TUDOMÁNYOSSÁG ÉS BIZONYTALANSÁG NEMZETKÖZI PIACI DILEMMÁK
TUDOMÁNYOSSÁG A „PUHA” ÉS A „KEMÉNY” MINŐSÍTÉSRŐL
Sokak által félve kerülgetett, de burkoltan mégis sokszor emlegetett tudományfi lozófi ai, ismeretelméleti dilemma, hogy vajon igazibb, „tudósabb”, „keményebb” tudományok-e a természettudományok, mint a társadalomtudományok. Egyáltalán van-e a megismer-hetőség szempontjából valamilyen lényeges különbség? Azonos küzdőpályán van-e a ku-tató, amikor a természetet vagy a társadalom mozgástörvényeit próbálja feltérképezni?
E meglehetősen nehéz, sőt, hiperérzékeny kérdést illik kellő óvatossággal és alázattal kezelni, de azért nem árt némi bátor kérdésfeltevés sem. A továbbiakban ilyen, jó adag bátorságot feltételező elemzés következik.
A természettudományos kutatásokhoz képest a társadalmi mozgások és folyamatok törvényeit fürkésző, valamint a feltárt eredmények hasznosíthatóságán munkálkodó társadalomtudósok gyakran némi szégyenérzettel – majdhogynem „kisebbségi érzés-sel” – viseltetnek természettudós társaikkal szemben. A kellemetlen érzések alapja, hogy sokak szerint csak az utóbbiak az „igazi” tudósok, hiszen a természettudományok tételei és következtetései nem szorulnak oly sűrűn revízióra, nem dőlnek össze egy-egy kósza fuvallatra, történelmi változásra, mint oly gyakran a társadalomtudományi tételek. Va-lóban. Az előrejelző képesség dolgában – végső soron minden tudomány egyik mércéje – bizony a társadalomtudományoknak, ezen belül is a közgazdaságtudománynak van miért szégyenkezniük. Vagy talán mégsem? Érdemes kicsit alaposabban megnézni e problémát és megfontolni, hogy „vajon alapvetően különbözik-e a társadalom és a ter-mészet jelenségeinek tanulmányozása és a tudományos eredmények elérésének folya-mata?”. Valamint hogy „létezik-e olyan fogalom, mint tökéletesen „egzakt tudomány”
(gyakori angol szóhasználatban: perfect and hard science)?”. A válasz nemleges.
Mindjárt az elején őszintén meg kell vallani, hogy a tudományos módszer értelme-zésével és érvényesülésével – az axiomatikus építkezést és különösen a többször
megis-2 Irwin Sleezer, Director, Hudson Institute, Unless two unbalances can be fi xed, two new crises will follow this one, Th e WSJ (June 7, 2010).
mételhető kauzalitást és következtetést illetően – a társadalomtudományokban bizony kezdettől fogva bajok voltak. Hagyományosan gondot okozott a végleges kiinduló felté-telek állandóságának hiánya, mint a kvantifi kálhatóság és a folyamatok időbeli keretei-nek bizonytalansága. A legkomolyabb probléma azonban mégis a megfi gyelés tárgya és a megfi gyelő közötti kapcsolat értelmezésében jelentkezett. Ez régóta zavar már minden, magát és a hallgatóságát komolyan vevő társadalomtudóst. Ahogyan az sem kevésbé elbizonytalanító, hogy a társadalmi jelenségek törvényszerűségeinek leírásakor az állan-dóságot, hogy az egyetemességről ne is essen szó, csak nagyon nagy engedményekkel lehet – ha egyáltalán lehet – teljesíteni. A permanensnek tekinthető törvények hiánya miatt a társadalmi folyamatok előrejelzése komoly akadályokba ütközik. Ezen fogya-tékossága miatt a társadalomtudományokra ragasztott „puha” címke mindig is zavarta a tudományágakat képviselő kutatók jó részét. A továbbiakban amellett kívánok érvelni, hogy e „puha” besorolás elhamarkodott, indokolatlanul szigorú, sőt, (stílszerűen) nem mindig tükröz makulátlan tudományos megalapozottságot.
