VILÁGGAZDASÁGI RENDSZEREK A 21. SZÁZADBAN

A talán kissé hosszas elméleti fejtegetések után konkrétabban: a XX. század utolsó harma-dában kialakuló világgazdasági átrendeződések, amelyek az ezredforduló után már vitat-hatatlanul globalizált rendszerképet mutattak. Milyen konkrét kiinduló folyamatokhoz, eseményekhez köthetők. Az elmúlt három évtizedben milyen mozzanatok voltak valójá-ban a heves globalizáció és a világgazdasági transzformáció elindítói és igazi mozgatói?

14 Ugyanezt a nemzeti alkalmazkodási reakciót példázta Anglia sokáig mérvadó „splendid isolation”-felfogása, amely egészen 1973-ig tartott, amíg az EK-n kívül maradt. E függetlenített magatartásnak még 2010-ben is vannak nyomai, mert az Egyesült Királyság EU-tagként sem tagja a Monetáris Uniónak, az EMS-nek.

A kelet-európai országok négy évtizeddel ezelőtt, igaz vezényszóra, de hasonló izolációs védekezéssel pró-bálkoztak a „szocialista világpiac”, a KGST által. Ez a világpiaci elzárkózás 40 évig tartott, s a mára ismert lehangoló, az elmaradottságot konzerváló végkifejlettel járt. Az általános világpiaci elzárkózás és vissza-épülés lehetősége elméletileg ma sem zárható ki, de a XXI. században kevéssé valószínű. A globalizációt megállítani túl nagy és valószínűleg hiábavaló erőfeszítés lenne, feltehetőleg még Kína esetében is.

15 Ezt a tendenciát látszik megerősíteni a téma egyik legnagyobb tekintélyű szakértőjének, Kindlebergernek a munkája is, Kindleberger (1996). Az UNCTAD éves W.I.R. jelentése, amely 2010-ben az Investing into Low-Carbon Economy címet viseli, és az alacsony szénigényű gazdaságba való beruházást szorgalmazza, már egy ilyen világgazdaságot vázol fel, egyben sürgető irányváltást az FDI-politikákban.

Elterjedt nézet, hogy a világgazdaságot az 1970-es évektől kezdve szinte napjainkig elkísérő heves átalakulási időszak, amelyet ma már a neve csak egyszerűen globalizáció, a nyugati országokban az 1967–68 folyamán kierőszakolt és robbanásszerűen terjedő béremelési hullámmal indult, de legalábbis ettől kapta egyik fontos kezdő impulzusát.¹⁶ Eszerint a globális transzformációt indukáló első mozzanat abban rejlett, hogy a fejlett ipari országokban a robbanásszerűen növekvő bérek a megtermelt hozzáadott érték mind nagyobb hányadát hasították ki. Ennek nyomán igen rohamosan romlott a tőke hazai jövedelmezőségi mutatója, először a centrumban, majd nem sokkal ezután a pe-riférián is. A béremelések és a tőke javadalmazása közötti eltolódások nagyságrendjét, valamint a folyamat gyorsaságát illusztrálta az a tény is, hogy az 1973–74-es évek válság-jelei láttán a leginkább manőverezni – tartalékait mozgósítani, átszervezni stb. –, véde-kezni képes multinacionális óriáscégek is alaposan elkéstek a saját védelmük érdekében szükséges válaszokkal. Ami fontosabb, késedelmükben nem tudtak egyebet tenni, mint a tőke kárára és a munka javára megváltozott elosztási arányok terheit azonnal tovább hárították (főleg áremelkedéssel), s ezzel egy elnyújtott, az OECD országait akkoriban szinte egyetemlegesen jellemző infl áció egyik alapforrásává váltak.

