Kisebbségpolitika a hitéletben

Az egyházak elsődleges szerepe az egyes vallások, felekezetek által elté-rően kanonizált kultikus, liturgikus szerep. A nyelv, amely lehet szakrá-lis (holt) nyelv vagy vernakuláris népnyelv, eszköz ennek a szerepnek a betöltésében. Az egyházpolitika elsősorban az állam és az egyház viszo-nyára vonatkozik, az állam szekularizált vagy ateista ideológiája túlmegy az állam és az egyház szférájának szétválasztásán, megszorító vagy éppen tiltó is lehet. Óhatatlanul része többség és kisebbség egyenlőtlen hatalmi viszonyának, ebben a szférában is vannak kedvezményezettek és kiszol-gáltatottak. Az állam és valamely egyház összefonódása, az egyház állam-egyház jellege megnöveli fölényét az ország területén működő más egyhá-zakkal szemben. Az állam preferenciális viszonyulása valamely egyházhoz meghatározza azt is, milyen a viszonyulása azokhoz a nyelvekhez, ame-lyeket a különböző egyházak használnak. Románia egyházpolitikájában a 20. század folyamán többféle ideológia érvényesült, de még az állam ateista korszakában is (1948–1990) preferenciális volt a viszonyulása az ortodox egyházhoz (ebbe olvasztotta bele a görög katolikus egyházat a hívekkel és az ingatlanokkal együtt). 1990 után nyilvánvalóvá vált, hogy az azt megelőző ateista korszakban nem gyengült, hanem inkább megerő-södött a lakosság vallásossága. A hitélet szabaddá vált, de az állam és az

egyházak viszonyában nem következett be sem a funkcióik megnyugtató szétválasztása, sem a teljesen egyenjogú kezelése a különböző egyházak-nak. Az ortodox egyház szövetségese lett a többségi állampolitikának, a kisebbségpolitikában különösen. És ez közvetve érinti a magyar nyelv egyházi használatát is.

4.1.6.1. A többség államegyháza, a magyarok egyházai

A román ortodox egyház egy autokefál, azaz független nemzeti egyház az ortodox kereszténységen belül. Eredetileg a konstantinápolyi ortodox egyház része volt. 1865-ben alapították és 1885-ben ismerte el a kons-tantinápolyi pátriárka a román egyház függetlenségét. Magyarországi része az 1997 óta működő Gyulai Román Ortodox Püspökség. Liturgikus nyelve a román.

Az ortodoxia államegyház jellegét a számbeli fölény és az államhata-lommal való összefonódás dominanciája biztosítja Romániában. Az ország lakosainak 86,8%-a tartozik ehhez az egyházhoz, az ortodox vallásúak 97,5%-a pedig román nemzetiségű. A mintegy harmincezer ortodox val-lású magyarnak a megszokottól eltérő helyzete bizonyára azzal függ össze, hogy vegyes házasságban felvették házastársuknak az övékétől eltérő vallá-sát. Az ortodox egyház erdélyi terjeszkedése kiemelt állami támogatással, a nacionalizmus jegyében történt és történik minden más egyház ellenében: a görög katolikus egyház beolvasztási kísérletével, a neoprotestáns egyházak üldözésével, az etnikus egyházak híveinek asszimilációjával. Mindebben a kommunista államhatalomnak is szövetségese volt az ortodox egyház.

1990 után az erdélyi katolicizmus központjában, Csíkszeredában létesült ortodox püspökség.

Az erdélyi magyarok vallásukban megoszlanak, több történelmi egyház képviseli őket. Ezek az egyházak mind a nyugati kereszténységhez tartoz-nak, szemben a többséget képviselő keleti, ortodox egyházzal. Ezt a hely-zetet a történelem folyamán és napjainkban is lehet úgy is tekinteni, mint sokszínűségben megnyilvánuló értéket, és úgy is, mint megosztottságot a maga nem kívánt következményeivel. Az egyes felekezeteknek, egyházak-nak egymástól is lényegesen eltérő a helyzete, a pozíciója.

A protestánsok mintegy 4%-át teszik ki az ország összlakosságának, Erdélyben ez az arány lényegesen nagyobb, 10%. A protestáns egyházak

etnikus jellege hivatalos magyarnyelvűségükben nyilvánul meg, valamint abban, hogy a reformátusok 95,4%-a, az unitáriusok 96,5%-a magyar. A reformátusok és az unitáriusok 99%-a él Erdélyben, az ágostai (szász) evangélikusok 9l,6, a zsinatpresbiteri (magyar) evangélikusok 96,l%-a.

