a magyar nyelv térvesztése és nyelvészeti következmények
3.4. A szépirodalom nyelve
A szépirodalom nyelve mint stiláris regiszter a nyelvhasználat legszaba-dabb területe, meríthet bármelyik nyelvváltozatból, nyelvi regiszterből vagy akár régebbi korok nyelvéből. Az azonban kétségtelen, hogy az írók, költők nyelve is kapcsolódik – tudatosan vagy tudattalanul – ahhoz a vernakulárishoz, amelybe beleszülettek, amelybe belenevelődtek. Több-nyire kitapintható a közvetlen nyelvi háttér, az anyanyelvnek az író szá-mára legtermészetesebb változata. Anélkül, hogy az erdélyi irodalom viszonylagos elkülönülésének vitatott kérdésében véleményt mondanánk, azt kockázat nélkül megállapíthatjuk, hogy az erdélyi irodalom alkotói, a régebbiek és az az újabbak is, az anyaországi kortársaiknál szorosabban kapcsolódnak közvetlen nyelvi gyökereikhez, azaz az erdélyi nyelv vala-mely változatához. Az ő esetükben nem arról van szó, hogy csupán merí-tenének a számukra elsődleges nyelvváltozatukból, ők nem díszként vagy díszletként használják pl. a népnyelvet, hanem nyelvi forrásként, nyelvi
mintaként. Természetesen mégis különböző mértékben, különböző módon.
Évszázadok óta folytonos például az erdélyi irodalomnak az a jól ismert vonulata, amely közvetlenül ihletődik a székely nyelvjárásból.
Ez a 20. században sem volt másképpen. Veres Péter az előző század közepén írta le Olvasónaplójában, nem is leplezett irigységgel, a követke-zőket: „[...] a székely az egyetlen tájnyelv a magyarban, amely igazi nyelv:
felsőfoka is van. Csak a székely s még az erdélyi írók tudnak úgy magya-rul, hogy az egyben a népnyelv is, kultúrnyelv is [...].[...] Mikesnél érzi az ember igazán, hogy milyen bűbájos lehet a nyelv és a nyelvjárás együtt. Ez már magában is művészet.” (Veres 1984, 318).
Ennek a vonulatnak az íróira a szellemiség és a nyelv harmóniája jel-lemző, az, hogy a nyelv nem külön kelléke az észjárásnak, hanem a kettő egy és ugyanaz. Az író és hősei rendszerint ugyanazt a nyelvet beszélik, csak más-más fokon. Többnyire mégsem a beszéd formáját, külsősé-geit tekintik mintának az élő nyelvből, hanem azt, ami a legállandóbb: a beszédmódot. Ez még Erdélyen belül is igen változatos. Egészen más a székely hol könnyű, szellemes, derűs beszélgetése, hol balladás tömörsége és homályossága, hol színes képszerűsége, mint a mezőségiek dísztelen, kopár, többet sejtető, mint kimondó beszéde, vagy mint a kalotaszegiek Kós Károlynál tetten érhető tömör szűkszavúsága (Péntek 2003, 214–221).
