Kisebbségpolitika a gazdaságban

A nyelv élet- és versenyképességét alapvetően meghatározza a nyelvközös-ség gazdasági helyzete, versenyképesnyelvközös-sége. Másrészt pedig arra is figyelem-mel kell lennünk, hogy maga a nyelv, a két- és többnyelvűség jelent-e vala-milyen értéket a gazdasági életben, előnyt vagy hátrányt jelent-e Erdélyben a magyar nyelv ismerete, a magyar anyanyelvűség.

A romániai gazdaságpolitikának bizonyára nincs explicit kisebbségi irányultsága sem kedvező, sem kedvezőtlen értelemben. Az viszont nyil-vánvaló, hogy a központi költségvetés jelentős hányadát Erdély szolgál-tatja, és hogy ezzel nincs arányban a régióba irányuló állami beruházás, fejlesztés, infrastruktúra. Ennek ellenére belső erőforrásainak, főként a szakképzett munkaerőnek és a külföldi beruházások iránti fogadókészség-nek köszönhetően a régió mégis élenjár a gazdasági fejlődésben. Erdély-ben viszont (és országosan is!) a tömbmagyar székely megyékErdély-ben történt a legkevesebb fejlesztés, ezek a megyék országosan is elmaradottaknak számítanak, és ez jelentős mértékben motiválja az itteni fiatalok külföldi munkavállalását, elvándorlását. Egy 2018. decemberi gazdasági elemzés szerint az elmúlt 20 évben leginkább elszegényedett megyék, annak alap-ján, hogy milyen mértékben csökkent a részesedésük a nemzetgazdaság egészében: Olt 31,2%-kal, Teleorman 33,5%-kal, Kovászna 36,4%-kal.

Az egy főre eső átlagos termelékenység legkisebb mértékben a következő megyékben növekedett: Kovászna 4,3-szor, Galac, Mehedinti 4,4-szer, Vrancea 4,9-szer, Hargita 5-ször. Ehhez mérten a legnagyobb növeke-dést a következő megyék produkálták: Bukarest 10,1-szer, Fehér 8,4-szer, Prahova, Szeben 7,7-szer, Kolozs 7,3-szor, Temes 7,2-szer. Kovászna megye mindkét mutató tekintetében a legutolsók között van, és Hargita megyének sem sokkal jobbak a mutatói.⁶³

Ilyen értelemben nem igazolható az a feltételezés, hogy összefüggés volna a gazdasági fejletlenség és a szórványhelyzet között. A dél-erdélyi, a bánsági és a partiumi, valamint a közép-erdélyi régiók gazdaságilag fejlettebbek a Székelyföldnél, ami nem jelenti azt, hogy a falusi maradékszórványoknak ne lennének gazdasági nehézségeik. Az viszont kétségtelen, hogy a székely

nyelvközösség számbeli regressziója szoros korrelációban áll a térség elsze-gényedésével: a munkanélküliség, az alacsony jövedelmek a legfőbb okai annak, hogy olyan tömegesen vándorolnak el a fiatalok Erdély fejlettebb központjaiba vagy Nyugat-Európába. A szórványvidékek magyarsága ará-nyaiban, a tömbben élő magyarok létszámban apadnak vészesen. A gazda-sági helyzet hátrányait részben ellensúlyozzák a magyar–magyar gazdagazda-sági kapcsolatok és a magyar állami támogatások, az országon belüli lemaradást azonban ezek nem képesek pótolni.

A régiók közötti jelentős gazdasági különbség közvetlenül befolyásolja az állampolgárok jövedelme közötti különbséget. Az Eurostat folyamatos jelzései szerint az Európai Unió országai közül Romániában a legnagyobb az egyenlőtlenség azok között, akik a gazdagok 20%-ához tartoznak és akik a szegények 20%-ához. Romániában ez a különbség a legutóbbi jelen-tés szerint 8,3-szeres, és folyamatosan növekszik, az Unió átlagában ez a különbség 5,2-szeres, és évek óta stagnál.⁶⁴ Nem megalapozatlan az a felté-telezésünk, hogy ezek a különbségek a magyarokra is érvényesek, és hogy ebben a tekintetben a székely megyékben a legrosszabb a helyzet. Orszá-gosan is igazolható a többségiek és a kisebbségiek közötti jövedelemkü-lönbség: „jól kimutatható, hogy a kisebbségi kategóriák közül nem csu-pán a romák, hanem a magyarok keresete is jóval alacsonyabb az országos átlagnál. Miközben az országos […] népességet a jövedelmi tizedek tíz, megközelítőleg azonos részre osztják, addig a magyarok a két alsó jöve-delmi kategóriában nagymértékben felül-, a négy felső jövejöve-delmi kategó-riában pedig nagymértékben alulreprezentáltak.” (Kiss T. 2017, 173). Ez a különbség áll egyébként a hátterében Erdélyben is bizonyos rétegek lesza-kadásának, az oktatásban is megmutatkozó több szintű szegregálódásnak.

