A nyelvi ideológia

Nyelvi ideológiákon olyan gondolatokat, gondolatrendszereket értünk, ame-lyek a legtágabb értelemben vett nyelvvel és verbális kommunikációval kap-csolatosak, és bizonyos közösségek és csoportok számára természetesnek, magától értetődőnek tűnnek, és magyarázatul szolgálnak a nyelvi attitűdök és vélekedések érvényesülésére (Gal 2002, Laihonnen 2009, Lanstyák 2011).

A nyelvi ideológia másik ismérve, hogy gyakran észrevétlen marad, a meg-nyilatkozásokban hallgatólagos kiindulópontként szolgál (Laihonen 2009).

Funkciójuk: a nyelvészeti tények magyarázata és a nyelvi vonatkozású tevé-kenységek, döntések igazolása, legitimálása (Silverstein 1979; Milroy 2001, 2007; Laihonen 2004, 2009; Benő–Péntek 2016; Benő–Lanstyák 2017;

Lanstyák 2018). A nyelvi ideológiák meghatározzák a nyelvpolitikai atti-tűdöket, azokat a gondolatokat, eszméket, amelyek alapján nyelvpolitikai intézkedéseket hoznak, valamint azt a módot, ahogyan ezek mellett érvelnek.

A legtöbb államban a többségi etnikai csoport a nyelvpolitikában, az etnikai-nyelvi kisebbségekhez való viszonyulásban rendszerint a következő nyelvi ideológiákat érvényesíti: 1. lingvicizmus – ez a gondolatrendszer ter-mészetesnek tekinti, hogy a kisebbségi nyelvek beszélőit és közösségeiket helyzetüknél fogva nem illetik meg ugyanolyan nyelvi jogok, mint a több-ségi csoportot; 2. nyelvi nacionalizmus – azt a beállítódást táplálja, hogy egy – rendszerint többségi – etnikai közösség nyelve magasabb rendű, érté-kesebb, és a kevesebb beszélő által használt nyelvek kevésbé jelentősek vagy figyelemre méltóak; 3. nyelvi homogenizmus – arra a meggyőződésre épül, hogy a nyelvi sokszínűség, a többnyelvűség, esetleg több hivatalos

nyelv használata negatív jelenség és nem támogatandó; 4. majoritizmus – egy olyan eszmerendszer, amely természetesnek, magától értetődőnek tekinti, hogy kisebbségi helyzetben levő etnikai-nyelvi beszélők nem ren-delkeznek ugyanolyan nyelvi jogokkal, mint a többségiek (a nyelvi ideoló-giák tipologizálásával kapcsolatban l. Lanstyák 2018).

A nyelvi ideológiák empirikus kutatása többnyire interjúk, beszélt nyelvi diskurzusok elemzésén alapul (Kiss 2011; Laihonen 2004, 2009). Nyelvi jogokat kodifikáló törvényszövegek, rendeletek egyezmények metanyelvi elemzésével is feltárhatók azonban azok a nyelvideológiák, amelyek meg-határozóak a nyelvi jogok kodifikációjában: a jogok és a jogtalanságok sza-bályozásában. A továbbiakban erre teszünk kísérletet Románia vonatkozá-sában, kiemelve a nyelvi jogok szabályozásában szerepet játszó törvények ideologikus jegyeinek nyelvi kifejeződését.

4.1.2.1. Nyelvi ideológiák a jogi kodifikációban

A romániai belső törvénykezés jól mutatja az államnyelv és a kisebbségi nyelvek aszimmetriáját a nyelvi jogok kodifikációjában, utal azokra a nyelvi ideológiákra, amelyek alapján a nyelvi jogok kodifikációja megtör-ténik. Ugyanakkor azt is jelzi, hogy a törvényalkotásban erőteljesen a több-ségi csoport érdeke érvényesül. Ebből a perspektívából nézve a kisebb-ségi nyelvek másodrendűek, mellékesek; használatuk magától értetődően korlátozható: formális használatuk lehetősége bizonyos körülményekhez köthető (például a beszélők számához vagy arányához).

