EGY TÖRTÉNELMI PERSPEKTÍVA
A VILÁGGAZDASÁG VÁLLALATI RENDSZEREI MIÉRT SIKERESEK A GLOBÁLIS VÁLLALATI RENDSZEREK, A „MULTIK”?
A világgazdaságról szóló elemzés egy egészen egyszerű, majdhogynem hétköznapi kér-déssel indul, azzal, hogy „miért olyan sikeresek, terjeszkedők és stabilan növekvők a multi- és transznacionális vállalati formációk (MNC, Multi National Corporation), becenevükön a multik?”. Az adható precíz és minden lényeges aspektusra kiterjedő válasz egy vastag kötetet biztosan megtölthetne, de a történelmi, a szervezetelméleti, a nemzetközi politikai, a világgazdasági és a szociológiai aspektusokat egyaránt felölelő
elemzés esetén akár többet is.2 Létezhet azonban egy rövidebb válasz, amely igaz, pusztán egy, de vélhetően lényegi aspektust emel ki e vállalatok jellemzőiből. Ezért ha a kérdés kicsit átalakítva az, hogy „mi a multik sikerének egyik legkevésbé nyilvánvaló titka?”, akkor a rövidválasz talán az lenne: „a titok a nagy összefüggő rendszerekben való gon-dolkodásban és cselekvésben, a stratégiai tervezésben rejlik”. A hangsúly a rendszeren és rendszerszemléleten van.
A nagy világcégek előrelátása, fegyelmezett, átgondolt rendszerépítő és működtető jellege homlokegyenest ellentéte a kapitalizmus szubsztanciájának és szimbólumának, a kaotikus piacnak. E vállalatok nagyvonalú tervezése egyszerűen irigylésre méltó, főleg amikor jövőbeli erőforrást, termékeket, piacot, szervezeteket és pénzügyeket vesznek számba. A multik a nemzetgazdaságok tehetetlenségi nyomatékához képest könnyebben mozognak, ekképpen tudnak a világgazdasági átalakulásoknak ellenállni, sőt, azokat ki is használni, mert van egy olyan képességük, amellyel a hagyományos nemzeti piacokon működő vállatok nem rendelkeznek. Ez pedig a globális rendszerépítés és -szervezés, amely a globális rendszerbiztosítékok (hasznos redundanciák) beépítésének köszönhetően jóval megengedőbb a hibákkal és a konfl iktusokkal szemben, s amely ezért jóval erősebb tűrőképességet, ezáltal jobb versenypozíciót nyújt ezen vállalatoknak. Ez a hosszú távú és mindig a biztonságot szolgáló, kellő tartalékkal tervező rendszerépítő elv a globális stratégiai „nagyvonalúság”, melynek alapja (ismételten) a tervezés és az előrelátás, a jö-vőbeli konfl iktusok felszívásának vagy elnyelésének globális képessége.
Egy példán talán könnyebb belátni, mit is jelent a stratégiai nagyvonalúság fogalma.
Ilyenek tehát: a reklám vagy az üzlet telepítéséhez szükséges telephelynek, illetve működési helyeknek a kiválasztása. A világcégek reklámköltségei horribilis összegeket tesznek ki. Mégis e cégek a reklámpénzekkel igen nagyvonalúan bánnak. Miért? Mert tudják, hogy használ. Egységnyi elköltött reklámköltség a fele ugyan kidobott pénz – ez a marketing szakmában közhely! –, csak azt nem tudni, melyik fele az. Ezért az egészet el kell költeni, hiszen bizonytalan, hogy melyik elköltött fél (az első vagy a második) hozza be a jó vevőt. A multinacionális vállalatépítési rendszer, ha kell, nemcsak a reklámban, hanem általában sem öncélúan nagyvonalú. Valójában a fokozott induló erőkoncent-ráció a beruházásoknál és később a reklámnál szintén stratégiai lépés, a későbbi pozí-ciókat, a növekedést elősegítendő. Az irodáikat, az üzleteiket a lehető legfrekventáltabb, legdrágább, legjobban felszerelt épületekben berendező multik nem tesznek egyebet, mint bőkezű költekezéssel igyekeznek az összes zavaró tényezőt előre kizárni vagy saját befolyási övezetükbe vonni és ezáltal az alap-rendszerfunkciót (vállalati működést) ma-ximálisan kiszolgálni: a részvényeseiknek magas és megbízhatóan áramló jövedelmeket biztosítani.3 A cég a stratégiai nagyvonalúságért cserébe a termékoldalon fogyasztói hű-séget, tartós költekezést kap. A vállalat azonban ezzel a „gesztussal” – a külső megfi gyelő
2 A nemzetközi szakirodalom egyik leggyakrabban hivatkozott szerzője John H. Dunning, aki a témában egymaga is több kötetet jelentettet meg: Dunning (1985, 1988, 1992, 1995).