Számos kutató és tudományfi lozófus – így Bródy (1983, 1998), Buckley (1967), Deutsch (1951), F. A. von Hayek (1967), K. Popper (1972), T. Kuhn (1962), Prigogine (1986, 1995), Rapoport (1966), Soros (1996), Wilson (1978), Wright (1988), Csányi (1998), Colander-Rosser-Holt (2007/2008), Csaba (2009), Török (2010) – mutatott rá arra, hogy a társadalom- és a természettudományok direkt összehasonlítása már ön-magában sem teljesen méltányos, pusztán azért sem, mert a vizsgálat tárgyában komoly diff erenciák mutatkoznak.3 Nevezetesen: a társadalomtudományok tárgya az emberi természet, a társadalom, ahol a gondolkodó lény és „megfi gyelőjének” viszonya sajátos bizonytalanságot, kiismerhetetlenséget jelent a megfi gyelő (tudós) és a megfi gyelt tár-sadalmi jelenségek kapcsolatában. A gondolkodó érzelmeiben változó, sokszor kiszá-míthatatlan, de alapjában véve alkalmazkodó ember és a társadalom tehát folytonosan fejlődő, változó organizmusok, amelyek nem egyetemlegesen adottak, és olyképpen determináltak a világ bármely más fi zikai, kémiai jelenségéhez hasonlóan, amelyek az univerzum kezdete óta kialakultak, és mint ilyenek, emberi időben mérve változatlanok.
A természet törvényeinek márpedig érvényesülnie kell, akár felismerik őket, akár nem – legalábbis ezt tartja a tudományokon alapuló emberi tudás eszmélése óta!
De vajon a társadalmi rendszerekben is találhatók-e ilyen általános, „örökérvé-nyű”, univerzális törvényszerűségek? Ez roppant nehéz kérdés. A társadalmi-gazdasági rendszerek esetében ugyanis olyan sajátos öntanuló, önszervező rendszerekről is szó van, amelyek a róluk alkotott képet, állítást, következtetést szintén magukba szívják, megtanulják, felhasználják, kihasználják, vagy éppen (vissza)élnek velük. Tehát szin-te alapszin-természetük, hogy változnak és alkalmazkodnak. E ritkán emlegeszin-tett, lényeges
3 De persze sok másban is. Gyakran megkérdőjelezik például, hogy az élet, a szellem vagy a társadalom je-lenségei összetettebbek-e fi zikai világ jeje-lenségeinél. Ez pl. Hayek (1967) szerint arra vezethető vissza, hogy összekeverik a kérdéses jelenségekre jellemző komplexitás mértékét és főleg azzal, amellyé összetevőinek kombinálásával bármelyik fajta jelenség átalakítható. Ezen a módon természetesen bármely fi zikai jelenség elérheti a komplexitás tetszőleges mértékét. Ám, ha a kérdést annak fényében vizsgálják meg, hogy egy for-mulának vagy modellnek hány változóval kell rendelkeznie ahhoz, hogy a bonyolult szerkezetű jelenségek alakzatait reprodukálni tudják vagy felmutatni azokat az általános törvényeket, amelyekhez ezeknek a struk-túráknak igazodniuk kell, úgy teljesen nyilvánvaló, hogy a komplexitás az élettelen természet jelenségeitől az élővilág és a társadalom (magasabb szervezettségű) jelenségei felé haladva egyre fokozódik.