Magyarországhoz viszonyítva, amely inkább római katolikusnak szá-mít, Erdélyben inkább a református egyház dominál, ehhez tartozik az erdélyi magyarok többsége (45,9%-a: 563 611, 93,8%-uk magyar).⁹³ Az egyházi közigazgatás két egyházkerületre terjed ki, a Királyhágón túlira és az erdélyire.

A református egyházra is sokféle nyomás nehezedett az 1., majd a 2.

világháború után. Előbb földjeitől és intézményeitől fosztották meg, majd ingatlanaitól, végül önálló döntési jogától is. Mivel korábban megindult folyamatok ijesztő felgyorsulásaként jelentkezett, az egyháznak már a húszas évek végén rá kellett döbbennie az anyaegyházak szórványoso-dására, fontos települések és régiók elnéptelenedésére, a hívek számának apadására: „Az elkerülhetetlennek látszó folyamat mementói: az elhagyott, rommá vált templomok, a gazzal benőtt vagy a már felszámolt temetők a szomorú jövő árnyékát vetítették az egyházukért felelősséget érző sze-mélyek elé. Mindezek hatására a harmincas évek elején cselekvésre szán-ták el magukat. A református egyház által Erdélyben ekkor megkezdett szórványmunkát az egyháztól olyan elválaszthatatlan tevékenységnek, missziónak tekintették, amely „sohasem irányulhat más felekezetek vagy fajok ellen. Nem támadás, hanem megvédése, megtartása a mieinknek, a ránk bízottaknak.” (Tóth 1999, 12). Noha Mikó Imre 1932-ben megjelent Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című munkája kitűnő módszer-tani megalapozását adta a szórványkutatásnak, az egyház keretében és a magyar közvélemény figyelmének felkeltésében is jóval nagyobb hatású-nak bizonyult Földes Károly mezőújlaki lelkész Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokról című füzete, valamint Nyirő Józsefnek e füzet adatai alapján írott és 1934-ben a Keleti Újságban közölt Papbeiktatás című novellája (l. Tóth 1999, 13).

A 2. világháború után a zsinatpresbiteri egyházkormányzati elv jelentős mértékben kiszolgáltatta az egyházat a hatalomnak. A kommunista diktatúra évtizedei alatt a hatalom érdekeit kiszolgáló, iránta lojális, konformista püspököket kényszerítettek az egyházra, megfélemlítették a lelkészeket és a presbitériumokat. Mindez erősen korlátozta abban, hogy nagykiterjedésű szórványait átfogva maradéktalanul elláthassa népegyház szerepét. Negyven

esztendő alatt mintegy egyötödével fogyott az anyaegyházak száma, szórványterületen sorvadásnak indult az egyház magyarnyelvűsége.

Az unitárius vallásnak a szülőföldje is Erdély, Dávid Ferenc mozgalma hozta létre a reformáció 16. századi forgatagában. Ehhez az egyházhoz fűződik a vallás szabad gyakorlásának kimondása is, elsőként a világon, 1568-ban. Létszámában kicsi ugyan, de különlegessé teszi az a körülmény, hogy sajátos jogállással az erdélyi egyházhoz tartozik a magyarországi egyházkerület is, és még inkább az, hogy ennek az egyháznak itt van a szülőföldje, ilyen értelemben központként tartják számon a világ más részeiben (Angliában, az Amerikai Egyesült Államokban) élő unitáriusok is. Az 55 794 hívő (96,7%-uk magyar) jelentős része a Székelyföld elzár-tabb völgyeiben és peremterületein él, valamint az Aranyos mente néhány falujában. Püspöki székhelye szintén Kolozsvár, teológiai intézete közös a reformátusokéval.

A ma már csak történelmi erdélyi magyar felekezetek közül különös sorsa volt a szombatosoknak. Az Ótestamentumon alapuló hittételeik szintén a reformáció korában találtak követőkre udvarhelyszéki és marosszéki szé-kely közösségekben, nem függetlenül az unitárius vallástól. Marosvásárhely, Torda, Kolozsvár lakosaiból is többen szombatosokká lettek, csatlakoztak hozzájuk a nemesek és a főurak köréből is. Számos zsidó szokást, ünne-pet, liturgikus cselekményt vezettek be közösségeik életébe. 1630-tól Péchi Simon felléptével szakítottak a keresztény hagyománnyal, és minden tekin-tetben átvették a zsidó vallás tanításait. Szenterzsébeten középiskolai szintű iskolát létesítettek. 1638-tól kíméletlenül üldözte őket a protestáns ortodoxia és az ellenreformáció. Kis paraszti csoportjuk Bözödújfaluban maradt meg.