Románia jelenlegi alkotmányának számos olyan rendelkezése van, amely egyértelműen utal a többségi csoport nyelvi ideológiáira.

148. szakasz (1) bekezdésének rendelkezése: „Nem képezhetik felül-vizsgálás tárgyát a jelen Alkotmánynak a román állam nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegére, a köztársasági államformára, a területi integritásra, az igazságszolgáltatás függetlenségére, a politikai pluraliz-musra és a hivatalos nyelvre vonatkozó rendelkezései.”

Ennek alapján kizárólag a román nyelvnek lehet hivatalos státusza Romániában, és ezt a rendelkezést módosítani sem lehet. Ennek nemcsak az a következménye, hogy minden olyan törekvést elutasítanak a többségi nyelvközösség vezetői, amely a kisebbségi nyelvek regionális hivatalos státuszának elérésére irányul, de e paragrafusra hivatkozva a kisebbségi

nyelvek hivatali jogkörének bővítése sem nyer támogatást – például az oktatás vagy az igazságszolgáltatás területén. Nyilvánvaló, hogy e rendel-kezés mögött az egy állam – egy hivatalos nyelv ideológiája áll. Ezt a szak-irodalom nyelvi homogenizmusnak nevezi (Lanstyák 2011, 57), mivel ez a gondolatrendszer nemkívánatosnak, negatívnak tekinti a többnyelvűséget, és a nyelvi sokféleség visszaszorítását tekinti helyesnek. Az államnemzeti koncepció szorosan kötődik az államnyelv fogalmához (Veress E. 2013), és így ez az ideológia és az abból következő nyelvpolitika szükségszerűen a kisebbségi nyelvek alárendelt státuszát, használatuk korlátozását alakítja ki.

A kisebbségi nyelvi jog = egyéni jog ideológiája látszik érvényesülni az alkotmány olyan szakaszaiban, amelyek a szabadságjogokat az egyén szintjén kodifikálják. A 23. szakasz, amely éppen a szabadságjogokat sza-bályozza, a kollektív jogokról nem tesz említést, és az alkotmány egésze kivétel nélkül a személyek és nem közösségek nyelvi jogairól rendelke-zik. Ugyanezt látjuk az identitáshoz való jogot rögzítő 6. szakasz mindkét bekezdésében:

„(1) Az állam elismeri és garantálja a nemzeti kisebbségekhez tartozó sze-mélyek jogát etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megőr-zéséhez, fejlesztéséhez és kifejezéséhez.

(2) A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek identitásának megtar-tását, fejlesztését és kifejezését célzó állami védőintézkedéseknek a többi román állampolgárhoz viszonyítva meg kell felelniük az egyen-lőség és a megkülönböztetéstől való mentesség elvének.”

A rendelkezés alapjául szolgáló ideológia ellentmond a nyelv közösségi jellegének és valamennyi szociális, kulturális funkciójának. A nyelvhasz-nálatot reálisan csak kollektív jogként lehet elgondolni, lévén, hogy a nyelvi közlés mindig interperszonális jellegű.

Az alkotmány 6. szakasza biztosítja a nemzeti kisebbségek etnikai, kul-turális, nyelvi és vallási identitásának megőrzését és fejlesztését. Ez azon-ban egy olyan elvi szintű megállapítás marad, amelynek nem biztosítottak a gyakorlati megvalósulási feltételei. Hiszen a nyelvi identitás megőrzése és fejlesztése elképzelhetetlen, ha az adott nyelv nem használható szabadon szóban és írásban minden színtéren. Ha az anyanyelv használata korlátozott, bizonyos formális, intézményes keretek között alig vagy egyáltalán nem

használatos, akkor a beszélők nyelvtudása, szókincsének bizonyos rétege hiányos lesz, ami funkcionális nyelvvesztéshez vezet. Ez a nyelvideológia pusztán deklaratív szintű jogegyenlőséget biztosít, mivel a gyakorlati meg-valósulását más törvények és helyi szintű hatalmi attitűdök akadályozzák, és ezeknek az akadályoknak a megszüntetésére nem történtek adminisztra-tív vagy kodifikációs intézkedések (Benő 2005, Péntek 2013b).