mozzanat, hogy a tudomány, az ismeret és a megfi gyelt rendszer kölcsönhatásba lép. Ez a kölcsönhatás pedig a bekövetkező változás vagy állapot leírását – és különösen a tá-volabbi időben várható állapotok előrejelzését – eleve bizonytalanná teszi. Mondhatja erre bárki, hogy ez a bizonytalanság vagy határozatlanság a természettudományok bo-szorkánykonyháiban – a csúcstechnológiák garmadával felszerelt laboratóriumokban – a modern fi zika, biokémia és genetika által már régóta ismert, leírt jelenség. E tárgyban a Heinsenberg-féle bizonytalansági elvet szokták felhozni tipikus példának. De – meg kell vallani- egy társadalomkutató számára ez némileg félrevezető analógia. Heisenberg (1983) azt állítja, hogy nem lehet egyszerre megmérni egy-egy elemi részecske helyét és impulzusmomentumát, mert a mérés beavatkozik a mérendő jelenségbe (mennyiség-be). Ez így aligha vitatható. A társadalmi jelenségek megfi gyelésében rejlő bizonytalan-ság viszont ennek pont az ellenkezője. Itt ugyanis a megfi gyelt alany – egy társadalmi jelenség vagy maga az ember – eleve változékony. Miután ezek az „elemi részecskék”
tanulnak, gondolkodnak – nem tárgyak, hanem mint öntanuló, gondolkodó alanyok- ezáltal „beleavatkoznak” a megfi gyelésbe, rendre átírják az eredményeket. Ezért inkább résztvevőknek kell őket tekinteni, nem pedig a vizsgálat, a megfi gyelés egyszerű tár-gyának. Azaz bármilyen erőltetettnek tűnjék is az összehasonlítás, az eredeti analógiát talán úgy kellene módosítani, hogy a kvantumrészecskék „gondolkodnak, tanulnak”, és a róluk végzett megfi gyelések eredményeként, hatásaként másként viselkednek. A di-rekt összehasonlítás a társadalom- és a természettudományok tárgya között, bár nem tanulság nélkül való, mégis a fenti érv okán némiképp igaztalan. De ami talán ennél is fontosabb, hogy a végeredmény a jövőbeli rendszeresemények előre jelezhetőségének növelése szempontjából nem vezet sokra. Analógiák keresése természeti és társadalmi jelenségek között a tudományoknak mindig hasznára vált, ezért az eff ajta törekvésről a szerény eredmények dacára jövőben sem kell lemondani.
A tudományos gondolkodásban fellelhető közös analógiák problémájával már a XX.
század első felében az általános rendszerelmélet, mint tudományos diszciplína, megjele-nése óta sokan foglalkoztak: L. von Bertalanff y (1937,1953), Boulding (1985), Deutsch (1953), Wright (1988). Az általános rendszerelméletet – ma már láthatóan némileg el-sietve – a „tudományok tudományának” kiáltották ki, mert ebben az egyes szaktudo-mányoktól független, általános, ha tetszik „univerzális logikát” kutató diszciplínában rendkívül sok értékes gondolat született. Ezek közül az egyik legfi gyelemreméltóbb eredmény a logikai homológiák vagy izomorfi zmusok létezésére való rámutatás volt.
Eszerint lehetnek olyan általános érvényű rendszerépítő és működtető elvek, mecha-nizmusok, amelyek egymástól teljesen távol álló rendszerekben is – biológiai, kémiai, fi zikai, társadalmi, ökológiai rendszerek esetén egyaránt a matematikai igazságokhoz hasonlóan, mint a létezés alaplogikái – nagyon jól azonosíthatók. E felismerés gyakor-lati alkalmazhatóságáról tanúskodtak – már évtizedekkel ezelőtt – olyan kiváló társa-dalomtudósok munkái, mint: Boulding (1956,1985), Buckley (1967), Lawrence (1966), Mesarovich (1972), Rashevsky (1967)] Young (1964), Meadows (2004), László E. (2008), akik általános érvényű, rendszerszemléletű gondolkodásukkal korán hírnevet szereztek maguknak a társadalomtudományokban.