Ők 1868-ban csatlakoztak az izraelita egyházhoz, 1940-ben pedig a zsidótör-vények és -üldözések miatt az unitárius egyházhoz. Az ő sorsuk is a romániai diktatúra időszakában pecsételődött meg. A falu alatt épített völgyzáró gát vízzel töltötte föl és árasztotta el a völgybeli települést. Lakói a környező falvakban telepedtek le, sokan közülük végleg elhagyták az országot.

A zsinatpresbiteri evangélikus-lutheránus egyház, a magyar evangéli-kus egyház alig 30 anyaegyházat számlál a barcasági tíz faluban, valamint Szeben és Arad megyében (magyar híveinek száma 12 431). A szászok az ágostai hitvallású evangélikus egyházhoz tartoznak.

A neoprotestáns kisegyházaknak volt a legmostohább sorsa az elmúlt évtizedekben. Üldözte őket az államhatalom és az ortodox egyház. A magyarság intézményei és szervezetei sem álltak velük kapcsolatban,

elszigetelték őket, a történelmi egyházak pedig riválisnak, sőt ellenségnek tekintették őket. Mindezek ellenére, sőt talán éppen ezért jelentős töme-gek lettek baptistává, adventistává, pünkösdistává, szabadkereszténnyé, jehovistává (a magyar hívek száma összesen 40 000 körüli).

A római katolikus egyház világegyházként Romániában is magyar túlsúlyú, de jelentős számban vannak román hívei is. A római és görög katolikusok aránya országosan 6%, de Erdélyben él a római katolikusok 73,6%-a, valamint a görög katolikusok 91,6%-a. A két rokonegyház eltérő etnikai jellegét mutatja, hogy a római katolikusok 57,5%-a magyar, 32%-a román, a görög katolikusoknak pedig 85,7%-a román, 10,7%-a magyar.

A katolikus egyház felöleli az országban található római katolikus, görög katolikus, örmény katolikus és bolgár katolikus egyházmegyék összessé-gét. Vezetőik közösen alkotják a Romániai Katolikus Püspöki Konferenciát.

Az országban két érseki tartományban összesen hat római katolikus egyház-megye található, ezek közül kettő főegyházegyház-megye. A görögkatolikus egyház egyetlen érseki tartományát hat egyházmegye alkotja, ezekből egy főegyház-megye. Az örmény katolikus ordináriátus külön egyházmegyét alkot, az élén álló apostoli kormányzó személyében megegyezik a gyulafehérvári római katolikus érsekkel. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség közvetle-nül a Szentszék joghatósága alá tartozik, és a többi egyházmegyétől füg-getlenül működik.

A román állam és a Szentszék 1927-ben aláírt konkordátuma nagy csaló-dást okozott az erdélyi magyarok körében, mert miközben a hívek nagyobb hányada magyar volt, az egyezség mindössze három magyar püspökség felállításáról intézkedett, ezzel szemben öt románról, a bukaresti érsekségről és a szintén román moldvai püspökségről, ahol a moldvai magyar népcsoport is él. 1948-ban a román állam megszüntette a görög katolikus egyházat, javait és híveinek jelentős részét az ortodox egyház vette át. Ugyanebben az évben a szerzetesrendek működését is betiltották, államosították az egyházi oktatási intézményeket, felszámolták a gyulafehérvári egyházi nyomdát. Harminc éven át nem jelenhetett meg egyetlen imakönyv, biblia, katekizmus.

Ennek a nehéz időszaknak volt karizmatikus személyisége az 1938-ban gyulafehérvári püspökké szentelt Márton Áron. Elsősorban neki köszön-hető, hogy az erdélyi katolikus egyház ellenállt a politikai nyomásnak és kísértéseknek. Miközben hű maradt Rómához, a háború utáni évtizedek-ben „megtűrt” státuszában is a magyar közösség leghitelesebb intézménye

maradhatott. Ő maga is elszenvedte az üldözést és a bebörtönzést (1949–1955), majd a házi őrizetet (1957–1967) és az állandó felügyeletet.