A két világháború között, amikor a nagyon mozgalmas erdélyi iro-dalomnak ez volt a legtermékenyebb vonulata (nem függetlenül a transzilvanizmustól és a népiségtől), a bírálók az írói nyelv regionalitá-sában, nem ok nélkül, elsősorban a provincializmus és a dilettantizmus veszélyét látták (Cseke 1984). Később, 1961-ben, Bárczi Géza, aki nagyívű tanulmányt szentel a nyelvjárás és irodalmi stílus viszonyának, az egy-ségesség igényét hangoztatva a szépirodalom nyelvével kapcsolatban, és tagadva azt, hogy a nyelvjárások között ilyen értelemben különbség volna, az erdélyiek nyelvének elkülönülésétől tart: „Kissé aggályosnak érzem az erdélyi nyelvjárási vonások halmozását erdélyi írók műveiben. A nyelv mai állapotában ez nem jelent különösebb elválasztódást, félő azonban, hogy ha e vonások állandósulnak, és kialakul egy olyanféle hagyomány, hogy az erdélyi írók a mindenkori magyar köznyelvtől kevésbé érintett erdélyi nyelvjárásokhoz igazodnak, és e nyelvjárások ezután bekövetkező változá-sait is fölveszik sajátos irodalmi nyelvükbe, lassanként két magyar irodalmi nyelv fog kialakulni. Nem ma, nem holnap (legalábbis egyelőre a különb-ségek, bár szembeszökők, még közel sem jelentenek hasadást), de a nyelvi
változások észrevétlenül szaporodnak, és ha nincs egységes norma, előbb-utóbb azon vesszük magunkat észre, hogy irodalmi nyelvünk egysége meg-szűnt. Ez pedig semmiképpen nem kívánatos.” (Bárczi 1961, 107–108.)
A következő időszak gazdag erdélyi irodalma nem igazolta Bárczi Géza aggályát. Az 1960–80-as években azonban a korábbinál is erőteljeseb-ben nyilvánul meg az írók, költők felelősségtudata saját nyelvközösségük nyelvi helyzete iránt. Az erdélyiekre fokozottabban és más hangsúllyal érvényes az, amit Kulcsár Szabó Ernő – az európai irodalmi folyamatoktól nem függetlenül – a legfontosabb változásnak tekint: „A legnagyobb válto-zás minden kétséget kizáróan az irodalomnak a nyelvhez való viszonyában megy végbe – éspedig a nyelv évtizedek óta nem tapasztalt fölértékelődé-sével. […] egy évtized múlva az az egészen új körülmény állott elő, hogy […] mindinkább a maga artikulált történeti dimenzionáltságában megta-pasztalt nyelviséghez való hozzátartozás, illetve ennek tudata vált az iroda-lomalkotás egyik legfontosabb tényezőjévé.” (Kulcsár Szabó 2017, 451.)
Erdélyben az a szerep vált egyre fontosabbá, amelyet az élő irodalom alkotói az egyes régiókban jelenlétükkel, műveikkel, véleményükkel betöl-töttek. Az íróknak, költőknek közösségeikben rendszerint nagy tekintélyük van, itt azonban általánossá vált az az írói attitűd is, amely a nyelvre nem-csak úgy tekintett, mint anyagra, amelyből a vers vagy a prózai mű kikere-kedik, hanem úgy is mint közös éltető és megtartó elemre, és ennek folya-matos veszélyeztetettségére leghatásosabban éppen ők figyelmeztettek.
Bármennyire szubjektívnek tűnik is, a nyelvi közösségek belső gondjait, a kedvezőtlen nyelvi folyamatokat az olyan írók rögzítették közvetlenül és pontosan, a szakvizsgálatoknál is pontosabban, mint Sütő András vagy Páskándi Géza. Ebben az időszakban – mintegy annak ellentéteként – már nem a székely nyelvjárásból inspirálódó írói nyelv artisztikuma a sajátos vonása az erdélyi irodalomnak, hanem az a realizmus és felelősségválla-lás, amelyet a kétnyelvű szórvány-Mezőség írója, Sütő András képviselt élete végéig. „S mert szinte gyermekfővel bizonyossá lett előttem, hogy nyelvkárosult magyarok közt írói álmaimat szegre akaszthatom: erkölcsi törvényemmé lett, hogy sorsomat a sorsukkal egybefonjam, és vitorlás ének helyett létmentő munkába kezdjek magam is, akármi legyen az ára, hiszen a szavaikból kiűzötteket nem bírom követni. Akkoriban csak sejtet-tem, amit Kosztolányi oly kristályosan megfogalmazott, mondván: önma-gammal azonos csak anyanyelvemben lehetek [...]” (Sütő 2002,108).