Ez a deklaratív szinten létező jogegyenlőség abban is megmutatkozik, hogy az alkotmány szerint Romániában a törvény előtt minden állampol-gár egyenlő (16. szakasz), de ez az egyenlőség nem terjed ki az állam-polgárok anyanyelvére és az anyanyelv használatára. Amennyiben csak a román nyelvnek van hivatalos státusza, az szükségszerűen a többi nyelv használatát korlátozza, és a nyelvcsere folyamatának kedvez. Márpedig a megújított alkotmány nemcsak azt mondja ki, hogy Romániában a román nyelv a hivatalos nyelv (13. szakasz), hanem azt is hangsúlyozza, hogy ez a rendelkezés a továbbiakban nem képezheti az alkotmánymódosítás tárgyát (152. szakasz). Azaz államnyelv alapú állampolgári egyenlőséget támogat és nem az anyanyelvek szabad használatán alapuló jogegyenlő-séget. Márpedig „a jog a gondolat, a vallás, a lelkiismeret és a kifejezés szabadságára aligha (vagy csak kivételesen) gyakorolható nyelvhasználat nélkül” (Andrássy 2006, 15).

A kisebbségi nyelveket másodrendűnek láttató majoritizmus ideológi-ája megmutatkozik abban, ahogy a nyelvek intézményes használatát sza-bályozzák. A többségi nyelv szóban és írásban egyaránt szabadon hasz-nálható, a kisebbségi nyelvek leginkább szóban megtűrtek, természetesen bizonyos korlátok között. Jól mutatja ezt az alkotmány igazságszolgálta-tásra vonatkozó rendelkezése:

128. szakasz:

(1) Az igazságszolgáltatás nyelve a román.

(2) A nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgároknak joguk van, hogy anyanyelvükön fejezzék ki magukat a bírói hatóságok előtt (...) A megfogalmazásból nyilvánvaló, hogy a kisebbségi nyelvek használata a szóbeliségre korlátozódik (és az is csak a büntetőperek esetében lehetséges fordítási költségek nélkül), míg a román nyelv az igazságszolgáltatás egé-szének a nyelve a tanúvallomásoktól az írott dokumentumokig. Ugyanezt a kettős mércét teremtő ideológiát érvényesítik más organikus törvények:

Oktatási törvény: Az iskolákban használatos hivatalos iratok nyelve a román (10. szakasz, 4. bekezdés)

Közigazgatási törvény: A hivatalos iratok kötelezően román nyelven készítendők (90. szakasz, 4. bekezdés)

A kisebbségi nyelvek alárendelt státuszát jól szemlélteti az oktatási törvény 8. szakasza is, amely szerint az oktatás nyelve Romániában a román nyelv, és a törvény feltételei között a nemzeti kisebbségek nyelvén is megvaló-sítható. Tehát a román nyelven való tanulás nincs feltételekhez kötve, a kisebbségi nyelveken való tanulás pedig igen, ami annyit jelent, hogy a kisebbségi nyelvek esetén korlátozható, a román nyelv esetében pedig nem.

Ez nyilvánvalóan a nyelvi homogenizmus ideológiájának megnyilvánulása.