A társadalomtudományokban alkalmazandó kívánatos vagy bizonyos szempont-ból „adekvát” tudományos módszer és szemlélet igazi természetének megismerésé-hez, illetve megértéséhez először szemügyre kell venni Popper hagyományos, de ma is
irányadónak és egyben frappánsnak tekinthető felfogását, amelyet ugyan már némileg kikezdett az idő, és (persze) a tudósok újabb generációjának leleményessége egyaránt, de amely mégis a maga egyszerűségével és eleganciájával kiemelkedik a szakirodalom-ban. A megismerés tudományos módszereinek Popper (1972) által megfogalmazott konklúzióját érdemes közelebbről megvizsgálni.
Popper tudományos módszere (saját kifejezését felhasználva) nevezhető deduktív–
nomologikus törvényelvű, zártlogikájú (vagy röviden D–N) sémának, amely axioma-tikus építkezés és önmagában zárt, konzekvens következtetések sorozata. A módszer specifi kus kiinduló feltételekre épít, specifi kus végső feltételekbe ér, és tartós érvényű általánosításokhoz vezet. Ismert kezdeti feltételekkel az általánosítások halmazának összekapcsolása előrejelzést eredményez, valamint az utóbbiak összekapcsolása ismert végső feltételekkel, magyarázatokkal szolgál. Popper fontos állítása, hogy az ismert kiin-duló feltételek összevetése az ismert végső feltételekkel mindig az általánosítások ellen-őrzését szolgálja. A magyarázatok és az előrejelzések szimmetrikusak, felcserélhetők. Az ellenőrzés nem teljes értékű és funkciójú, hiszen egyetemlegességet nem biztosít. Popper jól ismert érvelése szerint a tudományos elméleteket csak cáfolni lehet, véglegesen iga-zolni sohasem. Ez a megfontolás mind a mai napig időtállónak bizonyult. Bár igaz, hogy a tudományos megismerés logikai konstrukciójához rendelt szigorú feltételrendszert – nevezetesen azt, hogy az állítások tartalma például teljesen el legyen szigetelve magától az állítástól, mivel csak így kapható igazi kritérium az érvényességhez – a valóságban nehéz betartani. Továbbá azt biztosítani, hogy a kiinduló és a végső feltételek mindig olyan tényekből álljanak össze, amelyek a megfi gyelő számára teljesen megközelíthetők (értsd: nem homályosak vagy bizonytalanok), szintén gyakran problematikus. A popperi logika szigorú: ha a feltételek adott halmaza, adott konstellációban, precízen defi -niálható, akkor ugyanazon konstellációkból számtalanszor megismételve is ugyanazon eredményeknek és következtetéseknek kell megszületniük. Ez a gondolat a természeti törvények embereken kívül álló determinációját hivatott elismerni.4
Ezt a sokáig mértékadó tudományos logikát azonban az idő valamelyest kikezdte.
A természettudományokban is sosem látott utakat törnek, a tudományos vizsgálódás módszertani megközelítésének és az alkalmazott logikáknak egészen meghökkentő, új típusa tűnt fel. A Nobel-díjas belga kémikus, Prigogine munkássága robosztusnak (para-digmateremtő erejűnek) bizonyult a természettudományok birodalmában. Vakmerően újszerű elméletet állított fel az úgynevezett disszipatív vagy pulzáló, sajátos, véletlenszerű ismétlődést, de egyszerre ciklikusságot is mutató szubmolekuláris kémiai rendszerek leírásával. E rendszerek viselkedése ugyan statisztikai természetű, de semmiképp sem illeszkedik az ismert valószínűségi eloszlásokhoz, ezért a rendszer viselkedésének előre jelezhetősége erősen problematikus. A kiszámíthatatlan rendszerviselkedés gondolata a természettudósok számára is a meglepetés erejével hatott. A disszertáció számára a gondolat annyiban fontos, hogy a teljes, állandóan megismételhető D–N típusú lo-gikával és mindenkor érvényesülő törvények által leírható, így kellő megbízhatósággal előre jelezhető viselkedés bizonyos komplex kémiai rendszerek esetében sincs meg. Saját elemzésem szempontjából most csak ezt, a természetben előforduló rendszer egyedi, nem előre jelezhető viselkedését kívánom kiemelni.