3 Itt van például a McDonald’s fejlett, a világot majdnem totálisan lefedő hálózat egyik tipikus gyorsétterme.
Nem kínál egyebet, mint nagyvonalú (kellően redundáns) teret, tisztaságot, télen meleget, nyáron légkon-dicionálást, zenét, és persze, egyszerűsített élelmet mosollyal a lehető legforgalmasabb helyeken. A verseny-társ multik (a Wendy’s, a Burger King, a Pizza Hut, stb.) szintén (hamar) felismerték mindezt. Ők is kellően nagyvonalúak térben és mosolyban, bőkezűen redundáns reklámfogásokkal csalogatják (ajándékok, szüle-tésnapi party-k, stb.) a vevőt, akire aztán hosszútávon is számíthatnak.
szemében talán haszontalannak tűnő pazarlással – valójában leginkább magát védi, sőt, jutalmazza. Az alaptéma szempontjából pusztán annyi a tanulság, hogy ez a stratégiai nagyvonalúság, mint a hasznos redundanciát építő elv, a nemzetközi vállalati rendszer egyik szervező ereje – működik! Noha a multik által gyorsan kiépített gyorséttermi láncokban felszolgált ételek érdemben aligha versenyezhetnek a hagyományos nemzeti étkezdék kínálatával, de a gyanútlan tömegek szemében mégis sikeresebbek, mert min-dent egybevetve a nagyvonalúság győz. A „stratégiai nagyvonalúság” tehát rendkívül eredményes még olyan érzékeny és a hirtelen nagy változást nehezen tűrő területen is, mint a nemzetileg sajátos, erősen hagyományőrző étkezési szokások.
Markánsabb s talán még érthetőbb példa a multinacionális pénzintézetek, nagy-bankok esete. Az üvegpaloták, a pénz templomai, a csupa márvány és bronz pénztár-terem vagy az elegáns és gáláns hitelkártyák luxusa, kényelme szintén egyfajta sajátos stratégiai nagyvonalúságot rejt, mert végső soron mind azt szolgálják, hogy a betétesek és a kártyatulajdonosok bizalma, hite, megtakarítási és költekezési kedve növekedjék, amivel – ugyancsak nagyvonalúan – növelik a bank nyereségét. A betétesek pedig teszik a dolgukat, amióta bankok, márványtermek és pénztemplomok léteznek. A stratégiai nagyvonalúság elve tehát ismét működik: mindkét fél, betétes és bankára egyaránt úgy érezhetik, a „nagyvonalúság” jó dolog.
A nagyvonalúság mértéke többnyire nem szimmetrikus – az egyik többet nyer, mint a másik –, de mindenképpen kölcsönös. Ekképpen ezen vállalati rendszerépítő elv vi-szonos vagy kölcsönös nagyvonalúságnak nevezendő! De álljon meg a logikai menet!
Hogyan egyeztethető össze ez a nagyvonalúságelv a tőkésvállalat működésének másik fundamentális elvével, a klasszikus gyökerű, de neoklasszikus, sőt, modern hagyomány-nyá vált ún. határköltség/haszon szemléletével? Ez utóbbi ugyanis épphogy nem a pa-zarlást súroló nagyvonalúság, hanem a szűkösség és a lehető legnagyobb gazdaságosság (legkisebb önköltség) elvén nyugvó szabályok érvényre jutását jelenti. Igen. De nem univerzálisan. Azaz az egész vállalati rendszer szintjén a költségminimalizáló/profi t-maximalizáló vezérelv – bármennyire meglepő! – nem mindig általános, még a kisebb magántulajdonú vállalat vonatkozásában sem.
Globális nagyvállalati hálózat esetében pedig a profi tmaximalizálást pláne nem lehet vakon és kizárólagos működési elvként alkalmazni, mert a rendszer rövid úton kimerítheti saját magát: az egyik időszakban túlhajtott, maximális profi t a másik idő-szakban maximális veszteséggé válhat. Ennél jobb a mértéktartó, tehát nem maximá-lis, de tartósan, azaz hosszú idősávban pozitív profi t. És valóban! A modern vállalat-elméletben a hagyományos, „tankönyv szerinti” profi tmaximalizáló vállalat mellett megjelenik a pusztán „kielégítő” profi tot (esetleg elviselhető veszteséget) kereső cég típusa, amely kellően hosszútávon tervez4. Ennek során még rövidtávon sem feltétlen profi tot maximalizál, hanem akár nyeresége terhére is nagyvonalú. Ez ugyanis a hosz-szú távú alkalmazkodás feltétele. A stratégiai nagyvonalúság lényege tehát: rövidtá-von a klienssel, hosszútárövidtá-von pedig valójában önmagával és részvényeseivel szemben nagyvonalú. Az utóbbihoz kapcsolt fennmaradási stratégiák a természetében is prefe-renciát élveznek. Íme tehát egy egyszerű logikai azonosság a természetes rendszerek és a tőkésvállalatok között.