Bár a közigazgatási törvény pozitív törvényhozási aktusként minősít-hető, amennyiben szélesíti a kisebbségi nyelvek használati körét, a törvény szintjén is látható az intézkedés felemás jellege. A törvény ugyanis nem szabályozza a kisebbségi nyelvek használatát a prefektúrával (a kormány megyei szintű képviseletével) szemben, és ezzel a román nyelv kitünte-tett és a kisebbségi nyelvek másodrendű státuszát szentesíti valamennyi megyében az etnikai arányoktól függetlenül (Benő 2005, 137–138).

A törvények implicit vagy explicit módon a kétnyelvűségi helyzethez is viszonyulnak. A kisebbségi beszélők általában megtanulják az állam nyel-vét is, kétnyelvűvé válnak. Ezért a nyelvi jogok kodifikációja szempont-jából egyáltalán nem mellékes az, hogy milyen fajta kétnyelvűség körvo-nalazódik egy adott állam törvényeiben. A romániai törvények előírásai, a többség szándékának megfelelően, az államnyelv és a kisebbségi nyelvek viszonyában inkább a fölcserélő kétnyelvűség kialakulásának kedveznek, és nem a hozzáadó kétnyelvűségnek. Ez a viszonyulás a fölcserélő kétnyel-vűséget támogató ideológiamegnyilvánulásnak tekinthető.

A romániai magyarság nagy többsége természetszerűen az anyanyelv értékét és fontosságát hangsúlyozó nyelvi vernakularizmus ideológiájához kötődik, amely megmutatkozik az anyanyelv magas presztízsében, a tuda-tos nyelvőrzésében és a következetesen kinyilvánított nyelvi jogigényekben.

(A nyelvi vernakularizmus fogalmával kapcsolatban l. Lanstyák 2011, 58.) A kisebbségi csoport nyelvi vernakularizmusa, nyelvőrzési szándéka a többségi csoport legtöbb nyelvi ideológiájával ellentétben áll, különösen az egy állam – egy hivatalos nyelv, az államnyelv alapú nyelvi polgári

egyenlőség és a kisebbségi nyelveket másodrendűnek láttató ideológiával.

Így a kisebbségi jogokról való dialógusban szükségszerűen teljesen eltérő nézőpontok és érdekek konfrontálódnak.

4.1.2.2. Jogigények, jogérvényesítés, joggyakorlat, jogvédelem

A jogigények vonatkozásában különbség van a nyelvközösség igénye között, amely következetesen arra irányul, hogy a politika eszközeivel törvényi szinten bővítse a nyelvhasználati jogokat, és végső soron elérje azt, hogy ebben a tekintetben ugyanazokkal a jogokkal élhessen, mint a többségiek, valamint a beszélők mindennapi jogtudata és jogigénye között.

Mindkét esetben tovább él az abból fakadó tehetetlenség, hogy a közös-ség két-három előző nemzedéke a jogfosztottság állapotában élt, általá-ban is leszokott emberi, polgári jogai kinyilvánításáról. Egy ilyen tudati örökség tovább éléseként minden jog kinyilvánítása szinte merényletnek tűnik, a nyelvi jogoké is (pl. hivatali nyelvhasználat, a magyar nyelv nyil-vános megjelenítése stb.). A közösség jogigényénél jóval bizonytalanabb és a nyelvi környezet függvényében jóval alkalmazkodóbb a beszélők jogtudata és jogigénye. Mint korábban is jeleztük, ez szorosan összefügg a nyelvi attitűddel. Katona Hajnal Tünde erre irányuló vizsgálatai három erdélyi régió eltérő nyelvi környezetében ezt részleteiben is feltárták. Álta-lános megállapítása az attitűd és a jogigény szoros és kölcsönös kapcsolata, egyik meghatározza a másikat, de az anyanyelv szimbolikus fölértékelése semmiképpen nem jelenti minden körülmények közt az anyanyelvhaszná-lathoz való ragaszkodást. Ezt nem is lehetne elvárni. Az is természetes, hogy mind a nyelvi környezet, mind az egyes nyelvi jogok másféle maga-tartást határoznak meg (l. Katona 2016, 252–269).