Az 1979/80-as energiaválságra és az azt követő visszaesésre a legtöbb fejlett ország úgy reagált, hogy igyekezett új, az olajexportáló Közel-Kelettől független piacokat ta-lálni. E piacoknak a jó része Japán vonzáskörzetében, Ázsiában kínálkozott. Az 1980-as évek közepére azonban új helyzet állt elő: a komputerkorszak már nemcsak az űrha-józást, hanem a nemzetközi áru- és pénzkereskedelmet egyaránt meghódította. Ez azt jelentette, hogy az 1980-as évek elejére megszülettek az elektronikusan integrált tőke- és pénzpiacok, kialakult a nemzetközi erőforrás-áramlás, portfolió-befektetés és forráske-resés kifejezetten új szakmája. Megerősödtek az erre szakosodott nemzetközi bankok és intézményes befektetők. Immáron nemcsak a régebbi hagyományokra visszatekintő nemzetközi kötvények frontján, hanem az értéktőzsdéken szintén kialakult egy intéz-ményesült nemzetközi befektetési piac, ahol az otthoni konjunkturális gyengélkedést könnyen kompenzálni lehetett külföldi részvényvásárlással. Az 1987-es esztendő volt az első olyan év, amikor a világ rádöbbent a nemzetközi áru-, pénz- és tőkepiacoknak, a tőzsdéknek nemcsak virtuálisan, hanem ténylegesen is, tehát a napi nemzeti pénzfo-lyamatokat egyaránt befolyásoló globális, nemzetközileg integrált jellegére. A döbbenet már akkor egyet jelentett azzal a kellemetlen fejleménnyel, hogy a nemzetközi kocká-zatmegosztás (terítés) pozitív hatásai mellé berobbant a negatívhullám-eff ektus is: nem lehet többé elszigetelni a prosperáló és a vegetáló pénz- és tőkepiacokat. Az elektroni-kusan ugyancsak összekötött, és így kvázi egy-idegrendszerű piacok sajátos konfi gurá-ciót alkotnak, ahol nem nagyon lehet biztos és gyors menedéket találni a lavinaszerű összeomlások ellen. Különösen akkor nem, ha mindenki egy irányba menekül. 1987-et köv1987-etően ez már kétszer is bebizonyosodott: 1997 őszén a délkel1987-et-ázsiai tőzsde- és valutaválság, valamint 1998 őszén az oroszországi tőzsde- és valutaválság idején; majd 2008-ban, amikor minden tekintetben globális pénzügyi krízis köszöntött be.

A nemzetközi pénzügyi piacok – hitel-, valuta- és tőkepiacok – globális integrációja, az elektronikus pénzügyi transzferek műveleti sebessége olyan helyzetet teremtett,

amely-16 Ennek konkrét számszerű indoklására lásd: többek között az első, akkoriban nagy visszhangot kiváltó, az átalakulási válságot összefoglaló OECD-jelentést, OECD (1977).

ben a nemzetközi forrás át- és kihelyezés, valamint portfoliócsere rendkívül könnyűvé vált a technikai és (látszólag) a beruházási döntési kockázatoknak a felmérésében egyaránt.

Részben ennek tudható be, hogy 1987–1997 között (Tokió és Hongkong központtal) a feltörekvő, jórészt japán tőke által dominált délkelet-ázsiai térség lett a világgazdaság egyik legdinamikusabban növekvő és feltörekvő (emerging) övezete. E térség a kérdéses időszakban a világban eszközölt közvetlen és portfolió jellegű külföldi tőkebefekteté-seknek közel 40 százalékát vette fel. Amilyen magasra szökött azonban a részvényvételi láz, olyan drámai méreteket öltött a túlfűtöttség áraként jelentkező tőzsdei és általános konjunkturális visszaesés, amely 1997–1998-ban egy nagyméretű adósságválsággal te-tőzött. E krízis alapjaiban rendítette meg mindenekelőtt Malajzia, Th aiföld, Indonézia, Dél-Korea gazdaságait és valutáit. A térségből induló globális erőforrás- és pénzpiac-okra jellemző (villámlásszerű) elektronikus kereskedés pánikszerű, közel egyidejű el-adási hullámai hamar elérték a nemzetközi tőzsdéket egyaránt. Végigsöpörtek számos japán brókerházon, s többet közülük romba is döntöttek. Délkelet-Ázsia furcsa módón saját sikerének áldozata lett, a politikai és a gazdasági intézmények – főleg a bankszféra – fejlődése elmaradt a nagymérvű külföldi tőkebeáramlás hatékony felhasználásának követelményeitől. A tőkebefogadás nemzeti kerete és a tőkekínálat kitágult nemzetközi keretei nem illeszkedtek egymáshoz. A túlfűtött beruházási klíma, a nehézkes bank-rendszer és a kötött valutaárfolyamok, valamint a szokatlan mértékű vállalati eladóso-dás visszaütöttek. Végül is tehát a tartós siker, egy korszakosan meghatározó új világ-gazdasági centrum kialakulása Délkelet-Ázsiában ekkor még elmaradt. Elsődlegesen azért, mert a rendszer-transzformáció, azaz a megújulás harmadik feltétele a megfelelő humán, valamint intézményi hordozók nem voltak adottak. Utólag visszatekintve jól látszik, hogy a külföldi befektetés technikai egyszerűsége nem enyhíthette a beruházási kockázat mérésének és a nemzetközi versenyhelyzet helyes megítélésének terhét, sőt, nö-velte azt. Maguk a hatékony – erőforrásokat gyorsan és olcsón áthelyező, és ennél fogva természetszerűleg spekuláló – nemzetközi tőkepiacok azonban aligha tehetők felelőssé a kialakult válság súlyosságáért sem Délkelet-Ázsiában, sem Közép-Kelet-Európában.¹⁷ Ellenkezőleg, a tőkepiacok betöltötték eredeti, közvetítői funkciójukat. Egyéb gazda-ságirányítási intézmények és főleg banki mechanizmusok mondtak csődöt. Az IMF a világgazdaság történetében példátlanul nagy, mintegy 160 milliárd dolláros azonnali segélycsomaggal sietett a bajba jutott délkelet-ázsiai térség – pontosabban annak több-nyire Japán befektetői –, ezen belül is mindenekelőtt Dél-Korea segítségére. Cserébe az IMF átfogó pénzügyi-gazdasági irányítási reformot és bankkonszolidációt szorgal-mazott az érintett országokban – óva intve őket a túlzott valuta-leértékeléstől. Az IMF (és annak fő részvényese, az USA befolyás nyomán) a válságkezelés ügyében általában elmarasztalta Japánt és dicsérte Kínát. Nem ok nélkül. Az intézményi rendeződés, a hi-telezési fegyelem és az átláthatóság növelése, valamint az adósságkezelés után az egész térség a harmadik évezred elején újra – pusztán keresleti (piac) potenciálja okán – is-mét a világgazdaság legdinamikusabb övezetévé válhat. Az egykori brit koronagyarmat, Hongkong Kínához való 1997-es visszacsatolásával kétségtelenül új lendületet kapott,