Sajátos színként jelenik meg az irodalomban a magyar írásbeliségtől a legújabb időkig teljesen elzárt moldvai magyar nyelvjárás. Először, az előző század közepén, ennek legarchaikusabb változata szólal meg a magyarul írni alig tudó naiv költő, Lakatos Demeter verseiben. Az őt követő Demse Márton és Duma-István András, majd a legfiatalabb Gábor Felicia és Iancu Laura anyanyelvjárásként a moldvai magyar székely változatából indulnak el írói pályájukon, az 1990 után megváltozott körülmények közt egyre több eséllyel, magasabb iskolázottsággal, úgy, hogy tovább is fele-lősséggel vállalják eredeti nyelvközösségüket. Kuriózumnak is tekinthető és minden korábbitól eltér az a költői attitűd, amelyet székely tájnyelvi verseivel Sántha Attila képvisel. Ennek az attitűdnek a lényege már nem a nyelvjárás valamiféle „beemelése” az irodalmi nyelvbe, hanem annak védelme a színtelen köznyelvvel szemben.
Az erdélyi származású írók, költők legújabb nemzedéke sincs más-képp, mint az előzőek voltak: írói nyelvükben ott van a régió nyelvének bélyege, lenyomata. A legtöbbjük esetében ez nem jelent mélyebb vagy karakterisztikus Erdélyen belüli regionalitást, és semmiképpen nem jelent olyanfajta feltűnő elkülönülést, mint amilyentől Bárczi Géza óvta az erdé-lyieket. A nyelvközösség iránti felelősség pedig minden írónak a saját ügye.
A szépirodalomnak van még egy olyan lényeges szerepe a nyelvhasználat tekintetében, amely független az író nyelvi gyökereitől. Tudniillik az, hogy élő nyelvi értéket, nyelvi mintát hordoz. Tény azonban, hogy az olvasás, a könyv iránti igény háttérbe szorult, más, „globális” nyelvi minták vették át a szerepét: a televízió és a rádió. Pedig személyes vagy közösségi elszigetelt-ségben éppen a könyv jelenthetné a nyelvvel való bensőséges kapcsolatot, a nyelv gyakorlását, a nyelvi tudás naponkénti felfrissítését. Azonban azzal is számolni kell, hogy a másodnyelv-dominanciájú kétnyelvű beszélők, ha olvasnak, inkább azon a nyelven olvasnak, amelyet jobban ismernek, a rádió- és tévéműsorok nyelvét is a szerint választják ki. Az előző szá-zad utolsó évtizedeiben végzett szociológiai vizsgálat ebben a tekintetben még kedvező képet mutatott: „A kisebbségi helyzet az ízlés terén is erősen felértékeli a kulturális tradíciók, a klasszikus irodalmi értékek szerepét.
… az esztétikailag értékesebb ízléskategóriák aránya szórvány- szituációban magasabb.” (Gereben 1999, 209–211). Valószínűnek tartjuk, hogy a század-forduló digitális forradalmával és az oktatás színvonalának csökkenésével ez a helyzet megváltozott, pedig továbbra is nagyon fontos volna az a nyelvi inspiráció, minta és bátorítás, amelyet a szépirodalom képvisel. Ahhoz
azonban, hogy az irodalomnak bármilyen hatása legyen, fontos a nyelvisme-ret, az írni-olvasni tudás, a nyelvvesztés generációs folyamatában azonban ez a feltétel gyakran hiányzik.
Erre vonatkozó olvasásszociológiai vizsgálatok hiányában is biztató kivételnek tekinthető a nyelvileg is színvonalas magyar gyermekirodalom mostani erdélyi reneszánsza. Ennek nyilvánvaló jelei vannak fiatal szer-zők jelentkezésében, grafikailag is vonzó könyvekben, ezek kereskedelmi forgalmazásában. Az általuk közvetített nyelvi mintáknak és nyelvi élmé-nyeknek döntő szerepük lehet az anyanyelvbe való belenevelődésben, az életre szóló kötődés és nyelvi hűség megalapozásában.