4 Chikán (2003), Czakó (2003)
A világgazdaságban sikeres nemzetközi nagyvállalatok azonban nemcsak saját kli-enseikkel, hanem meglévő, sokszor barátságtalan és gyorsan változó környezetükkel – pl. kormányok, nemzetközi szervezetek, adóhivatalok, tőke- és munkaerőpiacok, szakszervezetek, tudományok és oktatás, stb. – egyaránt nagyvonalú (többszörösen re-dundáns), kellően megengedő, kooperatív kapcsolatok kialakításában érdekeltek, hanem még olyan, számukra új térségekben is, mint az átalakuló közép- és kelet-európai orszá-gok.5 A stratégiai nagyvonalúság az alkalmazkodást, a kellő védekezést és a növekedést szolgálja. A mind jobban globalizálódó világgazdaságban helytállni igyekvő, feltörekvő vállalati rendszerek egyszerű, de egyben nagyszerű tanulsága: a hosszú távú siker titka a kölcsönösen nagyvonalú rendszerépítés, amely tehát kezdettől fogva kellő „redun-danciával vértezi fel magát” a jövőbeli alkalmazkodás megkönnyítésére. Ez a stratégiai magatartás egy átgondolt és funkcionálisan (tehát nem megalomániából vagy öncélúan) nagyvonalú tervezés eredménye, amely messze többet jelent a napi piaci jelekre adott improvizált válaszadásnál. A multinacionális vállalatok többek között ezen sajátos, elő-relátó, piacot, terméket és erőforrást globálisan szervező, valamint stratégiailag tervező, tudatos magatartásuk nyomán válhattak a világgazdaság sikertörténeteivé.
E vállalatok, mint globálisan integrált rendszerek, jobbára sikeresen harmonizálják, szerzik meg a lokális piaci igények és a saját maguk által képviselt globális eszközök, valamint a saját tőke közötti eltéréseket. Úgy tűnik, hogy számukra a globalizációból többnyire előnyök származnak. Miután azonban a multik rohamos világgazdasági tér-nyerése tényként rögzíthető, azt kell feltételezni, hogy a befogadó országok és nemzet-gazdaságok sem járnak túl rosszul. Jogosan feltételezhető, hogy a ténylegesen befogadott külföldi tőkeberuházással együtt járó, hosszútávon kalkulálható előnyök felülmúlják a jelentkező hátrányokat.6
A multinacionális vállalat, mint a világgazdaság és a nemzetközi munkamegosz-tás egyik legfontosabb szervező ereje tehát jól működik. A XX. század utolsó három évtizedében a multinacionális vállalati működés tere, tágabb környezete, a világgaz-daság azonban nem mutatkozott kiegyensúlyozottnak, a globalizálódásnak nevezett átalakulási folyamatok nagyon sok ellentmondást és működési zavart hoztak felszínre a nemzetközi gazdasági folyamatokban. A multinacionális vállalati működés alaposan átformálta a saját környezetét, a világgazdaságot, és az abban működő nemzetközi gaz-dasági rendeket.
Feltétlenül szólni kell arról is, hogy a multinacionális vállalat csak az egyik világgaz-dasági (vagy globális) gazdaságszervező és rendszerépítő erő. Létezik egy másik, kevésbé átlátható és viselkedésében nem könnyen kiszámítható globális, világgazdasági formáló erő, ez pedig a nemzetközi pénz- és tőkepiacok. E piacokon áramló óriási pénzösszegek rendkívül gyors mozgathatósága és maguknak a globális pénzpiacoknak a mind
foko-5 E témában részletesebben lásd: Blahó (1999).
6 Egyértelműen ez derül ki az OECD, mint a szabad nemzetközi tőkeáramlást leginkább propagáló nemzet-közi gazdasági szervezet e tárgyban készült egyik átfogó tanulmányából. A multinacionális vállaltok do-minanciája sem tagadható, hiszen ők adják a világkereskedelemnek több mint 2/3-át és a világon eszközölt tőkebefektetéseknek, külföldi közvetlen beruházásoknak (foreign direct investment) több mint 60 száza-lékát, erről részletesebben OECD (1998). De ez a pozitívösszegű játékfelfogás jellemzi a World Investment Report 2010-es jelentéseit is, amelyekben optimista: a 2011–2012 FDI-árzuhanásokat tekintve évi 1200-1300 milliárd USD-re becsüli a világgazdaságban eszközölt külföldi közvetlen beruházásokat.
zottabb integráltsága technikai és átvitt értelemben véve is egészen új világgazdasági helyzetet teremtettek.7 A nemzeti megtakarítások nemzetközi kihelyezésének mecha-nizmusai jelentősen javultak, valamint maguk a nemzetközileg kihelyezett összegek rohamos mértékben nőttek, az elmúlt harminc évben nagyjából meghúszszorozódtak.