4 Popper, K. (1972): Th e Objective Knowledge. New York, Oxford University Press.
Már F. von Hayek (1967) megsejtette, hogy a tudományos elméletek „nomologikus”
vagy „nomotetikus” (német: Gesetzeswissenschaft en) terminussal való jellemzése csak azoknál a két- vagy háromváltozós problémáknál használható, amelyek egysze-rű jelenségeknek nevezhetők. A komplexitás bizonyos fokát meghaladó jelenségek körében ez a felfogás használhatatlan. Hayek igen élesen látta, hogy a kétváltozós relációkban való gondolkodás és az azokban rejlő szabályosságok felfedése az induk-tívizmus következménye, hiszen az érzékek számára két mennyiség együtt változása explicit elmélet vagy hipotézis nélkül is könnyen érzékelhető. Az összetettebb jelen-ségek vizsgálatánál azonban óhatatlanul kell valamilyen elmélettel rendelkezni ah-hoz, hogy egyáltalán felmérhetők legyenek a megfi gyelések és a rendszer viselkedése közötti összefüggések.5
Korábban utalás volt arra, hogy a tudományfi lozófi a számos művelője körében nép-szerű a gondolat, miszerint alapvető és áthidalhatatlan különbség van a természettudo-mányok és a társadalomtudotermészettudo-mányok között: elsődlegesen azok tárgyának eltérő jellege, másrészt a megfi gyelés, a mérés és az igazolás/ismételhetőség különbözősége miatt. E nézet bár elterjedt, de közel sem egyetemlegesen elfogadott. A természettudomány-ok bármely ágát és bármely korszakát szabadon kiválasztva hamar fellelhetők olyan problémák, amelyek eléggé makacsnak bizonyultak, és a mai napig nem nyertek végső megoldást. Az euklideszi geometria nem tudta leírni a kozmikus és az atomi részecskék terét, de ez a Bolyai-Labocsevszkij-féle új, görbe-egyenest és hajlított teret is megen-gedő szemléletének sem sikerült teljesen. Newton mechanikája az atomi és a kozmi-kus világban nem állta meg a helyét, igaz persze, a Földön egészen könnyen meg le-het férni mellette. Ohm törvényét érdemes elővenni a háztartási gépek használatához vagy a városi trolibuszon, de nem lehet iránymutató a szupravezetők hadra fogásában.
Einstein fi zikája és általános relativitás-elmélete az űrkorszakot ötven évvel megelőz-ve forradalmasított, de nem oldott meg mindent. Sőt, bizonyos területeken nagyobb bizonytalanságot keltett, mint valaha gondolható volt, így a gravitáció természetének vagy az univerzum születésének és halálának dolgában. A Heisenberg-féle határozat-lansági elv az einsteini fogalmakon is csavart egyet. Tételei nem lettek örökéletűek, csak a modern fi zika egy lényeges fejezetévé váltak. A kaotikus rendszerek, általában a káosz és a statisztikus természetű atomfi zikai s kozmikus rendszerek viselkedésének tanulmányozása újabb és újabb meglepetésekkel szolgált. De elmondható a biológiáról vagy általában az élettan tudományairól is, hogy a korábban helyesnek és meglehető-sen univerzálisnak feltételezett tudás és tételek idővel elavulnak, átértékelődnek, vagy teljesen eltűnnek a tudományt reprezentáló fórumokról. A daganatos, valamint szív- és érrendszeri betegségekről szerzett ismeretek szinte minden évtizedben átíródnak, egyes nézetek teljesen kompromittálódnak, mások érvényessége csak zsugorodik, többieké az idő függvényében folyamatosan elavul. Az orvostudomány tehát épp olyan emberi,
5 Hayek erről a kérdésről így ír: „…a komplex jelenségek bizonyos fajtájáról azonban mégis el kell ismerni azt, hogy a szó hétköznapi értelmében nem ismerünk olyan egyszerű törvényt, amelynek az eff ajta jelenségek engedelmeskednének. Hitem szerint ez nagymértékben igaz a társadalmi jelenségekre is: rendelkezünk bár a társadalmi struktúrák elméleteivel, igencsak kétlem, hogy létezne akár egyetlen olyan »törvény«, amely-nek a társadalmi jelenségek engedelmeskedamely-nek; a komplex jelenségek mezején a »törvény« terminus nem használható – mint ahogy az ok és okozat fogalmai sem alkalmazhatók – a szokványos jelentésüket lehántó módosítás nélkül.” – Hayek (1967): 290. oldal.