Az RMDSZ programjából is következtetni lehet rá, milyen területeken feltételezhető a gazdaság preferenciális (azaz diszkriminatív) fejlesztése, ez ugyanis ilyen célkitűzéseket, elvárásokat fogalmaz meg, mint: „a verseny-képesség elvén alapuló esélyegyenlőség biztosítása vállalkozóinknak, egyenlő részvétel a helyi vagy országos szintű gazdasági tevékenységek-ben; – a gazdaságfejlesztési alapok átlátható pályázati rendszerrel történő elosztása, a bürokratikus terhek csökkentése; – a magyarlakta területek infrastrukturális és gazdasági fejlesztése, különös tekintettel a Székely-földre; – olyan költségvetés-politika kialakítása, amely tényleges támo-gatást nyújt a kisebbségi közösségeknek és helyi önkormányzatoknak.”

Az agrárgazdaságban hátrányosan érinti a magyar közösségeket az, hogy hiányzik a tulajdonjog garantálása, a birtok egységének védelme, a tago-sítás, a földcsere, a földvásárlás, a mezőgazdasági földbérlet, az észszerű birtokstruktúra feltételeinek kialakítása, nincs megoldva a mezőgazdasági termékek értékesítése. A vidékfejlesztésnek a mostaninál nagyobb erőfor-rása lehetne a turizmus. Nagyon sok mindennek akadálya a megfelelő inf-rastruktúra hiány.⁶⁵

Ami a magyar nyelv és a kétnyelvűség gazdasági értékét illeti: nem váltak be az ehhez fűzött jogos remények. 1990 után az volt a vélemény, hogy a vállalkozásokkal, a külföldi befektetőkkel kizárólag a gazdasági érdek lesz a meghatározó, hogy a magyar nyelvnek, a magyar–román kétnyelvűség-nek is megnő az értéke, és hogy legalább a vállalkozási szférában eltűnik minden hátrányos megkülönböztetés. Sem az általános tapasztalat, sem az erre irányuló kutatás nem igazolja, hogy minden esetben ez történne. Sorbán Angella doktori értekezésében kérdésként fogalmazza meg a helyzetre jel-lemző paradoxont: „ha a kétnyelvűség a kulturális tőke egyik formája, ráadá-sul munkapiaci előny is, a többségi társadalom pedig jobbára egynyelvű, miért van [mégis] strukturálisan hátrányosabb helyzetben a kétnyelvű kisebbség, mint az egynyelvű többség?” (Sorbán 2014, 30). Erre a költőinek tűnő kérdésre más választ nem lehet adni, minthogy a nyelvtudás előnye nem képes ellensúlyozni a magyarokkal szembeni előítéleteket, ellenszen-vet és még kevésbé azt a hátrányt, amely a magyar nyelv alárendelt jogi státuszából következik. Még a nemzetközi üzletláncok gyakorlatában is felfedezhető a nyelvi alapú diszkrimináció. Például a magyar média szinte naponta jelzi, hogy magyar többségű településeken az ilyen üzletekben is többnyire magyarul nem tudó eladókat alkalmaznak, sőt azt is, hogy regio-nálisan különbségek vannak az alkalmazottak fizetésében is.

Vannak azonban olyanok is, különösen azok körében, akik felsőfokú tanulmányaikat is magyar nyelven végezték, akik a magyar nyelvtudá-suk, a kétnyelvűség előnyeire számítanak a munkaerőpiacon. Ők joggal hivatkoznak arra, hogy egyre több álláshirdetés tartalmazza feltételként a magyar nyelv ismeretét. Azt, hogy milyen esetekben lehet valóban előny a kétnyelvűség, Sorbán saját vizsgálatai alapján így látja: ha magyar a cég-tulajdonos, ha a magánvállalkozás nyitott a magyarok és a magyar nyelv iránt (a negatív sztereotípiák ellenében vannak pozitívak is: a magyarok jó szakemberek, szorgalmasak, becsületesek), ha egy állami, önkormányzati

intézményben megszokott a magyar nyelv használata, ha magyarországi a vállalkozás vagy úgy multinacionális, hogy a központja Magyarországon van. A szakterületek, szakmák szempontjából előnyt jelenthet a kétnyel-vűség az egészségügyben, közjegyzők, ügyvédek számára, általában a két szakmai kultúrára való rálátás, a nyelvtudással összefüggő kapcsolati tőke (Sorbán 2014, 65–73).