A tőkekihelyezés technikai értelemben vett könnyűsége azonban nem járt együtt az új típusú nemzetközi kockázatok felmérésének egyszerű kezelhetőségével.
A világgazdaságot 1971 (Bretton Woods-i kötött árfolyam rendszer összeomlása) óta kilencven nagyobb bankválság rázta meg, amelyek végül ugyan pusztán helyi sta-bilizációval kezelhetőek voltak, de amelyek előrevetítették nagyobb világgazdasági mé-retű válságoknak a kialakulást. 1987 októberével kezdődően 2008 szeptemberéig (a Lehmann Brothers csődjéig) számos olyan nemzetközi méretűvé vált pénzügyi válság alakult ki, amelyek a világgazdaság, sőt, a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a G-7, a G-8, a G-20 együttes és erőteljes stabilizációs fellépését igényelték. E válságok jelentős konf-liktusok és rendkívüli problémák létéről árulkodtak. A nemzetközi pénzügyi (portfolió) befektetéseket szervező piaci rendszerek működése tehát semmiképpen sem nevezhető olyan sikeresnek, mint a multik által egységes vállalati keretbe összefogott rendszerek.
Ezeken a piacokon ugyanis nincsen egy olyan integrált rendszerképző erő és az egysé-ges magatartást kikényszerítő keret, mint amilyen a szigorúan megfogalmazható glo-bális vállalati érdekeltség. A nemzetközi forráselosztásban érintett szereplők – úgymint a megtakarítók, a nemzetközi forrást közvetítők, valamint a felkínált nemzetközi forrá-sokat felhasználó és elosztó helyi tőkepiacok és bankrendszerek – közötti kommunikáció minden, csak nem tökéletes, és korántsem emlékeztet hatékony piaci mechanizmusokra.
E rendszer a kommunikációs (interpretációs) problémák sokaságától, valamint az azo-nosíthatatlan eredetű „zajoktól” terhes. Továbbá sokkal inkább hajlamos vad, előre nem jelezhető kifejlettekre, mint a világgazdaság régebben formálódott, érettebb piacai, mint például az árupiacok.8 Ezek a bonyodalmak részletesen a kötet II. részében találhatók, amely a globalizáció és a pénzpiacok összefüggéseivel foglalkozik.
A rendszerelvű gondolkodást tehát érdemes a multiktól eltanulni, mert amelyek si-keresen alkalmazkodnak, a mai világgazdasági átalakulásoknak egyik fő rendszerépítő gazdái. De a világgazdasági rendszerek építése nem a velük kezdődött. Az alaptéma szempontjából ekképpen érdemesnek látszik röviden áttekinteni az utat a középkori piactól (röpke 400 év alatt) a multik által uralt globális áru- és pénzpiacokig. A máso-dik részben ez következik.
„VILÁGGAZDASÁGI RENDEK” EGY TÖRTÉNELMI PERSPEKTÍVÁBAN Ahhoz, hogy a világgazdaság jelenlegi globális (vagy multinacionális) rendjét meg le-hessen érteni, elengedhetetlenül szükséges az előzőek történetét, illetve kialakulásuk-nak, változásaiknak (mutációiknak) feltételeit egyaránt számba venni. A világgazdaság evolúciójának részletes vizsgálata azonban e helyen nem cél. Az érdeklődés
középpont-7 Ennek az átalakulásnak az általános világgazdasági-intézményi következményiről lásd: Simai (1998).
8 Az információ feldolgozásából eredő interpretálási és kockázatnövelő problémákról részletesen lásd: Magas (2001), Magas (2002b): 103–130. oldal és Magas (2009): 75–104. oldal.
jában pusztán a kapitalizmus kezdetei, tehát a XIII. század eleje óta formálódó világren-dek fejlődési elágazásainak, mozzanatainak és lényeges mutációinak rövid áttekintése áll.9 „Világgazdasági rend” csak a nagy földrajzi felfedezések időszakától kezdődően áll fenn. Világgazdasági dimenziójú események, a világ elkülönült nemzetgazdaságainak világméretű rendszerré formálódása pedig csak a gyarmatbirodalmak kialakulása által elindított sajátos munkamegosztás megjelenése óta létezik. Nem tagadható, hogy a ka-pitalizmus rendszere volt az úttörő a történelemben, amely először használt lényegében
„piaci önkéntességen” alapuló erőket egy világrendszer szervezésére.