magát folyton korrigáló, azaz tökéletlen tudomány, mint a többi. A fi zika vagy a bioló-gia tökéletességébe vetett hit tehát egy illúzió. A megbízhatóság, az előrejelző képesség, a biztos problémamegoldások kérdését pedig közelebbről vizsgálva a társadalomtudo-mányok, a maguk hétköznapokban is sokak számára kétségtelenül előtűnő tökéletlen-ségei dacára, ezért talán mégsem lógnak ki annyira a sorból, mint azt sokan hirdetik.
Azért sem, mivel minden tudomány emberi, ekképpen csak annyira lehet tökéletes, mint maga az ember, aki műveli. Az emberi teremtmény tökéletességének kérdése az olvasó megítélésére bízott.
A piaci és általában a társadalmi folyamatok megismerésében kétségtelenül van azonban egy meglehetősen kellemetlen probléma: itt a jelenségek értelmezése során, a természettudományokhoz – és az azokban megszokott objektív mérő eszközökhöz – képest egyedi módon belép egy sajátos emberi szűrő-/értékelő-mechanizmus egyaránt.
Ezt a szűrőmechanizmust gyakran értékítéletnek nevezik, mint az adott szereplők, a társadalom kiválasztott vagy delegált, véleményformáló tagjai által kívánatosnak ítélt értékek szerinti „helyes utat” értelmezik. Ez a normatív, tehát nem szigorúan igazolt törvényeken, nem mérésen nyugvó értékítélet – alapulhat hiten, fi lozófi ai meggyőző-désen, társadalmi hovatartozáson, sőt, erőszakon egyaránt – már önmagában is külön életet él: sajátos evolúción, sok átalakulási folyamaton megy keresztül. A nézetek és a mértékadó felfogások evolúciója azonban nem más, mint bonyolult alkalmazkodási lépéssorozat. A társadalmi jelenségek „helyes” megítélése leginkább azt jelentette, hogy az ember feltehetőleg az adott esetben eltervezett legkisebb tévedéssel próbált alkal-mazkodni a külvilágról saját maga által alkotott és a környezete által rákényszerített képhez. De miután a képalkotás folyamata az állandó alkalmazkodás során maga is gyakran változott, nem nehéz belátni a valóság megismerésében és gyakori félreértel-mezésében keletkező bonyodalmak újratermelődésének mechanizmusát. Valószínű, hogy a társadalomtudományokban feltárt törvényszerűségek tökéletlenségét is, bár-mely egyszerű alaphelyzetben részben a megfi gyelők és a megfi gyelt résztvevők töké-letlen tudása okozza. Ezt vallja például Soros György is. Az ő nézeteiről később még részletesebben szó lesz.6
Tény azonban, hogy a szociális rendszerek folyamatai valóban alaptermészetükben mások, mint a természetes élő és élettelen környezetben lejátszódó folyamatok. A tár-sadalmi folyamatok résztvevőinek tökéletlen tudása egyszerűen kiszámíthatatlanná teszi viselkedésüket. A tévedések, a racionális vagy az emocionális viselkedés pedig eleve nem tervezhető tényezők. Ennek belátására jobb, ha felkészül minden, a társa-dalmi-gazdasági rendszerekről elméleti konstrukciót igazolni próbáló megfi gyelő.