A római katolikus egyház jogilag törvényen kívül élt, mivel nem tett ele-get a hatalom ama igényének, hogy fügele-getlenítse magát a Vatikántól. Ezzel

„mégis ő vészelte át a legkevesebb lélek- és egyházromboló áldozattal az elmúlt negyven évet, mert a hatalomnak nem sikerült túl mélyen beférkőznie a vezetés és a papság rétegeibe” (Vetési 1995, 171). 1990 után a Szentszék megerősítette az erdélyi katolikus egyház pozícióit: a gyulafehérvári püspökséget érsekségi rangra emelte, új püspököket neve-zett ki Temesvárra, Nagyváradra, Szatmárra. Továbbra sem tett viszont ele-get annak a jogos igénynek, hogy ezeket ne a bukaresti román, hanem a gyulafehérvári magyar érseknek rendelje alá.

4.1.6.2. Egyházpolitikák, kisebbségpolitika

Figyelembe kell venni azt, hogy az egyes egyházaknak eltérő pozíciójuktól, híveik számától, helyzetüktől függően megvan a saját egyházpolitikájuk.

Nem szűnt meg teljesen a felekezeti elhatárolódás az endogámia révén, de ez nem is annyira merev, mint a történelem korábbi korszakaiban. Ebben a tekintetben a katolikus egyház védi merevebben a saját határait (mereveb-ben a protestánsoktól, mint az ortodoxtól). Ezek az egyházpolitikák éppen abban a tekintetben konvergálnak és kapcsolódnak a kisebbségpolitika egészéhez, hogy céljaik nem lehetnek ellentétesek a magyar nyelvközösség politikai törekvéseivel. Ezt az egységet nem mindig könnyű megvalósítani.

Miután az 1989-es változással megszűnt az előző politikai rendszer val-lás- és egyházellenes ideológiája és gyakorlata, szabaddá vált a hitélet gya-korlása, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy Európának ez a része nem szekula-rizálódott a nyugatihoz hasonló mértékben, a magyar történelmi egyházak is jogosan léptek föl azért, hogy hozzájussanak mindazokhoz az ingatlanjaik-hoz, amelyektől a szocialista államhatalom jogtalanul megfosztotta őket. Ez mindenekelőtt iskolaépületeket jelentett, de olyan történelmi és tudományos értékű gyűjteményt és könyvtárat is, mint a gyulafehérvári Batthyaneum. Az ingatlanok egy részéhez újra hozzájuthattak az egyházak, de néhány, külö-nösen nagy értékű épület, mint a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium és a Batthyaneum visszaszolgáltatása jogi kálváriává vált, és máig elmaradt.

Ezek megoldása továbbra is fontos célkitűzése az egyházak politikájának.

Fontos továbbá az is, hogy miközben az államnak minden polgára szá-mára biztosítania kell a lelkiismereti és vallási szabadságot, azonos felté-teleket, részarányosan azonos mértékű támogatást kell nyújtania minden olyan egyháznak, amelyet elismert. Biztosítania kell azt is, hogy azonos feltételekkel juthassanak hozzá állami és európai uniós pénzalapokhoz.

Az állam nem deklarálja ugyan az ortodox egyház államegyház státuszát, mégis mint a román többség egyházát támogatási gyakorlatában preferen-ciálisan kezeli. Abban is támogatja, hogy szimbolikus jelenlétével, temp-lomaival és kolostoraival „ellensúlyozza” a magyar régiók etnikai jellegét.

A hitéleti, lelki gondozás mellett az egyházak legfontosabb szerepe a szo-ciális gondozás, a karitatív tevékenység: a szegények, az árvagyermekek, a betegek, az idősek támogatása és intézményes gondozása is. A Romániában nagyon mély társadalmi szakadék miatt ez különösen nagy feladat, ebben gyakran nekik kell pótolniuk az állami ellátás hiányát. Ennnek legismer-tebb, legkiterjedtebb intézményhálózata az, amelyet a dévai Szent Ferenc Alapítvány és személyében Böjte Csaba képvisel. A magyar szórványkö-zösségek esetében ez szórványgondozást is jelent, sajátos feladatként szór-ványkollégiumok működtetését. Az előbbiekben vázoltuk, hogyan alakult az egyházi oktatás törvényi szabályozása. Ennek egyik eleme a hitoktatás a közoktatás iskoláiban, a másik az egyházi oktatás, amelynek még mindig nem biztosított a státusza. A törekvés az, hogy lehetőség nyíljon ennek kiterjesztésére minden oktatási formára és szintre, és hogy a finanszírozást is biztosítsa a központi vagy a helyi költségvetés. A magyar történelmi egyházak ezeknek a feladatoknak az ellátásában folyamatosan jelentős támogatást kaptak a magyar államtól.