Általánosan elmondható, hogy Romániában a törvények hatálya gyenge, a törvény alkalmazásával gyakran gondok vannak, hiszen Romá-nia jelenleg is, a bizonyos kisebbségi jogokat megtagadó, rejtett módon asszimilációs politikát követő nemzetállam és a jogállamiság között inga-dozik (Benő–Szilágyi 2005). A törvény és a törvény alkalmazása közötti szakadék a nemzetközi egyezményekre és a belső jogszabályozásra egy-aránt érvényes (Horváth–Scacco 2001; Péntek–Benő 2003; Péntek 2013b).

A jelenség hátterében olyan ideológiák állnak, amelyek az államnyelv

kiemelt státuszát és a kisebbségi nyelvek alárendelt szerepét tekintik ter-mészetesnek. A többség és a kisebbség nyelvi ideológiája és kiindulópontja gyakran ellentétes és eltérő perspektívából láttatja a kisebbségi nyelvhasz-nálat kérdéseit.

A kisebbségi nyelvek közterületeken való írásos megjelenésének kor-látozása vagy tiltása gyakran az alkotmányra való hivatkozással történik („A magyar nem hivatalos nyelv Romániában”). Románia Alkotmányának 13. paragrafusa ugyanis kimondja, hogy Romániában egyetlen hivatalos nyelv van, és ez a román. E tény korlátozó értelmezése a hivatalos nyelv és a publikus (közéleti) nyelv kategóriájának összekeveréséhez vezet. A

„hivatalos nyelv” a legmagasabb jogi státusz, amely a nyelv formális és informális helyzetekben, adminisztrációban, igazságszolgáltatásban, okta-tásban és más területeken való szóbeli és írásos használatát biztosítja. A

„publikus nyelv” megnevezés arra utal, hogy az adott nyelv jelen van a közterületeken feliratokon, kulturális és közérdekű hirdetéseken, reklámo-kon, névtábláreklámo-kon, vagyis nem pusztán informális helyzetekben, társalgási nyelvként használatos. Hogyha egy nyelv nem hivatalos egy adott állam vagy régió területén, abból nem kell annak következnie, hogy nem jelenhet meg közterületeken írott formában.

A kisebbségpolitikát képviselő Romániai Magyar Demokrata Szövetség tisztségviselői, parlamenti képviselői között jelentős számban vannak jogá-szok. Ők a parlamentben és szenátusban lehetőségeik szerint részt vesznek a jogi kodifikációk körüli alkukban, a nyelvi jogok körének szélesítésében, helyi szinten pedig igyekeznek érvényesíteni a nyelvközösség jogait. Az utóbbi időben egyre inkább erősödik a jogérdekek nemzetközi megjelení-tése és képviselete is, beleértve ebbe az európai parlamenti képviseletet is.

A körülményektől függően: változó hatékonysággal.

Ennek a feladatnak a határozott képviseletére „civil oldalról” vállalko-zott a 2007-ben Marosvásárhelyen alapított emberjogi és jogvédő szerve-zet, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO)⁴⁸, esetenként saját képvi-seletünk ellenében is, amikor az gyengének mutatkozik vagy a központi vagy helyi politikai alkuk körülményei között lemond a jogérvényesítésről.

Ez a szervezet fontosnak tartja a polgárok jogtudatának erősítését, a nyelv-közösség részvételét a rájuk vonatkozó döntésekben, a jogérvényesítést, a nemzetközi egyezmények betartását. A civil fellépés azért is fontos, mivel a 20. század jelentős részében a politikai rendszerek erőszakos fellépésükkel

folyamatosan leépítették, meggyengítették a polgárok jogtudatát. Ennek a következménye, hogy nem tudnak meglévő jogaikról, megszokásból vagy félelemből tartózkodnak a határozott jogérvényesítéstől.