Akárcsak arra, hogy a megfi gyelt cselekvő sokaságok és egyének magatartásukban állandóan tanulnak, és változnak. Ezért csak nagyon meghatározott körülmények kö-zött rögzíthető egy állandósult, statikus természetű, azaz valamilyen rendszerességgel előforduló viselkedés, mint időben korlátozottan érvényesülő, de egyfajta „univerzá-lis” szabályszerűség.
A társadalomtudományok azon igyekezete, hogy vizsgálataikat a természettudo-mányok módszereinek felhasználásával tegyék objektívabbá, hihetőbbé, csak fél sike-reket hozott, látványos és tartósan megbízható eredményeket nem. A szolgai másolás
6 Soros Gy. (1996)
3.1.a ábra • A tudományos gondolkodás sémája: természettudományok Forrás: Kuhn (1962) felhasználásával
JELENSÉG
ELMÉLETI SÉMA
Kvantitatív következtetés
Végső primér következtetés
Visszacsatolás, tesztelés Kvalitatív következtetés
ÚJ KONSTRUKCIÓ MEGFIGYELÉS
Felhalmozott tudás és tapasztalat
Strukturált adatok a jelenségről
Kreatív gondolkodás, revízió
tehát nem igazán járható út, a módszerbeli változatosság és nyitottság viszont annál in-kább. A megfi gyelés tárgyában, azaz az öntanuló, gondolkodó, cselekvő és alkalmazko-dó egyének és a társadalom között meglévő különbségeknek azonban feltétlen érvényt kell szerezni a megismerés módszerének kialakításakor. A megfi gyelés módszertani és technikai rögzítési nehézségei eltörpülhetnek magának a megfi gyelés tárgyának időben és térbeli kiterjedésében ugyancsak változó bizonytalansága mellett. Ezért lehet úgy fogalmazni, hogy a társadalomtudomány megismerési problémája messze nemcsak módszertani eredetű, hanem a megfi gyelés tárgyát alkotó, emberi/társadalmi viselke-dés belső és állandóan változó tulajdonságaiban egyaránt rejlik. De ez a változékony-ság, a kiszámíthatóság hiánya azonban nemcsak az emberre és a társadalmi rendszerre jellemző. Előfordulhat a természetben máshol is, például az atomok és molekulák vilá-gában. Márpedig ezt illik komolyan venni!
Az alapmondandó, azaz a tudományos bizonyosság korlátait és a bizonytalanság természetét fi rtató problémakör jobb megértésének kedvéért szükséges megnézni, hogy
tanulhat-e, vagy nyerhet-e némi szemléleti bátorítást a „puha” diszciplínák körébe ska-tulyázott társadalomkutató a kémiai rendszerek elismerten „kemény”, sokszor különös és kifürkészhetetlennek tűnő bizonytalanságot sejtető világából! A válasz megelőle-gezhető: igen, úgy tűnik, bizony tanulhat. Sőt, némi bátorítást is nyerhet a tekintetben, hogy a világban már egy kémiai rendszer viselkedése sem eleve eldöntött. Nemcsak az emberi társadalom, hanem a természet is folyamatosan kínál a megismerést nehezítő rejtvényeket.
A társadalomtudományos és a természettudományos gondolkodás nyilvánvaló kü-lönbségeit érzékeltetik a 3.0.1.a és az 3.0.1.b ábrák. Az ábrák szerint a tudományos konstrukciók szervezeti felépítése a két tudományágban lényegében azonos. Van azon-ban egy nagyon fontos, szembetűnő különbség: a társadalomtudományokba belép az
A társadalomtudományos és a természettudományos gondolkodás nyilvánvaló kü-lönbségeit érzékeltetik a 3.0.1.a és az 3.0.1.b ábrák. Az ábrák szerint a tudományos konstrukciók szervezeti felépítése a két tudományágban lényegében azonos. Van azon-ban egy nagyon fontos, szembetűnő különbség: a társadalomtudományokba belép az