17 Ez a felmentő ítélet talán egyedül a tájföldi valuta elleni támadást nem érinti, amely inkább volt kivétel, mert az erős spekuláció ellensúlyaként minden intézményi védelem, és főleg a nemzetközi politikai akarat és érdek egyaránt hiányzott.

ekképpen a globális befektetők megújult vonzásába kerülhet egy Japán- és később Kí-na-központú Távol-Kelet. Az 1,2 milliárd lakosú Kína hatalmas, bár még jórészt látens termelői, fogyasztói és erőforrás-potenciálját nehéz ugyanis túlbecsülni. Talán azt sem nehéz megjósolni, hogy a XXI. század feltörekvő gazdasági hatalma, majd később esetleg szuperhatalma Kína lesz. Az ezredfordulón az euro-atlanti övezet tehát feltehetően csak átmenetileg hódította vissza a domináns világgazdasági övezet jogait és privilégiumait.

Az ezredvégi világgazdasági átalakulás (a korábbi transzformációkhoz hasonlóan) a tőke saját belső logikája szerint találhat csak megoldásra. Ez elméleti kiindulásként minden bizonnyal tartható a valóságos forgatókönyvek számára is az összes specifi kum, az eddig nem ismert átalakulás-jelenség ellenére is. A tőke logikája szerinti megoldásnak márpedig olyannak kell lennie, amelyben a rendszer lényegi fenntartója, a tőke kellő ho-zadékú megtérülése valamiképpen újjászületik. Ezt biztosítandó vagy új piacok születnek – akkor a szükséglettermelés nemzetközi rendjéhez való visszatérésről van szó –, vagy a „centrumban” megnőtt társadalmi „rezsiköltségek” nemzetközi átruházásával, megosz-tásával lehet elérni, hogy a fogyasztás a fejlett piacokon új lendületet kapjon. A kényszerű világgazdasági transzformáció és megújulás során le kell azonban játszódnia a befektetést kereső fölös nemzeti tőkék – nem kevésbé a kihasználatlan nemzeti piacok – olyan újra-rendeződésének (újraosztásának), amely ismét elvezet a tőke javuló jövedelmezőségéhez.

Ezt a rendszer-átszervező feladatot legjobban és leghatékonyabban az erőforrásokkal és piacokkal valóban nemzetközileg gazdálkodó multi és transznacionális vállaltok, illet-ve a nemzetközi pénz- és tőkepiacok tudták, és tudják leginkább elvégezni. Mindezek alapján a harmadik évezredben várhatóan már nem annyira a nemzetgazdaságok, mint inkább a nemzetközi vállalatok, valamint a nemzetközi pénz- és értékpapírpiacokon kialakuló folyamatok alakítják döntően a világgazdaság szerkezeti módosulásait. Alap-vetően mindkét folyamat vállalati igényeket közvetít. Ezért talán az is állítható, hogy az átalakulás nyomán a nemzetközi vállállati versenyképesség szinte fontosabb – de minden esetre könnyebben mérhető- kategóriává vált, mint a nemzetgazdasági versenyképesség.