4.1.2.3. Névjog, névpolitika

4.1.2.3.1. A személynévhasználat szabályozása

A személynevekhez kapcsolódó szabályozás, használatuk garantálása – a környező országok joggyakorlatától eltérően – Romániában megoldottnak tekinthető. Az ehhez kapcsolódó folyamatnak is megvan a maga százéves története. Mindkét háborút követően az volt a gyakorlat, hogy a Trianon előtti Magyarországon vagy az 1940–45 között Észak-Erdélyben anyakönyvezett személyek keresztnevét az anyakönyvi kivonatban utólag román megfele-lővel helyettesítették (anélkül, hogy az anyakönyvet „lefordították” volna).

A helyi anyakönyvezésben is megszokott volt, hogy a keresztnév román megfelelőjét vagy „románosított” változatát anyakönyvezték, és ezt a szülők kénytelenek voltak tudomásul venni. 1968-ban született új névtörvény, és ez 1996-ig volt érvényben. 1968-ban teljesen szabaddá vált a névválasz-tás, a magyar nevek anyakönyvezése, a magyar névforma használata. Ebbe nem került be a magyarországi -né képzős asszonynév (ennek Erdélyben nem is volt különösebb hagyománya). A helyi közigazgatás gyakran ezt megpróbálta korlátozni a román keresztnévformák erőltetésével. A név-változtatás is szabaddá vált már 1968-ban: a törvény 4. szakasza szerint megfelelő indoklással megengedte mind a család-, mind a keresztnév meg-változtatását. A magyar nyelv szempontjából a törvény egyik legfontosabb szakasza a 19., amely kimondta, hogy azok a személyek, akiknek a nevét

„lefordították” egy másik nyelvre, vagy egy másik nyelv helyesírása szerint jegyezték be, kérhetik nevük „visszafordítását” vagy anyanyelvi helyesírása szerinti módosítását. A szándék ezzel elsősorban nyilván nem az volt, hogy a magyarokat bátorítsa magyar nevük visszavételére, hanem, hogy megköny-nyítse a névrománosítást. De ennek ellenkezőjét sem lehetett megtiltani.

2003-ban született törvény a magánszemélyek névfelvételéről, 2006-ban az anyanyelvi okiratokról. Ezek az újabb szabályozások sem sértik a magya-rok névjogát, és ez azért is fontos, mert a személynév szorosan kapcsolódik a nevet viselő személy identitásához. A keresztnevek választása is teljesen

szabad Romániában, nincs olyan hivatalos névjegyzék, amely megszabná a választható keresztnevek körét, és így akár fantázianeveket is be lehet jegyeztetni.⁴⁹ És természetesen annak sincs akadálya, hogy a szülő etnikai szimbólumnak számító, „lefordíthatatlan” nevet válasszon (Attila, Árpád, Hunor, Emese, Ildikó), és ez a magyarországitól és a többi régiótól e nevek gyakoriságában részben eltérő, erdélyi vagy székely névdivatot eredmé-nyez. Fokozott tehát a magyar szülők felelőssége abban, hogy élnek-e vagy nem a törvény által biztosított joggal a nevek választásában, bejegyzésé-ben, használatában vagy adott esetben a névváltoztatás lehetőségével. Ezt a felelősséget nem lehet a hatóságra hárítani.

Gondot jelenthet a magyar ékezetes betűk használata a román anya-könyvezésben. Ezek gyakran ékezet nélkül jelennek meg vagy román betűkkel helyettesítik őket, és így „államnyelvűsített” névalakok jönnek létre (pl. Kovacs Adam/Covaci Adam). Ez visszaélés a személynév hasz-nálatával, amely a névviselőt érzékenyen érintheti, tekintettel arra, hogy a név nemcsak identitást jelző szimbólum, hanem a családi összetartozást is kifejezi. Ugyanaz történik, mint az emigrációban, ahogy Márai Sándor is jelezte a Halotti Beszéd c. versében: „Az ohioi bányában megbicsaklik kezed / A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet”.

