritkasága az alacsony számarányú településeken, (5) a diszkrimináció jelenléte szintén segítő tényezője az asszimilációnak (32–36). A részlete-iben módszertanilag és számadataiban is igen tanulságos elemzés követ-keztetése az, hogy az asszimilációs veszteség ebben a tíz évben 38 572 volt, az apadás egészének 20%-a (Szilágyi N. 2005, 88). Ez jóval több annál, mint amennyit – kevésbé meggyőző érvekkel és módszertannal – a demográfusok és a szociológusok feltételeznek. És noha nem készült hasonló elemzés a következő évtizedre, amelyben hasonló nagyságrendű volt az apadás, valószínűnek kell tartanunk, hogy a folyamatok nem álltak meg, sőt a három elem közül bizonyára az asszimiláció volt leginkább folytonos arányaiban és számadataiban is.

Az asszimilációt kiváltó tényezők mindegyike, Szilágyi elemzései sze-rint is, fokozottabban érvényesül szórványkörnyezetben. A szórványban élők magyar nyelvhasználatát ugyanis közvetlenül befolyásolja, meghatá-rozza a dominánsan román nyelvű környezet, ezzel összefüggésben az aktív kétnyelvűség, gyakran a másodnyelv dominanciájával, az intenzív román nyelvi hatás, a beszédhelyzetnek megfelelő kódváltás. Vannak ugyan pél-dái a kiegyensúlyozott, kölcsönös kétnyelvűségnek is, gyakoribb mégis az egyoldalúság, az aszimmetria: az, hogy a magyarok kétnyelvűek, a romá-nok egynyelvűek. A másodnyelv dominanciája gyakran azzal is együtt jár, hogy a beszélő anyanyelvén nem tud írni-olvasni (ezt az oktatás nyelve határozza meg). A kétnyelvűségnek ez a felcserélő, instabil jellege vezet el a nyelvcseréhez, mivel pedig a Kárpát-medencei magyarság számára a nyelv az azonosság meghatározó eleme, a nyelvcserével kezdődik el az identitásváltás, az asszimiláció (minderről részletesebben: Péntek 2007b, 56–61). A folytatása a nemzetiségben megmutatkozó bizonytalanság, majd végül a vallási identitás feladása. Erre az átmenetiségre utalnak az éppen

szórványkörnyezetben a népszámláláskor regisztrált magyar nemzeti-ségű román anyanyelvűek (1992-ben 32 949, 2002-ben 32 070, 2011-ben 20 706), aztán a román nemzetiségű és anyanyelvű protestánsok, római katolikusok.

Az identitás három fő elemét tekintve (nyelv, etnikai tudat, vallás) a vizsgálatok alapján az asszimiláció–disszimiláció folyamatának ez a sor-rendje állapítható meg: nyelvcsere → etnikai adaptáció → kultúraelhagyás (a vallás fölcserélése) → nyelvi revitalizáció → disszimiláció. Ezeket a folyamatokat nehéz ugyan befolyásolni, mégis minden fokozatukban las-síthatók, esetleg vissza is fordíthatók.

A felekezeti, vallási identitás az azonosság legtartósabb eleme: a nyelv-csere és az etnikai asszimiláció után is megmaradhat. A vallási hovatarto-zás cseréje pedig az asszimiláció teljes lezárulását jelenti. Ennek tulajdo-nítható, hogy az anyanyelvnek az egyházi szertartásban használt ritualizált szövegei szakralizálódhatnak, úgy őrződhetnek meg a templomi haszná-latban, hogy a hívek a nyelvet már nem értik, nem beszélik. Ezt példázza a Vetési László által leírt Fehér megyei katolikus Borbánd, a református Alsókarácsonfalva és a mindhárom vallást ebben a formában továbbél-tető Verespatak. „A teljes nyelvcsere után is egyfajta »szent nyelvként«

vergődik tovább a hajdani anyanyelv immár szószéki, kultikus nyelvvé zsugorodva.” (Vetési 2001, 26). Ilyen szakralizálódott reliktumszövegek a moldvai magyarok, a mezőségiek archaikus imádságai, folklórszövegei is (Péntek 1997b). A nyelvcsere végső fázisában lévő verespatakiak is csak az egyházi énekeket éneklik magyarul, a prédikáció már kétnyelvű, a bibliai idézeteket szintén felolvassák románul is (Máthé 1995, 11).

Nyelvi szempontból a legmaradandóbb a ritualizált szöveg, szakrá-lis funkcióban néha a nyelvcserét is túléli. A moldvai magyarok nyelvét ért román hatásról már a korábbi kutatások megállapították: „A verses népköltészet nyelvváltozatában viszonylag kevés kölcsönszó fordul elő, lényegesen több a román kölcsönszó a prózai műfajok nyelvváltozatá-ban, s legnagyobb a kölcsönelemek száma a mindennapi élet nyelvében.”

(Márton 1972, 36). A moldvai magyarok imarepertoárjában végbemenő nyelvváltásról Tánczos Vilmos azt állapította meg, hogy még ebben a műfajban is megoszlás tapasztalható. Hamarabb cserélődtek román nyelvűre az egyházi befolyás alatt álló liturgikus imaszövegek: „... egy-egy imarepertoár nyelvileg is megosztottá vált: előbb elimádkozták romá-nul a bevett egyházi imádságokat, s ezután kerítettek sort azokra a népi

imaszövegekre, melyeknek nem voltak hivatalos egyházi megfelelőik, de amelyeket ugyancsak fontosnak tartottak. Sokan érzelmileg azért kötődtek ezekhez az imádságokhoz, mert anyanyelvükön szóltak, vagy mert vala-melyik régóta meghalt szeretett családtagtól (édesanyától, nagyszülőtől) örökölték őket” (Tánczos 1995, 59).