4.1.2.3.2. A földrajzi nevek szabályozása⁵⁰

A Romániához csatolt Erdély nyelvi birtokbavétele elsőként az államnyelvi földrajzi nevek hivatalossá tételével történt, elsősorban a román település-nevekével. Külön monográfiát igényelne annak az elemzése, hogyan ala-kították ki a 20-as évek legelejétől magát a névállományt a már meglévő román (népi) nevek irodalmivá és hivatalossá tételével vagy a magyar nevek fordításával, gyakran a névforma románosításával, esetleg új nevek alkotásával, valamint annak bemutatása, hogyan változott az egyes tör-ténelmi időszakok politikai légkörétől, néha agresszivitásától függően a helységnevek használatának szabályozása, korlátozása. Közben gyorsan megtörtént, de napjainkban sem szűnt meg a belterületi nevek, az utcák, terek magyar nevének románra cserélése vagy háttérbe, peremre szorítása (Bartos-Elekes 2011, 498–499). Reliktumjellegüknél és a közvetlen tájé-kozódásban betöltött szerepüknél fogva legvédettebbek a mikrotoponímák, a külterületek határnevei. Mindezek egyszerre szolgálják a szimbolikus

birtokbavételt a többségi nyelvi közösség részéről és a kisebbségi nyelvi közösség eltávolítását, elidegenítését lakóhelyétől, szülőföldjétől. Az a nyelvi tájkép,⁵¹ amelyet a névtáblák mutatnak, arra is alkalmas, hogy az idelátogató idegen előtt elfedje mind a történelmi múltat, mind a helyi magyar közösség jelenlétét.⁵²

A legtöbb korábbi korlátozás és mai konfliktus a helységnevekkel kapcso latos. 1935-től például egy hatósági rendelet a nyomdáknak telje-sen megtiltotta magyar helységnevek kinyomtatását, és ez az intézkedés a tudományos közleményekre is kiterjedt.⁵³ A megszorítások és az enged-mények a század folyamán állandóan váltották egymást. A 70-es, 80-as évek szintén a korlátozások időszaka volt. Előbb egy 1971-es rendelet az ismertebb erdélyi települések hivatalos nevének használatát tiltotta meg és a román név használatát tette kötelezővé minden nyomtatott szövegben, 1988-ban pedig egy újabb rendelet ezt a tilalmat minden erdélyi magyar helységnévre kiterjesztette.

1990 és a századforduló után is ez a nyelvjogi küzdelmeknek az egyik legfontosabb területe. A Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat program-jában is többször napirendre került mind a szabályozás (a jogi keretek) bővítésének igénye és lehetősége, mind Erdély és a többi határon túli régió magyar helységneveinek kodifikálása. Az eligazodást kétségtelenül ma már megkönnyítik a helységnévazonosító szótárak, valamint a két- és több-nyelvű térképek, de a kodifikálás egyelőre nem (vagy csak részleteiben) történt meg, ezzel még adós a magyar névtudomány. A Termini keretében Erdély vonatkozásában a kérdést – főképpen a kodifikálás és a határtalanítás szempontjából – Csomortáni Magdolna tekintette át részleteiben (2011), Kárpát-medencei szinten pedig Szabómihály Gizella (2011a,b).

Az 1990 utáni változás első évtizedében változó intenzitással tábla-háború folyt minden külső régióban. Erdélyben is heti rendszerességel számolhatott be a sajtó lefestett magyar helységnévtáblákról. Ebben a tekintetben a 215/2001-es közigazgatási törvény teremtett rendet

Az 1990 utáni változás első évtizedében változó intenzitással tábla-háború folyt minden külső régióban. Erdélyben is heti rendszerességel számolhatott be a sajtó lefestett magyar helységnévtáblákról. Ebben a tekintetben a 215/2001-es közigazgatási törvény teremtett rendet